„Úgy segítünk, hogy ne is vegye észre”

– Mentálhigiénés óra a sérült gyerekekkel való együttélésről –

Mentálhigiénés órákat bemutató sorozatunkban egy olyan osztályban megtartott foglalkozást adunk közre, amelyben egy hallás- és egy mozgássérült kisgyermek nevelkedik együtt ép társaival. Az órarészlet valójában a négyévnyi integrált nevelés talán legfontosabb eredményét érzékelteti, nevezetesen azt a segítő, elfogadó attitűdöt, amellyel a negyedikes kisiskolások közelítenek sérült társaikhoz.

A hazai gyógypedagógiai szakemberek meglehetősen hosszú ideje állítják, hogy a sérült gyermekek jelentős hányada ép társai körében, közéjük integrálva jobban, egészségesebben fejleszthető. Ez a fajta integrált nevelés azonban nemcsak a fokozottabb fejlesztésre szoruló, hátrányosabb helyzetű gyerekek számára előnyös, hanem a befogadó közegben élők számára is. A sérült, értelmi, érzékszervi fogyatékos gyerekeket befogadó „normál” osztály-, illetve iskolaközösségek tanulói is számos olyan tapasztalatot szerezhetnek, amelyet későbbi életük során nagyon sokféle módon hasznosíthatnak. Szinte észrevétlenül sajátíthatják el azokat a normákat, viselkedési szabályokat, amelyek a sérült, fogyatékos emberekkel kialakítandó kapcsolatban kívánatosak, s amelyek széles körű birtoklása nélkül aligha tekinthető humánusnak egy társadalom. A sérültekkel, fogyatékosokkal kialakítandó kapcsolat humanizálásán túlmenően az ilyen típusú integrált nevelés valóságos élethelyzetek, személyes történések sorozatán át taníthatja meg a többséget a másság iránti toleranciára és tiszteletre.

Az alábbiakban közreadott beszélgetés egy olyan általános iskolai osztályban készült, amelyben két különböző fogyatékossággal küzdő gyermek tanul immár negyedik éve. L. Gyuri mozgássérült, születése óta mindkét lábának Achilles-ínje rövidebb, nem követi a szükséges mértékben a csontozat és az izmok fejlődését. Műtétek sorozatával próbáltak és próbálnak folyamatosan segíteni ezen a fejlődési rendellenességen. A csecsemőkora óta végzett gyógytorna és orvosi beavatkozás ellenére a tízéves kisfiú csak két bottal, időnként csak az úgynevezett járókomppal tud közlekedni. Az állandósuló mozgásszervi problémák, az ízületek merevsége azonban nemcsak a járással összefüggő mozgásában okoz zavarokat, hanem általános mozgáskoordinációjában. Ebből adódóan Gyuri sokkal nehezebben tanult meg beszélni és írni, számára az átlagosnál sokkal nagyobb erőfeszítést követelt és követel kabátja cipzárjának behúzása vagy táskájának ki- és bepakolása. Mozgásszervi fogyatékossága a tapasztalatok szerint kedvezőtlenül befolyásolja értelmi fejlődését, ebből következően rosszabb tanulási teljesítménye is. Gyurit nagyon szeretik az osztálytársai, ő is jó kapcsolatban van velük. A már említett korrekciós műtétek sokszor hetekre, nem ritkán hónapokra ágyhoz kötik. Ilyenkor az osztályban tanító pedagógusok mellett a gyerekek is szinte naponta látogatják.

Az osztály másik sérült tanulója V. Szilvi súlyos hallássérült, ő is elsős kora óta, négy éve él az osztályközösségben. Szilvi egyik fülére szinte semmit sem hall, másik fülén harminc-negyven százalékos a hallása. Különleges hallókészüléket használ. A hallássérülése megnehezítette beszédfejlődését, főleg artikulációját. Beszéde, artikulációja az elmúlt években sokat fejlődött, s ez az intenzív logopédiai foglalkozás mellett nagyon sokban az osztályközösségnek volt köszönhető. Szilvi tanulási nehézségei az elmúlt évek alatt csökkentek, képes együtt haladni az osztállyal. Szilvi is beilleszkedett az osztályba, furcsa hangképzését, artikulációját megszokták a gyerekek, a kezdeti időt leszámítva soha nem fordult elő, hogy kinevették volna.

