Mann Miklós: Budapest oktatásügye a dualizmus korában

Az Új Pedagógiai Közlemények sorozat köteteként látott napvilágot Mann Miklós legutóbbi könyve. Ez a 160 oldalas kötet a korszak nevelésügyéről írott több könyvének és számos tanulmányának szintéziseként is felfogható. Szoros kronológiai rendben, jól válogatott, gazdag anyagon tárja fel Budapest oktatásügyének közel fél évszázadát. Két szempontból is meggyőző a téma: egyrészt, mert a magyar közoktatás egyik legprosperálóbb időszakát tárgyalja; másrészt, mert annak a fővárosnak a vonatkozásában teszi ezt, amely lényegesen többet tudott tenni a közoktatás fejlesztésének érdekében, mint a vidék vagy akár a vidéki városok többsége.

Az 1868-as Eötvös-féle népiskolai reform arra törekedett, hogy európai szintre emelje a magyar közoktatást. Az így adott lehetőségekkel a főváros különösen tudott élni. Ezt Mann Miklós konkrét adatokkal bizonyítja, amelyekből kiderül többek között például az is, hogy csupán 1873–1880 között, tehát hét év alatt 55-ről 77-re növekedett a fővárosi nyilvános népiskolák száma, hogy azután az 1880-as években ez a lendület tovább folytatódjon. Nemcsak az alsó fokú oktatásban, hanem középfokon is sietett a főváros fejleszteni; már 1869-ben megnyitották Óbudán az első polgári fiúiskolát, hogy azután számuk egyre szaporodjon. Érdekes tény például a gimnáziumok számának emelkedése a reáliskolákkal szemben, vagy az a feltételezés, hogy Pest és Buda egyesítését siettette az, hogy közös iskolaügybe tartoztak; az iskolai oktatást tulajdonképpen már az egyesülés előtt együtt kezelte a főváros.

A könyvben a fények és az árnyak együtt jelennek meg. A nagy iskolafejlesztések idején – a korabeli tanfelügyelői jelentések szerint – sem volt ritka, hogy 100-150 gyerek szorongott egy-egy tanteremben nemcsak az iskolák és tantermek számának elégtelensége miatt, hanem azért is, „mivel a külvárosi iskolákba, a mezítlábas, szegény gyerekek mellé nem akarták a polgárok gyermekeit küldeni...”. Így azután sajátosan éppen a belvárosi iskolák váltak zsúfolttakká. Persze az iskolák nem voltak egyformák, és annak ellenére, hogy a minisztérium 1871-től kezdve évi 110 ezer Ft-ot adott iskolaépítésre, sok volt a korszerűtlen, egészségtelen, céljához méltatlan iskola.

A korabeli kultuszkormányzat s a fővárosi vezetés jó szándéka ellenére, a lendületes iskolaépítés dacára a századfordulóra egyre nehezebb helyzetbe került a főváros oktatásügye. A gyors növekedés, a tömegek áramlása az ország központja felé nem kis mértékben felduzzasztotta a főváros és az ország egészen vagy félig analfabéta lakosainak számát. Az oktatásnak lépést kellett vagy kellett volna tartania ezzel a fejleménnyel; ez azonban rengeteg pénzt és nagyon komoly felkészülést igényelt. Azt szokták mondani, a történelmi szükségletek megteremtik a megfelelő személyiségeket. Ez a főváros tekintetében erre a korszakra nézve érvényesnek látszik. Mann Miklós könyvének egyik érdeme, hogy bemutatja a fővárosi vezetés kimagasló személyiségeit is, nem utolsósorban talán legnagyobb egyéniségét, Bárczy Istvánt.

Sokoldalú képet fest a tanulókról, a tanárokról, nem feledkezve meg egzisztenciális gondjaikról és küzdelmeikről, a képzésekről és továbbképzésekről. Külön fejezetet szentel a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium működésének.

A könyvet áttekintő táblázatok teszik teljesebbé és könnyen átláthatóvá: kimutatások a községi iskolák számáról, osztályairól, tanerejéről, tanulóiról, az oktatók fizetéséről és lakáshelyzetük alakulásáról. Végül rendkívül gazdag jegyzetapparátus könnyíti meg az átfogó munkában röviden leírt kérdések bővebb kutatását, az utánanézés lehetőségét az egyes kérdések iránt érdeklődők számára.

Természetesen ezt a nagy témát egy ilyen viszonylag kis kötetben nem lehet teljességében bemutatni. Azonban így is elég hangosan szól a mához és nem csak a tanárokhoz. Jó alap az összehasonlításhoz, a gyökerek megismertetésének igényével.

Új Pedagógiai Közlemények. Budapest, 1997, ELTE BTK Neveléstudományi Tanszék. Pro Educatione Gentis Hungariae Alapítvány, 155 p.

Remek Éva