Könyvek a cigányság történetéről

Az elmúlt fél évtizedben felélénkült a figyelem a cigányság iránt világszerte: három összefoglaló jellegű könyv jelent meg (Fraser, 1992, 1995, magyar nyelven 1996, Crowe, 1994, Liégeois, 1994), s először olvasható magyarul Liégeois-nak a neves román cigány szociológussal, Nicolae Gheorghe-val együtt írott hosszabb tanulmánya is. (Liégeois, J. P.–Gheorghe, N.: Európa Romái. Phralipe, 1997. 4: 5–34.)

Feltételezhető, hogy ebben az érdeklődésben szerepet játszott az Európai Unió szerveződése, a kis népek problémái, amelyek közül nem maradhatott ki az Európa szinte minden országában élő cigányság. Emellett a szerveződő egyesült Európában a szociális problémákat – a cigányok és a vándorlók problémáit – is orvosolni kell, és valamiképpen leküzdeni vagy kezelni a népekkel, népcsoportokkal szembeni türelmetlenséget.

A szociális érzékenység és a politikai érdekeltség mellett még egy tényezőnek lehet szerepe. A cigányság valószínűleg az utolsó olyan nép Európában, amely éli és nem csupán továbbörökíti hagyományos népi kultúráját. Tudományosan is izgalmas kérdés megérteni, hogy maradhatott fenn az évszázadok során ez a nép, miért nem olvadt be, mit őriz és milyen módokon, s nem utolsósorban: mi lesz a sorsa a jövőben.

Kevésbé humanitárius oka az érdeklődés növekedésének a Nyugat-Európába irányuló cigány migráció nagy hulláma. A vasfüggöny lebontása nyomán a kilencvenes évek elején főként Romániából és a volt Jugoszláviából, de más országokból is, a cigányság jelentős számban érkezett Nyugat-Európa országaiba. A gazdasági menekültek rongyos serege pár éve szinte sokkolta ezeket az országokat, és beletelt valamennyi időbe, amíg a beutazás és letelepedés szigorításával, illetve az illegálisan beáramlottak visszaköltöztetésével válaszoltak. Ez volt az első és egyetlen alkalom a cigányság történetében, amikor vándorlásukra Európa-szerte, sőt világszerte igen nagy figyelem fordult. Fizikai agresszió, rasszista pogromok, felgyújtott vagy lerombolt otthonok, tűrhetetlen életfeltételek: az 1990-es évek elején hasonló volt a helyzet Európa mindkét felén. A közép-európai térség új demokráciáival kapcsolatos optimizmust lehűthette, hogy a cigányokat (akiket az 50-es években a szlovák országrész elhagyására késztettek és a cseh országrészbe költöztettek) az önálló Csehország az önálló Szlovákiába utasítja ki és kényszeríti vissza.

Néhány szót érdemes ejteni a nép nevének használatáról. Fraser és Crowe – már könyvük címében is – a „cigány” (gypsy) elnevezést használja. Mindketten utalnak arra, hogy az utóbbi időben politikai/ideológiai okok miatt és különösen politikai összefüggésekben elterjedt a „Rom” vagy „roma” elnevezés. Ez azonban többek szerint azért nem válhat általánossá, mert a cigányságnak vannak olyan csoportjai, amelyek önmagukat másként nevezik (manus, szinto stb.). Német nyelvterületen, különösen Németországban (amely érzékeny a kisebbségek nyelvi jogaira) a „romák és szintók” (Roma und Sinti) fordulattal írják le a nép nevét. Liégeois együtt használja a „roma és cigány” elnevezést. Gheorghe-val közösen írott magyar tanulmányukban következetesen „roma/cigány” formában. Liégeois franciául és angolul írott könyveiben a „cigány és vándorló” (traveller), valamint „roma, cigány és vándorló” népességről együttesen értekezik. Gheorghe azt is kiemeli, hogy Romániában a „roma” népnevet azért nem látják szívesen, mert összetéveszthető a „román”-nal.

Fraser és Crowe könyve a cigányság történetére összpontosít. Fraser az egész Európáról szól, Crowe pedig „Kelet-Európa és Oroszország” történelmét tekinti át a cigányságra összpontosítva.

