Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi (1928) és a Zöld ág (1948) című regényei

A Trianon által megperzselt nemzedék fogékony a határainkon túl élő testvérek sorsa iránt. Szeretettel olvasunk el minden róluk szóló hiteles írást, hátha ad valami útmutatót, amellyel át tudjuk vészelni a ránk – rájuk – hulló nehéz éveket. Ugyanakkor féltőn, együttérzőn óvjuk is az ilyen írásokat minden félremagyarázástól.

Vajon mi vagyunk túl érzékenyek, a Trianon után születettek? Szívesen átéltem volna a Szűzmáriás királyfi megjelenését követő éveket, amikor is ez a regény nagy vihart kavart föl. Hátha megértettem volna Szabó Dezső kirohanását, elutasítását. Mert most nem értem. Különösképp azért nem, mert a két író alapvető kérdésekben nem ellenkezően gondolkodik, ami pedig az erőteljes nyelviséget illeti, nagyon is rokon szelleműek. Pár mondat erejéig talán sikerül is bemutatni. Néhány mondat Szabó Dezsőnek a 20-as évekből való írásaiból: „Nagy kukorékolások piros szalagjai lobogtak fel az udvarokról... Sötét jegenyék jajgattak ki a földből, s haragos éjszakákon nehéz szavakkal beszélték a föld bánatát.” S nézzük most a Szűzmáriás királyfi pár sorát: „Szép május éjjelén zöldbe borultak a kapufélfák. Mert mind a faluba hordták a legények az erdőt, a madárszemektől felgyújtott illat-tüzeket, a feltámadott rügyek riadóját... s mind az egész kivirított tengert a hegy-hajókkal és a rajtuk kibomlott sok-sok zászlóval együtt.”

Molter Károly, Kós Károly – aki illusztrációsorozatot készített Tamási könyvéhez –, Gál Gábor és az erdélyiek s a nyugatosok nálunk védelmükbe vették a Szűzmáriás királyfit (1929-ben elnyerte a Baumgarten-díjat). Vajon tudunk-e tárgyilagosak lenni most? Vajon mennyire tud meríteni a ma embere Tamási ábrázolásából? Vajon a látomásos előadásmód, a szimbolikus nyelv meg tudja-e fogni a nyers valósághoz szokott lelkeket? Nem hiszem, hogy idejétmúltak lennének e regénynek a problémái. Sokkal inkább hiszem, hogy kellenek a mának a romantikával, idealizmussal átitatott művek, amelyek segítenek ellensúlyozni a minket ma átható racionalitást, anyagiasságot. Lehetséges, hogy szokatlan ez a nyelv a képernyő előtt felnőtt nemzedéknek, de éppen ideje, hogy megismerje. Fantasztikus élmény! Egyedülálló benne az író személyes jelenléte minden alakjában. Századunk első évtizedei merész újításainak minden nyomatát megtaláljuk Tamásinál. Érezzük Gulácsi Lajos érzékeny-szomorú líraiságát, Rippl-Rónai József finom mívű sokszínűségét, Nagy István komor szűkszavúságát. Dekorativitásában Henri Matisse színpompája éppúgy fölidéződik, mint Kernstok Károly expresszionizmusa. S századunk legnagyobb magyar muzsikusainak bátor teremtő ereje is benne érződik, de óhatatlan meg nem említenem Ady nyelvét s Szabó Dezsőét. Rokon lelkek ők szenvedélyes, erős kontúrú ábrázolásukkal. A szecesszió gyermekei: magukba fogadják a szimbolizmust, vonzza szellemüket a misztika, s egyikőjüknél sem öncélúak a formák, a díszítés.

Rátérek a Szűzmáriás királyfira.