A beszélgetésre – az osztály tanítónőjével egyeztetett módon – egy olyan időpontban került sor, amikor a két hátrányos helyzetű gyerek nem volt jelen az iskolában. Gyuri éppen lábadozott legutolsó, meglehetősen sikeresnek ígérkező korrekciós műtétjéből, Szilvit pedig szülei egy új hallókészülék vásárlása és orvosi beállítása céljából éppen Dortmundba vitték. Az új készülék alkalmazásával remény van arra, hogy még sokkal jobban halljon. A beszélgetésben elsősorban arra voltam kíváncsi, miben tűnnek másnak, érzékenyebbnek azok a 10 éves gyerekek, akik négy éven át együtt éltek két fogyatékos társukkal.

– Kati néni: Ma szeretném megbeszélni veletek, hogyan látjátok két, épp most távol lévő osztálytársatok, L. Gyuri és V. Szilvi osztályon belüli helyzetét, vendégünket továbbá az is érdekli, hogy ti miben segítettetek nekik. Négy éve éltek, élünk együtt velük itt az osztályban, tehát bizonyára sok mindenről tudtok beszámolni. Ezen kívül is fontos megbeszélnivalónk van Gyuri ügyében. Talán emlékeztek rá, hogy amikor a tél végén autóbusszal voltunk a Fertő tónál kirándulni, Sz. Tomi azt javasolta, hogy legközelebb Gyurikát is vigyük magunkkal, mert az osztálynak nagyon hiányzott. Ő ugyanis eddig nem tudott velünk jönni kirándulni, hiszen, noha sokat erősödött a lába, a hosszú gyalogutakat nem bírta volna. Tomi, idézd fel azt, amit hazafelé az autóbusz mikrofonjába mondtál nekünk valahol Sopron és Győr között, amikor három kívánságost játszottunk.

– Sz. Tomi: Mivel nekem Gyuri a barátom lett másodikban, azt kívántam, hogy ő is legyen velünk a következő kiránduláson.

– Kati néni: Tedd hozzá, hogyan válaszolt erre az osztály nagy része ott a buszban...

– Sz. Tomi: Éljenzett mindenki.

– Kati néni: És emlékszel-e, hogy Vali néni, az osztályt kísérő angoltanárnő mit mondott?

– Sz. Tomi: Hogy akkor viszont olyan kirándulásra kell mennünk, ahol keveset kell gyalogolni.

– Kati néni: Vagy ki kell találni Gyuri részére olyan programot, amit ő is teljesíteni tud. Nagyon jó híreink vannak. Tegnap K. Zsuzsival és M. Norbival együtt Gyurikánál voltunk, beszélgettünk vele és a szüleivel. De ezt mondja el Zsuzsi és Norbi.

– K. Zsuzsi: Gyuri szívesen jönne kirándulni (éljen, éljen, hangzik az osztályban), és a doktor bácsija is megengedi neki. Hozni kell a holdkompját, nem gyalogolhat sokat, de egy kicsit igen.

– Kati néni: S tedd hozzá, hogy mit vállalt az apukája...

– K. Zsuzsi: Azt, hogy ő is eljön és elhozza az autójukat, hogy amikor Gyuri nem bír gyalog jönni, akkor beül és utánunk jön autóval.

– O. Andris: De a Gyuri jöjjön a buszban velünk.

– Kati néni: Hát persze, hogy velünk jön, az autó csak azért lesz ott, hogy ha elfárad, akkor be tudjon ülni. Ez a jó hír azzal a feladattal jár, hogy kicsit módosítanunk kell a júniusi kirándulás programját. De erről majd egy kicsit később még beszélünk. Most azonban idézzük fel a vendégünk kedvéért, miért kell nekünk időről időre Gyurira és Szilvire egy kicsit jobban odafigyelnünk.

– L. Eszter: Gyurinak kis korában beteg volt a lába, nem tudott jól menni, és sokszor volt azóta kórházban, és megoperálták, s most már jobban fog tudni járni.

– G. Réka: Csak bottal vagy a komppal tud menni, s nehezen tud fogni a kezével, meg írni.

