Bóra Ferenc

Az 1848–49-es forradalom
és szabadságharc nevelő hatása

„Két hazája van mindenkinek: a nagyvilág és a szülőföld. ...
Horgony a szülőföld, mely nélkül a tágas
messzi óceánokon sem lehet biztonságosan hajózni.”
Tüskés Tibor

Történelmünk jeles eseményének 150. évfordulója lehetőséget kínál arra, hogy az iskolában az ünnep keretében, de ne csak egyetlen napon, hanem az oktatás-nevelés során egész évben visszanyúljunk a magyarországi polgári társadalom gyökeréig, hiszen a múlt ismerete önmagunk és jelenünk megértéséhez vezet.

A nemzeti tudat az elmúlt 150 évben közös tudás eredményeként jött létre, s ma is a nemzet egészének közreműködésével formálódik. Az egyén szempontjából a nemzettudat egyúttal összetartozást is jelent, melynek alapját az átélt élmények (a megélt történelem), a tapasztalatok, az emlékek, az ismeretek, ünnepek stb. adják. A magyar nemzet önazonossága történeti és kulturális termék, melyben kiemelkedő helyet kap az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Közismert a történelem ismeretének hatása a nemzeti tudatra. A 150 éves évforduló cselekvésre készteti a gyerekeket és ifjakat: részt vesznek az ünnepségek programjaiban, információkat dolgoznak fel – adatokat és tényeket csoportosítanak –, állásfoglalásukat megosztják egymással. A nemzettel való azonosulás során az emberek külsőségeket is átvesznek (kokárda, a nemzeti zászló tisztelete, közös éneklés, a címer használata), melyek egyúttal érzelemgazdag viselkedésmódokat feltételeznek. Új magatartási normák, erkölcsi követelmények segítik a nemzet egységesülését, a fiatalok bekapcsolódását a forradalom és szabadságharc értékeinek átvételébe. Sok függ attól, hogy fiataljainkat milyen hatások érik a másfél évszázad távlatából felidézett történelmi esemény kapcsán. Ezt az azonosulást spontán, természetes keretek között a mindennapok biztosítják.

A magyar nemzettudat mint közösségi összetartó erő a rendszerváltás előtti negyven évben a szűkebb hazában is meggyengült, mert az államhatalom visszaszorította, kisajátította vagy más történelmi eseménnyel társította 1848-at. Ugyanakkor a fiatalság a forradalom és szabadságharc eszméit – a szabadság és függetlenség gondolatát – a rendszer elleni demonstrációra használta. Lényeges kérdés, hogy a rendszerváltozás óta – majdnem egy évtized elmúltával – milyen metamorfózis következett be a nemzettudatban. Tudatos nemzeti identitást kíván-e formálni a még régi alapokon működő iskola? Meg tudja-e teremteni a tudatosságot kiváltó feltételeket, a nemzettudat attitűdjeit és tudáskészletét?

Milyen összetevői legyenek a pedagógiai eszközökkel kialakítandó nemzeti tudatnak? Erre a kérdésre a tanulók számára nyújtandó tények adják meg a választ. A 150 éves évforduló változatos tényei biztosíthatják a kívánt és elvárt nevelő hatást.

Az 1848–49-es szabadságharc 150. évfordulóján a nemzeti múltunk hagyományait műveltségi területek szerint integráltan dolgozhatjuk fel iskoláinkban a legeredményesebben. Egy-egy tananyagrészben érvényre juthat a történelem, a helytörténet, a hadtörténet, az irodalom (s benne a népdal, a népi rigmus és a műdal), a néprajz, a pszichológia és a szociálpszichológia stb.

A fejlett demokráciákban az oktató-nevelő tevékenységben előtérbe kerül a jelen feladataira való felkészítés és az önálló tanulás. Ez azt jelenti, hogy a tananyagban elsőbbséget kapnak a jelenismereti témák, melyek a szociológia, a politológia, a közgazdaság-tudomány, a kultúrantropológia tudományterületeiből épülnek be az iskolai tantervbe. Az egyén, a sikerekre törekvő polgár, a vállalkozó eredményessége attól függ, hogy az iskolák felkészítik-e a diákokat a mában való eligazodásra, a problémalátásra, a kritikai szemléletre, a pragmatikus cselekvésre. A múlt feltárásának is nagy jelentősége van a jelen oktatásában és a nevelésben. A történelem önmagában is alkalmas a közösségi emlékezet ébrentartására, a hazafias gondolkodás erősítésére, a nemzeti identitástudat kialakítására. A tantárgyon belül a művelődéstörténeti megközelítés előnyösebb a nevelő hatás tekintetében, mint a politikatörténet, és az oktatásban részt kap a régészet, az etnográfia, a technika- és a művészettörténet is. Ez lehetővé teszi a művelődési anyag új igényeknek megfelelő kiszélesítését. A múltban felfedeztethetők a jelenkori problémák gyökerei is.¹

