Trencsényi László

Mozgalmak évada?¹

A gyermek- és ifjúsági mozgalmakat értékelő szociológiai vizsgálatok eredményei szerint a magyar gyermek- és serdülőkorúaknak mindössze egy tizede tagja a többtucatnyi bejegyzett szervezet valamelyikének. A szerző elsősorban arra keres választ, hogy a létrejött pluralizmus viszonyai között mi lehet a magyarázata annak, hogy ezek a szervezetek nem érik el a gyermekek és a fiatalok döntő többségét akkor, amikor az egyre nehezebb szociális viszonyok között e közösségek lehetőséget nyújthatnának a megkapaszkodásra, a tartalmas életre. A szerző úgy látja, hogy e szervezetek a mi térségünkben akkor tudtak vonzóvá válni a megcélzott korosztályok számára, amikor a társadalom valóságos esélyeket mutatott a mobilitásra, az általános felemelkedésre.

A pártállami struktúrákhoz kötődő, monolit társadalomképet tükröző, ezt az illúziót (szemfényvesztést) igazolni hivatott gyermek- és ifjúsági mozgalmi szerkezet 1989–90-ben szétesett. Először (még a Népköztársaság politikai viszonyai közepette) nyilvánvalóvá vált, hogy tán soha nem is volt egységes gyermek-, illetve ifjúsági mozgalom. Szükségképpen – különböző történelmi periódusok különböző hatásai közepette – régóta valójában többszínű gyűjtőmozgalomként működött a KISZ is (lám még például az igazán alternatív olvasótábori mozgalomnak is fészke volt egy időben, sőt – kevesen tudják – a Fiatalok Népművészeti Stúdiója fölé is az egységes ifjúsági szervezet nyitott ernyőt), az úttörőmozgalomról nem is beszélve. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy klasszikus konzervatív pedagógiai irányzatok is szívesen öltöztek úttörő-egyenruhába, miközben a hetvenes évektől kezdve szinte valamennyi nevelésügyi innováció bizonyíthatóan hosszabb-rövidebb ideig identitásra talált a Magyar Úttörők Szövetségében, s megannyi, a tömörülés keletkezési idejének jellegzetes bélyegeit magán viselő, informálisan már-már autonóm „kismozgalom” alkotta valójában az úttörőmozgalmat. Nem véletlen tehát, hogy a gyermekmozgalom formális pluralizálódásában ezek az alakulatok szerepet játszottak (lásd a Pro Patria Gyermekszervezetnek és vezetőinek útját), a mai Magyar Úttörők Szövetsége alapszabálya szerint is föderatív jellegű.

A tény tény. 1989-es Múzeum Kávéház-beli újjáalakulásával (még a Hazafias Népfront keretei között) a cserkészet egy ideig egyszerre volt a legidősebb és a legfiatalabb magyarországi serdülőszervezet, majd jóformán osztódással szaporodott. Volt szárnya, mely voltaképpen vállalta volna a politikai elvárást, hogy váltógazdaságszerűen most az „ő idejük jött el”. Nem ez történt. Kibontakozott a pluralizálódás. Új – hazai és nemzetközi – tradíciók elevenedtek meg, születtek egészen új képződmények. Lett és van választék tehát. Az ifjúsági szférában is folyamatosan jelen volt a kooperáció igénye, ha (elsősorban politikai indíttatású) divergencia volt is a jellemzőbb, a gyerek- és serdülőmozgalmak 1990 óta folyamatosan példaszerű párbeszédet, olykor együttműködést tudtak folytatni a közös korosztályi érdekek felismerése mentén. Szélsőséges nagypolitikai viszálykodás közepette is termékenyen tudott dialógust tartani a Gyermekszervezetek Kerekasztala. Volt év (még az Antall-kormányzat idején), amikor a cserkészek és az úttörők kölcsönösen írtak egymásról referenciát a parlamenti pályázathoz, tartós a törekvés – végül először a Soros Alapítvány támogatása tette lehetővé – „ökumenikus”(szervezetközi), szakmai alapú vezetőképzés intézményesítésére.