– Kati néni: Hogy hívjuk az olyan embereket, akik nehezen mozognak...

– G. Réka: Mozgássérültnek.

– Kati néni: És mi a baja V. Szilvikének?

– N. Kati: Ő csak a hallókészülékével tud hallani.

– Kati néni: És e miatt milyen problémái voltak?

– N. Kati: Nem tudott minden szót jól kiejteni, de most már jól értjük, amit mond, s jól tanul már.

– Kati néni: Ki tudja megmondani, miért kell, hogy Szilvike hallókészüléket használjon?

– J. Csaba: Mert a füle, a hallása nem jó. De ha felveszi a hallókészülékét, akkor nagyon jól hall már.

– G. Réka: Amikor született, nem volt jó a füle, de őt is megoperálták kétszer, meg kap mindig új kis dobozt a füle mögé, és akkor ő nagyon jól hall.

– Kati néni: Időnként már olyan jól, hogy Rékával és F. Pannival óra alatt még egy kicsit fecsegni is tud. Ennek én egyfelől nagyon örülök, de ugyanakkor nagyon is mérges tudok lenni, mert ilyenkor hárman nem figyelnek. No, ki hogyan emlékszik az elsős, másodikos időszakunkra, amikor 1994-ben, úgy október tájékán Gyurika bekerült az osztályba?

– N. Kati: Gyuri nem tudott egyedül felállni, az anyukája hozta az iskolába, és ő jött érte egy Trabanttal. Meg kellett tanulni, hogyan kell megfogni a karját és segíteni neki, amikor fel kellett állni és kimenni.

– D. Péter: Amikor mi testnevelésre mentünk, őt először elvitte az anyukája haza, de aztán ő is szeretett volna itt maradni a mi óránkon. S akkor a Kati nénivel kitaláltuk, hogy levittünk a kis tornaterembe egy széket és ő odaült rá, felvette ő is a tornaruháját, a tornacipőjét és ülve velünk tornázott.

– Kati néni: S ki emlékszik, minek örültünk egyszer másodikban egy ilyen üldögélős testnevelés órán Gyurival kapcsolatban?

– Sz. Tomi: Amikor egyszer a Gyuri magától felállva kapta el a labdát.

– Kati néni: Igen, ez volt a mi nagy örömünk a Gyurival kapcsolatban. S ki emlékszik arra, hogy mi volt nagyon nehéz Gyurinak?

– Sz. Tomi: A ruhájának a levetése és felvevése a tesi órán.

– Kati néni: Én nem erre gondoltam. Valóban ez is nehéz volt, de ez nemcsak Gyurinak volt nehéz, hanem még jó néhány fiúnak és lánynak is, noha az óvodában már önállóan kellett volna nagycsoportosként öltözködni. Én egy másik, egy tanulással összefüggő nehézségre gondoltam. (Nem válaszol senki.) Senki nem emlékszik rá, hogy milyen nehezen tudta Gyuri fogni a ceruzát, mennyire nehezen tanult meg írni? Külön kellett neki gyakorolnia.

– G. Réka: Hát nemcsak neki ment nehezen, hanem nekem is, meg másoknak is.

– Kati néni: Valóban. Látod, én már elfelejtettem. S emlékeztek-e arra, hogy elsőben is meg másodikban is milyen gondok elé kerültünk Gyurival kapcsolatban?

– T. Pisti: Nem tudott velünk kirándulni jönni a Gyuri.

– Kati néni: És hiányzott nektek?

– T. Pisti: Igen.

– Kati néni: Én persze nem elsősorban erre gondoltam, hanem arra, amikor hosszú ideig nem volt velünk az osztályban, mert a klinikán feküdt, meg utána otthon volt, ugyanúgy, mint most.

– Sz. Tomi: Megoperálták a lábát, hogy ne feszüljön.

– Kati néni: Milyen pontosan tudod, akkor mondd csak el végig a történetet!

– Sz. Tomi: Hát az ő baja az, hogy szeretné mozgatni jól a lábát, de feszül a bokájánál is, meg a térdénél is, meg még feljebb is. Azért kell megoperálni mindig, hogy ne legyen olyan feszes a lába. Ilyenkor mindig begipszelik, és akkor nem tud jönni iskolába, mert nem állhat rá. Tehát az autóba sem tud beülni.

