Mátyássy Áron

„A filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése.”

(Karl Jaspers)

– Versenydolgozat –

A filozófiát mindig is titokzatos, különleges tudománynak tartották. Már maga az egyszerű szó: filozófus is félelmet és tiszteletet keltett az emberek között. A filozófusokat a hétköznapi élettől eltávolodott csodabogaraknak képzelték, ami részben igaz is volt. Legtöbbjük lenézte a hétköznapi embereket, és magát különleges lénynek tartotta. Az Eleai Iskola tagjai – többek között Parmenidész és Zénon – úgy gondolták, hogy az igazság megismerhetetlen egyszerű hétköznapi emberek számára. Hérakleitosz írásainak bonyolultságát és titokzatosságát azzal magyarázta, hogy azokat olyan bölcs emberek számára írta, akik képesek a megértésükre. Empedoklész azt hirdette magáról, hogy isten. E hatalmas szakadéknak, amely a filozófusok és a többi ember között húzódik, oka valószínűleg az előbbieknek az igazság megismeréséért vívott reménytelen harcában keresendő.

A filozófia összetett szó, jelentése: az „igazság szeretete”. Gyökerei az antik görög kultúrába nyúlnak vissza, amikor is az ember gondolkozni kezdett életről és halálról, igazról és hamisról, jóról és rosszról.

Az írásom címét adó Jaspers-idézet könnyen igazolható. Úgy gondolom, hogy e tétel igazságának legjobb bizonyítéka maga a filozófia létezése. Úgy értem, ha valaki azt hirdeti, hogy megtalálta az igazságot, nem fogadhatjuk el bizonyosságként, mert ahogy visszatekintünk a múltba, azt találjuk, hogy a filozófia története különböző elméletekből épül fel, amelyek mindegyikéről azt tartották, hogy az az igaz tudás. Ennélfogva hihetünk egy teória igazságában, de nem lehetünk biztosak afelől, hogy ez az egyetlen igazság. Szerintem az igazság nem ismerhető meg, mert az emberi faj nem tökéletes. Ellenben az igazság egy tökéletes, megváltoztathatatlan szubsztancia, amely nem érhető el a mi hitvány, tökéletlen képességeinkkel. Ámde mindez a jó és tökéletesség megtalálható a szándékban, amely az igaz tudás elérését célozza. Éppen ezért gondolatmenetemet nem tartom szkeptikusnak, bár ismerem a szó megszokott jelentését a filozófiában.

Hogy Jaspers idézetét megvilágítsuk, a filozófia fejlődését kell megvizsgálnunk. Azt hiszem, az észen alapuló emberi sajátosság az, ami nem engedi, hogy felhagyjunk az igazság keresésével. Az ész mindig új utakat, új vizsgálódási területeket talál. Mindig is új lökést adott a filozófiának, amikor egy igazságnak tartott elmélet túl sokáig maradt megdöntetlenül. Az emberek azt gondolták, hogy megtalálták az igaz tudást, élték életüket, de rá kellett döbbenniük, hogy az élet mit sem változott. Egy teóriát nem lehet örökre elhinni, mert az ember tart attól, hogy becsapják. Egy általánosan elfogadott elmélet gyanús lesz. Ez lenne a tökéletes létállapot? – kérdezi az ember, és nem tud egyetérteni. Bűnre, hazugságra, erőszakra, éhezésre, betegségekre gondol, és kételkednie kell hitében. Mert vajon mit ér egy elmélet, ha nem működik a gyakorlatban?

Úgy gondolom, a filozófusok mindig is szenvedtek az elméletükkel szemben felmerülő kétségektől. Elmenekültek a kicsinyes hétköznapi élettől, és elméjükben felépítették saját világukat. Meglehet, hogy találtak kibúvókat, amelyekkel megmagyarázták a világot, de általánosságban magányos, szomorú emberek voltak, akik érezték harcuk reménytelenségét. Számos példa akad a filozófusok eme kettősségére. Módszertana kidolgozásának idejére Descartes ideiglenes erkölcstant hozott létre, mert tudta: ha meg akarja őrizni szuverenitását, úgy kell tennie, mintha az átlagember életét élné. Hume a filozófiát az elme határai közé szorította. Nem törődött a külső világ valóságával, csak az elme tevékenységét vizsgálta, amit ideák asszociációjaként képzelt el.

Minden filozófus elismerte a fizikai lét hitványságát. Ha megtalálták volna az igaz tudást, akkor az általános és mindenkit meggyőző tanítás lett volna, amelyre nincsenek ellenérvek. Az igazsággal megváltoztathatták volna a világot és ezt a szánalmas életet, amely – Schopenhauer szerint – semmi más, csak fájdalom és szenvedés. Mivel senki sem változtatta meg idáig a világot, valószínűleg így volt ez a különböző filozófusok korában is. Ők még hihettek az elméletükben, de a követőik képtelenek voltak feloldani a feltételezett igazság és a nyomorúságos világ között feszülő ellentétet. Ezért új utakra tértek, új tudást kerestek, hogy elérjék a valódi igazságot.

