Mindenki, aki a magyarországi filozófia történetével foglalkozik, beleütközik abba a ténybe, hogy az adott témakörben nincsenek használható és viszonylag megbízható lexikonszerű kézikönyveink. filozófiatörténeti áttekintések és monografikus feldolgozások ugyan már bizonyos időszakok és gondolkodók tekintetében vannak, de olyan pozitivisztikus jellegű, csupán a biográfiai és bibliográfiai adatokra alapozó lexikonok, mint például a jó "öreg Szinnyei", nincsenek. Ezért aztán nem is tudjuk valójában, ki mindenki foglalkozott filozófiával Magyarországon. A legjelentősebb és csaknem minden filozófiatörténeti és irodalomtörténeti áttekintésben szereplő gondolkodók nevei ugyan ismeretesek, de rajtuk kívül még számtalan - mára már elfelejtett, ezért "nem létező" - filozófus akad, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a magyarországi filozófia esetében is beszélhessünk némi kontinuitásról. Ők azok a - főként - tanáremberek, akik Magyarországra implementálták az európai filozófia aktuális eszméit, és - ahogy azt Erdélyi János megfogalmazta - szinkronban tartották a magyar művelődést az európai áramlatokkal.

Azt, hogy a magyarság "filozófiátlansága", azaz filozófiaellenessége egyszerű előítélet, valamint azt, hogy mivel a filozófia mindig nagy szerepet játszott a magyarországi oktatási rendszerben, és ezért behatolt a művelődés más területeire is, tehát közvetve jelentős hatást gyakorolt, már sokan leírták. De önmagában az iskolai filozófiaoktatással, az iskolai filozófia mibenlétével, a filozófiatanárok tevékenységével és műveivel még nem sokan foglalkoztak. Pedig a magyarországi filozófia a 19. századig (sőt bizonyos tekintetben azután is) iskolai filozófia volt. A filozófia tanárai voltak azok, akik a filozófiát fenntartották Magyarországon akkor is, amikor annak nem voltak szinte semmilyen intézményes feltételei. M. Zemplén Jolán, a 17. és 18. századi magyarországi tudományosság feltérképezője írta le, hogy minden egyes tudós sorsa valamelyik iskolához kötődött, vagyis az iskolák és a tudósok története elválaszthatatlan egymástól. /1/ De ugyanígy fogalmazott Böhm Károly is, aki szerint azok, akik a filozófiát Magyarországon fenntartották, "szegény anyagi viszonyok közt ápolták, azok szegény középtanodai protestáns tanárok voltak: Greguss, Vandrák, Tarczy, Kerkápoly, Erdélyi, Domanovszky, Tóth, hogy többet ne említsek". /2/ Ezen a véleményen volt Kőrösy György is, de ő már sarkítottan megfogalmazta az iskolai filozófia negatívumát is: "Kik voltak a mi philosophusaink? Szegény papok és tanítók. Tehát olyan emberek, (.) kik állások által bizonyos mértékben meg voltak kötve. Az élet céljává senki sem tette a philosophiát." /3/ A 19. század elején ugyan már megjelennek a folyóiratbeli filozófiai (pontosabban: filozófiát érintő) viták, és a magyar filozófia önállósodása, saját belső tendenciáinak a kialakulása is jobbára az iskolák falain kívülre helyeződik, a filozófiatanárok működése azonban még mindig meghatározó. Meghatározó főként a 18. század végétől politikailag és kulturálisan is periferizálódó Felső-Magyarország esetében.

Ha ugyanis visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy a 16-18. században, a hódoltsággal kezdődően megnőtt Felső-Magyarország szerepe. A Pozsony-Nagyszombat- Szepesség-Kassa karéjban találjuk a katolikus és a protestáns (evangélikus) művelődési intézmények javarészét. A nagyszombati egyetem Budára (majd pedig Pestre) helyezésével viszont a 17. és 18. század legjelentősebb felsőoktatási intézménye vonult ki erről a területről. A Pozsonyban és Kassán megalakult királyi akadémia, valamint a magyarországi tekintetben legjelentősebb evangélikus kollégiumok (Pozsony, Késmárk, Lőcse, Eperjes) maradnak azok az intézmények, amelyek a korábbi kulturális szerepet tovább éltetik, és a filozófia szempontjából fontossá válnak. Ezen iskolák történetének és az itt működő filozófiatanárok tevékenységének az ismerete a magyar művelődéstörténet szerves és fontos része. Már csak azért is, mert Felső-Magyarország iskolái (és itt főként a protestáns intézményekre gondolok) megőrizték a multikulturalitás azon eszméit és eszményeit, amelyek a reformkorral kezdődően lassan kikoptak Magyarország központi szerepet játszó politikai és kulturális intézményeiből.

