Pataki Ferenc

Tűnődés a NÉKOSZ öröksége felett¹

„A népi kollégiumi mozgalom minden átadható és hasznosítható tapasztalata, tanulsága ellenére egyszeri, a maga eleven, eredeti alakjában meg nem ismételhető jelensége újabb kori nevelés- és társadalomtörténetünknek.” Az 50. évforduló alkalmából emlékezik rá szemtanúként a szerző.

1956. július 9-én nevezetes évfordulót ünnepeltünk a Kossuth Klubban: éppen tíz esztendő telt el a NÉKOSZ megszületése óta. Már kézzelfogható közelségben volt a Rajk-temetés, és akkor még nem is sejthetően közelegtek az októberi napok. Valójában itt és ekkor kezdődött a NÉKOSZ hosszadalmas, újra és újra nekilóduló rehabilitációja. A volt kollégisták és barátaik mind erőteljesebb nyomására az egyre inkább sarokba szorult politikai vezetés alig egy hónappal a forradalom kirobbanása előtt – 1956. szeptember 16-án – tette közzé a kollégiumi mozgalmat politikailag és pedagógiailag részlegesen rehabilitáló határozatát. Ez egészséges hajtásnak nevezte a NÉKOSZ-t, „amely pozitív szerepet játszott az új szocialista értelmiség nevelésében”. Egyúttal szorgalmazta a népi kollégiumi mozgalom nevelési vívmányait, egészséges tapasztalatait hasznosító új kollégiumi mozgalom létrehozását. Úgy vélte, a kollégiumoknak az intézményes nevelésügy és az ifjúsági mozgalom szerves részévé kell válniuk.

Hogy miképpen szólt közbe a történelem, azt mindannyian jól tudjuk. Mindenesetre újabb két évtizednek kellett eltelnie, míg a Madách Színházban sor kerülhetett az emlékezetes harmincadik évfordulóra, amelynek hátterében már ott sorakoztak a készülő dokumentumkötetek: a mozgalom létrehozta tulajdon történetét és „mitológiáját”. Itt hangzott el Illyés Gyula szép üzenete. Mert bár a NÉKOSZ nem lett nemzedék, de képviselt valamit: „Valami sajátosat. A nemzetre nézve sorsdöntően fontosat.” S vigasztalásként ezt is hozzáfűzte, üzenvén az immár öregedő s elvonulásra készülő nemzedék tagjainak: „Van vállalás, amely távol tartja a vénülést, és halálunk percéig szép mulatság, férfimunka lehet.”

Németh László levelének sorai is elevenen éltek; 1972 nyarán írta őket a pápai kollégiumi találkozó résztvevőinek. „Nos, énnekem nincs személyes okom ezt az ifjúságot védenem, nehéz éveimben nemigen volt, aki fölkeresett, bátorított vagy éppen védelmezett volna. De azért nem tartom igazságosnak a summás ítéletet ... az, hogy a szocializmusnak magyar színe is támadt, nekik is köszönhető. Ahol egy magyartanár, múzeumigazgató, rádiós, színész, karmester, íróféle nehéz misszióként vállalta, hogy szerény eszközeivel olyasmit hozzon létre maga körül, ami a hajdani eklézsiákra emlékeztet, ott többnyire e tragikus nemzedék sok mindenen átment tagjai bukkannak elő. ... Én, aki részvétlenségükből elég fájdalmas ízelítőt kaptam, hadd tegyek bizonyságot a hűségükről is.”

Meglehet, ezek az időről időre visszatérő és rehabilitációs célokat szolgáló jubileumi emlékezések kialakították a maguk rituális formáit. Talán túlságosan is hozzászoktunk ezekhez: felidézzük és méltatjuk önnön hősi múltunkat, felsorakoztatjuk érdemeinket. Persze a nosztalgikus emlékidézés elandalító hangulatában egyszerűen jól is akarjuk magunkat érezni. Mindemellett pedig át is akarjuk adni a markunkban szorongatott nemzedéki stafétabotot; itt-ott látunk is érte nyúló kezeket. Az idő múlásával azonban egyre kevesebbet és egyre tétovábbakat. Ma már tudjuk, a történelem nem úgy alakul, hogy az egyik generáció könnyedén átadja a stafétabotot a nyomába lépőnek. Minden nemzedék maga faragja ki a stafétabotját, s nem készen akarja átvenni. Ha ennek nem vagyunk tudatában, csalatkozhatunk. Mi is magunk faragtuk stafétabotunkat, s a legtöbb, amit tehetünk, ha felmutatjuk, mire jutottunk vele, ha számot adunk nemzedéki sorsunk megszenvedett tanulságairól. S ezenközben nem áltatjuk magunkat azzal, hogy ma is húszévesek vagyunk.