Fraser (1996) – nem azonos az Aranyág antropológus írójával – könyve alapmű, mivel mindenre kiterjed, ami az olvasót a cigányokkal kapcsolatban érdekelheti. Történettudósok bizonyára találnak művében vitatható pontokat, de a nem szakképzett olvasó úgy érezheti, lényegesen mást, jelentősen többet a cigányság európai történetéről már nem lehet és nem is érdemes megtudni.

A cigányságot etnikai szempontból többé-kevésbé egységes, Indiából több hullámban Európába bevándorló népnek tartja. Elhatárolódik azoktól, akik – Nyugat-Európában szokásos módon – a hozzájuk csapódott vagy hasonlóan vándorló életmódot folytató népességet mondják cigánynak. A „nomadizálást” (idézőjel nélkül!) ugyan a cigányság egyik fő jellemzőjének tekinti. Másokhoz hasonlóan hangsúlyozza a cigányság kiváló alkalmazkodóképességét, amelynek birtokában úgy tudott élni a különböző társadalmakban, hogy ugyanakkor megőrizte identitását.

Az eredetet nyelvi, antropológiai, etnikai szempontból vizsgálja, bemutatja az ezer évvel ezelőtti első írott forrásokat, amelyek a cigánysággal hozhatók kapcsolatba, és a vándorlások útvonalának levéltári alaposságú vizsgálatát egészen napjainkig vezeti. A könyv diszciplinárisan nehezen sorolható be: elsősorban talán politikatörténet, de sok ponton a kulturális antropológia eszközeivel tárgyalja, miként élte meg és túl a cigányság az évszázados üldöztetést. Joggal bírálható a könyv azért, mert „szenvedéstörténet”, és mert a szenvedések és üldöztetések történetéből nehezen érthető meg az értékteremtés. Ez azonban hangsúlybeli vita, hiszen a történet éppen arról szól, hogy a jelenkori társadalmak a cigányságot – mint gyanús, idegen, vándorló népcsoportokat – üldözték, de a mindenkori társadalmak egyes csoportjaikat (zenészek, fémművesek, mutatványosok, aranymosók stb.) néha többé, néha kevésbé integrálták.

A könyv külön érdeme, hogy a szerző meglepően jól eligazodik a bonyolult közép-európai történelmi viszonyokban, ismeri a Magyarország, Erdély, a Német-Római Császárság, a török birodalom, Ausztria és általában a térség népeinek és államainak történetét. Többek között az olvasható a könyvben – ami más külföldi írónál nemigen fordul elő –, hogy: „Magyarországon a cigányokat nagyobb türelemmel fogadták, mint másutt...”, és a török háborúkban játszott szerepüket is árnyaltan értékeli. Megérthető az Egri csillagok Sárközije éppúgy, mint a törökké lett, a magyarokkal szemben álló, muszlim cigány, akiről azonban érdekes módon a magyar „mitológia” nem emlékezik meg.

Szokatlan és zavaró – a szerkesztői szándék talán az, hogy a könyvet mint a cigányokról szóló alapművet az érdeklődő magyar olvasó számára hasznosabbá tegye –, hogy a szerkesztők jelentős korrekciókat hajtottak végre a szövegben. A szerkesztői betoldásokat rendszerint kurziválva írják be, a jegyzetek és az irodalom olvasása azonban elbizonytalanít: valóban olvasta-e a szerző a hivatkozott magyar – esetenként csak egyetemi kiadványként megjelent – műveket? Ha igen, akkor miért nem hivatkozik rájuk a bevezetésben is, az országtanulmányok bibliográfiájának Magyarország címszava alatt is? S ha nem olvasta, s nem is ő írta be az irodalomjegyzékbe ezeket a műveket, akkor talán ott is van korrekció, ahol az olvasó számára ez nem annyira nyilvánvaló?

Fraser (1996. 202) végső soron a cigányság tisztasággal kapcsolatos hiedelmeiben találja meg az okát annak, hogy évszázadok során nem akart eltűnni a népek olvasztótégelyében. Ezt az egyszerűsített kultúrantropológiai indoklást éppen a könyv megelőző részei teszik kérdésessé: azok ugyanis, amelyek a különböző cigány csoportok különböző társadalmakhoz való sokféle alkalmazkodását adatolják.

Az üldöztetés tragikus mélypontja a cigány holocaust, a Poajmos (a délszláv kifejezést Fraser nem használja). Az etnikai hovatartozásuk miatt legyilkolt cigányok számán vitatkoznak – bár mindenki elismeri, hogy egyetlen ember megölése is elég lenne emlékmű felállításához!

