Mátyássy Áron

A filozófia – más szemmel

Legelőször is azt szeretném leszögezni, hogy meglehetősen tapasztalatlan vagyok a sajtó világában, ezért előre is szeretnék elnézést kérni, ha az itt következő iromány túlságosan elütne a cikkek stílusától, és inkább emlékeztetne iskolai dolgozatra, mint filozófiai tanulmányra. Írásom tartalmáról csak annyit: a nemzetközi filozófiai verseny szakmai megítélése, elemzése, úgy érzem, nem az én feladatom. Én csak rövid időre csöppentem bele ebbe a már öt éve működő versenysorozatba, ezért átfogó képet nem nyertem róla. Csak személyes tapasztalataimra, emlékeimre hagyatkozhatok, ezért írásom is személyesebb hangon, egy résztvevő szemszögéből mutatja be diákolimpiát. Megpróbálom összefoglalni, mitől is olyan vonzó és közvetlen ez a verseny, amely első hallásra babonás félelmet idéz elő a középiskolás diákokban.

A legtöbb fiatal már a versenykiírás áttanulmányozása után lemondóan legyint, és inkább előveszi a történelemkönyvét, hogy kidolgozzon egy tételt az érettségire. Valóban, a verseny követelményei megoldhatatlannak tűnhetnek egy egyszerű gimnazista számára. A résztvevőknek négy óra alatt kell a zsűri által a helyszínen megadott négy téma egyikéről idegen nyelvű dolgozatot írniuk. Az idegen nyelv angol, francia vagy német lehet, szótár használható, az írás terjedelme nincs meghatározva. A versenyhez ismerni kell a filozófiatörténet szinte minden jelentős alakjának egy-egy gondolatát, teóriáját, elméletét. A kettő együtt – a filozófia és az idegen nyelv – négyzetes arányban nehezítik a versenyt, leküzdhetetlen akadályokat gördítve a vállalkozó kedvű diák elé.

Igen, első hallásra nekem is reménytelen vállalkozásnak tűnt a verseny, de későbbi tapasztalataim alapján nyugodtan állíthatom, hogy a szervezők nem várnak el lehetetlen dolgokat a résztvevőktől.

Először hadd beszéljek az idegen nyelv kérdéséről. Mivel ez nemzetközi verseny, nem is lehetne másként megoldani a különböző nemzetiségű versenyzők pályamunkáinak összevetését. Az anyanyelven írt, majd később lefordított írások ötlete szerintem nem volna szerencsés. Egyrészt bonyolítaná a verseny lefolyását, másrészt óhatatlanul is fölmerülnének problémák egy-egy kifejezés, szókapcsolat más nyelvre való átültetésénél, nem beszélve arról, hogy egy fordítási hiba vagy félreértelmezés az egész gondolatmenetet elronthatja. S ha már a fordításnál tartunk, a kérdés az, hogy ki és miként fordítja le a szövegeket. Ha egy kívülálló személy, akkor egyrészt nem lehet tudni, vajon hiteles lesz-e a fordítás, másrészt, túl ezen a meglehetősen rosszindulatú, de mindenképpen fölmerülő feltételezésen, közbejöhetnek olyan szavak, gondolatok, amelyeket a fordító félreért, és amelyek más jelentéssel módosíthatják az eredeti gondolatmenet tartalmát. A másik lehetőség az, hogy a versenyző fordítja le dolgozatát, de ebben az esetben – úgy értem, ha le tudja fordítani jól az írását – felesleges az anyanyelvű verseny, mert valószínű, hogy képes idegen nyelven is megírni a dolgozatát. Ráadásul filozófiai írásműhöz sokkal jobban illik, sokkal autentikusabb például a német nyelv, amelyet nyelvtani rendszere és hagyományai alapján méltán tartanak a filozófia nyelvének.

Ezen a versenyen nem filozófusok vetélkednek, hanem olyan fiatalok, akik épphogy belekóstoltak a filozófiába, a filozófiai nyelvbe, ezért számukra egy igényes anyanyelvű dolgozat megírása nagyon komoly felkészülés mellett is meglehetősen nehéz feladat volna. Nem akarom ezzel kisebbíteni azok érdemeit, akik képesek egy ilyen esszé megírására, csak úgy gondolom, hogy a legtöbb korombeli fiatal még nem rendelkezik kellő ismeretekkel és szókinccsel egy ilyen mű megalkotásához, s bár lehet, hogy az írás gondolatai sziporkázóak, a nem eléggé igényes megfogalmazás ronthatja a mű értékét. Viszont, ha ugyanezt idegen nyelven írják meg, a zsűri és az összes olvasó is sokkal inkább a gondolati tartalmat fogja értékelni, és túllép az esetleges nyelvi hibákon, nehézségeken. Ezt onnan tudom, hogy a zsűri által értékelt dolgozatomat később megmutattam egy nyelvtanárnak, aki tömérdek nyelvtani hibát talált benne, de az írás gondolatait nem értette félre. Én, személy szerint nagyon élveztem, hogy nem magyarul kellett írnunk, mert izgalmasabb volt a gondolatok megfogalmazása, és a kész mű is komolyabbnak tűnt. Végül, hadd idézzem fel, hogy a verseny 100 pontos kvótarendszerében a nyelvhelyesség csak 10 pontot jelent. Ebből is látszik, hogy a versenyen elért helyezés nem a nyelvtudáson áll vagy bukik. Remélem, ezek az érvek megnyugtatják majd azokat, akik az idegen nyelv miatt tennének le a versenyzésről.

