Szülőknek az iskoláról

Petró András „titkos vágya” (mint könyvének bevezetőjében írja) teljesült, mert megjelent egy nagy gonddal, hozzáértéssel, „szívvel-lélekkel” megírt, formailag is igen szép könyve. A bevezető lényeges tényekről informálja az olvasót, például a könyv megszületésének indítékairól és tartalma kiválasztásának szempontjairól.

A szerző javaslatára magam is beültem a „szülők iskolájába”, és vettem néhány órát „iskolaismeretből”. Napjainkban sajnos kevés az ilyen tárgyú könyv hazánkban, és kevés az iskoláról szülőket tájékoztató, pedagógiai kultúrájukat növelő írás. A magyar családokat érő „súlyos bántalmak” e téren is mutatkoznak.

A szerző „nyolc lecke” formájában építi fel könyvét. A kiválasztott témakörök a családról, a családi élet első szakaszáról, az óvodától az iskoláig vezető útról, az iskola világáról, az iskolarendszerről, az 1996. évi közoktatási törvényről, a család és az iskola együttműködéséről, a pályaválasztásról, összefoglalásként pedig a közoktatási törvény „újdonságairól” szólnak.

Petró András ismert alapossága minden „leckében”, a könyv valamennyi részletében megnyilvánul. Új és hasznos ismereteket közöl a szülők számára oly bőségesen, hogy lehetséges lenne a felölelt ismeretanyag kifejtése több könyvben is. Ez az egy könyv azonban hozzáférhető és érthető módon, szakszerűen tárgyalja az iskola belső világának kérdéseit. Erről bizony keveset tudnak a szülők, a nem szakemberek.

Megvalósul a szerző szándéka abban a tekintetben is, hogy a könyv elolvasása után a szülők iskolájában részt vevők mindenképpen magasabb osztályba léphetnek.

Egy ilyen jellegű írásban nincs lehetőség a könyv nagy értékeinek bemutatására, csak néhány figyelemfelhívó kiemelést és javító szándékú megjegyzést tehetünk.

Már közhelyszámba megy, hogy a nevelés két nagy színtere a család és az iskola. Napjainkban a családi színtérről főleg a gazdasági problémák kerülnek a közvélemény, a média érdeklődésének az előterébe. Az iskolák, a pedagógusok pedig szó szerint küszködnek a tömérdek új szakmai és megélhetési gonddal. Alig jut erő és idő (kivételek nyilván vannak) a szülők megnyerésére, a szótértésre velük. A családi nevelés pedagógusi segítése pedig inkább csak igényes, de alig megvalósítható szakmai kívánalom. Ezért is jelentősek a most vizsgált könyv „leckéi”. Ezek tanulmányozása részben pótolhatja a nevelési és oktatási kérdésekben a szülők „szinten tartását”. Petró András mintaszerűen tesz eleget a tudományos etika alapvető szabályainak, amikor szinte valamennyi érintett témával kapcsolatosan megemlíti az értékes kutatási eredményeket, és kiemeli, hogy kiknek a gondolatait közli.

A tárgyalt témákhoz neveléstörténeti szemelvényeket és korunk nevelési-oktatási problémáit tárgyaló könyveket ajánl további tanulmányozásra. Helyeselhető, hogy az óvoda és iskola közötti átmenet „problémadús” kérdéseivel elmélyülten foglalkozik. Bemutatja az 1996. évben kiadott Országos óvodai nevelési alapprogramot a szülőknek. Ez a frissesség egyébként jellemző a kötetre.

A mai iskola belső világának bemutatása a szülők számára bizonyára maradandó hatású. A szerző elemzi az iskolához való helyes szülői viszony problematikáját. E könyv elolvasásáig a szülők keveset tudhattak a jelentősebb iskolai kísérletekről.

A tanulók társadalmáról szóló ismereteket fontosnak tartjuk a szülők (és a pedagógusok) számára. A rendszerváltás után egyáltalán nem problémamentesek a gyermekszervezetek működésével kapcsolatos kérdések. Például a Xénia-láz gyermekszervezet működéséről más véleményen van a pedagógusszakma vagy a sajtó több képviselője, mint a mozgalom vezetői. Ez a mozgalom nem hasonlítható össze más gyermekszervezetekkel, például a cserkész- vagy az úttörőmozgalommal.

Érdemes lett volna erről a témáról a szülők számára még többet írni. Különösen jó lett volna segíteni őket abban, hogy gyermekeiket mely gyermekszervezet munkájában való részvételre irányítsák.

Az iskolai szülői szervezetekről, az iskolaszékekről bővebben írhatott volna a szerző. Különösen a szülők jogairól és kötelességeiről (amit a közoktatási törvényből közöl) lehetett volna külön leckében írni. Nagy a valószínűsége annak, hogy az érintettek keveset tudnak a törvényben szereplő jogaikról és kötelességeikről.