A felső-magyarországi iskolai filozófia sajátossága abban is megmutatkozik, hogy itt nem a katolikus-református felekezeti ellentét, hanem a katolikus-evangélikus felekezeti és művelődési kettősség az, ami meghatározó. Az evangélikus filozófiatanárok munkásságára és gondolkodására általában a tolerancia nagyobb mértéke és a tudománynak odaítélt nagyobb autonómia volt a jellemző. A magyar, német és szlovák kultúra egymás mellett való létezése (gondoljunk csak például az evangélikus líceumok 19. századi irodalmi társaságainak működésére) szintén gazdagító hatású volt.

Mindezek azt mutatják, hogy az egyetemes magyar és a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából is fontos területtel van dolgunk. Ennek feltárása és bemutatása a tervezett kötet célja.

1. Felső-Magyarország

Pontosítsuk elsősorban azt a fogalmat, amely írásunk címében jelzőként szerepel!

A "Felvidék", "Felföld" elnevezéssel gyakran találkozunk mind a különböző publikációkban, mind a politikai nyelvhasználatban. A Felföld a középkor végén Magyarországnak a korabeli közigazgatási központoktól északra eső részét, vagyis egy földrajzi nagytájat jelentett. /4/ Szűkebb értelemben és főként a néprajz vonatkozásában a magyar nyelvterület északi, hegyvidéki területeit jelöli. /5/ A Felvidék elnevezés eredetileg Magyarország szlovákok lakta vidékeire vonatkozott, 1918 után pedig politikai tartalmat nyert, és a Csehszlovákiához (jelenleg Szlovákiához) csatolt volt magyarországi területeket jelöli. A Felföld fogalma a 19. század közepétől, a Felvidék pedig 1918 után szorította ki a Felső-Magyarország elnevezést.

Felső-Magyarország tehát a 19. század közepéig használt történeti-földrajzi fogalom. A 16. és a 18. század között a Szepes és Gömör vármegyétől Erdélyig elterülő országrészt jelölte, amely nem került a török kezére. A legáltalánosabb megfogalmazás szerint Magyarország felső vidéke, nevezetesen a Duna bal partja és a Tisza jobb partja. Ezen utóbbi meghatározást átveszi a szlovák történettudomány is (Horné Uhorsko). /6/

Felső-Magyarország fogalma alatt az alábbiakban azt a területet értjük, amelynek körvonalai a 16. század folyamán, Magyarország három részre szakadása és az ún. királyi Magyarország létrejötte után alakultak ki. Felső-Magyarország nyugaton Pozsonnyal kezdődik és nagy félkörben Nagyszombaton, Nyitrán, a Vág völgyén, a bányavárosokon és a szepességi városokon keresztül Kassán végződik. Iskola- és kultúrtörténeti szempontból ez a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, a pálosok nagyelefánti, valamint máriavölgyi és a ferencesek nagyszombati, valamint galgóci "studium generale"-jait, a selmecbányai bányászati főiskolát, a pozsonyi, késmárki, lőcsei és eperjesi evangélikus líceumot, a katolikus és evangélikus gimnáziumokat jelenti. A 18. századdal kezdődően ehhez társulnak a piaristák privigyei, nyitrai és szentgyörgyi intézményei, majd pedig a pozsonyi és a kassai királyi akadémia, a 19. században pedig a pozsonyi teológiai akadémia, és végül a rövid életű pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem. Vagyis Felső-Magyarországnak csupán a hódoltság és a kuruc szabadságharcok ideje alatt volt olyan-amilyen politikai státusa, kultúrtörténeti szerepe azonban állandó maradt.

Felső-Magyarország nemcsak társadalomföldrajzilag, hanem időben is meghatározható jelenség. Kezdete a már említett királyi Magyarország létrejöttéhez, lezárása pedig a Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország 1918 utáni megszűnéséhez-megszüntetéséhez kapcsolódik. A Felföld elnevezés esetünkben azért nem jön számításba, mert már akkor használatos, amikor még az iskolai filozófiaoktatásról szó sincs, a Felvidék fogalmának pedig egyrészt egyértelműen politikai konnotációi vannak, másrészt pedig arra a korszakra vonatkozik, amikorra már a korábbi iskolarendszer és ezen belül a filozófia szerepe is felbomlik-megváltozik.