Persze, ez még semmit sem jelent, hiszen leginkább maga a filozófia szó az, amely elbizonytalanítja a diákokat. Csak találgatni lehet, mi az oka annak, hogy a mai fiatalságtól igen távol áll a filozófia. A legtöbben világtól elrugaszkodott, értelmetlen időtöltésnek gondolják, vagy legalábbis olyan elvont tudománynak, amely meghaladja az ő képességeiket. A legkézenfekvőbb válasz erre a kérdésre az, hogy a legtöbb diák rossz időpontban, a negyedik év elején ismerkedik meg ezzel a tudománnyal, amikor rengeteg egyéb elfoglaltsága van, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy délutánjait egy-egy bonyolult filozófiai okfejtés megemésztésével töltse. Így, heti két órában nem lehet igazi mélységeket megismerni, főleg ha tudjuk, hogy szinte az egész filozófiatörténetet végig kell venni egy év alatt. Nem csoda, hogy a legtöbb diák legszívesebben hazamenne a 7–8. órában tartott filozófiafoglalkozásokról.

Aki azonban részt vesz ezen a versenyen, az a filozófiát teljesen más oldaláról is megismerheti. A verseny során talán a legmeghatározóbb tapasztalat, ahogy az ember felfedezi a filozófia két arcát. Mikor Szalay Mátyás és jómagam megtudtuk, hogy továbbjutottunk a válogatóversenyen, meglepődve tapasztaltuk, milyen komoly érdeklődés övezi ezt a versenyt, amely belülről korántsem tűnt olyan nehéznek. Újságokban szerepeltünk, riportok készültek velünk, ahol a leggyakoribb kérdés az volt: hogyan lehet filozofálásból versenyt rendezni? Aki részt vesz ezen a versenyen, tudja, hogy ez a kérdés már önmagában helytelen. Ugyanis ez nem verseny a szó hagyományos értelmében. Ez rögtön kiderült, ahogy megérkeztünk Varsóba. Lengyel vendéglátóink nagyon kedvesen fogadtak, egy egyetemi diákszállóban kaptunk szállást, ahol megismerkedhettünk a többi résztvevővel. Ami most furcsának tűnik, ott természetes volt: a beszélgetésekben csak nagy ritkán esett szó a filozófiáról. Legtöbbször egymás hazájáról, szokásairól, esetleges kötődésekről beszélgettünk, amire bőven volt alkalom, hiszen a rendezvénysorozat négy napig tartott, és ebből csak négy órát vett el a verseny. Érezni lehetett, hogy a legtöbben csak egy különleges lehetőségnek, „jó bulinak” tartják a versenyt, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne tűnjenek filozófusoknak. Ezzel nem akarom a verseny tekintélyét csökkenteni, sokkal inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy maga a verseny adta meg a lehetőséget egy ilyen nyugodt, kötetlen hozzáállásra. Ugyanis erre a versenyre igazából nem lehet fölkészülni. Meg lehet tanulni a filozófiatörténetet, gyakorolni lehet a nyelvet, de ez még mindig csak 40 pontot jelent a százból. Ezen a versenyen elsősorban eredetiséget, saját gondolatokat, egyéni érveléseket várnak a szervezők. A négy témát csak a helyszínen ismerhetik meg a versenyzők, és helyben kell kigondolniuk, megfogalmazniuk dolgozatukat. Éppen ezért, felesleges izgulni a verseny előtt, mert ami igazán számít, az belülről fakad, és írás közben mutatkozik meg. S lehet, hogy egyes olvasókban most egy világ omlik össze, de le kell írnom, hogy az ifjú filozófusok a négy nap során nem kimondottan a bölcsek elmélkedő életét élték. Vendéglátóink rengeteg programot szerveztek nekünk, végigkalauzoltak városukban megismertetvén minket annak nevezetességeivel, esténként pedig kulturális programokat szerveztek. S mindezek során a komoly vagy éppen kevésbé komoly résztvevők teljesen úgy viselkedtek, mint hétköznapi emberek, és sokkal inkább hasonlítottak fiatal turistákhoz, mint ifjú filozófusokhoz. Mikor megnéztük a királyi palotát, amely egyébként nagyon szép, de négyórányi koncentrálás után meglehetősen fárasztó és álmosító, senki sem rökönyödött meg azon, hogy idegenvezetőnk gyakran nehézségekkel küszködött, mikor megpróbálta angol nyelven bemutatni a palota nevezetességeit. Este senki nem próbált meg komoly arcot vágni a humoros szituációhoz, mikor egy lengyel daljátékot tekintettünk meg a színházban, és amelyből persze egy szót sem értettünk. Nagyon tetszett nekem az a könnyedség, amit a későbbi első helyezett, Leszek Kolodziejczyk hozzáállásában tapasztaltam. A versenyre menet a villamoson végig nevetett a barátaival, majd egy olyan komoly, érett esszét írt, hogy a zsűri egyhangúlag neki ítélte az első díjat. Ám ez a kötetlen, már-már „családias” hangnem nem csak a résztvevőkre volt igaz. A zsűri tagjai, a jelenlévő neves tanárok és professzorok mind-mind egyenrangú félként kezelték a versenyzőket. A német csapat vezetője, Gerhardt professzor például velünk együtt járta a várost, és spontán kapcsolódott be a beszélgetésekbe. Egyértelmű volt számunkra: itt mindenki egyenlő, nem számít a kisebb tudás vagy a kevesebb tapasztalat, csak a filozófia és a filozofálás öröme számít, amely összekapcsolta ezt a kis társaságot.