Úgy vélem, a NÉKOSZ rehabilitációs időszaka már jó ideje véget ért, s immáron lekerült a napirendről bárminemű erkölcsi vagy politikai jóvátétel igénye. Merőben más kezdődött el: az időközben felnőtt új nemzedékek fürkésző-vizsgálódó és megítélő tekintete előtti történeti számvetés ideje. Ebben a perben csupán tanúk lehetünk, nem ítélőbírák, hiszen rólunk szól a mese. Ezért talán más kérdéseket kell fogalmaznunk, és másfajta hangsúlyokat kell kitennünk, mint korábban. Már csak azért is, mivel a történelem időközben nagyot fordult: a megforgatni remélt – de valójában megerőszakolt – világ felelősségre vonó tekintettel pillant ránk. Persze Illyésnek alighanem igaza van: „Örökre szép, mi szép volt egykoron.” Ez azonban személyes sorsunkra tartozik, nem köztörténetünkre.

Semmit sem szabad letagadni a közös múltból, hiszen az immár történelemmé távolodott; okunk sincs megtagadni hajdani önmagunkat. De tudnunk kell elfogulatlan szemmel s történeti távlatból, a tanulságok ismeretében pillantani nemzedékünk reprezentatív csoportjának – a népi kollégistáknak – a sorsára. Hovatovább egyre inkább az a benyomásom, hogy méltatlanok leszünk önmagunkhoz, közös és személyes történetünk kínzó drámáihoz és feszültségeihez, ha nem tudjuk csalatkozásainkat, megtévesztéseinket és hazugságainkat, önáltatásainkat is felmutatni azoknak a generációknak, amelyek utánunk következnek. Egy napról napra fogyatkozó, elvonulóban lévő nemzedék erkölcsi kötelessége s egyúttal még hozzáférhető esélye, hogy számot vessen közös sorsának tanulságaival. Néhány adalékkal szeretnék hozzájárulni e feladat teljesítéséhez.

Az itt ülők mindannyian tudják, mi volt a NÉKOSZ és a népi kollégiumi mozgalom; fölösleges hát felidézni a mozgalom eseménytörténetét. Csupán a kezdeteket tekintsük! A mozgalmat az „őskollégium”, a Györffy István Kollégium és az 1945 őszén alakult Petőfi Sándor Kollégium szövetsége indította útjára 1946 nyarán. S íme, alig telt el egy esztendő, s másfél száz kollégium és közel tízezer népi kollégista sereglett egybe a Szövetségben. Ma olybá tetszik, mintha üstökös suhant volna végig a hazai égbolton, ámbár ma már inkább hullócsillagnak vélhetjük. Alig néhány esztendőt élt ez a mozgalom, egészen pontosan kettőt meg egy „ráadásévet”.

Volt egy hatéves előtörténete: a Parasztfőiskolások Közössége és a Bolyai-kollégium, s van egy napjainkig ívelő utótörténete. De maga a mozgalom mindössze három esztendőt élt: 1946 nyarától 1949 nyaráig; éppen a születésnapján hangzott el fölötte az ítélet. Gondoljuk csak meg: az Eötvös-kollégium bő fél évszázadot élt meg, ez a mozgalom csupán egy villanásnyi időt. Vajon mi a titka annak, hogy oly kitörölhetetlenül rányomta a bélyegét ezer és ezer ifjú ember sorsára? Mi a varázsa, amely arra késztet, hogy vénülő fejjel is időről időre összegyűljünk, megidézzük emlékeinket, s örvendezzünk a puszta együttlétnek?

Azt hiszem, e kérdésekre ma még nincs pontos válaszunk, bár bővében vagyunk a személyes tanúságtételeknek és a megbízható dokumentumoknak. Újabb válaszkísérletek helyett ma is inkább kérdéseket teszek fel. Annál is inkább, mivel ahogy haladunk előre a korban – és minthogy nincs más eszköz a kezünkben –, egyre többször és többet élünk a szavakkal mint pótcselekvéssel: beszélünk, beszélünk...

Azt gondolom, abból az alapvető tényből kell kiindulnunk, hogy a népi kollégiumi mozgalom minden átadható és hasznosítható tapasztalata, tanulsága ellenére egyszeri, a maga eleven, eredeti alakjában meg nem ismételhető történelmi jelensége újabb kori nevelés- és társadalomtörténetünknek. Az egyszeri történelmi helyzet, a „tavasz Magyarországon” illúziókkal is terhelt lelkesültsége és pátosza és a mozgalmat létrehozó fiatal nemzedék természetes vonzódása a „holnapra megforgatjuk az egész világot” radikális eszmeköréhez és pszichológiájához együtt teremtette meg azt a kollégiumi világot, amelynek részesei voltunk. De ne feledkezzünk meg a kezdeményezők, az eszmét kihordók sajátos tehetségéről, fantáziájáról és szervezőkészségéről sem! Ezzel magyarázható, hogy a hasonló sorsú kelet-európai országok egyikében sem született effajta mozgalom. Ebben bizonyosan közrejátszott az is, hogy a népi kollégiumi mozgalom eszméje százados hazai hagyományokból táplálkozott, mélyen gyökerezett a nemzeti tradíciókban.