Jelenünkben a múlt ismerete önmagunk megértéséhez vezet. „A múlt és jövő funkcionális összekapcsolása elsősorban a jelen kérdéseinek helyes megértésén múlik” – írja Kulcsár Szabó Ernő. A ma élőket megragadja (foglalkoztatja, befolyásolja) az őket megelőző, rajtuk túlfutó tények valósága. Napjaink gondolkodó embere a múlt valóságát értéknek tartja, melyben a történeti tudást, a nem szűnő időbeliségnek a tapasztalatait használja fel az érvényesülésre. Jelenünk a múlt tanulságait használja fel az önmegértés, a társadalom, a gazdasági változás, a kulturális átalakulás érdekében.²

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója lehetőséget kínál arra, hogy az iskolák, a társadalmi intézmények, az egyesületek, az elektronikus és az írott sajtó, a családok, az egyének visszanyúljanak a magyarországi polgári társadalom gyökeréig. Az önismerethez (önmegértéshez) és nemzetismerethez az oktatás a történelmi tények feltárásának új módszereit alkalmazhatja. A gazdasági, társadalmi, kulturális történések horizontális elrendezése a korabeli sajtó, a helytörténeti események, az irodalom, a néprajz, az egyének által készített naplók, a korabeli ponyvaművek, a levelezés, a parlamenti feljegyzések stb. bővítik az ismereteket, színesítik a reformkori előzményekről, a forradalmi eseményekről, a sorsdöntő csatákról, a nagy személyiségekről bennünk élő képet, a korabeli életmód és életvitel tényanyagát. Tanulóink olyan tények, események, információk birtokába juthatnak, melyek összetettségükben és kölcsönhatásukban tartalmazzák a magyar polgári társadalom indulási körülményeit, a polgári átalakulásért tett erőfeszítéseket.

A polgári egyenlőség – az 1848–49 vívmányai által megteremtett szabadság – létrehozta az egyének és közösségek méltóságát, érzelmeken és érdekeken nyugvó azonosulását az új polgári rendszerrel és vezetőivel. A forradalom és szabadságharc nagy tömegek számára biztosította a polgárrá válás lehetőségeit, az alulról szerveződő egyéni, családi, közösségi érvényesülést. Elhárultak az akadályok Magyarországon a polgári átalakulás elől. A metamorfózis kapitalista magatartásmintákat kínált a gazdasági életben, polgári viselkedést igényelt a magánéletben, demokratizmuson nyugvó cselekvést követelt meg a közéletben.

A teljes változás társadalmi, gazdasági, kulturális vonalon nem valósult meg egyszerre. Részben és részleteiben tovább élt a földbirtokosi felsőbbrendűség gőgje és elzárkózottsága. A közéletet – Gerő András szavaival élve – a rendszer sehogy sem tudta polgárosítani. „A díszmagyar mindig többet ért, mint a frakk.”³

„Az ember az, ami megtörtént vele s amit megcselekedett. A múlt nem azért múlt, mert másokkal történt meg, hanem mert jelenünk részét alkotja. ... A múlt az azonosság hordozója az emberben. A történelem annak a radikális valóságnak a rendszeres tudománya, melyet úgy hív az ember, hogy az életem. Tehát a legkönyörtelenebb és legaktuálisabb jelen tudománya.”⁴ – állapítja meg Ortega.

Igaz, hamisítatlan tényekre épülhet az a történelem, mely 1848–1849 évfordulójára gyűjteményes formában a tanulók kezébe kerül. A történelem olyan ténytudomány, melyben a törvények helyén az élet (a valóság) áll, a tény az életekre vonatkoztatva nyeri el értelmét.⁵ Események, tettek szolgálnak alapul az okok keresésében (oknyomozó történelem), a történelem akkor igaz, ha az adotthoz (a valósághoz) tartja magát. Vannak olyan történelmi tények, melyeket látott, átélt, közvetlenül tapasztalt leírások (hírlapok, naplók, visszaemlékezések, emlékiratok) tartalmaznak, vagy néprajzi hagyományok, elbeszélések stb. A szerzők leírják azt, amit megéltek, amiben részt vettek, vagy amit másoktól hallottak. A reflektáló történelemszemléletben a múlt tényeiről a jelenlévők fejtik ki álláspontjukat. A tények, események, cselekvések hitelességét, igazságtartalmát vizsgálja a jelen embere a kritikai reflektálás keretében.⁶ A XIX. század közepén lezajlott polgári forradalom és nemzeti függetlenségi harc tárgyilagosságot követel a történetíróktól és a történéseket bemutató történelemtanároktól.

