Trencsényi László

„Más” nevelő – „más” növendéke

– Esszé a nevelésről –

Az alábbi esszé a folyóiratunkban megszokott stílustól, hangvételtől eltérően szól a pedagógia, a pedagógus lét egyik fontos, ha nem a legfontosabb kérdéséről, nevezetesen arról, hogy a hagyományos pedagógusi attitűd, nevelési stratégia alkalmas-e a korábbitól szinte minden tekintetben különböző gyerek megszólítására, formálására.

Bevezetésképpen – félreértések elkerülése végett – nyomatékosan előre kell bocsátanom: van értéktudatom, s van – olykor önsorsrontó morális normarendszerem is. Mégis fel kell tennem a kérdést: mennyit ér a nevelő befolyása? S igen sokszor érzem, bármilyen kegyetlen érzés is, hogy „csak kárnak vagyunk”, a nevelői beavatkozás, az iskolai ártalmak olykor csakugyan több kárt tesznek, mint hasznot... Ez az írás erről az érzésről, erről a közérzetről szól.

Történetek, esetek következnek majd egymás után. Úgymond egyedi esetek: kitaláltak – klasszikus műalkotásokban megörökítettek – és megtörténtek. Gondolatom lényege fűzérükben, logikai sorrendjükben rejlik. Kérem az olvasót, kövessen e nehéz kalandban!

A neveléstörténet sokkal inkább azokat a sikertörténeteket tartja számon, ahol a növendék beteljesíti, beteljesítette nevelője álmait, elképzeléseit, elvárásait. Most éppen az orosz Gyerzsavin – a XVIII. század ünnepelt költőfejedelme, ki emlékszik már rá? – és az ifjú Puskin találkozása jut eszembe a Carszkoje Szeló-i líceumban. Az idős költő felvillanyozottan mutatott a diákra, meghallván verssorait: Íme, ő az, aki felvált engem! Mindnyájan várunk ilyen pillanatokra, ha ritkán is adatik meg pályánk során: éltetni ez életet, ezért szegődtünk nevelőnek, hogy lássuk virágba borulni gyengéden ápolt palántáinkat.

Miközben egyre bizonyosabbak vagyunk abban, hogy nemcsak rosszak nem miattunk (általunk) lesznek növendékeink, de jók sem igazán. Mint ama bizonyos szőlőszem: megannyi napsugár érleli szinte észrevétlenül. S bizony – meglehetősen borongós, ködös időben – jó, ha egy-egy halvány sugárként valóban ott a mi pedagógusi, nevelői sugárzásunk a jól, rosszul beért gyümölcs édességében, ízében. Ez hát a realitás. Akár örülünk neki, akár nem.

S ezzel akár be is fejezhetném a nevelésről szóló elmélkedést. Dehát még mindig – bármilyen kegyetlen is – ez az egyszerűbbik felismerés. A súlyosabb, megrendítőbb megközelítése a kérdésnek Ancsel Éva bátorságát dicséri. Idézzük csak a CIII. „bekezdést” (ama bizonyos, emberről szóló százkilencvennégyből):

A legjobban mégis azoktól félek, akik nem akarnak földrészeket hódítani, népeket leigázni, bemutatkozó szónoklataikban nem rázzák az öklüket senki ellen, csak azt ígérgetik roppant nyugalommal és türelemmel, hogy meg fogják változtatni az embereket. Nem azért ijedek meg ettől, mert ez oly nehéz, sőt lehetetlen, hogy máglyákat kell emelni megfélemlítés céljából, hanem azért, mert az embert rettentő könnyű rávenni a megváltozás látszatára. És azért is félek, mert nincs despotább szenvedély ennél: megváltoztatni az embereket.

Ha pedig azt mondják nekem megnyugtatás céljából, hogy mindezt természetesen „jó irányban” s az érintettek „érdekében” kívánják tenni, akkor már válaszolni se merek, de arra gondolok, hogy veszélytelenebb lenne a csillagok pályáját jó irányban megváltoztatni.