A gyermek- és ifjúsági mozgalmakat értékelő szociológiai vizsgálatok, önmeghatározások egyetértően a tucatnyi gyermek- és serdülőszervezetek tagságát együttvéve 150 000-re, nagyjából a korosztály tizedére becsülik. Az ifjúsági korosztályban nagyobb az osztó: többtucatnyi a bejegyzett, sőt parlamenti támogatást igénylő szervezet száma, ugyanakkor az osztandó kisebb. A „szervezettséget” 3%-ra becsülik. (A becslés itt egyébként nehezebb, hiszen a fiatalkorúnak módja van a civil világ más struktúráival is identitást vállalni, el is tűnhet a „nyilvántartások” közt, egyáltalán e korcsoport számára igen bonyolult a kínálat maga is, ámbár az arányok nem billennének át más nagyságrendbe.) Egyszóval a mozgalmak helyzetértékelésében – akár a Nevelésügyi Kongresszuson elhangzott korreferátumokban – visszatérő a panasz: a szervezettség alacsony. Újra és újra felerősödik az érvelés: a semmilyen mozgalomhoz nem kötődő serdülő voltaképpen veszélyeztetett serdülő. Hiszen a valódi civil/privát mivolt és a társadalmi elismertség között deklarált proszociális értékek egyben a nemzedék autonóm értékteremtő funkciójának elismerése szervesülésében nélkülözhetetlen – vélik a „mozgalmárok” – egy egészséges szocializáció számára. A (bármely) „legitim” mozgalmon kívülrekedt serdülő magányos kulcsos gyerek, az aluljárók, az utcasarkok és országútszélek potenciális áldozata. Józanabb számítások is úgy hangzanak: jó-jó, tegyük fel, hogy van egyharmadnyi gyerek, akiről rendben gondoskodik a család, különórák, sportedzések vagy éppen a gazdálkodás hasznos, humanizált időtöltést és épülést biztosít az iskolázástól szabad időben. S hát vannak iskolák, amelyek e törvényszerűségből valamit felismerve, megőrizve létrehozták saját gyermekszervezetüket. (Így például semmilyen nagyobb integrációba nem tartozik az Acélgyári Kölyökcsapat Salgótarjánban, a Dózsa Ifjúsági Kör Pesterzsébeten vagy Makai Mihály kreatív igazgatósága idején a berettyóújfalusi 3. Sz. Iskola gyerekszervezete.) De ott – azaz hol is? – van a többi gyerek? Az „egyletesdi” klasszikus, amolyan „Pál utcai” életszakaszában. Az ő számukra mégiscsak kellene lennie mozgalomnak. Még nosztalgikus pedagógusbeszélgetéseken is elhangzik: az volt ám a jó, amikor  volt úttörő („vagy bárminek is nevezzük”), bezzeg most...

Tanulságos az, hogy ugyanezek a kíváló pedagóguskollégák arra a válaszra, hogy „de hiszen  van (mármint úttörő, sőt vagy bármi is)”, rendre visszahúzódnak. Igen kevesen – valóban igen kevesen – élik meg úgy, hogy a gyerekmozgalomhoz tartozás, ilyen szervezet működtetése ma végképp civil kurázsi, valóságos identitásvállalás. Van, aki kártyaklubba jár, más turistaegyesületbe, vadásztársaságba, megint más pedig folytatja serdülőkora nagyjátékait cserkészként, úttörőként, zöldszívesként, négyhásként, ifjúsasként, propátriásként, gyermekbarátként, örökségesként, akár „odusként”, ti. az Országos Diákunió aktivistájaként. A pedagógustársadalom túlnyomó része nem egyszerűen a ráerőltetett ideológiától futva hagyta ott az úttörőmozgalmat, hanem saját civil állapotának megteremtése jegyében. Ne tagadjuk: ehhez persze hozzájárult a kényszer, hogy szabadidejét bármilyen, a létfenntartást biztosító második gazdaság oltárán áldozza, s a mozgalmak az eltelt hat esztendőben nem kínáltak jövedelmező második gazdaságot.

Alacsony a szervezettség... – mondják azok is, akik semmi pénzért nem elevenítenék fel a 100%-os egykori, múltbéli – füllentésekkel, álságokkal teli – szervezettség ideáját. De azért mégis. „Azért lehetnénk többen...” „Bárha az állam többet áldozna a jövőjére... mármint a mozgalmakra.”