Dokumentumokban rögzített tényeket tartalmaz az igaz és hiteles történelem és a helytörténet. A valóság az az elem, melyre a 150 évvel ezelőtti történelem támaszkodhat. A valóság elemei: az idő pontos érzékeltetése, a megelőző és a kísérő okok felkutatása, a hamisítások és tévedések kiszűrése, az igazság felismerése. Az évforduló kapcsán a gyerekek elé tárhatók a tárgyi tények, régészeti leletek, írott dokumentumok, hanganyagok, fotók, festmények, szobrok, néphagyományok, ruhák, korabeli illusztrációk, kórusművek, megyegyűlési és országgyűlési beszédek, hírlapi tudósítások stb. A történelemtanításban súlyos hiba az ismeretelsajátítás unalmas volta és egyhangúsága, avagy azok a túlzások, melyek például kész történeti szövegek megtanulásában és felelet útján való visszaadásában nyilvánulnak meg. Hiba, ha a túlzott részletezés miatt áttekinthetetlenné válnak, „nem állnak össze” a történeti tények, vagy a történelemtanítás kevés vizuális élményt nyújt. Ha az élményből hiányzik a képszerűség, a szereplők „arca”, az események képi tényei, akkor a történelemtanítás kevés eredménnyel járhat.

A történelmi eseményekből (adatokból, tényekből) következtetéseket vonhatunk le. Követelmény, hogy ezek a következtetések ne legyenek erőltetettek, mellőzzék az ideologizálást és az aktualizálást. A reális és logikus következtetések a problémákra is rámutatnak. Érvényes következtetések elegendő mennyiségű, minőségű, valós (igaz) tények birtokában vonhatók le. W. Humboldt írja: „A történetírónak úgy kell összeállítania az eseményeket, hogy azok magához a valósághoz hasonló módon indítsák meg a lelkeket.”⁷

A történelemből tanulságok vonhatók le. 1848–1849 a polgári társadalmi rend megszületésének időpontja Magyarországon. E két év történetének tanulsága lehet, hogy a tényeket megismerő tanulók eldöntsék, miként vállalják a polgári társadalom új típusú tennivalóit. A történelem arra tanítja a diákokat, mit vitt véghez, hogyan állt helyt a reformkor, a forradalom és szabadságharc embere, majd az önkényuralom magyar polgára. A tanulságok által a tanuló emberismeretre, nemzetismeretre tesz szert. Példát is kaphat a cselekvésre, a vállalkozásra, a helytállásra. Eredménye, haszna van a történelemismeretnek: a tanulók tudáskészletre tesznek szert. Belelátnak a múltba, s ennek segítségével felismerik a jelen eredményeit és hibáit. Mészöly Miklós szerint: „a történelmi valóságnak nem egy ajánlata van” az ember számára. Birtokában sok-sok emberi cselekvést, eseményt, tevékenységet sokféle módon lehet értelmezni. Az az értelmezés demokratikus, mely lehetővé teszi a tanuló számára is, hogy többféle értelmezést ismerjen meg. Lehetőséget kell kapniuk arra, hogy az értelmezéseket a tanár vezetésével, később önállóan is, összevessék. A történelemoktatásnak a történelemszemlélet sokféleségét kell feltárnia, így a tanulók „lecketanulás” helyett eljuthatnak az „optimálisan objektív” történelmi kép kialakításáig, mely fokozatosan eljuttathatja őket az összeszerveződött és átfogó történelmi látásmód kialakulásához.⁸ Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc tárgyilagosan elemzett tényei vezethetik el tanítványainkat a szintézis megfogalmazásához.