A Felső-Magyarország fogalmat tehát 19. századi lassú kikopása ellenére azért helyezzük vissza szerepébe a Felföld és Felvidék fogalmak ellenében, mert térben és időben beazonosítható jelenséget takar, valamint utal arra a multikulturalitásra és művelődési sokszínűségre, amely a középkorban még nem, az 1918 utáni Felvidéken már nem létezhetett úgy, mint korábban. Végezetül, de nem utolsósorban pedig azért választottuk ezt a fogalomhasználatot, mert a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából - véleményünk szerint - nem kerülhetjük meg annak a kérdésnek a feltevését, hogy mi adta meg az itteni magyarság kulturális sajátosságát. Ezt a kérdést pedig csak úgy tudjuk megválaszolni, ha nem csupán néprajzi vagy politikai szempontokat veszünk figyelembe, hanem részrehajlás nélkül áttekintjük a kor művelődési viszonyait is.

2. Felső-Magyarország iskolái

Felső-Magyarország iskolai hálózatának kialakulása egyidős a reformáció terjedésével. (Itt természetesen azokról az iskolákról lesz szó, amelyek a filozófiaoktatás szempontjából számításba jönnek, esetleg jelentősek.) A 16. század folyamán a felső-magyarországi szabad királyi városok korábbi városi plébániai iskolái kerültek a magisztrátusok ellenőrzése alá. Művelődéstörténeti szempontból annyit kell megjegyezni, hogy míg a szabad királyi városok főként evangélikus német polgársága a saját képére alakította ezeket az intézményeket, addig a mezővárosokban református iskolák jöttek létre.

Az evangélikus városi iskolák bizonyos szempontból a középkori káptalani iskolák modelljét követték, ahol a "schola minor" fölé a "schola maior" épült, és ezek már filozófiát és teológiát is oktattak. Ezeknek a városi iskoláknak a többsége persze nem vált háromtagozatossá, hanem maximálisan a gimnáziumi szintig jutott el. Ezen a szinten az elemi ismeretek elsajátítása után latin grammatikával és klasszikus szerzők műveinek tanulmányozásával foglalkoztak. Itt előfordult - ha az iskola rektora külföldöt is megjárt és ott magiszteri fokozatot elért tudós ember volt -, hogy a latin grammatika mellett a logika elemei is megjelentek az oktatásban. A 17. században, amikor a protestáns iskolák működését hivatalosan is korlátozták, gyakran előfordult, hogy a jezsuita "ellenőrök" felháborodottan mutattak rá: a tilalom ellenére egyes evangélikus iskolákban logikai szemináriumokat tartanak. A 16. és 17. században a felső-magyarországi evangélikus iskolák többsége gimnáziumként működött. Ilyen volt a besztercebányai, a körmöcbányai, a selmecbányai, az iglói, a késmárki, a lőcsei, a trencséni, az eperjesi, a bártfai és a kassai iskola.

A 17. század második felétől datálható a harmadik - akadémiai - szint kiépítése azokban az intézményekben, ahol egyrészt a tradíció megléte, de legfőként a magisztrátus és az egyházi elöljáróság jóakarata lehetővé tette a filozófia és a teológia oktatását. Ezt az iskolatípust nevezték a reformátusok kollégiumnak, az evangélikusok pedig líceumnak. Ekkorra már kialakult az a protestáns iskolarendszer, amely kb. a 19. század közepéig alig változott. Mivel a protestáns kollégiumok és líceumok elsősorban papnevelő intézmények voltak, a különbség a teljes és a nem teljes szervezettségű iskolák között abban rejlett, hogy míg az egyszerűbb szervezetű nem teljes kollégiumban a teológia közvetlenül a latin grammatikára épült, addig a teljes kollégiumban a grammatikai tanulmányok után következett a poétika, a retorika, azután a filozófia és végezetül a teológia.

A protestáns és katolikus iskolák tanrendje, a tantárgyak egymásra épülése, a nyugat-európai normák átvétele nem mutatott ki jelentős különbségeket. Abban is megegyeztek, hogy az iskolák felsőbb szintjeinek a tanárai általában külföldi egyetemi végzettségűek voltak. Az is azonos volt, hogy a filozófia oktatása mindenütt a teológiára való előkészítést szolgálta. A különbségeket az oktatás alapját nyújtó tankönyvek kiválasztásában, az autoritások megnevezésében, a katolikus, illetve protestáns értelmezésekben, valamint a katolikus iskolarendszer központosítottságában, illetve a protestáns iskolák regionális szervezettségében találhatjuk meg.