A cigányság második világháború utáni európai történetében sok szempontból különbözik Kelet és Nyugat. Fraser törekszik arra, hogy hasonlóságokra rámutasson: a cigányság életlehetőségei és életkörülményei elmaradottak, a posztszocialista munkanélküliség az egyik, a (lakókocsis) cigányságnak megfelelő munka hiánya a másik oldalon, a kikényszerített letelepítés és a szélsőségesen rossz lakáskörülmények az egyik, a karavántáborok hiányos felszereltsége a másik oldalon. Közös viszont a cigányság rossz egészségügyi helyzete, hiányos iskolázása, az ellenük irányuló előítéletek, a türelmetlenség.

A jövőt Fraser szerint a törzsi megosztottság feloldódása fogja meghatározni. Erre utalnak azok az egyházi (zömmel kisegyházi) és politikai kezdeményezések, amelyek már a harmincas évektől az európai és a világ cigányságának egységesítését tűzték ki célul.

Az „Opré Roma!” (Fel, cigányok!) – a befejező fejezet címe az 1971-ben megszerzett első cigány világkongresszus jelmondata – a cigányság jövőjére utal. Fraser szerint a törzsi megosztottság feloldása (beleértve a „hivatalos” nyelvről való egyetértést) vezet el a modernizációhoz. A kongresszusok, találkozások és tanácskozások, a vallási mozgalmak és a saját politizáló elit kialakulása azok az állomások, amelyek ezt az utat jelölik ki.

Hasonlóképpen történeti mű Crowe könyve is. Az amerikai szerző Frasernél szerényebb célokat tűz maga elé: a cigányság történetét csupán „Kelet-Európában” és Oroszországban vizsgálja. Munkáját azzal indokolja, hogy a cigányság eredetével, nyelvével, kultúrájával viszonylag sok tanulmány foglalkozik, de „keveset lehet tudni” a kelet-európai és oroszországi történetükről, kiváltképpen a politikai fordulat után. Az ő könyve nem a szenvedések története: a cigányság üldöztetésének nem ad nagyobb hangsúlyt, mint az értékek és az életképesség bemutatásának. Ebből ered az a különbség is, ahogyan a cigányság továbblépésének útját látják. Míg Fraser az egységes néppé szerveződést, Crowe a helyi, az adott országon belüli politikai és kulturális szerveződést tekinti meghatározó és pozitív folyamatnak.

Crowe arra vállalkozott, hogy bemutassa a térség országainak történetét is, így szélesebb társadalmi-történeti keretet ad a cigányok alkalmazkodási-fennmaradási magatartásainak, politikai mozgalmainak. Különösen fontosnak tartja bemutatni, mit adott a cigányság a befogadó ország magas kultúrájának, a világnak: zenéjük, dalaik és táncaik új színt öltöttek az orosz cigánykórusokban, sanzonokban, a magyar népzenében és klasszikus zenében (Liszt ezzel kapcsolatos írásait igen részletesen tárgyalja, Bartók és Kodály ellenvéleményével együtt), a román zenében (Bercovici is lelkesedett a cigány zenéért), a spanyol flamencóban, és így tovább.

Az országtanulmányok valószínűleg némiképpen pontatlanok, ahogyan a Magyar Királyság története is – Crowe nem mindig igazodik el Szlovákia, Horvátország, Románia és Erdély történelme és határviszonyai között –, de a pontatlanságokért kárpótol a történeti folyamatok mélyebb megértése. Így például a cigányok rabszolgasága a régi román fejedelemségekben jobban megérthető ebből a könyvből, mint a Fraseréből, aki inkább az eljárás felháborító voltát hangsúlyozza. Crowe azt írja, hogy a cigányok és a tatárok voltak ezeknek a fejedelemségeknek a két rabszolgacsoportja. De míg a tatárokat a mezőgazdaságban foglalkoztatták, a cigány rabszolgák – „robi” – főként mint kézművesek, aranymosók, kovácsok stb. dolgoztak a nagybirtokokon, a bojárok udvaraiban közülük kerültek ki a szakácsok, pékek, zenészek, az asszonyok pedig az úrnőnek segítettek a ház körül. A rabszolgaság intézményét az Oszmán Birodalom tartósította, s fennállt egészen 1858-ig, amikor Moldávia és Havasalföld egyesült, és független állammá vált.