Pszichológiai tényekként is kezelendők a történelmi, helytörténeti tények, hiszen a történelmi események legfőbb szereplője, tényezője az ember, és az emberi sorsok társadalmi, gazdasági, kulturális közegben teljesednek ki. A cselekvéseket, az elszalasztott lehetőségeket, a tehetetlenséget, a győzelmeket és vereségeket azonban nem lehet banális lélektani közhelyekkel magyarázni, a tényekben és értelmezésekben feltárandók a tettek indítékai.⁹ A múlt század közepén a magyar forradalomban és szabadságharcban nagy személyiségek mások mellett Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth készítették elő a polgári átalakulást. A nemzeti függetlenségi harcokban tehetséges hadvezérek, hősök, önkéntes honvédek – tisztek és közlegények – vettek részt. Meg kell ismertetni a „másik oldalt”, a bécsi udvar kulcsfiguráit is, legalább I. Ferenc Józsefet, Windischgrätz-t, Haynaut stb., akik a dinasztia védelmét, a birodalom érdekeit szolgálták teljes meggyőződéssel. Hogyan éltek, milyen intézkedéseket adtak ki, kinek és milyen leveleket írtak, mi volt a magyarokról és a szabadságharcról a véleményük stb.

Horizontális tényfeltáró módszerekkel alapos tudás biztosítható a gyerekek számára. Korabeli napi krónikák azok az újsághírek, melyek 1848–1849-ben nap mint nap megjelentek. A nagy idők eseményeit foglalták magukban ezek a tudósítások, melyek társadalmi, közművelődési, politikai, irodalmi, művészeti, közgazdasági, később forradalmi és harctéri híreket tartalmaztak, melyek összegyűjtve a forradalom és szabadságharc naptárát adják. Számunkra ezek a napi krónikák új – eddig még nem ismert – tényeket tartalmazhatnak. A hírlapokban megjelent „napi történelemben” – Bay Ferenc szavaival élve – „árny és fény, győzelem és vereség egymást váltották. Mindennél fontosabb volt a haza szabadsága. Az érte folyó kemény harc nem állhatott csupán ünnepnapokból... Ma sincs szükségünk a színes illúziók csalóka világára.”¹⁰

A szabadságharc története levelezéseken keresztül is nyomon követhető. Vidéki és városi családi levéltárak történelmi értékű leveleiben a kor nagy egyéniségeinek gondolatai maradtak ránk, melyek feltárják 1848–49 körülményeit, az események okait, rejtett vagy nyílt összefüggéseit. Azt is papírra vetették, hogyan ítélik meg saját küzdelmüket és a nemzet harcát. A szabadságharc 150. évfordulóján lehetőség nyílik, hogy az érdeklődés kiterjedjen a szabadságharc részleteire is. „Bele kell mindnyájunknak pillantani a nagy idők minisztereinek levelezésébe éppúgy, mint a falusi bíró intézkedésébe – írja Deák Imre. A magyar szabadságharc értékeléséhez, megértéséhez a történelmi fontosságú és értékű levelek nagyobb mértékben járulnak hozzá, mint azok a történeti munkák, amelyeket e korról írtak. ... Az olvasó átéli az eseményeket, a szabadságharc forróságát, a 48-as Magyarország elképzelhetetlenül nehéz és tragikus helyzetét.”¹¹

Helytörténeti munkák egy-egy település, megye, régió történetének részleteit dolgozzák fel. Az utóbbi tíz évben megnőtt az érdeklődés a szűkebb pátria története iránt. „A szülőföld szorosabb, kisebb, zártabb világa az eszmélő léleknek alighanem többrétű, valódibb teljességérzetét és követelményét nyújtja, mint a személytelen óriás települések – fogalmazza meg vallomásában Németh G. Béla. Nálunk mindenki tudta, kinek, mikor milyen öröme, reménye, várakozása van, de tudta a bánatot, a szerencsétlenséget, a gyászt is.”¹² Községekben, városokban 1848–1849 olyan két esztendő volt, mely a szülőföld eseményeit felgyorsította, az emberek életét új és új élményekkel gazdagította. A nagy történelmi változások meghozták a szabadságot, szükségessé tették a harcok vállalását, s megkövetelték a gyász elviselését. A forradalom és szabadságharc helyi történelme a település ma élő lakosságát a polgárosodás szellemében köti lakóhelyéhez. A 48-as elődök változást elősegítő tevékenységéből, vállalkozásaiból erőt meríthetnek, hősi harcuk előtt pedig tisztelettel adóznak. A 150 évvel ezelőtti tettek lokálpatrióta kötődést erősítenek, mely arra készteti az utódokat, hogy átnézzék a padlás féltve őrzött dobozait, melyekből sárguló iratok (móringlevelek, birtokívek, adásvételi szerződések, kokárdák, fegyverek, régi taneszközök, ruhák, nótáskönyvek, bibliák), régi tárgyak kerülnek elő. A családok keresik famíliájuk 150 évvel ezelőtti „nyomait”, részvételét a nagy átalakulásban, s büszkék, ha az elődök tettekkel kapcsolódtak a forradalom és szabadságharc eseményeihez. A mai családok név szerint megismerik a felmenőiket, s büszkék lehetnek rájuk.