Nagy formátumú, lírai beállítottságú elbeszélő mutatkozik meg az olvasó előtt. Szereplőinek ábrázolását nem kívülállóként teszi, hanem benne él alakjaiban. Olyan empátiás erővel elevenít meg mindenkit, legyen az tanár, diák, igazgató vagy szerelmes kislány, szerető anya vagy testvér, erdőlakó vagy falusi ember, mintha saját maga szólalna meg mindegyikből. A karakteres vonások főként a szenvedélyábrázolás erejében mutatkoznak. Csorja Bódi életét kísérhetjük végig, amikor jó szülei beviszik Udvarhelyre az iskolába. A kis vadóc hamar szembekerül a megszokás, a rend követelményeivel, megismeri az igaz barátságot, az áldozatot, a mély fájdalmat, de mindig érezheti a szülői és testvéri szeretetet, megbecsülést, az önzetlen melléállást. Mindezeket olyan erdélyi ember átélésével, aki sohasem tud elszakadni a természettől, hanem – vállalva annak minden zordságát is – csakis annak részeként tud élni. Öntörvényű ember, szabad lélek, alkotó: néha kihoz magából valami csodálatost, de fájdalom, az ital, a késelés, az értelmetlen konok szembeállás miatt belefullad ebbe az álmodozó lélekbe a helyes cselekvés. Pedig bízvást elhinnénk, hogy benne rejlik a teremtő erő (a Mária-kép megfestése egy éjszaka az iskola rajztermében), hogy ő a megálmodott Csaba királyfi, aki megmenti népét. De nem így van. Fazakas Ádám tanár is, Bódi is tehetetlen: „Bolygok, mint a rossz csillag, s keresem a helyet, ahova lehulljak.” Mintha az élet nem adna elég teret ezeknek a nagyszerű embereknek. Mintha ezzel a sok ivásba meneküléssel haláltáncát élné át a székelység.

Tamási nemcsak a csodálatosan erős, hanem az indulatoktól vezérelt ember tehetetlen halálba menését is ábrázolja. Rengeteg vér, halál esik meg ebben a könyvben. Nem hiába olyan balladás, sokszor bibliai nyelvezetű: „Vágták a babonás székely földet elvetett kalappal, nekirontva vadul, a vér és a pálinka meggyúlt benzine mellett, vágták, mint két őrült fekete harkály a csodálatos fát... Felkötötte az egyik gyertyát a tulok jobb szarvára, s fel a mást a bal szarvára. Vágjad, cigány, megkapod az árát! És folya a bor. És folya a vér... Harangoztak fekete gyászmisére.”

Látomások gyötrik Csorja Boldizsárt a templomban: „Fekete csont-lábakkal és fekete csont-karokkal egy óriás Rémet látott.” „Ott állott hat gyertya fényében fénylő koponyával a koporsó fejénél, ott állott a megjelent szörnyű alak.” S hiába a nagy akarás, az érzelmek túláradása: a nép kis királyfiát megölték. Siralomvölgy tehát a székelység földje, mert nincs vezérük. És énekelni kezd a föld: Ó áldott legyen, nekünk adta testét! És énekelni kezdének a hegyek: Ó, áldott legyen, nekünk adta a lelkét!” Joggal érezhetjük a tehetség pusztulását, Erdély pusztulásának ábrázolását.

Tamási Áron látomásos író. Olyan, mint hőse, Csorja Bódi. Mindkettejük életében keverednek a nagyon is földi dolgok a misztikussal. Ha valami biztatást keresünk ebben a könyvben, akkor az a természet ábrázolása: „Elhömpölygött a harangszó a harmatos föld felett, és darabokra törött a hegyek fején. Aztán megsokasodva emígy elúszott az erdő felé, és hallotta Bódi, amint beszólt a fák seregébe, és hangra hívta a madarakat, s új napra a medvét, a farkasokat és a forrást.” Erőt merítünk abból is, ahogyan Bódi látta, élte az életet: „Határtalan lelkében a Mindenség lényei mind együtt lobogtak. Az emberek mellett a fák is éltek, a füvek is beszéltek, az állatok is szépre vágytak, s a kövek arca is örömet fogott.”

Egy nagy hitű ember ábrázolja ebben a könyvben a népét küzdelmes életűnek, de lelkiekben, erkölcsi erőben fölényesen gazdagnak. A gyönyörű imák közül ezzel a néhány sorral fejezem be a bemutatást: „Bocsáss meg, Isten, azon vak embereknek, akik nem láthatják, hogy mindennek lelke vagyon.” „Ne tűzhányó légy, aki pusztít, hanem légy a pönkösti tüzes nyelv, amely megvilágosít és melegít.”