A különös történelmi helyzet s a benne ifjúvá és fiatal felnőtté érett – egyik barátunk szavaival szólván – „szerencsés nemzedék” nem egyszerűen egy pedagógiai mozgalmat szült. A NÉKOSZ sokkal összetettebb, gazdagabb, nagyobb szabású vállalkozás volt: egyszerre politikai, pedagógiai, kulturális és művelődési, szociális és esélyegyenlősítő mozgalomként jött létre, és egyúttal egy reprezentatív nemzedéki csoport együttes társadalmi beilleszkedésének a keretéül is szolgált. Mindegyik mozzanat önálló elemzést és értelmezést érdemelne; erre azonban ezúttal nem keríthetünk sort, itt és most csupán néhány – talán újszerű – szempontot érinthetünk.

Meg vagyok róla győződve, hogy sokrétűbben kell vizsgálnunk a népi kollégiumi mozgalom forrásait, történeti hátterét. Úgy vélem, a NÉKOSZ legfontosabb mozgatóereje a jogos szociális indulat volt, amely az adott történelmi helyzetben természetszerűen terelt a radikalizmus felé. Hadd utaljak rá: a mai magyar társadalomban is halmozódnak a növekvő egyenlőtlenségekből, az esélyek polarizálódásából eredő feszültségek. Ez pedig kiélezetten időszerűvé teheti a kollégiumi mozgalom egynémely tapasztalatát, főképpen szociális rendeltetésének tanulságait. A mozgalom előtörténete és kibontakozása idején ez a jogos szociális indulat egyaránt táplálkozott a statisztikák hideg nyelvezetéből és a személyes sorsok forró és keserves élményeiből.

Annak idején Földes Ferenc közreadta a Kelet Népében a vérlázító adatokat: a népesség 35 százalékát kitevő szegényparasztság mindössze két százalékkal volt képviselve a középiskolákban és másfél százalék körül a felsőoktatásban. Hasonló képet mutatott a munkásság részesedése is. A népi kollégisták számára mindez nem hűvös statisztikai adat volt, hanem bőrüket horzsoló személyes élmény. Nem csupán racionális felismerés táplálta eszmélkedésüket, hanem a paraszti és a munkásvilágban kibontakozó életsorsuk is.

Boros Lajos, a Bolyai-kollégium igazgatója egy 1940-ben közölt cikkében beszámolt arról, hogy az akkori 42 kollégista családja hány hold földdel rendelkezett. Nos, egy-egy családra kevesebb mint négyholdnyi föld jutott, amely alkalmatlan volt arra, hogy elviselhetően eltartson egy – rendszerint sokgyerekes – családot. Riasztó adat, hogy a kollégisták családjában megszületett 450 csecsemőből 137 kisgyermekként meghalt. Kardos László 1946 elején a Valóságban Parasztdiáksors című írásában tovább árnyalta ezt a képet. A szegényparaszti sorból felkerülni az értelmiségi rétegbe mindig csak „rendkívüli egyéni esetként” volt lehetséges. A népi kollégisták közül sokan csak hat elemi után kezdtek középiskolába járni, mivel a falubéli pap, a tanító vagy rektor úr felismerte tehetségüket; esetleg hónuk alá nyúlt a sárospataki tehetségmentő akció vagy a vásárhelyi tanyai tanulók otthona. S mennyit kellett küszködni – szívós munkával, időnként megalkuvásokkal és megaláztatásokkal – a tandíjmentességért, hiszen az volt a feltétele annak, hogy ne hulljanak ki az iskolából. Nyári munkával, házitanítóskodással rendszerint maguk teremtették elő az iskolázás, a ruházkodás költségeit. Érthető hát, hogy a kollégisták oly fogékonyak voltak a társadalmi igazságosság eszméi iránt, és a hasonló sorsú társak közegében oly könnyen gyökeret vert körükben a szolidaritás gondolata és élménye.