S lehet, hogy túlságosan is patetikusak voltak iménti szavaim, de szerintem tényleg ez volt a legfontosabb, és ez volt a verseny igazi üzenete számomra: szeretni az emberi gondolkodást, magát az embert, mert gondolkodó lény, és szeretni az életet, amely érthetetlenségével, titokzatosságával mindig új kutatásra ösztönzi az emberi elmét. Ez a szeretet, úgy érzem, áthatotta az egész versenyt csakúgy, mint a díjkiosztó ünnepséget. A kicsit nyomasztó előadóterem hangulatát megváltoztatta a gyönyörű hegedűmuzsika, amelyet a ceremónia megnyitó beszéde után hallhattunk. A díjakból is kitűnt, hogy nem is volt igazán verseny ez a verseny. Mindenki ugyanazt a könyvet kapta, ugyanolyan oklevéllel – kivéve az első három helyezettet, akik pénzjutalomban is részesültek –, és az utolsó helyezettet ugyanúgy megtapsolták, mint az elsőt. S ami az én legmaradandóbb élményem volt: amikor az első helyezett lengyel fiú egyszerű vászoningében és kopottas nadrágjában röviden összefoglalta remek írásának tartalmát, Niznik professzor a gratulációihoz hozzáfűzte, hogy ő teljesen másként gondolkozik a filozófiáról. Erre reagálva Krajewski professzor kifejtette, hogy ő viszont teljes mértékben egyetért az első helyezettel. Ez volt az a momentum – amikor nemzetközi hírű tudósok ilyen közvetlenül és egyenrangú partnerként beszélgettek egy alig húszéves fiatalemberrel –, amely rádöbbentett a verseny igazi lényegére: arra, hogy középiskolás diákok és tanáraik pár napig együtt vannak, megismerik egymást, jól érzik magukat, s ami összeköti őket, az a filozófia iránti szeretet és elkötelezettség. Nem is verseny ez, sokkal inkább egy komoly játék tét nélkül, melynek során születhetnek kimagaslóan érett gondolatok és gondolatmenetek is. Tehát a verseny igazi célja: kedvet adni a filozofáláshoz, a gondolkodáshoz, amin keresztül a filozófia egy másik, barátságos oldalát is megismerhetjük. A verseny során arra próbálnak rávenni, hogy az ember önállóan kezdjen gondolkozni, önállóan használja fel képességeit, s ezért teljesen elüt a szokott tanulmányi versenyektől, amelyek legtöbbje az emberi elme befogadóképességét próbálja meg valami módon fölmérni.

Remélem, sikerült szétoszlatnom a kétségeket, amelyek visszatarthatják az embert attól, hogy részt vegyen egy ilyen vállalkozásban. Ez nem jelenti azt, hogy bárki, aki akar, vágjon bele, mert a filozófiai gondolkodásmód, nyelvhasználat tanulmányozása nélkül szerintem nem lehet olyan filozófiai dolgozatot írni, hogy az ember utána elégedetten jöjjön ki a teremből. De nem is reménytelen vállalkozás a filozófiai diákolimpia, sőt sokkal könnyebb, mint azt az ember első hallásra gondolná.

Írás közben jöttem rá, hogy gondolataimat akaratlanul is, de nem a felnőttek részére, hanem diákoknak szántam. Talán azért, mert én még nem tudom a felnőtt szemével megítélni ezt a versenyt, viszont az elmúlt év során megismerhettem a velem egykorú fiatalok véleményét a filozófiáról. Remélem, ha soraim eljutnak hozzájuk, és hisznek nekem, többen kedvet kapnak egy ilyen vállalkozáshoz, és jövőre már nem csak 31 résztvevője lesz a Nemzetközi Filozófiai Diákolimpia magyarországi válogatóversenyének.