Ezeket a szavakat az apa mondja fiának: mintha Tamási maga is megsokallta volna tehetséges hősének önpusztító tetteit.

Szimbolikus regény a Zöld ág. A világháború utáni reményteljesen kibontakozó években írta. Egy székely faluból elindul egy fiú, Jáczint, hogy eljusson az édenbe, a Zongota-völgybe. Barátok szegődnek mellé, őt is éri fájdalom, csalódás: „A Sirdogálás Patakánál megtapasztalta, hogy szerelme a boldogság örömét odaadta a csalóka örömért. Példázatnak is lehetne mondani ezt a könyvet: egy nem termő almafától indulnak el egy legendából, s Jáczint eljut a virágzó, gazdag almafához, ahol „változatos madarak repültek, s valahányan voltak, mind letörtek az almafáról egy-egy zöld ágacskát, és azokkal a zöld ágakkal szétrepültek a világba, hogy reménységet vigyenek az érdemes embereknek”. Elhivatott ember a Zöld ág fiúszereplője is: nem torpan meg az útjába akadó szörnyű tapasztalásoktól. „Az alattomos völgy mérgesen, gőzölögve erölködött... Ha már itt volt, nem akart meghátrálni. Elhatározta tehát, hogy leereszkedik a völgybe, s bár fújjon az kénes párát vagy leheljen sorvasztó leheletet, ő mégis megpróbálja megismerni.” S miközben a Paradicsom felé halad hősünk, elbűvöli a természet az írót. Ember és természet teljesen összefonódik nála: „...megátalkodott és gonosz, mert hogy ilyen volt, azt nemcsak a foltosan és duzzogva gomolygó félhomály tanúsította, hanem leginkább a patak, amely végigvonul a völgy fenekén, hogy aztán szégyenkezve eltűnjék a sziklás hegy alatt, ahol nyilván keservesen kellett bűnhődnie.”

A valóságban (Erdélyben) fogant ez a regény, de úgy ötvöződik a látomásokkal, úgy megy át egyik a másikba, hogy az ember mindent elhisz Tamásinak. Arra kell rádöbbennünk, hogy a valóság és az irracionalitás együttműködik az ember gondolatvilágában. „Hegyekről völgyekbe mentek, városból falukra, s egyik évszakból a másik évszakba...” Már-már kételkedtek céljuk létezése felől, de Jáczint nagyon szépet mondott: „Paradicsom ma is létezik, de nem a valóságban, hanem a szívünkben.” És az atyja örült, hogy ezt mondta. „Nehéz és gyönyörű igát” vett a vállára, aki Jáczinttal tart, s mi olvasók feszülten várjuk, mi lesz a fiatalok sorsa. Csodálatos képessége Tamásinak, ahogyan fogva tartja olvasóját, ahogyan meglepetéseket tartogat. „Ahogy tovább mentek, hamarosan azt vették észre, hogy a föld kezdi elveszteni eddigi nyugalmát. (Pedig mi, olvasók, vagy a Paradicsom-keresők jártunk így.) Ebben az alkonyati órában a pataknak az árka nagy volt és dúlt. A kövek is, mint a kígyó sárga és zöld villanások közben feketén néztek ki alóla... Lombtalanok voltak két partján a fák, s mind sebzett volt azoknak a törzse...” A hegyi éjszakák titokzatos hangjait is hallom, ahogyan az énekkar sokszólamúsága visszhangozza a hegyek hangját.

Azért ajánlom ezt a könyvet a fiataloknak, mert róluk szól, az élet kezdetéről, barátságról, célokról, s mindezt nem a képregények sivárságával, nem a videoadaptációk nyelvén, hanem belső világunkban keletkeznek a képek, s ezek szólítanak meg bennünket. Nem a történésekkel kell immár törődnünk, hanem saját bensőnkkel. Mert Tamási olyan elemzőn, olyan mélységekbe hatóan ír a fiatal fiú átéléseiről, hogy mindenkinek módja nyílik sajátjaként kezelni azt. Mi is érezzük: „Elmúlt az élet négy szakasza, megalkotván a kört, mely magába zárja az emberi sorsot.”

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-ben adta ki együtt a két művet Z. Szalai Sándor remek utószavával.

Dratsay Zsigmondné