Egyébként a két sóhajtásban van is igazság.

A dolog mégis bonyolultabb.

Az elmúlt évben – nem kis részben a megalakulásának 50. évfordulóját 1996 nyarán ünneplő úttörőmozgalom jubileumi rendezvényein, nemkülönben a Csökmei Kör péceli konferenciáján – módom volt törzsökös mozgalmi emberekkel találkozni, beszélgetni. Olyan személyekkel, akiknek kora gyerekkoruktól meghatározó élményük a gyermek- (serdülő-, ifjúsági) mozgalom, hűségük, mondhatni, örök. A mozgalomhoz. Jellemző volt e fiatal s mára kevésbé fiatal társakra, hogy életük mindig mozgalomközelben telt, de akár több közösségnek is hűséget fogadtak. Nem a „renegátokról” van szó, a politikai szélfújásokra alkalmazkodókról, vagy éppen a politikai változásokra tisztességgel közösségcserével váloszolókról! Volt beszélgetőtárs, aki cserkészként kezdte, majd 1934-ben az illegális kommunista párt pionírjaként folytatta. (Sőt volt idő, amikor – nem kettős ügynökként, ellenkezőleg: közösségre vágyó kamaszként – egyszerre járt mindkét szervezetbe. Mondani sem kell, hogy tudta úgy értelmezni a dolgot: voltak közös értékek, melyeket itt is, ott is vállalhatott. Majd amikor a feltételek szorításában a magyarországi illegális pionírsejt feloszlott, folytatta gyermekbarátként.) Megannyi cserkész volt, sőt „solideoglóriás” is, aki talált magának teret árulás, önfeladás nélkül a háború utáni úttörőmozgalomban. És hát vannak egészen bonyolult életutak...

Ekkor gondoltam arra, hogy mégiscsak komolyan kellene venni bizonyos személyiség-lélektani, szociálpszichológiai sajátosságokat is. Azaz bizonyára hasznos csaknem minden ifjúnak idejekorán elköteleződni, de bizonyára vannak személyek, akik – mondhatni alkatilag – igénylik ezt a közeget, ebben a közegben lubickolnak igazán. (S hát akkor ennek megfelelően nyilván vannak, akiket más közeg éltet igazán, mondják mások, amikor mozgalmi reformokról van szó.)

Szóval: hogy is állunk a 150 000 taggal? Kevés? Még így is?

A válasz bizonyára még mindig az, hogy kevés, hiszen a mondott veszélyek csakugyan veszélyek.

Nem véletlen tehát, hogy a XIX. század legvégén szinte egy csapásra a világ modernizálódó, városiasodó vidékein megérett a felismerés: a szekularizálódó (vallások gyengülő befolyását tükröző) világban az iskola (még a legjobb iskola sem, s hol voltak, vannak a jó iskolák!?) s a család sem elegendő a nemzedékek egészséges felnevelkedéséhez. Szükség van a kettő között egy új „sem-sem” vagy „is-is” szektorra. Szinte egyszerre játszott egy tanítónő Amerikában növendékeivel „farmeresdit” – ebből lett a 4H –, egy tanító pionírosdit, indiánosdit, egy másik „iskolaköztársaságot”, s egy angol tábornok „felderítősdit” (a cserkészetet alapítván meg), egy német „vándormadarasdit”. Még magyar adatunk is van: Kaposvárott egy tanár úr „szittyásdit” játszott a gyerekekkel, az ősmagyarok életét megelevenítvén a somogyi erdőkben, évekkel a „Fiúk cserkészete” magyarországi, nagybecskereki megjelenése előtt. (Sajátos együttjárás: ugyanezt a Nagybecskereket a reformpedagógiát dajkáló magyar Gyermektanulmány történetírása egyik saját fellegvárának is tekintette ugyanebben az időben.)