Helytörténeti olvasókönyvek lokális tényanyagot gyűjtenek össze, melyben megtalálhatók egy község vagy város, tájegység, régió dokumentumai, múltbéli kulturális emlékei. Regionális integrációk helytörténete az olvasókönyvek adatait a történelmileg létrejött határokig tágítja, melyekben érvényre jutnak a gazdasági, kulturális, néprajzi, kereskedelmi, szomszédsági-baráti érdekek. Ezek az integrációk esetenként átnyúlnak az országhatárokon, s más országok értékeinek átvételére ösztönöznek. Érvényesülnek a szülőföld lényeges sajátosságai, és „kiépül a híd” Európa felé. A történelmi olvasókönyvekben levéltári iratok, hivatalos dokumentumok, magánlevelek, néprajzi lejegyzések, versek, napilapok cikkei, beszédek stb. találhatók. A gazdag tényanyag alkalmas a nagyobb egység analitikus és szintetikus megközelítésére, „a részekből összerakható az egész, vagy az egészben elhelyezhető a rész”¹³, 1848–1849 sok-sok ténye alapján a tanulók tudásában kiépíthető a forradalom és szabadságharc „egységbe foglalása”, azaz a helytörténeti anyag beépítendő a nemzeti történelembe. Az évfordulóra az iskolák a történelem és a helytörténet felhasználásával készíthetik el a megemlékezések és a korra utaló tények feldolgozásának programját (a helyi tantervben). Szerepet kapnak a múzeumlátogatások, a helytörténeti séták, a levéltári órák, a honismereti munkák, az iskolai kiállítások, a vetélkedők, a műsoros estek, a hangversenyek, az ünnepségek, a 48-as emlékművek gondozása stb.

Néprajzi produktumokból, évszázadokon át őrzött hagyományrendszerekből kiolvasható a magyarság története és lelkülete. Korok szemlélete, világlátása, gondolatvilága, művészete található meg a népi alkotásokban, melyek egyúttal nemzeti értéket is képviselnek. Pedagógiai szempontból fontos, hogy a hatalmas néprajzi adathalmazból a helyi tantervekbe bekerüljenek 1848–1849 megismerését szolgáló tények. A néprajz lehetőséget biztosít – már kisdiákkortól kezdődően – az élményszerzésre, a cselekedtetésre, a tanulói tevékenységre.

A gyerekek bevonásával és részvételével szervezhetők a forradalom és szabadságharc ünnepélyei. A megbeszélés, a vita, a problémakeresés, a vetélkedő, a népdaléneklő és mesemondó versenyek olyan szervezeti keretek, melyek alkalmazásával összekapcsolhatók a történelmi, helytörténeti, társadalom-néprajzi ismeretek. A tanulóifjúság aktívan átélheti a 150 éve létrejött alkotásokat, s a bennük foglaltakkal azonosulhat.

A népköltészetből értékes információk szerezhetők az 1848–49-es magyar forradalomról és szabadságharcról. A néprajz történeti tudomány, a hagyományos népi műveltség nemzedékek során át tartó történeti folyamat eredménye. A történeti események benne foglaltatnak a népdalokban és a népies műdalokban. Belőlük olyan tények ismerhetők meg, amelyeket a történelemtudomány nem tud feltárni. Népismeretre tehet szert, aki a történelmet összekapcsolja a népköltészeti alkotásokkal. Áttekintheti a nép történelmi eseményekhez kapcsolódó naiv gyermeteg világképét. Népköltészeti alkotásokba kódoltan a parasztemberek a maguk természetes módján vallanak a forradalom és szabadságharc dicsőséges és szenvedésekkel motivált időszakairól. Tanújelét adják jókedvüknek (humoruknak), szomorúságuknak, vágyaiknak, jövőszemléletüknek. A világkép „meseszerűségét” ellensúlyozza a népköltészet stílusa, mely egyszerű, világos, természetes, nyers, tiszta és álszemérem nélküli, s a korabeli emberek élményeiről is tanúskodnak.