Az ókori görög filozófia akkor indult el, amikor az ősi erkölcs és vallás épülete roskadozni kezdett. Szókratész, Platón, Arisztotelész felvették a harcot a szofisták – Gorgiász, Prótagorász – terjedő szkepticizmusával. Augustinus és a keresztény filozófusok a szkepticizmus fellegvárának számító platóni Akadémiával küzdöttek. Amikor a középkor végén Galilei és Bacon bevezették a kísérleti módszert, minden régi tudás és tanítás hitelét vesztette. Descartes az empirikusokkal párhuzamosan megpróbált biztos alapokon nyugvó új filozófiát teremteni. A filozófia érdeklődési területe a megismerés elméletére korlátozódott. Kant megpróbálta összekapcsolni a karteziánizmust az empirizmussal, és létrehozta a kriticizmust. Munkái csak a megismeréselméletről alkotott nézeteit tükrözik. Kritikáját módszertannak szánta; nem foglalkozott a konkrét, egyedi dolgokkal, csak az emberi megismerő rendszerrel. Hegel megcáfolta Kantot, és a teljes megismerés lehetőségét hirdette. Általános világtörvényeket hozott létre, és ez befolyásolta Kierkegaard-t, amikor azt gondolta, hogy a filozófia témája az egyén hányattatása a nehéz életben. Ő indította el az egzisztencializmust, amely modern életünk filozófiája. Azért hoztam föl ezeket az érveket, hogy bizonyítsam: a filozófia fejlődését mindig is olyan teóriák mozdították előre, amelyeket hosszabb ideig az igazságnak tartottak.

Az ember beállítottsága nem engedi, hogy felhagyjon az igazság kutatásával. Ennek oka az emberi észben keresendő. Az ész mindig is nagy tekintélynek örvendett a filozófusok körében. Platón óta elkülönítik az értelemtől, mert az ész a magasabb rendű, metafizikai dolgokra irányul. Az ész feladata megérteni a nem érzékelhető dolgokat. Nem rendelkezik tapasztalati alapokkal, az élet legnagyobb kérdéseire keresi a választ. Kant megkülönbözteti a négy legfontosabb kérdést:

1. Mit kell tennem? – a válasz az etikában található.

2. Mit kell tudnom? – ez a metafizika kérdése.

3. Mit szabad remélnem? – ez a vallás területe.

4. Mi az ember? – Ezzel a problémával az antropológia foglalkozik.

Ezekre a kérdésekre az ész keresi a választ, és azt hiszem, soha nem lehet őket megválaszolni. Az ész relatíve a legtökéletesebb része az emberi szubsztanciának és testnek. Úgy tartjuk, hogy az elménk legfontosabb része. Abban mind egyetértünk, hogy feladata: választ találni az igazság kérdéseire. Ezért felteszem a kérdést: Mi történne, ha megtalálnánk az igazságot? Az igazság önmagában tökéletes, tökéletességének csodálatán kívül nincs mit kezdenünk vele. Ezért, ha megtalálnánk az igazságot, minden értelmét veszítené. Az ész, szubsztanciánk legfontosabb része, elvesztené működési területét és többé semmi fontosat nem tudna tenni. Ha megtalálnánk az igazságot, minden nagy kérdés megoldódna, az életünk egyszerűvé válna és elvesztené emberi vonásait. Ha megtalálnánk az igazságot, az életünk értelmetlenné válna. Ha megtalálnánk a kulcsot az élet titkához, az élet értéktelenné válna. Az igazság azért ilyen értékes, mert nem ismerhetjük meg. Az értéke csak növekszik az idővel, mert rá kell jönnünk elérhetetlenségére. Ha elérhetünk valamit, értékét veszti azonnal, amikor megszerezzük. Ha birtokunkban van valami, az unalmassá, megszokottá válik egy idő után. Úgy gondolom, az igazság, a legtökéletesebb szubsztancia nem lehet olyan dolog, amely megszokottá és értéktelenné válhat. De azt hiszem, a legelfogadhatóbb érv a következő. Életünk, világunk szánalmas, hitvány létezés. Gonosz, tudatlan, védtelen, nyomorult, halandó individuumok vagyunk. Környezetünk romlik, pusztul a mi felelőtlenségünk miatt. Háborúkat indítunk, megöljük egymást, kihasználjuk egymást, és szenvedünk az elidegenedéstől roskadozó világunkban. Gyenge, szánalmas élőlények vagyunk, akik biztos, igaz tudás után áhítoznak. Az igazság a legtökéletesebb dolog, amit el tudunk képzelni. Úgy gondolom, ilyen tökéletesség nem érhető el a mi hitvány képességeinkkel. Az ember nem egy tökéletes létező, ezért kételkedem két ennyire különböző dolog közötti közvetlen kapcsolat lehetőségében. Vitatkozhatunk arról, hogy ki a felelős világunk teremtéséért. Van, aki azt mondja, hogy Isten teremtette, mások szerint egy ősrobbanás hozta létre, de egy dolog biztos: mi egy tökéletlen világban élünk. Ez világos volt mindenki számára hosszú történelmünk során. És ez volt az ok, amely egy biztos, megrendíthetetlen dolog keresésére indította az embert. Életünk legfőbb értelme az igazság. Erőssé tesz minket, és általa elhisszük, hogy elérhetünk egy jobb állapotot. Értelmet ad életünknek, felvillantván előttünk egy célt: a vágyat, hogy megismerjük világunkat, megértsük, miért élünk, és megtanuljuk, hogyan éljünk. Bár soha nem érhetjük el, az igazság nap mint nap jelen van életünkben, amikor megpróbálunk jól és igazul élni, megpróbáljuk elérni céljainkat, és megtalálni helyünket a világban.

Ezért hiszem, hogy Jaspers idézete a filozófia lényegét tartalmazza. Nem ismerhetjük meg az igazságot, mert hitványak vagyunk, és ha megismerhetnénk, minden lényegét vesztené. De az igazság ideája célt ad életünknek, segít, hogy etikusan éljünk ebben a világban, és megnyugvást hoz halálunk pillanatában, mert tudjuk, hogy nem éltünk hiába, értelmetlenül.