Gloviczki Zoltán

Az iskolák közötti átjárhatóság és a nyolcosztályos gimnázium

Iskolák közötti átjárhatóságnak hívjuk azt az igényt, hogy gyermekeink – diákjaink – bármely életkorban az adminisztratív nehézségeken túli tényleges akadályok nélkül léphessenek át az egyik iskolából az azzal azonos évfolyammal rendelkező, leginkább azonos típusú másikba. Hazánkban ennek az átjárásnak a legkritikusabb időszaka az általános iskola felső tagozata (mely a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokkal áll párhuzamban), illetve a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok felsőbb évei (a gimnáziummal, szakközépiskolával párhuzamba állítva).

„Ezerkilencszázhuszonkettőben elszakadtunk egymástól. Én a ciszterci gimnáziumba kerültem, Pétert pedig beadta apja a kőszegi katonaiskolába. Nem szerettem a papoknál, nem tetszett az iskola; Péter után vágyakoztam; így történt, hogy egy év múlva engem is fölvettek a határ menti katonaiskola második évfolyamába.” Iskola a határon... De hol a határ? Átléphető-e? Kinek és mikor?

Az ún. szerkezetváltó iskolák kapcsán vált igazán problémává – a szó eredeti értelmében inkább kérdéssé – az iskolaváltás lehetősége. Kérdéssé és nem kérdésessé– megválaszolhatóvá. Támadási felületté – de csak amennyiben minden felület támadható. Még az elvi és gyakorlati szempontból egyaránt bevehetetlen fal is.

Az iskolák közötti átjárhatóság szükséges. Szükséges, mert számtalan kényszerítő oka lehet; szükséges, mert bárkinek bármikor jogos igénye.

Az iskolák közötti átjárhatóság létezik. Tudjuk. Mindig létezett, és fog is – éppen az iménti okok miatt. Tudjuk azt is: diák és család (sőt a tanár) számára egyaránt nehéz időszakot jelent a váltás. A nehézség azonban nem feltétlenül valamely koncepciós szerkezeti akadály szülöttje, utóbbi esetén ugyanis maga a váltás nem lenne lehetséges. Sokkal inkább fakad abból, hogy egy önmagát komolyan vevő, fontosnak érző iskolarendszerben, amely a sokszínűséget, a legkülönfélébb értékek hangsúlyozását, a különböző típusú és irányú tehetségek gondozását s egyúttal ugyanilyen szerteágazó hátrányok, nehézségek leküzdését tartja hivatásának (és ki az közülünk, aki ne ezt érezné annak), egy olyan iskolarendszerben, ahol akár több évszázados múlttal rendelkező szellemi és pedagógiai hagyományok, szellemi és emberi értékeket teremtő és átadó műhelyek léteznek vagy jönnek létre folyamatosan, ahol tanárnak, igazgatónak, iskolának még most is, még itt is, újra és újra egyetlen és legfontosabb célja, hogy az általa igazán fontosnak és helyesnek – legfontosabbnak és leghelyesebbnek hitt úton vezesse diákjait, ott mindig is nehézségekkel fog járni, pontosabban: szellemi és erkölcsi erőfeszítést fog igényelni, amikor másik hajóra szállunk, esetleg más folyón indulunk ugyanazon tenger felé. Más lenne a helyzet, és csak akkor lenne más, ha sikerült volna a Nagy Terv: minden folyót egyetlen mederbe terelni, s beindítani a szürke gályák közös kikötők közötti menetrend szerinti járatát. Akkor más lenne a helyzet: nem jobb, de nem is könnyebb. Láthatatlanabb.