A rabszolga-felszabadítás egyik nem várt következménye volt, hogy a cigányok ezrével vándoroltak ki az új államból. A modern korban a cigányok migrációjának három nagy európai hulláma volt, amelyek napjainkig meghatározzák az európai cigányság összetételét. Az első éppen e most említett korszakban – a XIX. század második felében – Romániából indult. A második a hatvanas évek elején Jugoszláviából, a harmadik hullám pedig a kilencvenes évek elején Romániából és Jugoszláviából eredt. Nemcsak Crowe, hanem Fraser és mások is számon tartják az emigrációnak (ezt nem „nomadizálásnak” mondják) ezt a három jelentős hullámát, amelyek során a sokáig török birodalom részét alkotó balkáni országokból rajzottak ki a cigányok.

Crowe megfigyelése szerint a XVIII–XIX. század társadalmi, politikai és gazdasági változásai a központi hatalom erősödésével jártak, amelyek arra törekedtek, hogy a cigányokat jó magyarrá vagy románná tegyék. A nomadizálás, ami a cigány kultúra integráns része volt, elviselhetetlen volt a hatalom számára. A letelepítéshez szükségesek voltak nevelési (iskolázási) erőfeszítések is, amelyeknek viszont a szegénység elleni programhoz kellett kapcsolódniok. Mindez türelmetlenséggel párosulva. Crowe úgy látja, hogy Mária Terézia rendelkezései szellemükben hasonlatosak voltak a kommunista rendszerek kelet-európai politikájához.

Bulgáriában és Romániában már a XIX. század végén korszerű kisebbségi oktatási törvényeket alkottak: például a kisebbségeknek jogot adtak, hogy saját nyelvükön tanuljanak, saját kultúrájukat ápolják. Ezek a jogosítványok a cigányokra is vonatkoztak. A korszerű törvények nagy problémája (a térség egészében) a szegénység. Ennek következtében a törvények nem is érhettek el igazi hatást: Bulgáriában például két iskola létesült a 134 000 cigány számára, egy-egy tanítóval, 50 diákkal. (A cigányok között az írástudók aránya az 1905. évi 2,8%-ról 1926-ban 8%-ra nőtt.)

Magyarországon egyáltalán nem, de az európai szakirodalomban is kevéssé ismert, hogy a század elején, különösen a húszas-harmincas években a térség több országában – a Balkánon és a Szovjetunióban – egyfajta kulturális ébredés kezdődött. Ezt a cigányság politikai szerveződésével foglalkozó Liégeois (1994) például a hagyományokat felsorolva megemlíti. Cigány szervezetek alakultak, zenekarok, színházak szerveződtek, iskolákat nyitottak, cigány nyelvű újságokat adtak ki. Bukarestben megalapították a romániai cigányok egyesületét, amelynek céljai között a roma kultúra és hagyományok felbomlásának megakadályozása, és a cigányság jobb társadalmi beilleszkedésének segítése is szerepelt. Hasonló szervezetek alakultak Szerbiában, Macedóniában, Bulgáriában, Ukrajnában, Oroszországban, amelyek cigány nyelvű újságokat is kiadtak. Érdekes történészi (politológusi) feladat volna megkeresni annak a magyarázatát, miért nincs nyoma ilyen ébredésnek, kulturális újjászületésnek Magyarországon és Csehszlovákiában, erre a kérdésre Crowe nem ad választ.

A harmincas évek fasizálódása (a nácizmus és a kommunizmus erejének növekedése) mindenütt véget vet ennek a virágzásnak. Különösen Jugoszlávia területén volt szisztematikus a cigány népesség lágerekbe szállítása, meggyilkolása („Porajmos”).

A túlélő cigányság háború utáni újjászerveződésének a sztálinizmus vetett véget. Tito Jugoszláviája kivétel, ahol az asszimilációs nyomás kevésbé erős, és fennmaradhatott a cigányság bizonyos kulturális autonómiája. Crowe úgy látja, hogy erre az új demokráciák a történelem során először adnak lehetőséget a cigányoknak Kelet-Európában és Oroszországban. Az új roma ébredés, a cigány politikai, társadalmi és kulturális szervezetek lehetővé teszik, hogy az asszimiláció útját választók anélkül olvadjanak be, hogy kulturális örökségük egészét fel kellene adniok.