Mindeddig keveset beszéltünk a szülők generációjáról, pedig fejet kell hajtanunk előttük. A népi kollégisták – a legkisebbek, az általános iskolások kivételével – mind olyan diákok voltak, akiket a szülői, rendszerint az anyai becsvágy és áldozathozatal már elindított az iskolázás útján. Akadtak, akik már felkerültek az egyetemre, vagy éppen elvégezték a középiskolát. A háborút követő nyomorúságban a kollégium valódi menedék és mentőöv volt számukra: a mozgalom lényegében véve őket markolta egybe. Szüleik a magyar parasztság és munkásság legmozgékonyabb, leginkább vállalkozó szellemű, polgárosodni vágyó s ezért áldozatokat is hozó csoportjaiból kerültek ki. A kollégisták felemelkedése az ő művük is; nem keveset áldoztak gyermekeik iskoláztatásáért. Ezek a szülők egyúttal egy különös népi pedagógiai eszmélkedés és gyakorlat hordozói is voltak.

Ennek a népi pedagógiának az értékei szintén beépültek a kollégiumi nevelés légkörébe: a munka becsülete és készsége, a tisztesség, a szókimondó nyíltság, a művelődés szomja, a segítőkészség és szolidaritás, a közösségi együttélés hajlandósága. De persze meglelhető volt a „kivagyiság”, a társasági ügyetlenség és faragatlanság, olykor a nagyzolás és a „proletár gőg”, amely gyakorta a hiányokat leplező kompenzációs szerepet játszott. Meggyőzően és eleven színekkel ecseteli ezt az egyetemes művelődésért folytatott keserves küzdelmet Tóth Béla ma már elfeledett regénye, a Mi, janicsárok.

Nem lesz tanulságok híján, ha felidézzük a kollégiumi mozgalom születését megelőző és kísérő társadalmi közlégkör néhány vonását. A 30-as évek derekától szinte szüntelenül napirenden van a középosztály, az értelmiség népi gyökerű megújításának eszméje s általában a nemzeti nevelésügy megannyi égető kérdése. 1934-ben Németh László szót emel „a nép Eötvös-kollégiumának” eszméje mellett, Zilahy Lajos 1940-ben előáll a „kitűnőek iskolája” gondolatával, a 40-es évek elején tetőzik a népfőiskolai hullám. Megjelennek a különféle hivatalos népi tehetségmentő kezdemények. Györffy István és Márai Sándor nagylélegzetű nevelésügyi reformtervet tár a közvélemény elé. Györffy az iskolai nevelésügyet a népi műveltség alapjára kívánja helyezni, Márai a polgári demokráciák iskolaügyét tekinti mintának.

Ebben a légkörben alakul meg 1939. október 5-én az első parasztkollégium: eszméje ott lappang a korszak levegőjében. A terv nagyralátó: célként 500 fős kollégiumot irányoz elő – saját gazdasággal, vidéki fiókkollégiumokkal, erős szelekcióval, belső stúdiumokkal (az Eötvös-kollégium mintájára), egy nyugati és egy szomszéd nyelv tanulásával. A szerény kezdet 1940 februárjában indul útjára a Királyi Pál utcai bérházban. A Bolyai nevet felvett kollégium első igazgatója, Boros Lajos figyelemre méltóan írja: „nevelési rendszerünk az egyéni szabadságra épül, ami természetes, hiszen vezetőképes, önálló egyéneket akarunk”. Kár, hogy ez az elv utóbb némiképp megfakult, s nem lelt kielégítő harmóniára a közösségi princípiummal. Ez a kollégium helyezte el eljövendő épülete alapkövét 1943 októberében a Zsombolya utcában a következő szöveggel: „Nagy pusztítások és háborúságok idején tette le ezt az alapkövet az az ifjúság, amely építeni akar, és hisz népe szabad jövőjében.” Nos, ez a népe szabad jövőjében bizakodó ifjúság szerzett elévülhetetlen érdemeket a földreform lebonyolításában és a népi kollégiumi mozgalom megteremtésében.

Részben a kollégium létrejötte élezi ki azt a keserves dilemmát, amelynek lényegét Boros Lajos már 1940-ben megfogalmazta: „mert az a legnagyobb baj, hogy a nép fia, ha már tanul, anyjáról sem akar hallani. Beszegődik a kizsákmányolók közé. Rosszabb lett minden igazi úrnál.” 1942 folyamán Nánási László e kérdésről írott cikke nyomán bontakozik ki a Szabad Szóban az úgynevezett „janicsárvita”, amelynek tanulságaira utóbb célszerű lett volna jobban ügyelni. „Neveljen-e a parasztság ťurakatŤ”? – kérdi Nánási. A válasz így hangzik: inkább maradjon a tehetséges parasztfiú az eke szarvánál, mintsem hogy kikerülve a saját osztályának a sorai közül, „janicsárrá” váljék. A vitában Illyés is megszólal; álláspontja a túlsúlyra került vélekedést foglalja össze: „minden ťfelkerültŤ fiú helyzete tragikus. Nem is lehet más. Gondunk csak az lehet, hogy ez a tragédia ne a nép számára legyen végzetes. Hanem még az egyén tragédiája is segítse – bátorító vagy elriasztó példájával – a népet. Nem akadályozhatjuk meg, hogy ha mód kínálkozik, a parasztság ne küldje felsőbb rétegekbe gyermekeit. Csak azt próbáljuk elérni, hogy ezek a felkerült fiúk ne janicsárok legyenek, ne árulók, ne öntestvéreik sanyargatói... Hogy tudják állni a sarat – a lelkük egyenességéért. Hogy inkább pusztuljanak el, hogysem árulók legyenek.”