A 16. században Felső-Magyarországon Pozsonyban, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán, Zólyomban, Iglón, Késmárkon, Lőcsén, Trencsénben, Eperjesen, Bártfán és Kassán működtek városi plébániai iskolák a katolikusok ellenőrzése alatt. A nagy múltú esztergomi káptalani iskola 1543 után települt át Nagyszombatba, megvetve ezzel egy későbbi gazdag fejlődés alapjait. 1600 körül aztán jelentős változások kezdődnek a magyarországi katolikus iskolarendszeren belül. E változások előzményei közé tartozik a tridenti zsinat, valamint a jezsuiták által kidolgozott központi tanterv, a Ratio Studiorum (1599). A katolikus iskolaszerkezet a következő lett: az alsó szinten a népiskolák voltak; a középső szinten a gimnáziumok, ahol latin grammatikát, poétikát, retorikát, klasszikus szerzőket és matematikát oktattak; az akadémiai bölcselettagozat (16-18 éves diákok), ahol filozófiát, történelmet, matematikát és fizikát adtak elő (megjegyzendő, hogy ekkor még a matematika és a fizika bölcseleti tárgyakként tételeződtek); végezetül az akadémiai felső tagozat, valamint az egyetemi jogi, orvosi és teológiai fakultások. Ennek nyomán alapította meg Pázmány Péter Nagyszombatban (1635-ben) a jezsuita egyetemet, amely bölcseleti és teológiai karral indult. Még a 17. században kibővült jogi karral, majd pedig Mária Terézia elrendelte az orvosi kar létrehozását is. A nagyszombati intézményt követve alakult meg a kassai (nem teljes) egyetem is bölcsészeti és teológiai karral. Mindkét intézményben folyt filozófiaoktatás a teológiára való előkészítés formájában, amely az 1599-i tanterven, a Ratio Studiorum et Institutiones Scholasticae Societatis Jesun, illetve az ennek nyomán az osztrák (és magyarországi) jezsuita rendtartomány számára készült Forma et ratio gubernandi academias et studia generalian alapult. Ebbe némi változást csak az 1735-ben közzétett új "Typus" hozott, amely bevezette az elementáris történelemoktatást. 1753 után, amikor Mária Terézia az egyetem bölcseleti és teológiai karának reformja kapcsán elrendelte, hogy a tanárok diktálás helyett írjanak tankönyveket, jelentősen nőtt a nívós és a kor színvonalán álló publikációk száma. Ez különösképpen észrevehető a filozófián belül is.

Az 1599-es Ratio Studiorum a filozófiának a teológiára való felkészítés szerepét adja. Magának a filozófiai oktatásnak az alapja pedig Arisztotelész filozófiája. A filozófiai oktatás a nagyszombati egyetemen 1753-ig hároméves, azután pedig kétéves. Az első évben logikát (Toleto vagy Fonseca kézikönyveiből, illetve Arisztotelész "Peri Herméniász" című műve alapján), a másodikban fizikát (Arisztotelész "De coelo", "De generatione et corruptione" és "Meteorologia" című művei nyomán), a harmadikban pedig metafizikát és lélektant adtak elő (ugyancsak Arisztotelész szerint a "Metaphysica", a "De anima" és a "Nikomachoszi Ethika" alapján). A tanszabályzat nemcsak a tananyagot írta elő, hanem körvonalazta a követendő módszert is. Ez a magyarázandó eredeti szöveg felolvasásán és magyarázásán alapult. Mind a három filozófiai tanfolyamra külön tanárt rendeltek el. A probléma csak az volt, hogy ezt az állást átmenetinek tekintették a teológiai kar felé. A szokásos pályafutás az volt, hogy a filozófiai professzorság három vagy négy éve után teológiai tanárok lettek. Előfordult, hogy tanulmányaikat még be sem fejezett jezsuiták tanították a filozófiát. Bevett formát jelentettek a tanulmányi vitagyakorlatok, amelyeknek négy formáját is alkalmazták. A "disputatio hebdomadaria" minden szombaton volt az elvégzett heti anyagból. "Disputatio menstrua" ritkábban, évente 5-6 alkalommal volt, amelyen részt vett az egész kar, a tanárok és hallgatók is. Néha az egyetem előkelő hallgatóinak megengedték, hogy nyilvános dispután mutassák be filozófiai tudományukat; ezt nevezték "disputatio honoraria"-nak. Végezetül a doktori fokozat elnyeréséért folytatott vita, a "disputatio pro obtinenda laurea", amikor az egész filozófia anyagából kellett kiállni vitára a nyilvánosság előtt.