Crowe a térség országainak cigányságát úgy mutatja be, mint az adott társadalmak részét, amely jóllehet a mindenkori társadalmi hierarchiák alján, gyakran megvetetten, esetenként etnicitása vagy életstílusa miatt üldözötten él, de sorsa nem a megbélyegzett népé. Észreveszi, hogy helyzetük – bár regionálisan is, törzsek szerint is különbözött – gyakran nem volt rosszabb a helyi parasztokénál. Mi okozta a velük szembeni virulens előítéletességet, az ellenük irányuló erőszakot?

A török hódítás és az attól való félelem fokozta az idegenektől való félelmet Európában, különösen, ha az idegenek sötét bőrűek és nem keresztények voltak. Foglalkozásaik és életmódjuk is idegen volt. Mindez hozzájárult a mítoszok és sztereotípiák rögzüléséhez, amelyek integráns részeivé váltak a modern kelet-európai régió szociális működésének. Ez viszont kedvezett a cigány nomadizálás fennmaradásának, annál is inkább, mert a városok nem szívesen engedték be a cigányokat, s ha igen, akkor is csak a települések szélein telepedhettek meg. Igen rossz életkörülményeik erősítették az előítéleteket, amelyek szerint lusta és menthetetlen nép.

Készségeik és tudásuk a befogadó országnak hasznot hajtott, kultúrájuk, dalaik, zenéjük részévé vált az ország kultúrájának, mindez azonban nem volt elegendő a társadalmi távolság csökkentéséhez. Idegenségük miatt „dehumanizálták” őket, ami igazolta az ellenük irányuló erőszakot.

Bár a tanulmány az iskolázás kérdését nem tárgyalja részletesen – néhány ezzel kapcsolatos megfigyelést emeltem ki –, de nem is kerüli meg. Úgy találta – egybehangzóan másokkal –, hogy a cigányok iskolázottságbeli elmaradásában szerepe van az ellenük irányuló előítéleteknek, de emellett a nomadizálásból eredő hagyományoknak és a cigányok gyanakvásának is a „gadzsó”-val szemben. A rosszul képzett munkaerő alacsony bére és a csekély munkaerő-piaci kereslet nem tesz lehetővé jobb lakás- és életkörülményeket. A félnomád cigánygyerek az iskolában (előzetes tréning nélkül) nem tud előrehaladni, a családok nem ismerik a háztartásvezetést, a munkahelyi előítéletek miatt még nehezebben jutnak munkához és így tovább. Ebből az ördögi körből kitörni igen nehéz. Crowe nem vesz arról tudomást vagy nem is tud arról, hogy a békés, fejlett és gazdag Nyugat-Európában is kialakultak ilyen ördögi körök.

Liégeois könyve az Európa Tanács oktatási sorozatában jelent meg, ezért is, de a szerző elkötelezettsége okán is az iskolának és az oktatás kérdéseinek általában is hangsúlyos szerep jut a cigányság helyzetének tárgyalása során. Liégeois könyvét (szemléletét) elsősorban nem ez választja el a két történészétől, hanem az, hogy nem tesz különbséget a cigány és a vándorló nép („traveller”) között. Pontosan indokolja ezt a döntését, illetve könyvének címadását. A „roma” fogalmat szerinte politikai összefüggésben lehet általános érvénnyel használni, a „cigány” és a „vándorló” fogalmakat szinte szinonimának tekinti: függetlenül az egyes csoportok esetleg eltérő származásától, eredetétől, hasonlóak az életforma, életlehetőségek, foglalkozási viszonyok, társas struktúrák, társadalmi helyzet, identitás és nem utolsósorban a politikai szerveződés szempontjából.

Történészek nyilván okkal találják pongyolának ezt az egybemosást, de a nem történész olvasó számára is akad ebben zavaró mozzanat. Ha ugyanis indiai származásról, a vándorlások Ázsiából Európába vezető évszázados útjáról, a nyelv eredetéről értekezik valaki, akkor nem mindegy, hogy roma/cigány vagy ír eredetű marginális csoportról van szó. Másfelől, ha az ellenük irányuló előítéletekről, az életmód és életstílus fontos elemeiről, az iskolának tulajdonított szerepről, a gazdasági, politikai vagy egészségügyi helyzetről (tehát a jelen szociológiai, szociálpszichológiai stb. viszonyairól) van szó, akkor indokolt e csoportok együttkezelése, illetve nem indokolt a különbségtétel valamely faji, antropológiai szempont alapján. Liégeois – európai politikusként indokoltan – érvel amellett, hogy ne tétessék különbség a cigány és egyéb lakókocsis népcsoportok között, hiszen a politikai beavatkozás szempontjából közömbös a távoli múlt, sőt a bőrszín is. Az európai törvények évszázadokon át nem tettek különbséget cigány és nomád/csavargó/vándorló között. Azonban ebben a könyvében (ahogyan a korábbiakban sem) nem tud lemondani arról, hogy áttekintse a cigány etnikum történetét Indiától az első európai írott utalásokon át napjainkig, összehasonlítva csoportjainak nyelvét, dialektusait, a törzsneveket és így tovább. Ugyanakkor statisztikákat közöl a lakókocsival vándorló népesség számáról (például az útlevél, illetve igazoló papírok szerinti megoszlásban), és küzd azzal az elméleti problémával, milyen szempontból vándor/nomád a letelepedett cigány is.

