Szalay Mátyás

Út az alázathoz

– Versenydolgozat –

„A filozófia lényege nem a igazság birtoklása, hanem az igazság keresése”
(Karl Jaspers)

Rövid elmélkedésemben a fenti idézetről arra szeretnék kísérletet tenni, hogy megmutassam: miként ismerheti fel magát az ember az igazsággal való kapcsolatában.

Karl Jaspers a Bevezetés a filozófiába című művében kifejti: a filozófia állandó útonlevést jelent, és fogalmához szigorúan hozzátartozik bizonyos kérdések, illetve a rájuk adott lehetséges válaszok sajátos dinamikájú váltakozása. Tulajdonképpen ugyanazokra az egyre árnyaltabban megfogalmazott kérdésekre próbálunk választ találni. Mi tartja mozgásban gondolatainknak ezt a perpetuum mobiléját.

A kétség

A görög szkepszis szó kutatást, keresést jelent.

A kétség áldott és átkos emberi tulajdonság, amely egyszerre teszi lehetetlenné egy rendíthetetlen hit megszületését abban, hogy bárki emberi halandó abszolút tekintéllyel rendelkezzék, és óv meg minket a bűnök bűnétől, hogy magunkat összetévesszük az igazság egyedüli birtokosával, a legfőbb létezővel, illetve, hogy magunkat egyenértékűnek tekintsük vele. Viszonyunkat az igazsághoz tehát igen jelentős mértékben a kétség határozza meg. A filozófiai kétség sosem tagadja az igazság létét (jaspersi értelemben így nem is beszélhetnénk többé útonlevésről, csupán a saját csapdájába esett ember vergődéséről, ahová a túlzott kétség, a kétségbeesés útján került), de megkérdőjelezi birtokolható voltát is, anélkül, hogy akár egy röpke gondolat erejéig lemondana az igazság megközelítésének igényéről.

Az igazság

A megismerés korlátaira emberi tulajdonságaink, képességeink behatároltságára hívja fel figyelmünket egyszerű matematikai ábrájának segítségével Nicolaus Cusanus is. A kör a tökéletességet szimbolizálja, amely a sarkak megsokszorozásával nem válik elérhetővé, de tetszőleges mértékben megközelíthető. A természetünkből fakadó metodikus kételkedés felhasználásával, ledöntve szűkké lett kunyhónk régi válaszfalait, helyére az érvek köveiből új, korszerű palotát építeni, ez a tulajdonképpeni kutatás az igazság után, a filozófia legsajátabb tulajdonsága.

A tolerancia

Az igazságnak az imént vázolt felfogása etikus magatartáshoz vezet. Popper szerint minden gondolkodónak tudatossá kell tennie magában, hogy nincs abszolút igazság, és ebből következően az egyik embernek éppúgy igaza lehet, mint a másiknak, még akkor is, ha véleményeik látszólag ki is zárják egymást. (Cusanus szerint léteznie kell egy coincidetia oppositorumnak.) Az igazság viszonylagossá tétele könnyen az egyes ember felelősségének eltussolásához, illetve eltörléséhez vezethet. Ezért annak is a filozófusok feladatai közé kell tartoznia, hogy kellő mértékben hangsúlyozzák: az igazságnak már a megsejtése is rendkívül hasznos lehet mind az egyén, mind a társadalom számára, és feltétlenül fejlődést jelent. Ebben az értelemben a mondandó megformálása is új jelentőségűvé válik.

A nyelv

A bécsi kör „természettudományos” kutatásai közvetve bizonyítják azt, hogy egy, az igazsággal kapcsolatban már említetthez hasonló tendenciát figyelhetünk meg a nyelvfilozófiában is: az igazság az emberi nyelv természetéből adódóan – legyen szó akár a látszólag legpontosabb tudományos nyelvről is – lényegében kifejezhetetlen. Nyelvileg tehát éppúgy úton vagyunk, mint gondolatilag: úton vagyunk a megfelelő kifejezésért, protokoll- és bázismondatokért folytatott küzdelmünk során. (A nyelvi utazás igazából a gondolati útonlét egyik fajtája; mondhatnánk e két szó egymás szinonimája.) A beszélő személyétől független nyelv megtalálása nélkül, még ha valaki az igazság birtokában volna is, annak átadása, megosztása másokkal nem állna módjában. Bár még a legpontosabb kifejezés is mondandó és elmondott viszonyát tekintve metaforikus, a korrekt megfogalmazás sok félreértésnek veheti elejét, és talán a mondandó egy részét, az igazság egy darabkáját is jobban felfedheti. Törekedni egy tiszta nyelvre bizonyos problémák kiküszöbölésének szempontjából rendkívül hasznos, ám csak annyiban válhat a filozófia céljává, amennyiben nem vonja kétségbe egy szándékoltan metaforikus nyelv létjogosultságát, hiszen ez a művészetek elvetésével volna egyenértékű, amelyek Heidegger szerint pedig döntő jelentőségűek a lét kinyilatkoztatásának folyamatában.

Úton

Az ókorban Parmenidész egyenlőséget vont lét és gondolkodás között; később Szt. Ágoston azt állította, hogy kételkedni és gondolkodni egy. Őt követte Descartes híres mondatával: cogito ergo sum. Bizonyos katolikus hagyományok leegyszerűsített értelmezése szerint szokás volt az életet (a létet) egy utazáshoz hasonlítani: vándorlás a siralom völgyében. Véleményem szerint a gondolkodás, a tulajdonképpeni utazás részben nyelvi szinten zajlik: egyik helyről a másikra vándorlunk (remélhetőleg nem egy körben keringve) felfegyverkezve a metodikus kétellyel, szilárd hittel remélve, hogy bár hasztalan kutatunk abszolút igazságok után, törekvéseink nem értelmetlenek.

Mire alapozható ez a hit? Az igazság zarándokútjain járva az ember szembesül a válaszok sokféleségével, és kénytelen észrevenni saját elképzeléseinek viszonylagos voltát, valamint hogy az csak egy tágabb értelmezési mezőben, más véleményekkel kiegészítve képvisel értéket. Ez a felismerés szükségképpen alázathoz vezet.

A kételkedő ember a különböző válaszok dialógusa során ismerheti meg önmagát az igazsághoz való viszonyában, ekkor ébredhet önmagára mint hiányokkal terhelt, alárendeltségben élő lényre, keresztény nyelven szólva: mint teremtményre. Viszonyát az igazsághoz, a teremtőhöz mélyen meghatározza az alázat.

Azok, akik vállalják az útkeresés kockázatát, abban bíznak és azt remélik, hogy az alázat hangulatában (hangoltságában) kinyilatkoztatásban lesz részük: sejteni engedi magát az igazság egy piciny töredéke. (Egy töredék csupán, amely kevés ahhoz, hogy azt mondhassuk: enyém az igazság, de talán elegendő ahhoz, hogy biztatással szolgáljon az úton, vigaszt nyújtson a fáradtnak és a csüggedőnek.) Éppen amikor megtapasztalják és tudatossá teszik maguk számára saját korlátaikat, határaikat (szembesülnek a halállal, végességük legfőbb bizonyítékával), akkor válnak egy magasabb tudás birtokosaivá saját létüket, saját énjüket illetően.