A nevelő és a növendék tudomásul veendő alapviszonyáról egy alig-alig játszott szovjet film jut eszembe. (Egyébként azért játszották ritkán, mert maga Hruscsov tiltotta be mint destruktív művet.) Hucijev nevű rendezőnek „Mi, húszévesek” című filmdrámájában a főhős – korának drámai viszonyain vívódó huszonéves értelmiségi fiatalember – amolyan modern Hamletként megidézi „apjának szellemét”, tanácsot kér. S megjelenik az „atya” (mint szellem) a Vörös Hadsereg köpenyében, sisakjában porosan, véresen: „Fiam, én nem tudok neked tanácsot adni, én sosem voltam huszonéves, 19 évesen estem el a fronton...” Egyre gyakrabban gondolom azt, hogy a jelenet önmagán, konkrét történetiségén túlmutató igazságról szól. Sosem leszünk annyi idősek, mint fiaink, hátrányunk, elmaradásunk (mégha a nevelői hivatás köpönyegébe bújtunk, akkor is) általában véve behozhatatlan.

Hiszen megannyi morális dilemmában önmagunk számára is nehezen tudunk eligazodni (miközben – ismétlem – van értéktudatom és normarendszerem), milyen erkölcsi alapon döntünk más (történetesen növendékeink) helyett. Lámcsak – hogy magamról beszéljek –, helyesen tettem-e pedagóguspályám első két évtizedében (1970-től 1990-ig), hogy – így hiszem – hatékonyan, jól dolgoztam (falusi általános iskolában, az úttörőmozgalomban, állami kutatóintézetben)? Hiszen ezzel mégiscsak késleltettem ama rendszer összeomlását, késleltettem a rendszerváltást. Talán tartottam volna vissza teljesítményemet, ez lett volna az erényes cselekedet?

Hiszen erről szól a híres film is – slágerré vált indulóját gyakran fütyüljük ma is –, a „Híd a Kwai folyón”. Miről is? A japán hadifogolytáborban sínylődő angol mérnök-katonák számára nagy feladat adatik. Őrzőik egy híd építését bízzák rájuk. A híd emberi mű, humanista alkotás, a természet megszelídítése, az élet hídja. Az adott konkrét esetben: az ellenség felvonulását könnyítené majd meg. A mérnököt elragadja az építés szenvedélye, a feladaté. Miközben fogolytársai a szabotázsra, a felrobbantásra készülődnek. Nos, kinek van igaza erkölcsi értelemben? A válasz nem könnyű. Ismétlem, magunk számára sem. S van-e jogunk növendékeink nevében, helyettük megválaszolni a dilemmát?

S az élet, a világ igazi, nagy kérdései mind-mind ilyen nehezen megválaszolható erkölcsi dilemmák. Itt van Spielberg új filmje. Ryan közlegény megmentése. (Mint kamaszfiú édesapjának naprakész tájékozottságom van a kurrens amerikai filmgyártásban.) Itt arról van szó, hogy a partraszállás során elesett három testvér, s kiderül: a negyedik valahol a kontinens belsejében, az ellenség hátában még él. A vezérkar a legkiválóbb amerikai katonákból állít össze kommandót: keressék meg a fiút – tűt az égő szénakazalban –, s élve mentsék ki a háborúból, a főparancsnok nem akar az édesanyának még egy gyászjelentést küldeni. S elindul a kis csapat, s annak rendje-módja szerint a legjobbak sorra odavesznek a nácik gyilkos tüzében. Fogyatkozó létszámmal, fogyatkozó hittel haladnak Franciaország belsejébe. A fiút nem is ismerik, azt se tudják róla, érdemes-e a sokszoros áldozatra. A küldetést mégis teljesíteni kell. Hát igazuk van? Feláldozható-e annyi kiváló egy akármilyenért? Mit tanácsolnának nevelőként növendékeiknek? Könnyű a válasz?