Ki gondolhatott volna akkortájt másfajta tragédiára? Nemcsak az úri osztályba szökve válhat a parasztdiák öntestvérei sanyargatójává, hanem egy megromlott hatalom szolgálatában – mégoly jóhiszemű és jószándékú szolgálatában – is. A „janicsár” minősítés később is visszatért, éspedig kifejezetten elítélő-megbélyegző célzattal; 1947-ben egy szegedi egyetemi tanár élt vele. Ilyenformán Tóth Béla alighanem tudatosan – ámbár némi iróniával – vállalta regénye címében ezt az elmarasztaló önminősítést. Az Illyés által említett tragédia nem sejtett s valóban drámai fejleményei később, a Rajk-per és a többi konstrukciós per, majd a padláslesöprések idején bontakoztak ki a maguk teljes mélységében. Végig kellene gondolnunk, vajon nem asszisztáltunk-e annak idején „öntestvéreink sanyargatásához”. A teljes képhez ez is hozzátartozik. Csak e kép hátterén rajzolódik ki egy nem avuló érdemeket szerzett mozgalom és egy tragikus sorsú, megcsalatott nemzedék személyes drámája, amelynek túlnyomó többsége mégis hűséges tudott maradni ifjúkori elszánásaihoz.

A NÉKOSZ-nak sok arca van, leginkább a pedagógiai funkciója és a tanuláshoz hozzásegítő szociális küldetése tűnik szembe: benne és általa indult útjára a „népi értelmiség” sajátos arculatú, nagy csapata. De a kollégiumok politikai mozgalmat is alkottak. Határozottan le kell szögezni: ennek a politikai eszmélkedésnek a gerincét és tartalmát a szocialista eszmekör alkotta; a népi kollégiumok ennek a jegyében születtek és dolgoztak. Ám a kollégisták körében ennek az eszmeiségnek sokféle változata meglelhető volt: az agrárszocialista hagyomány, Németh László „minőség-szocializmusa”, Erdei Ferenc és a népi baloldal radikális szociális társadalomfelfogása, a később „nemzeti kommunizmusnak” nevezett tájékozódás és természetesen a marxi szocializmus, valamint annak bolsevik változata.

A mozgalom lényege szerint egy egész történelmi korszakra méretezett, hosszú távú népi demokratikus fejlődés körülményeihez volt szabva, csak ennek a viszonyai között lelhette volna meg szilárd helyét és valódi rendeltetését. Ám a történelmi helyzet szorító markában a szocializmus sztálini alakot öltött, bolsevik változata egyedül maradt a porondon, s úgy jelent meg, mint a szocializmus autentikus formája. Így azután a népi demokratikus távlat is szertefoszlott, és a történelmi illúziók világába került. A helyzet furcsa fintora, hogy a fordulat egyik első áldozata éppen a népi kollégiumi mozgalom lett; a fényes szelek a Nagy László által emlegetett „deres majálisokba” fordultak. A mozgalom tagjai keserves árat fizettek ifjonti lelkesültségükért, illúzióikért s azért, hogy gyakorta elfeledték: nemcsak a kollégiumi nevelésnek, hanem a társadalomnak is az egyéni szabadság elvére kell épülnie. Annak az eszmének a nevében „végezték ki” a mozgalmat, amelynek a jegyében született, s amelyre tagjai életüket tették.

Úgy látom, a még élő kollégista nemzedékben ismét a szocialista eszmekör sokféle változata támadt életre, de a közös magból azok is megőriztek valamit, akik másfelé kanyarodtak. A kollégisták hite nem egyszerűen hazug vagy elvont, testetlen szocializmus volt, hanem – és ezt érzem a NÉKOSZ lényegének – a magyar valóság testére szabott cselekvési szándék, a magyar sorskérdéseket megoldani kívánó elszánás. Amiről Németh László beszélt: a szocializmusnak „magyar színe” is támadt – hízelgő elismerés e sokat próbált nemzedék számára. A mozgalom a nemzeti lét nagy kérdéseit a maga feladatának, cselekvési programjának tekintette; mindennapi életét pedig átszőtte a néphagyomány és a nemzeti tradíciók légkörével és értékeivel. Ebből táplálkozott a valóságismeret és valóságelemzés állhatatos szándéka és az állandó gyakorlatias tettrekészség, a közhasznot szolgáló cselekvés. A mozgalom fénykorában a szavak és a tettek kölcsönösen hitelesítették egymást. A „népi értelmiségi” mivolt még tartalmas személyes életprogramot kínált, olyat, amilyenről Illyés beszélt üzenetében. S ez a program mindaddig hiteles volt, amíg a nemzeti-társadalmi horizontú politika nem deformálódott pártpolitikává. S hogy a kezdetek nagy elszánásaiból mi valósult meg, az már a népi kollégista nemzedék utóéletének a története.