Az iskolák közötti átjárás tehát most is létezik – azonban továbbra sem cél. Pedagógiai céljaim és elveim kidolgozásában mint tanárnak, mint iskolának továbbra sem lehet fő szempont a más pedagógiai elvekhez és célokhoz való igazodás – adott esetben a történelem-tananyag bontásában és beosztásában éppúgy nem, mint az iskola nemzetiségi vagy felekezeti alapállásában. Egyféle olyan házat ismerünk, amely úgy is tervezhető, hogy én rajzolom meg az alsó négy emeletét, más a felső négyet, s biztosan összeillik majd a kettő. Erre csak akkor van esély, ha a tervezett házat olyan elemek alkotják, mint Újpalota és Békásmegyer legjellegtelenebb összeomló paneltömbjei közül is csak a legtökéletesebben semmilyenek vagyis az egyformák. E példa nyomán talán az is felötlik bennünk: az iskolák közötti átjárásnak nemhogy gátja, de ösztönzője lehet a sokféleség: menynyivel többször és szívesebben költözünk panellakásunkból a kertes házba, kertes házból a Nagykörútra – megküzdve a környezet- és életmódváltás okozta nehézségekkel is –, mint a szomszéd panellakásba... A próbálkozás: a tananyag egységesítése (hiszen ismerjük a két kérdéskör összefüggéseit) önmagában különben is látszatmegoldása a látszatproblémának: az iskolaváltás létező nehézségei ugyanis – tapasztalatunk szerint – szinte sohasem tárgyi, ismeretanyagban tapasztalható különbségekből fakadnak, hanem abból, ami kikezdhetetlenül sokféle marad az iskolákban, vagyis ha diákunk az „elfekvő” budapesti gimnáziumból munkahelyváltás okán az ambiciózus debreceni gyakorlóiskolába kerül (pedig a tananyag ugyanaz), vagy ha az alapítványi iskola valamelyest is szolgáltatást váró nebulója megkapja első pofonját újonnan megismert piarista prefektusától (pedig a tananyag ugyanaz; talán csak a lecke más).

Mindezeket az elvi alapokat mi is jól láttuk a Németh László Nyolcosztályos Gimnázium pedagógiai programjának megalkotásakor. Röviden annak nyomtatott változatában is helyet kaptak. Hogy igyekszünk mindenkor hangsúlyozni iskolánk pedagógiai elveit, céljait – nem megkönnyítve, de egyértelműbbé téve ezzel a szülők és diákok választási lehetőségeit (mind a képzés kezdetén, mind esetleges átjelentkezéskor). Hogy az elvi és gyakorlati lehetőség mellett milyen nyilvánvaló elvi és gyakorlati feladatok állnak a be- és kilépő diákok előtt. Az idő igazolta ezeket a hangsúlyokat. Mindenkor a legfontosabb maradt, hogy a felvételi válogatásához hasonlóan a nyolc év folyamán érkező jelentkezőkkel is az iskola céljait, szellemiségét ismertessük, ők pedig azt fogadják el, azzal azonosuljanak – a „nyilvánvaló elvi és gyakorlati feladatok” pedig jelen voltak s megoldódtak.

Ott is csupán zárójelben szerepel az átjárhatóság egy-két látható-látszólagos tantárgyi akadálya: esetünkben pl. a történelem- és a kémiaanyag tantervének újszerű beosztása – s most, a nyolcosztályos kísérlet végéhez közeledve, ismét zárójelbe tenném ezeket. Tenném pedig az elmúlt nyolc év tényleges iskolaváltásokkal kapcsolatos tapasztalata alapján, mely szerencsére nem mennyisége, hanem sokszínűsége miatt jelent ehhez megnyugtató statisztikai alapot.

Adataink az elmúlt hét és fél kísérleti esztendő során a 15 kísérleti osztályban összesen 24 távozó és 12 érkező tanulóról szólnak. A két szám közti különbség a gimnáziumra mint iskolatípusra általában jellemző. Mindig is nagyobb a szakirányú képzésbe való távozás, illetve az igényesebb – úgymond „nehezebb” – gimnáziumokból a lassú és csekély (esetünkben kb. évi 0,6%-os), de folyamatos kiáramlás. Távozó tanulóink az 5.-től a 11. évfolyamig szóródnak, némi számbeli emelkedéssel a 8.–9. évben, vagyis a négyosztályos középfokú képzés időbeli kezdete körül – az érkező tanulók pedig egyenletesen oszlanak meg az 5. és 10. évfolyam között. Az átjárás tehát láthatólag folyamatosan lehetséges.

