Zsigmond Anna: Az amerikai oktatáspolitika történeti tradíciói

Zsigmond Anna könyvét kézbe véve nem tudom magam kivonni az aktualizálás kényszere alól. Hiszen annyit foglalkoztat bennünket, mindannyiunkat, akik az oktatás közelében vagyunk, az amerikai modell kérdése, azon belül lényegében az, hogy meddig és milyen módon liberalizáljuk a közoktatást, illetve meddig és miben ragaszkodjunk a tradíciókhoz, hogyan illesszük össze ide is, meg oda is húzó emlékeinket és elképzeléseinket. Az amerikai oktatással kapcsolatos illúzióink azonban sokkal kevésbé tárgyszerűek, mint a hazai emlékezetünk. Elsősorban ezért igen hasznos, és a csupán egy szűk kör számára elérhető kiadásnál lényegesen nagyobb publicitást érdemelne Zsigmond Anna Az amerikai oktatáspolitika történelmi tradíciói című, „A liberális és konzervatív kiegyezés” alcímet viselő, a Felsőoktatási Koordinációs Iroda kiadásában 1996-ban egyetemi jegyzetként megjelent könyve.

Zsigmond Anna a majdnem lehetetlenre vállalkozott: bemutatni egy olyan ország oktatásügyét, ahol az egész roppant széttagolt, sajátos és egyedi, s eközben még örök mozgásban, változásban is van. Ebben az örök változásban kellett megragadnia a fő vonalakat, a viszonylag állandó, karakterisztikus tényezőket. Egy olyan oktatási rendszerben, amely alapvetően az individuumból indul ki, nem akarja érvényesíteni az állami egységesség elveit, mint hagyományosan az európai – különösen a közép-kelet-európai – országok mindenkori kormányai. Ez a könyv érthetővé teszi számunkra az amerikai oktatáspolitika és általában a politika alapelvét, a helyi közösségekre való építkezést, a központi tervezés elutasítását „és a leküzdhetetlen előítéletet a redisztributív intézkedésekkel szemben”.

A könyv történetileg építkezik, így tudja egyszerre megragadni a maradandót és a változót. Az első fejezet címe: Az Egyesült Államok történeti fejlődésének kivételessége és ennek koncepciója. Épp ez a kivételesség vezetett el az uniques, az egyediség elméletéhez, az egyedülállóság, a minden más országtól való különbözőség felfogásához. A XX. századra azonban egyre nagyobb rések támadtak ezen az eddig uralkodó koncepción. A nagy gazdasági válságot követő New Deal politikája kezdte meg azt a fordulatot, amely „a harmincas években az Egyesült Államok történelme során első alkalommal fejlesztette ki az állam érzetét”, és involválta az állam szerepének keresését a közélet olyan területein, mint pl. az oktatásügy. Ezentúl a könyv már csak az oktatáspolitikával foglalkozik. Jobbára azzal, hogy miként rendelődik alá az oktatás értelmezése általában, célja pedig különösen az oktatáspolitikai felfogásoknak, érték- és érdekrendeknek. „Az amerikai alkotmány jellegzetessége, hogy az állami oktatásra nézve nemcsak hogy nem tartalmazott semmiféle rendelkezést, hanem az alkotmány tizedik kiegészítése – közvetlen módon – az oktatást kivonta a szövetségi kormány hatásköréből és az egyes államokra bízta. Itt a forrása az oktatásügy és vele együtt az iskolarendszer rendkívüli tarkaságának, amely párosulva a helyi szervek sokaságával, sürgeti a kellő koordinálást” – idézi Zsigmond Anna a Beard házaspár híres könyvének megállapítását. Ez a koordinálás tehát a probléma, s e kérdésben hoznak más és más, gyakran egymással szögesen ellentétes intézkedéseket az egymást váltó kormányok. Végül azután a hidegháborús politika nem minden hisztériától mentes légkörében Eisenhower elnök kongresszusi üzenete már kifejezte az állami szerepnek egy központi gondolatát. „Az amerikai oktatásnak, különösen a természettudománynak, a matematika és az idegen nyelvek oktatásának elősegítése céljából a kongresszus elfogadta a nemzetvédelmet szolgáló oktatás kiterjesztésének gondolatát”, bár a helyi hatóságnak és a szövetségi államnak a szerepére helyezi a hangsúlyt. Így születik meg 1958 nyarán a „Nemzetvédelmi Oktatási Törvény”. Ennek végrehajtása során azután három irányzat alakult ki. Az egyik „az amerikai társadalmi rendszerrel összeférhetetlennek minősített minden olyan kísérletet, amely szélesíteni kívánta a központi kormányzat szerepét”. A második szerint „az oktatásért az alapvető felelősséget a jövőben éppúgy, mint a múltban az államoknak, a helyi hatóságoknak, a szülőknek és az oktatási intézményeknek kell viselniük”. A harmadik irányzat szerint a nagyhatalmi státus mindenáron való megőrzését kell szem előtt tartani az oktatással kapcsolatban is. A szempontok és a szerepek vitathatatlanul politikaiak, ha úgy tetszik, a politikai erők harca – amit lényegében a két nagy párt testesít meg –, azonos az oktatáspolitika s azon keresztül az oktatás történetével. 1979-ben a szenátusban előterjesztették az Oktatási Minisztérium felállításáról szóló törvényt – mindeddig ugyanis még önálló központi minisztérium sem volt –, s ezzel „az oktatás szövetségi ügyeinek intézése, az oktatáspolitika kialakítása és fejlesztése, az Egyesült Államok történetében először, önálló szövetségi hatóság kezébe került”. A törvény elfogadásával a demokrata párti Carter elnök betartotta választási hadjárata során az őt támogató National Education Associationnak tett ígéretét. Hogy azután néhány évvel később a republikánusok győztese, Reagan kormányzata sietve beszüntesse a minisztérium működését. A kormányzat változása maga után vonja az oktatásügy alapvető koncepcionális változását is. Amint a szerző is rámutat, az Egyesült Államokban sajátos módon alakult a politikai helyzet. A liberalizmus politikai képviselete napjainkban is a Demokrata Párt, amely a múlttól eltérően, egyre inkább a szövetségi kormány erősítése, ezzel együtt a központi irányítás mellett foglal állást. A konzervativizmus politikai képviselete, a Köztársasági Párt ugyanakkor az ún. atavizmus minden fajtáját elutasította, többek között és nem utolsósorban az amerikai hagyományokra hivatkozva. A szerző szerint „megoldást csak az ígérne, ha a liberálisok és konzervatívok egyaránt elhagynák az ősi mítoszokat, liberális részről bevallanák, hogy a kormányzat nem tud minden bajon segíteni, és sok esetben visszavonulást kell meghirdetnie politikája terén, a konzervatívok részéről pedig meg kell értetni, hogy a kormányzat azért van, hogy működjön, és egyben fegyelmezésre szorul”.

Zsigmond Anna: Az amerikai oktatáspolitika történelmi tradíciói. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1996, Felsőoktatási Koordinációs Iroda.

Szabolcs Ottó