Ez az utóélet önálló vizsgálódásra érdemes, hiszen alig van róla rendszerezett tudásunk. Csak töredékes ismereteink vannak arról, hogy a népi kollégiumok neveltjei miképpen vettek részt az 1956-os forradalom eseményeiben és utóvédharcaiban, illetve a Kádár-rendszer konszolidálásában. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a fokozatosan felpuhuló diktatúra reformnekirugaszkodásai, út- és kiútkereső erőfeszítései, részleges és ágazati sikerei – a mezőgazdaságban, a szellemi-kulturális életben, a tudományban, a nevelésügyben és egyebütt – nem képzelhetők el e nemzedék tagjainak közreműködése nélkül. Ez ügyben ismét csak Németh Lászlót idézhetjük meg tanúként. A 60-as évek elején írta Az utazás című – egyébként ellentmondásosan fogadott, nem túlságosan sikeres – színdarabját, amely azonban sok mindent tükröz a kor levegőjéből és a szerző akkori nézeteiből. A darab egyik kulcsszereplője, a fiatal párttitkár, Mircse – hajdani Györffy-kollégista. A darabhoz fűzött értelmező jegyzeteiben Németh ezt írja róla: „Mircse a legfiatalabb, az új, kívánatos típus – a kettős biztosítottságú kommunista.” Vajon mi ez a „kettős biztosítottság”? A színdarab egyik jelenetében maga Mircse vall erről Karádi tanár úrnak, akit Németh önmagáról mintázott. Íme a vallomás: „A legnagyobbat köszönhetem a tanár úrnak: a kettős biztosítottságomat. Sokunk derekán csak egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve mint egy sziklamászót küld föl a cselekvés világába.” Az sem tanulság nélkül való, hogy Németh a színdarab ürügyén felpanaszolja: olyan ember írta Az utazást, „...akit bánt, hogy a szocializmus ügyét, neki legalább, nem lehet értelmes szóval segítenie...”. Alighanem ezért is szurkol az új, kívánatos típusnak.

Úgy gondolom, ez a „kettős biztosítottság” sok mindent megmagyaráz a NÉKOSZ-ban nevelkedett nemzedék tagjainak mégoly sokfelé ágazó, személyes életútjából s a mozgalom utóéletéből. Meglehet, az a bizonyos „legvidámabb barakk” némileg másképpen festett volna e generáció, eme értelmiségi csoport közreműködése nélkül. Már csak azért is, mivel – mint említettem – a kollégisták szocialista eszmélkedése nem a spekuláción, hanem mindenekelőtt a társadalmi felelősség és a hasznos cselekvés gondolatán nyugodott, legyen bár szó földosztásról, kollégium- vagy szövetkezetszervezésről, szakmai és közéleti tevékenységről. Talán ezzel is magyarázható, hogy ez a nemzedéki csoport nem züllött szét, nem morzsolódott fel céltalanul, hanem különös „szabadcsapatként” Kőműves Kelemenné módjára beleépítette magát az elmúlt félévszázad hazai történetébe. Ezért kell vállalnia és viselnie a felelősséget e korszakért. Sorsa bizonyára megérdemel egy őszinte rekviemet.

Ma már látjuk: a mozgalom túlságosan erősen és közvetlenül kötődött a hatalom centrumához, s ez óvatlanná és sok tekintetben kiszolgáltatottá, védtelenné tette. Bár annak idején inkább büszkélkedtünk ezzel, de a tény bizonyosan nem vált a mozgalom javára. Sokféle torzuláshoz vezetett, egyebek közt úgy és azért is, mert belső demokratizmusának lényegével került szembe, midőn befogadta a politika diktatórikus princípiumait. A „nagy bűnbeesés” időszaka 1948 ősze-tele volt. A kollégistáknak kényszerűen választaniuk kellett mozgalmuk törvényei és az elvont pártdoktrína között. De ekkor már nem volt helye a vitának, holott akkor és ott az lett volna a természetes. Ám az azonosulás és a helyzet, a szerkezet együttes nyomása ennek még a gondolatát is elűzte. Bizonyára hiányzott a civil bátorság és a kockázatvállalási hajlandóság is. Itt és ekkor roppantak meg a gerincek, itt és ekkor kezdődtek az önáltatási műveletek, az önkorlátozás és az önkéntes vakság, a kételynélküliség öncsonkításai.