– Kati néni: És ilyenkor mit szokott a IV. A, vagy korábban a III. és a II. A csinálni?

– T. Pisti: Meg szoktuk látogatni otthon is meg a kórházban is.

– Kati néni: Emlékeztek arra egyszer, hogy amikor Gyurika benn feküdt a klinikán, s nem lehetett az influenzajárvány miatt látogatni, akkor leveleket írtunk neki.

– Sz. Tomi: És ő is válaszolt, s azt kitettük a faliújságra.

– Kati néni: Én máig őrzöm Gyuri leveleit. Mi volt a legfontosabb, amit meg kellett tanulnunk, hogy igazán segíthessünk neki?

– D. Péter: Ahogy egy kicsit tudott már menni a bottal, már nem szerette, ha megfogjuk a kezét, meg nem esett neki jól, ha felvettük a ceruzáját vagy a könyvét.

– T. Pisti: Meg mindig egyedül akarta bekapcsolni a kabátját, és emiatt sok idő telt el a hazamenéskor.

– Kati néni: És mit találtunk ki jelszóként ... Na, ki emlékszik rá?

– K. Zsuzsi: Úgy segítünk neki, hogy ne vegye észre.

– Kati néni: Ki emlékszik rá, hogy milyen fortélyaink voltak?

– F. Panni: Nagyon vigyáztunk rá, hogy az ő asztaláról mi ne verjük le a ceruzát vagy a füzetet, s ha le akart volna esni, mindig megigazítottuk.

– Kati néni: Észrevétlenül. De ha leesett valami, akkor nem udvariaskodtunk Gyurival, hagytuk, hogy ha hosszú ideig is, de ő vegye fel. Gyerekek, szerintetek észrevett-e ebből valamit Gyuri?

– N. Kati: Nem, meg sokszor már mi is elfelejtettük, hogy a Gyuri nehezen tud menni, megszoktuk, hogy a botjaival olyan furcsán szalad.

– Kati néni: Már egészen jól tudott tavaly év végén rendetlenkedni az udvaron. Ehhez hozzájárult az is, hogy együtt tornázott veletek, és ment veletek úszni is, igaz, hogy az anyukája is elkísérte az uszodába, hogy segítsen neki.

– O. Andris: De a vízben Gyuri már nagyon ügyes. Jól lehet vele vízilabdázni, és ki is tud jönni egyedül a vízből, csak a lépcsőnél kell odamenni hozzá.

– Kati néni: Ennyit Gyuriról. De van nekünk egy V. Szilvink is, akivel más jellegű gondjaink voltak. Emlékeztek-e ezekre a gondokra?

– I. Marcsi: Nem lehetett jól érteni, amit a Szilvi mondott, és ő se mindig hallotta azt, amit mi mondtunk. Meg volt úgy, hogy sípolt a régi hallókészüléke, s azért sem hallotta a tanító nénit.

– Kati néni: S dicséretetekre legyen mondva, az első néhány alkalmat leszámítva, ezért sohasem nevettétek vagy gúnyoltátok ki Szilvit.

– G. Réka: De Szilvi könnyebben tanult meg írni, mint a Gyuri, s a Szilvi testnevelés órán is jól tudott mindent csinálni.

– Kati néni: Miért ne tudott volna mindent, hiszen az ő mozgása teljesen egészséges. Az ő esetében mivel kellett úgy segíteni, hogy ne vegye észre? (Csend.) Nem emlékeztek arra, hogy K Zsuzsi velem együtt milyen hangosan mondta a tollbamondást, amikor ő ült Szilvi mellett?

– T. Pisti: De ez csak addig volt így, amíg a zöldes színű sípolós hallókészüléke volt. Most már elég régóta jó van neki, s azzal jól hall mindent.

– O. Andris: Jól megtanult beszélni, csak aki nem ismeri, az veszi észre, hogy máshogy beszél.