Könnyű-e a válasz Jób egészen közvetlenül pedagógiai kérdésfelvetéseire? Gyöngyössi Imre és Kabay Barna filmjére utalok, a Jób lázadására. Jób, a szabolcsi zsidó szatócs keresztény fiút vesz magához az árvaházból, mert teljesíteni kívánja Teremtője parancsát, utódot nevelni a világra. S jól tudja: hitsorsosainak közös sorsa lesz az elhurcolás, a halál – 1944-et írunk. A kisfiú nehezen illeszkedik új családjába, de aztán annál mohóbban szívja magába nevelőszülei emberségét, kultúráját. Jób maga sem tudja, mit tegyen. Egyszerre kívánja fiának identifikációját, másfelől ellenzi is ezt, hiszen ezzel csökkennek a kisfiú életben maradási esélyei. Megrendítő zárósorok. Zötyög a szekér az alföldi sárban, megbélyegzetten szoronganak az ülésen a szülők, a kisfiú utánuk rohan. „Papa hé, itt vagyok, én vagyok!” S Jób hangosan, hogy a kísérő csendőr is világosan értse, leszól: „Nem tudom, ki vagy, nem ismerlek...” Mit kellett, mit lehetett volna válaszolnia? Melyik a morálisan helyes döntés? Ki vállalná fel helyette?

E körben utolsó irodalmi példám világosan utal a kérdésfeltevés etikai-filozófiai forrásvidékére. J. P. Sartre tragédiájáról van szó, a Temetetlen holtakról. Ez is háborús történet. A francia partizánok a kivégzés előtti éjjel megölik legifjabb, leggyengébb társukat: így kívánják őt megkímélni a hajnalban rá váró még nagyobb szenvedéstől. Drámai döntés, nem könnyű meghozni, de humánus indítéka elvitathatatlan. Igenám! De hajnalra fordul a helyzet: a rabok hirtelen szabaddá lesznek. Szabaddá, s ebben a pillanatban visszamenőlegesen gyilkossá is egyben. Nevelőként milyen irányban befolyásolnák növendékeik morális döntését?

Beszéljünk hétköznapibb, kevésbé kiélezett, más megközelítésben: közvetlenebbül pedagógiai kérdésekről! Lám, itt van egyik kis létszámú nemzetiségünk legendás története. Az egész közösség szerető, figyelő szeme kísérte D.-t már középiskolás korában. Csillogó, okos, érdeklődő nagylány volt, néprajzi pályázatok győztese. Testületi határozattal iskolázták be érettségi után az anyaország híres egyetemének néprajzi fakultására. „Ő lesz az!” „Ő lesz, aki majd kitanulja a mesterséget, s felgyűjti, megírja, megörökíti nemzeti kisebbségünk néphagyományainak monográfiáját.” D. kiváló diák volt a szomszédos fővárosban is. Néhány évvel diploma után meg is írta a híres nagymonográfiát. Egy afrikai fekete közösség néphagyományairól. Ugyanis diákéveiben elérte a szerelem, egy afrikai törzsfőnök fiába szeretett bele, összeházasodtak, hazautaztak. S D. teljesítette feladatát. Csak éppen nem azt, amit idehaza vártak volna el tőle. Marasztaljuk ezért őt el?

Nehezebben szólalok meg a következő gondolatkörben. Itt már vérre megy. Saját, megélt példáim. Gyermekeim nevelkedésének tanulságai.

Az első igazi pedagógus-rémtörténet. A legnagyobbal esett meg középiskolás korában. Valami affér volt az osztályfőnökkel. Végül lányom adta fel, tudomásul vette a tanári megoldást. De ez nem volt elég!

– Nem igazán fogadtad el, amit mondtam. Addig várunk, míg le nem sütöd a szemed! – hangzott a hatalmi szó a katedra felől. A kamaszlány állt a padban, körülötte a növekvő feszültségben elcsendesedett osztálytársak. Hosszú percekig némaság. Aztán az egyik fiú súgó szavai után, sírással küszködve elpislogja magát... Akár túl is lehetnénk a hátborzongató eseten. De még nem elég. Szünetben magához intette a tanár (nevelő?) növendékét:

– Nem fogadom el, mert végül a szemlesütés nem nekem szólt, hanem osztálytársadnak.

Kell ehhez kommentár? Pedig szinte mindennapos eset. Szinte észre sem vesszük, amikor elkövetjük. Műhiba – nevelői célzattal.

A középső története szebb. Vigasztaló. Bár ez sem kezdődött valami jól. A nemzetközi fesztiválsikereket halmozó ötfős kiscsoporttal egyszercsak meggyűlt a baja az iskolának. Két tagját osztályismétlésre buktatták.