Ekkor már játszottak velünk. A hatalom képviselői változatlanul demokratizmusról, közösségi elvről beszéltek. De Svéd László nemrégiben megjelent dokumentumkötetéből, a Megforgatott világmegforgatókból kitűnik, hogy akkor már a hatalmi műhelyekben hozták meg a döntéseket olyan kérdésekben is, hogy kik legyenek a mozgalom vezetői, s mi legyen a NÉKOSZ sorsa. S az érintettek már mit sem tudtak minderről.

Érdemes számot vetni azzal a kérdéssel is, hogy a szociális indulatok szülte radikalizmus természetes hatásán kívül még mi vezetett ahhoz, hogy a kollégisták oly gyakran váltak az együttes fanatizálás áldozataivá. Ebben kétségtelenül közrejátszott a friss és fiatal mozgalom ma már alig felidézhető erejű sodrása, a társias-közösségi együttlét és együtt cselekvés pszichológiai nyomása, a mindennapi élet ritualizáltsága és uniformizáló tradíciói – a NÉKOSZ-indulótól a jelvényig, az együtt dalolástól a markáns és elhatároló önmeghatározásig.

De van egy további feltevésem is, amely ugyan vitatható, de mérlegelésre feltétlenül érdemes. A kollégisták, legalábbis nagy többségük, két nagy hitrendszer jegyében és szellemében nőtt fel: vagy a vallási, vagy a népi-nemzeti, esetleg mindkettő elkötelezettjei voltak. Zárt eszmerendszerek híveiként kerültek a mozgalom vonzáskörébe. Márpedig valamely hitrendszer helyébe könnyűszerrel beléphet egy merőben más tartalmú hitrendszer, éspedig éppoly zárt és dogmatikus szerkezettel, mint a megelőzőek. Kétségtelen: a kollégisták jó része ilyen értelemben hívő ember volt és maradt, s ez is hozzájárult az értelmes kétely önkéntes felszámolásához.

Mindeddig alighanem a NÉKOSZ pedagógiájáról esett a legtöbb szó; a mozgalomnak ez a leginkább elrendezett és lepárolt öröksége. Sokan és sokféle módon s alkalomból elemezték e pedagógia pilléreit: az önteremtő, szabad közösség eszméjét; az önkormányzás és a közösségi szuverenitás gondolatát és gyakorlatát; a közösségi együttnevelődés technikáját és értékteremtő, normaalakító hatását; a nevelődés és társas-társadalmi tevékenység kapcsolatát. Ma már azt is világosabban látjuk, miképpen csendül össze a kollégiumi pedagógia a százados hazai hagyományokkal és a XX. század egynémely markáns pedagógiai áramlatával, legyen bár szó Flanagan atya Fiúk városáról vagy Makarenko intézményeiről.

De a kollégiumi tapasztalatok mérlegelésének ürügyén napjaink legégetőbb pedagógiai kérdéseihez is közelebb férkőzhetünk. Mi több: napjaink egész közéletét és szellemi klímáját áthatják a személyes autonómia és szabadság, a polgári jogok, az individualizmus eszmeköre, illetve a közösségi princípium bonyolult kölcsönviszonyának, valódi dilemmáinak és álfeszültségeinek kérdései. A kollégiumi mozgalom története is arról tanúskodik, mily nehéz kiegyensúlyozott harmóniájukat megteremteni, hiszen egyiket sem lehet feláldozni a másik kedvéért. A végletes, önimádó és kizárólag a személyes lét keretei közé zárkózó individualizmus éppoly társadalmi zsákutca, miként az egyéniséget felfaló, nyers és primitív kollektivizmus.

Azt gondolom, a kollégiumi mozgalom pozitív és negatív tapasztalatai egyaránt mellőzhetetlenek, valahányszor e kérdésekre fordul a szó. Változatlanul úgy hiszem, hogy a közösségi princípium érvényesítése valóban nélkülözhetetlen a szabad, szuverén – de társias emberi világban élő – személyiség kialakításában. Emlékezzünk csak: a kezdetekben Boros az egyéni szabadság eszméjét állította a nevelés tengelyébe, de azt is jól tudta, hogy éppen ennek eszközeként van szükség a szabad, önkéntesen társuló és együttesen sokra vállalkozó közösségre. A kollégiumok pedagógiai pátoszának forrása mindig abból a hitből táplálkozott, hogy többek vagyunk, mint puszta önmagunk; kötelezettségeink és felelősségünk határai nem érhetnek véget tulajdon személyiségünk és véges egyéni létünk határvonalainál. Örököltük egy nemzet, egy régió, egy tájhaza, egy család múltját és hagyományait, és akár akarjuk, akár nem, részesei vagyunk jövője alakításának. Meglelni e dilemmák és feszültségek megoldásának a módját embertelenül nehéz, már-már sziszifuszi feladat, de nem dughatjuk homokba a fejünket, ha szembesülünk vele.