Egyetértünk azzal, hogy Petró András sokféle megközelítésben és olvasmányosan foglalkozik az iskolarendszer kérdéseivel. Ezt a témát másodszor (a 92–95. lapokon) ismét tárgyalja. Talán ezt a rendkívül fontos témakört egy „leckében” kellett volna összefogni és így a jelentőségének jobban megfelelő hangsúlyok kiemelésére lett volna lehetőség. Az iskolarendszer változásai közepette sok a szülői, a tanulói, a társadalmi és a pedagógusi bizonytalanság is. Jelezni lehetett volna, mit lehet és kell tenni majd a tizedik évfolyam elvégzése után. Érinteni lehetett volna azt a kérdést, hogy napjainkban miből adódik az esélyegyenlőtlenség. A KOMP csoport felhívásának a lényegét mindenképpen ismertetni kellett volna (lásd: Iskolaszolga, 1996. 11. sz. 128–129. lapokon). A szerző javaslatokat fogalmazhatott volna meg arról, mit tegyenek a szülők (az iskola, a kormány stb.) annak érdekében, hogy a magyar gyermekek többsége a kötelező középfokú oktatásban vegyen részt. Ezekre a kérdésekre is találhatók válaszok a könyv megfelelő részeiben, azonban a magasabb iskolai végzettség megszerzésére, illetve biztosítására a szülőket erőteljesebben lehetett volna ráhangolni, megértetve és tudatosítva azt, hogy az egyéni érdekek, a karrierlehetőségek mellett a XXI. századi Magyarország gazdasági, kulturális stb. gondjainak megoldása e cél elérése nélkül lehetetlenség.

A szerző felhívhatta volna a szülők figyelmét a pályaválasztás, továbbtanulás évenként megjelenő budapesti és megyei ismertetőire is. Ezek a kötetek konkrét és hasznos segítséget adnak a szülők, a gyermekek és a fiatalok, valamint a pedagógusok számára is.

Jól sikerült az 1996. évi közoktatási törvény bemutatása. Ehhez „újdonságok” címen később még más fontos témák is kapcsolódnak. A leírtakban határozottan tükröződnek a szerző jelentős közoktatási tapasztalatai. Helyeselhető, hogy (pl. a 111–120. lapokon) az érintett kérdésekkel kapcsolatos személyes meggyőződését is leírja. Jól tudjuk, hogy Petró András mindig az ingyenes tankönyvellátás híve volt. A rendszerváltozás után e téren hová jutottunk!

Érthető, hogy a kötetben a szerző volt munkahelyének, a Nemzeti Tankönyvkiadónak 112 könyvét ajánlja, de a NAT-TAN sorozat könyveire is felhívhatta volna az érdeklődő szülők figyelmét. (Ő még nem tudhatta, hogy az idei HUNGARODIDACT szakkiállításon ez a sorozat ezüstérmet kapott.)

A 6. „leckében” a család és az iskola együttműködéséről van szó. A leírtak megerősítik azt a helyes pedagógusi és szülői szemléletet, hogy a közoktatás soron lévő minőségi átalakítása (és csak ez fogadható el) az eddiginél sokkal erőteljesebb együttműködéssel, kölcsönös információcserével, a gyermekek, a fiatalok személyiségének sokkal tudatosabb nevelésével oldható meg. E témánál a már szokásos és fontos hivatkozások, könyvajánlások elmaradnak. Ezeket Petró András bizonyára szerénységből hallgatta el, mert (tankönyvkiadói igazgatósága idején) az ő bátorítására jelentek meg fontos munkák a szülők és az iskola közös munkájáról, a pedagógusok és a szülők együttműködéséről.

A szerző a kötet végén arra kéri az olvasót, írja meg munkájáról véleményét. A fentiekben nagyon tömören mi is ezt tettük. Számos értékelő, akár a javítás szándékával leírható megjegyzésünk nem kerülhetett szóba. Az elismerés dominanciája mellett hiányérzetünket érzékeltető megjegyzések mindegyike szükségtelen lenne, ha egy előzetes szakmai lektori vélemény alapján az első kiadást csiszolták volna. A hivatalos bírálói munka a következő, második, átdolgozott kiadást mindenképpen előzze meg.

Erről a jó és szép könyvről összegezve az a véleményünk, hogy a szerző „ne vergődjön kétségek között”, mert akik könyvét elolvassák, azok tájékozottabbak lesznek a magyar iskolákról. És ez a legfontosabb.

Petró András: Szülőknek az iskoláról. Budapest, 1997. Nemzeti Tankönyvkiadó, 207 p.

Füle Sándor