Nagy Csaba

A hely szelleme

– Mozitörténet és helytörténet –

A mozikép – főleg az elektronikus média – mai elterjedtsége szinte természetessé tette, hogy naponta szerzett új információink zöme nem közvetlen környezetünkből származik. Ma már közhely, hogy sokszor többet tudunk – legalábbis több információt kapunk – afrikai és ázsiai államok politikai erőviszonyairól, mint saját lakókörnyezetünk egy-egy történéséről. Tudjuk azt is, hogy a helyi hírek leginkább csak katasztrófák, bűnügyek, politikai válságok révén kerülhetnek be az országos médiakörforgásba, akkor is általában csak valamely országos hírű szaktekintély – esetleg politikus – kommentálásában.

Akár a médiáról, akár csak a szűkebb értelemben vett filmről beszélünk, elsősorban távoli dogok jutnak eszünkbe: Hollywood, tv-stúdió stb. Az iskolák többségében viszont ma nincs még arra lehetőség, hogy a mozgóképkészítést komoly eszközökkel a tanulók kipróbálhassák, így maga az oktatás tárgya „nem adható kezükbe”.

Még a kis, médiacentrumoktól elzárt iskoláknak is segítséget nyújthat azonban a mozgóképoktatás összekötése a helytörténeti kutatásokkal-szakkörökkel (melynek közoktatási integrációjára szintén a Nemzeti alaptanterv ad lehetőséget). A mozi mint intézmény története jól kutatható, az ország nagyobb településein a helyi sajtóban is nyomon követhető az adott település filmszínházainak története. Ha a térségben működő vagy valaha működött mozik históriáját nem pusztán intézményi (ipari) történetként kezeljük, feltárhatjuk mindazokat a kultúrtörténeti korszakokat és sajátosságokat, melyek a mozgókép formanyelvét, témaválasztását, jelrendszerét stb. alakították. A szabadpiacnak kitett filmgyártás következtében a mozikultúra a világ egyetlen pontján sem fejlődhetett elszigetelten, mindenütt ugyanazokat a filmeket nézte a közönség a hasonló módon felépített és működő mozikban. A helyi történések – a mozi kialakulásának, változásainak, műsorának stb. története – így rávetíthetők a mozgóképkultúra magyar és egyetemes társadalomtörténetére. A mozi történetének helytörténeti vonatkozásait, sajtóbeli és tárgyi emlékeit (hirdetések, plakátok, műsorok, régi mozigépek, épületek stb.) felhasználva pedig olyan élményanyaggal gazdagíthatjuk az iskolai mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásának „eszköztárát”, mely pusztán a régi filmek sokszor igen rossz minőségű kópiájának vetítésével nem lenne elérhető.

Az eredeti források szűkös hozzáférhetősége miatt a korabeli anyagok gyűjtése főleg a pedagógus feladata kell hogy legyen.¹

Célszerű, ha a bemutatott, filmtörténeti szempontból jelentős értéket képviselő alkotás mellé a tárgyat oktató pedagógus korabeli hirdetéseket és recenziókat is felsorakoztat: a film elemzése mellett ezek nagy segítséget tudnak nyújtani az olyan, a korszakra jellemző alapfogalmak tisztázásához, mint a sztárrendszer (megfigyelni a plakátokon hirdetett sztárok nevének, a film címének elhelyezkedését) vagy a némafilmkorszak idején alkalmazott képközi feliratok szerepe (születtek a feliratokat elemző, sokszor élesen bíráló kritikák). Korabeli recenziókat találhatunk például a Nyugat című folyóirat hasábjain (1924–27-ből), melyek reprint kiadásban a nagyobb könyvtárakban hozzáférhetők. A lapban rendszeresen publikáló Hevesy Ivánt a legkorábbi magyar filmelméletírók között tartjuk számon, hétről hétre megjelenő kritikái és egyéb mozitémájú írásai (a szezon aktuális filmjeiről, a mozik állapotáról, az egyes nemzeti filmiparok különbözőségéről stb.) zömmel ma is vállalható megállapításokat tartalmaznak. Azoknak az iskoláknak pedig, ahol a mozgóképkultúra nagyobb hangsúllyal kerül be a pedagógiai programba, és módjuk van az elmélyültebb feldolgozásra, a helyi mozik fennmaradt anyagai jó lehetőséget teremtenek az összeszervezésre a korabeli filmszakirodalommal. (Természetesen felhasználható nem helyi forrás is, hiszen a legfontosabb ismérvek szinte országszerte egységesek, így egy-egy dunántúli város mozitörténeti dokumentumai is szolgálhatnak illusztrációul egy alföldi nagyközség 50-60 éves filmszínházépületének meglátogatásakor.)

Helytörténeti szakkör (vagy tanóra) keretében a diákok ellátogathatnak a településen valaha működött mozik épületéhez vagy annak helyére. Megfigyelési szempont lehet ezek elhelyezkedése a városszerkezetben (külváros vagy belváros), a betöltött korabeli funkció (utánjátszó vagy bemutató mozi) és annak építészeti jellegzetességei, a megmaradt díszítések, az átépítésekkel el nem tüntethető szerkezeti elemek (gépház, előcsarnok, nézőtér), mindezt persze összehasonlítva a korabeli leírásokkal (pl. mikor és miért neveztek egy vetítőhelyet mozipalotának, milyen sajátosságok indokolják a filmszínház elnevezést).

Összességében: a mozitörténet a mozgóképkultúra és a helytörténet találkozási pontja lehet a médiaoktatással foglalkozó pedagógusok számára, mely integrációból mindkét szakterület csak gazdagodhat, hiszen a médiaoktatók saját településükhöz köthető szemléltetőanyagot, a helytörténészek pedig a „mozizásnak” már elkötelezett diákság érdeklődésének élénkülését nyerhetik vele.

A hazai médiaoktatás egyik célja, hogy a képfogyasztás szempontjából legérintettebb korosztályokat megismertessük azokkal a hatásmechanizmusokkal, melyek között életüket töltik. Ez pedig nem szabad, hogy elriasztás legyen: a manipuláció, a piac törvényszerűségeinek megismertetése mellett olyan tudatosságot kell kialakítanunk, mely a megismert eszközök értő felhasználására teszi képessé őket. Mert a média elsősorban eszköz, s rajtunk múlik, mire használjuk.