– Kati néni: Valóban, mi megszoktuk, s most már észre sem vesszük. Az az igazság, hogy közöttünk is sokat fejlődött a kiejtése, a hangképzése. És nagyon sokat fejlődött a logopédus néni foglalkozása nyomán. Azt, amit ti kicsi gyerekkorotokban tanultatok meg, azt ő négy-öt évesen kezdte tanulni. Régóta akartam kérdezni valamit tőletek, amire eddig soha nem volt alkalom: Beszélgettetek-e ti akár L. Gyurival, akár V. Szilvivel az ő problémájukról, tehát arról, hogy ők hogyan élik meg a helyzetüket?

– D. Péter: Én beszélgettem a Gyurival arról, hogy őneki milyen sport lenne a jó. S akkor ő mondta, hogy a labdarúgás az nem jó, akárhogy is meggyógyítják a lábát, ő akkor sem tudna úgy focizni, hogy egyesületbe felvegyék. S akkor én mondtam, hogy úszásba még igazi versenyző is lehet, nem az ilyen betegek olimpiáján, hanem rendes versenyen.

– Kati néni: És mit mondott erre a Gyuri?

– D. Péter: Hogy jó, akkor ő majd úszó lesz, az orvosa, aki mindig megoperálja, az úgyis mondja neki is meg a szüleinek, hogy járjon úszni. Csak annyira kell megjavulnia, hogy fel tudjon állni a rajthoz. Vagy hátúszásban kell indulnia, mert ott a rajt a vízből történik.

– Kati néni: Ezt te tanácsoltad, vagy Gyuri gondolta ki a maga számára?

– D. Péter: Hát a Gyuri meg én együtt.

– Kati néni: És Szilvivel beszélgetett valaki valaha? (...)

– F. Panni: De hát a Szilvi nem úgy beteg, mint a Gyuri, vagyis annyira sem beteg. A készülékével ő mindent ugyanúgy csinál. Jön kirándulni. Megy uszodába velünk.

– Kati néni: De jó, hogy mondod a kirándulást. Már majdnem elfelejtettem. Szóval, ha Gyurit elengedi az orvos kirándulni, akkor mit kellene másként szervezni a programban? Amint azt megbeszéltük, a Velencei-tóhoz megyünk, megnézzük a pákozdi csata emlékművét, s ha van idő, elmegyünk Székesfehérvárra.

– Sz. Tomi: Fürödni menjünk csak, s akkor bír jönni a Gyuri!

– Kati néni: Kaptál szót? Csak felugrasz és kiesel a padból.

– D. Péter: Busszal vagy vonattal kell oda menni?

– Kati néni: Busszal megyünk egy napra, ahogy megbeszéltük.

– O. Andris: Nem kellene Pákozdra felmenni, s akkor egész nap lehetne fürdeni a Velencei-tóban.

– Kati néni: Te, Andris, te nem Gyuri miatt nem akarsz Pákozdra menni, hanem azért, mert egyrészt már voltál ott, másrészt pedig azért, mert mindened a fürdés.

– L. Marcsi: Szerintem ez a kirándulás jó Gyurinak is meg jó nekünk is. Talán még Gyuri apukájának sem kell jönnie, csak a busz indulásához az iskolához kell elhozni őt, s ott fel kell segíteni. Ha javult a lába, akkor le tud szállni a buszról.

– O. Andris: Legyen úszóverseny a Velencei-tóban, s akkor ő is rajthoz tud állni. Legfeljebb nem szabályos rajt lesz, hanem a vízből indul mindenki.

– Kati néni: És Székesfehérváron menjünk-e múzeumba? Én úgy gondoltam, de erről is beszéltünk, csak már elfelejtettétek, hogy Szent István király sírját megnéznénk, meg a Bazilikát, ahol a magyar királyokat temették. S egy kicsit rápillantanánk a városra.

– O. Andris: Ne menjünk, inkább csak a Velencei-tóhoz menjünk!

– G. Réka: Szerintem, ha lassan, sétálva megyünk, akkor a busztól a múzeumig el tud jönni a Gyuri is, vagy akkor oda eljöhet az apukája és elviszi az autóval.

– T. Pisti: Kati néni, és tessék mondani, ahol az az emlékmű van, oda fel tud menni a busz, mert akkor oda sem tudunk menni a Gyurival.

– Kati néni: Szerintem oda fel tud menni a busz.

– T: Pisti: Akkor jó a program, én megszavaztam.