A cigányság története háttér, amely a cigányság jelenlegi helyzetét, megoldásra váró problémáit helyezi történeti összefüggésekbe. A könyv arra is bizonyíték, hogy – úgy tűnik – nemigen lehet ma a cigány népről a történeti háttér felrajzolása nélkül írni. Ez némely szempontból érthető: a vándorló, mozgó, „nomadizáló” életmód, a szétszóratásban való megmaradás, a társadalmi kirekesztettség olyan kérdések, amelyeknek máig hatásaik vannak a csoportok és az egyének viselkedésére is. Másfelől azonban zavaró az indiai őshazának, a kirajzás útvonalainak, általában az eredetnek és a genetikai összefüggéseknek olyan hatást tulajdonítani, mint amelyek számottevő magyarázó erőt jelentenek a mai cigányság megértéséhez. Ennek a kérdésnek még a szerző magyar nyelven először megjelent, a romániai cigány szociológus, N. Gheorghe-val írott, igen informatív tanulmánya is külön fejezetet szentel.

A cigányságot az alábbi fő dimenziók mentén látja a szerző megragadhatónak: nyelv, szociális szerveződés, vándorlás (travel), család, vallás, gazdasági szerveződés, művészet, életstílus és identitás. Az e szempontokból mutatott sajátosságokkal él a cigányság a modern Európában, próbálja meg modernizálni, az új feltételekhez alkalmazkodva megőrizni mindazokat az értékeit, amelyek századokon át biztosították túlélését. A virulens előítéletek, manipulált cigánykép, a nyugat-európai közigazgatás diszkriminációja, a szűkülő munkalehetőségek teszik tartóssá a rossz életfeltételeket.

A továbblépés kulcsát Liégeois az iskolázásban látja. Az iskolázási adatokban szerinte ambivalencia mutatkozik. A cigányság egyre jobban megérti, hogy az iskolában elsajátítható tudás nélkül nem alkalmazkodhatnak többé a társadalomhoz, belátják, hogy az analfabetizmus már nem alkalmas kultúrájuk megőrzésére. Sőt, írásos eszközök nélkül kultúrájuk elsüllyed. Ugyanakkor az iskolát a velük szemben ellenséges társadalom egyik intézményének látják, és attól tartanak, gyermekeiket ellenük neveli. A barátságos, a cigányságot, a cigány embert tisztelő, interkulturális iskola képes arra, hogy az új cigány nemzedékek számára a modern identitáshoz vezető utakat megnyissa.

Liégeois a távlatok tekintetében optimista. Nő a cigányok helyi politikai és érdekképviseleti szervezeteinek a száma helyi szinten, országos szinten és nemzetközi szinten egyaránt. Az Európai Közösség, az Európa Tanács programjai lehetőséget adnak olyan projektek pénzügyi támogatására, amelyek integrációjukat támogatják. Az iskola segítségével egyre több cigány ember válik képessé arra, hogy részt vegyen az információs folyamatokban és megfogalmazza saját igényeit.

Fraser, A.: A cigányok. (Szerk.: Zsolt Angéla; ford.: Béndek Péter, Vereckei Andrea, Zalotay Melinda; a magyar vonatkozású kiegészítéseket készítette: Derdák Tibor). Bp., 1996. Osiris, 336 p.

Crowe, D. M.: A history of the Gypsies of Eastern Europe and Russia. New York, 1994. St. Martin's Griffin, 316 p.

Liégeois, J. P.: Roma, Gypsies, Travellers. Strasbourg, 1994. Council of Europe Press, 323 p.

Forray R. Katalin