Nem értem be a pszichologizáló válasszal. Keményebb törvényszerűségek érdekeltek. Megkockáztatom az állítást – bár mögötte nincsenek igazán reprezentatív adataim –, hogy a valóban sajátos személyiség kibontakozásához – a mozgalomban – sajátos szociokulturális helyzet is kell, kellett. A jellegzetes „mozgalmár” többnyire a középosztály azon alsóbb rétegeiben születik meg, ahol szükség van társadalmi mobilizációra, s valamennyire lehetősége is. Az életutak tanulsága ezt bizonyítja. Mindenesetre fehér holló a mozgalmár arisztokrata, akár újgazdag is, mint ahogy az igazi proletársorsban nevelkedőknek (akár a barlanglakó hevesi cigánygyerekeknek) is ritkán kínálja fel bármely mozgalom hatékonyan magát. (Más kérdés, hogy a karitász szinte valamennyi mozgalomnak sajátja, azaz a „népből kilábaló” serdülő rádöbbenhet, hogy vannak személyek, társadalmi csoportok, melyek az ő segítségére szorulnak, s melyeken ő is tudhat segíteni.)

S innen már csak egy lépés a drámai következtetés. A serdülőmozgalmaknak – hazai, közép-európai történelmükben minden bizonnyal – akkor volt dinamikus, gyarapodó, gazdagodó periódusuk, amikor esély, sőt kihívás volt a társadalmi mobilizációra. Persze, minden periódusban más-más körülmények közt. De a századelő modernizációs nekibuzdulása (a Pál utcai fiúk klasszikus kora) ilyen volt, ilyen volt a háború s a levert forradalmak, a Trianon után konszolidálódó új rend, ilyen volt a „fényes szelek” évada. Bármily furcsán hangzik: ilyen volt az 1956 utáni konszolidáció is (végtére is új káderekre volt szüksége a kádári rendszernek), s talán még az úttörőmozgalom ez idő tájt utolsó nagy reformkorát, a hetvenes évek első-középső felének történelmi idejét is idesorolhatjuk. (Visszatérve 1956-ra, meg kell jegyezni, hogy minden értékelő egyetért abban, hogy 1957 és 1961 közt dinamikus, jó korszaka volt az úttörőmozgalomnak, a társadalmi nagystruktúrákban is érvényes a 'koegzisztencia', azaz a különböző karakterű jelenségek együttélésének elve. Tudom, ez a kérdés árnyaltabb elemzést kíván, egyszer ennek is eljön az ideje.)

Ha a szóban forgó – az ifjúsági szervezetek világában dinamikusnak tekinthető – korszakokat más szempontból is megnézzük, akkor találunk még egy törvényszerűséget.

A mozgalmak valamilyen módon – nem egyformán, az biztos – a civil szférából  eredtek, s hosszabb-rövidebb ideig ártatlan, sőt olykor jelentéktelen civil kezdeményezések maradtak, mígnem előbb-utóbb a (különbözőképpen) destabilitásból egy új stabilitásba igyekvő állam fel nem fedezte őket. Az érdeklődésből aztán kitüntetett figyelem lett, gyarapodó politikai, később anyagi támogatás. Innen a mozgalmak saját történetében a jól kitapintható dinamika. Míg aztán szinte „vérszemet kapva” az állam így vagy úgy bekebelezte, lefejezte, lefejezte és bekebelezte, mindenesetre mozgalom gyanánt likvidálta azt. (Ez a tendencia akkor is igaz, ha a cserkészet sajátos történeti terminológiája éppen a „szervezetből mozgalom” elnevezéssel illeti saját folyamatát a második világháborút megelőző években.) Szomorú, de igaz: a kedvünkre való, dinamikus, gazdagodó korszak nem nélkülözheti az ébredező állami figyelmet, s szinte törvényszerűen torkollik mindannyiszor a szomorú végbe. Körülönti az állami támogatás, hogy megfojtsa. Az „államosítás” szinte mindig együtt járt az „eliskolásítással”.

Próbája tehát a Magyar Köztársaság államának, hogy képes-e elkerülni ezt a csapdát.

A veszély ez idő tájt nem fenyeget. A viszonyok pluralisztikusabbak, nem folyik küzdelem a lelkekért, az állam szegényebb és spórolósabb, évekre elkeltek a „helyek”. Nemcsak az elitben, de a munkapadok mellett is. A gyermekszervezetek, serdülőszervezetek, ifjúsági szervezetek a szegény civil öntudatával követelnek nagyobb teret maguknak.

Vajon milyen jövőképekkel? A történet mely tanulságainak birtokában, tudatában?

Szóval: kevés-e vagy sok a 150 000?