Végighallgatva ezt a beszélgetést, először csalódottságot éreztem, hiszen a gyerekek Gyuri és Szilvi kapcsán semmi különlegeset nem mondtak. Számukra Gyuri műtétjei, állapotának javulása és rosszabbodása éppoly természetes, mint Szilvi hallókészülékének időnkénti sípolása. Nem fogalmaztak meg patetikus hangnemben „szép” és „nemes” gondolatokat arról, hogy milyen nagy felelősségük van Gyuri és Szilvi sorsának további alakulását illetően. Úgy tűnt, átlagos negyedikes osztályfőnöki órás, tanító nénis beszélgetés volt, kedves kis kópékkal, jól nevelt kislányokkal, az alsó tagozatot épp befejező gyerekektől elvárható verbális szinten. S aztán többször végighallgatva az óráról készült magnetofon-felvételt, elolvasva annak írott változatát döbbentem rá arra, hogy ennek a negyedikes osztálynak a tanulói hihetetlen fontos dolgokat tanultak meg sérült társaikkal való együttélésük kapcsán. Megtanulták úgy megigazítani a nehezen hajló Gyuri padján a könyveket, hogy Gyurinak, ha csak lehet, ne kelljen lehajolnia a leesett tárgyakért, s ezért ne kelljen átélnie a csökkent értékűséget, azt, hogy egy egyszerű mozdulatnál is mások segítségére szorul. Ezek a gyerekek észrevétlenül tanultak meg együtt élni a sérültségből eredő mássággal, minden különösebb erőfeszítés nélkül sajátították el a sérült ember másságához való igazodás, alkalmazkodás bonyolult képességét. Már észre sem veszik, hogy a hallássérült Szilvi még mindig nem egészen jól artikulálja a beszédhangokat, néha nem egészen érthetők „sz” és „z” betűi. Ám ők mégis tökéletesen értik, s így Szilvi nem éli meg tragikusan azt, amit sok-sok felnőtt társa, a sérült, fogyatékos emberrel való természetes együttélésre nem szocializálódott környezetben nap mint nap kénytelen megtapasztalni. S ez a nyugodt, frusztrációtól mentes környezet nagyságrendekkel növeli meg fejlesztési-fejlődési esélyeit.

Kati néni, az osztály pedagógusa, aki immár két évtizede a katedrán áll, az óra utáni beszélgetésben elmondta, hogy a két sérült gyerek integrált nevelése alatti négy év során ezen az órán kívül soha sem tartott külön „programot”, „foglalkozást” a Gyurival és Szilvivel kialakítandó magatartás „megtanítására”. Ezt ugyanis direkt módon, verbalizálva, konkrét instrukciókba foglalva nem lehet megoldani. Csak a pedagógus által nyújtott minta és a gyerekek által felismert és önmaguk által kialakított magatartási, viselkedési formák, viszonyulási modellek együttese vezet el ahhoz a „tudáshoz”, amelyet ezek a kis negyedikesek elsajátítottak az eltelt négy év alatt.

Nyugat-Európa városaiban szinte mindenütt megoldott az, hogy a járdákról könnyen lehajthassanak a mozgássérültek tolókocsijai, hogy ezek a járművek bekerüljenek, beférjenek a buszokba, metrókba és a vasúti kocsikba. Minden közintézményben léteznek olyan rámpák, emelőszerkezetek, amelyekkel a sérült emberek különösebb tortúra nélkül bejuthatnak. Ezt évtizedek óta szigorú törvények is előírják ugyan, de Európában járva egyre inkább azt lehet tapasztalni, hogy a sérültségből eredő másság iránti tolerancia beépült az európai polgár személyiségébe, s ma már az észrevétlen segítő attitűd a mindennapokban megnyilvánuló emberi magatartás legtermészetesebb részévé vált. Az invalidusokat egykor elkülönítő, szegregáló Európa óriási utat tett meg a frankfurti aluljárók rámpáiig és a firenzei felvonó nélküli múzeumok ügyes emelőszerkezeteiig. Kati néni IV.A. osztályosai ezen az úton járnak észrevétlenül, úgy, ahogy Gyurinak és sok ezer társának kell segíteni.

Az óra szövegét a magnetofonfelvétel alapján lejegyezte Schüttler Tamás.