Az érkezés és távozás okai között öt esetben kevéssé jellemző (érzelmi stb.) indokok szerepelnek. Az érkező tanulók legjellemzőbben lakóhelyváltoztatás miatt jelentkeznek iskolánkba (nemritkán külföldről hazaköltözve) különféle lehetséges iskolatípusokból. Egyetlen diákunk távozott előző gimnáziumából ismert fegyelmiokok miatt. Az érkező tanulók nálunk kezdő társaikhoz hasonlóan megfelelnek elvárásainknak, nehézségek az egy-két kivételes esetben sem tantárgyi vagy szerkezeti különbségekből adódnak (még külföldről érkezők esetén sem), hanem olyan tanulmányi-fegyelmi problémákból, melyek az előző iskolában éppúgy jelentkeztek az illető diáknál. A tananyag esetleges eltéréseiből adódó, csak nagy ritkán jelentkező gondok megoldása minden esetben rutinfeladatnak bizonyult. Még kedvezőbb a távozó tanulók helyzetéről kialakuló kép, ők ugyanis a profilváltás és költözés mellett nagyobbrészt tanulmányi, illetve fegyelmi okokból hagyják el iskolánkat (az esetek mintegy egyharmadában, ha nem is kényszerűen, de igen kiélezett helyzetből távozva), s még így is zökkenőmentesen folytatják tanulmányaikat mind saját volt általános iskolájukban, mind bármely másik hasonló intézményben, nyolc- és hatosztályos, illetve négyosztályos gimnáziumokban (azok képzési időszakának elején és közepén), szakközépiskolában vagy szakmunkásképző intézményekben. Különösen örömünkre szolgál, hogy saját pozitív tapasztalatainkon túl a partneriskoláktól is több esetben értesülünk a megfelelő módon és időben történő iskolaváltásnak nemcsak zökkenőmentességéről, hanem kifejezett pedagógiai sikeréről: vagyis arról, hogy az iskolák közti választás, átjárás nem azonos a diáktól való „megszabadulással” és annak egy másik intézmény által történő „befogadásával”, hanem sokkal inkább jelenti egy nem megfelelő, esetleg korai választás helyreigazítását.

Szeretném igazolni azonban még egy adalékkal, mennyire kevéssé függ egy adott iskolából való távozás és az oda történő beilleszkedés lehetősége a különféle tantárgyak anyagának viszonylagos eltolódásától. A kísérleti osztályokból eddig 14 tanulónk töltött hosszabb időt – többnyire egy-egy teljes tanévet – külföldön. Ezeknek az időszakoknak a diák életében és fejlődésében tapasztalható jelentőségét nem kell hangsúlyoznom, de talán azt sem, hogy a külföldi iskolákban töltött hónapok gimnáziumunk aktuális tantárgyai és tananyaga szempontjából szinte kivétel nélkül értékelhetetlennek bizonyultak. Ennek ellenére – jóllehet több-kev esebb egyéni erőfeszítés árán, de mindahányszor sikerrel – előrehozott vagy utólagos vizsgákkal, esetleg vizsgák nélkül valamennyien fennakadás nélkül, saját eredeti évfolyamukban folytatják tanulmányaikat. Hiszen lényegét tekintve csakis rajtuk múlik, hol és hogyan akarják folytatni.

Iskola a határon. „Jelképes értékű cím – írta a Le Monde kritikusa 1964 májusában Ottlik regényéről – ... határok választják el az országokat, a nemzedékeket, az emberi helyzeteket ... s a háttérben tetten érjük a sötét és fenyegető jelenlétét egy társadalomnak, amely mindig ugrásra kész...”

Igen: minden bizonnyal nehéz átlépni bizonyos határokat. Nehéz lehetett Both Benedek számára papok intelme helyett katonai vezényszavakhoz illeszkednie, haját kopaszra nyírnia s egy ismeretlen világ részévé lennie. Igen: e határokon elmélkedve is elénk tárulhatnak egy társadalom kontúrjai. A valóság azonban – minden más hírrel szemben – itt és most egyszerűbb. Megnyugtató. Valahogy így írható le: „...nem szerettem a papoknál, nem tetszett az iskola; Péter után vágyakoztam; így történt, hogy egy év múlva engem is felvettek a határ menti katonaiskola második évfolyamába...”