– Tetszik tudni – magyarázta az osztályfőnök lányom anyjának –, ezt a bandát szét kellett robbantani. (Lám csak, egy pedagógiai koncepciós per! Ilyen esetekre mondom a szakmára: hogy csak ártani tudunk, csak kárnak vagyunk...)

De nem itt ért véget a történet. Valika néni – örökítsük meg nevét – tárt karokkal fogadta, várta már a pótvizsga napján a „lebukottakat”. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga? Fél év után fogadóórán mondta nekem szomorúan:

– Képzelje, még mindig nem szeretett meg engem. (Ha itt hagynánk abba a történetet, akkor a „pedagógiai bestia” jelenségét írnánk le, de nem itt van vége. Valika néni folytatja a mondatot) – De tudom, hogy még ehhez várni kell, hogy ez sok időbe telik...

A nagylány valóban – érthetően – igen sokára fogadta el új osztálytársait, igen sokára fogadta el új osztályfőnökét, igen sokára, talán érettségi után vált bizalmivá kapcsolatuk. A történethez ráadásul az is hozzátartozik, hogy a „banda” tagjai – ma már édesanyák, dolgozó nők – azóta is mindennapos barátnők.

E családi körben utolsó történetnek – így illik – magam vagyok az egyik főszereplője. Apa és fia. Aki ismer, tudja, hogy eszmélésemben az újfolklorizmus milyen nagy szerepet játszik, Sebőék, Jánosiék barátsága, a táncház mind-mind már majdnem kész emberként ért a hetvenes évek elején, szerettem, tudtam, beletanulni igazán nem sikerült. Sebaj! Majd a fiam! A legkisebb fiú. A szülői remények beváltója. Egyben a szülői remények beváltásának utolsó esélye. S – bármily fájdalmas! – Dániel nem lett táncházas! Los Angelesbe vágyik, s „hip-hop”-zenekara van.

Ez idő alatt értettem meg, hogy ez az én problémám. Nem az övé. Ő – jól-e, rosszul-e, általam-e, nélkülem-e? – halad a maga útján. Ekkor értettem meg a lényeget: a „másság” voltaképpen a „másik” önazonossága! Két szuverén univerzum találkozása a nevelési alapviszony is! Egyetlen dolog van, amit tehetek tehetünk: a folyamatos – ha úgy tetszik – rendíthetetlen „énüzenet”, „énközlés”. A kölcsönös elfogadás hídján, valóságos interakciójában lehet szó egyáltalán értékközvetítésről. („Jaj, az út lélektől lélekig”.)

Van egy történetem V. Erzsiről, egykori palócföldi tanítványomról. Pályakezdő tanár voltam egy falusi iskolában. Vele volt a legtöbb bajom. Ahogy mondani szokták: szemtelen volt, hajlíthatatlan, „dacolt”. Ekkor találtam számára – versmondó versenyre készülve – Petőfi versét, a Természet vadvirágát.

– „Nem verték belém tanítók bottal a költészetet,/iskolai szabályoknak lelkem sosem engedett...” – szavalta Erzsi fennhangon – önmagára ismerve? –, sorra nyerte vele a versenyeket. Olykor fel is engedett ilyenkor. Jelentem, ő is csak ember lett. Ma egy Pest megyei település egészségügyéért felelős. Évekkel az iskola befejezése után kerestük meg egymást, s azóta is tart emberi, baráti kapcsolatunk.

Illik valami biztatóval befejezni. Két szép idézetem van. Az elsőt Csoóri Sándornál olvastam vagy negyedszázada – eredetileg a falusi közművelődésről írta jeles szociográfiájában:

„Szólj bármiről, ha megérzik hangodból az emberi szót, felkelnek közönyük küszöbéről és körülnéznek a világban.”

De jó lenne valami, eredetileg is pedagógiai kontextusban született bonmot.

„Milyen legyen a nevelő? Áradjon belőle titokzatos áram módján az őszinteség és a szabadság, tudjon egyformán adni és elfogadni. Ne sokat törődjön aztán más egyébbel. Az áramkör megindult s elvégzi a többit.”

Karácsony Sándor írta. Ma sem tudok pontosabbat.