Emlékezzünk arra is, mily könnyű felmorzsolódni, „amortizálódni” vagy aggály nélkül sodródni a közösségi lelkesültség hullámaiban. Könnyen el lehet veszíteni a kritikus távolságtartás, a kétely nélkülözhetetlen erkölcsi parancsát. A közösség szinte észrevétlenül magára öltheti a tömeg arculatát. Az egyén hajlamos azt hinni, hogy a közösség érdemei és értékei automatikusan átszállnak reá, s ő a közösség megtestesítője, érdekeinek igaz képviselője. Ez a látszat gyakran megbillenti a reális önértékelést, s mind a személyes sorsokban, mind a társas viszonyokban zavarokat, konfliktusokat támaszt. Elemző figyelmünknek ki kell terjednie a népi kollégiumi mozgalom örökségének minden vonulatára és valamennyi hozzáférhető tapasztalatára.

Ezek közül még egy fontos mozzanatra hívom fel a figyelmet. Gyakran nem számolunk kellően azzal, hogy a NÉKOSZ szellemi-kulturális vállalkozás is volt; a hajdani népi kollégisták sajátos hozzájárulásának méltánylása nélkül sok minden homályban marad az elmúlt fél század szellemi életéből. Persze a mozgalom „nagyjait” gyakorta emlegetjük, olykor dicsekszünk is velük. S ezt joggal tesszük! De jóval kevesebbet tudunk arról, milyen új elemeket vittek mesterségükbe; valóságlátásukat miképpen alakította kollégista mivoltuk; sorsuk hogyan visszhangozza nemzedékük útját és tragédiáit. Létezhet-e újabb magyar líra Nagy László, Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Simon István, Sipos Gyula nélkül? Létezhet-e magyar filmművészet Jancsó Miklós, Kovács András, Bacsó Péter nélkül. Létezhet-e magyar színházművészet Soós Imre, Szirtes Ádám, Horváth Teri, Berek Kati, Váradi Hédi, Psota Irén nélkül. S a sort folytathatnánk, a kérdéseket új és új területekre terjeszthetnénk ki. Az Eötvös-kollégisták fél évszázadnyi létük hagyományaira támaszkodva ma huszonhat akadémikust számlálhatnak. A három évig létezett népi kollégiumi mozgalom egykori tagjai közül közel két tucat akadémikust számoltam össze; többségük természettudós, agrárszakember.

A mai ünnepi alkalommal szándékosan némileg „ünneprontó” akartam lenni. Úgy vélem ugyanis: elérkezett az idő, hogy minden tapasztalatunkat összemarkoljuk, s felmutassuk azoknak, akik tanulni akarnak belőlük. Nem csupán érdemeinket, hajdani önmagunkat és méltányolható közös és személyes erőfeszítéseinket, hanem tévedéseinket és vétkeinket is, megkínlódott sorsunkat. Erre már igencsak szűkös idő kínálkozik, hiszen a volt kollégisták többsége vagy közel jutott a 70 éves korosztályhoz, vagy már sorai közé is lépett. Tanúságtételükre azoknak az eljövendő történészeknek is szükségük lesz, akik majd elfogulatlanul, hűvös és tárgyszerű objektivitással, személyes érintettség nélkül vonják meg a mozgalom végső mérlegét.

Talán ők lelnek majd választ azokra a – meglehet, idejét múlt és reménytelenül múltba hulló – kérdésekre is, amelyeket egykori kollégista társunk, Tóth Béla fogalmazott meg már említett regénye végén: „... hol van az a forradalmi menet, amelynek lobogóhordozói voltunk? Hol, miben, kiben alszik az a lélek, ami akkor bennünk sütően parázslott? Igazabb utat találtak, tanultak valamit a botlásból? Elszaladtak? Máshol találták meg a nyugodalmas üdvösségüket? Vagy csak más formát vett, áttételesebb lett az a fűtöttség, amivel annak idején közvetlenül éltünk, és kifejeztük magunkat?”

Nyugodjunk bele: más korszakban – s kivált olyanban, amelyben élünk – más tüzek parázslanak a fiatal lelkekben, s az üdvösség másfajta mintázatai kínálkoznak követésre. De talán egy és más felkeltheti érdeklődésüket, hiszen szüleik és nagyszüleik sorsáról szól a történet. Őket pedig vigasztalhatják Illyés szavai: valameddig még eltarthat a „szép mulatság, férfimunka”.