A nagyszombati egyetemnek hármas akadémiai fokozatai voltak: a baccalaureatus, a licentia (jelöltség a doktorátusra) és a magisterium (doktorátus). A baccalaureatusért vagy a doktorátusért folytatott "disputatio" anyagát szokás volt kinyomtatni . Ezek képet adnak számunkra az oktatási szintről, de nagyon ritkán állapítható meg belőlük a szerző kiléte. Az értekezések jelentős részét ezért a tanár és a hallgató együttes munkájának tekinthetjük. 1753 után aztán a tanárok már nemcsak promóciókhoz alkalmas értekezéseket, hanem saját tankönyveket is kiadtak.

1753 után a bölcsészeti kar tanszékei a következők voltak: logika és metafizika, filozófiai etika, természettudományok, matematika, történettudomány és retorika, politikai és kamarai (értsd: pénzügyi) tudományok, héber és görög nyelv. A tanfolyam kétéves lett: az első évben logika, metafizika és matematika, a második évben etika és természettudományok képezték a tárgyakat. Tankönyvként Ivancsics János logika- és metafizika-tankönyvét (amelynek a logikai része a janzenista Arnauld és Nicole "L'Art de Penser" című művén alapult), Makó Pál és Horváth K. János matematika-, illetve fizikatankönyvét, valamint Francois Roys "Ethica et jus naturae" című tankönyvét használták.

A pápa 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, de az egyetem folytatásaként működő budai (majd pesti) egyetem (Királyi Tudományegyetem) továbbra is katolikus jellegű maradt. Ezt erősítette az a császári rendelet, amely már korábban (1769-ben) királyi intézménnyé nyilvánította a nagyszombati egyetemet (Universitas M. Theresiana Regia, 1774-1784). A rend eltörlése után 1774-ben pályázatot írtak ki az egyetemi tanszékekre, amelyekre világi papok, piaristák, ferencesek és pálosok jelentkeztek. Ezek után a hittudományi karon már jezsuiták nem oktathattak. A bölcsészettudományi karon kissé más volt a helyzet. Ott még a rend feloszlatása utáni évben működött Horváth Keresztély János, Handerla Ferenc és a történész Katona István. Őket a pályázat megerősítette állásukban. Hozzájuk csatlakozott még Szerdahelyi György, első ismert esztétánk. Makó Pál (akinek a fő szakmája a matematika volt) nemcsak hogy maradhatott az egyetemen, hanem még a pályázati bizottságnak is tagja volt. 1777-ben aztán az egyetemet áthelyezték Budára.

A jezsuita rend feloszlatása után a kar felépítése megváltozott. A filozófiai diszciplínákat egyetlen tanszékre összpontosították, de külön tanszéket kapott a csillagászat, a felsőbb matematika, a természetrajz és az esztétika (ehhez csatolták viszont a történettudományról leválasztott retorikát), a héber nyelvhez még más keleti bibliai nyelveket csatoltak. A kötelező tanfolyam továbbra is kétéves maradt. A filozófia tanárát kötelezték, hogy az etikán belül térjen ki a jogfilozófiára ("természeti jogtan") is, amelyet Feder mintájára oktasson. A filozófia többi részét tekintve pedig Baumeister művei szolgáltak vezérfonalul.

Mivel Felső-Magyarország az ún. királyi Magyarország része volt, itt a katolikus vallás államvallásként, következésképpen a katolikus iskolák államilag támogatottakként kedvezményezettek voltak a protestáns iskolákkal szemben. 1673 őszétől az állami hatóságok erőszakosan is akadályozták a protestáns iskolák tevékenységét. Csupán az artikuláris települések voltak viszonylag védett helyzetben. A türelmi rendeletig terjedő időszak az evangélikus iskolák számára az állandó fenyegetettség, és ezért a színvonalcsökkenés, néhol pedig a megszűnés korszaka volt.

A változást a türelmi rendelet, valamint az 1777-ben elfogadott Ratio Educationis hozta meg.

Ez egyrészt pozitív, másrészt negatív hatással volt a felső-magyarországi iskolák működésére. A negatív jelenség abban mutatkozott meg, hogy a jezsuita rend betiltásával és az állami felügyelet megerősítésével párhuzamosan Felső-Magyarország elveszítette két egyetemét (Nagyszombat, Kassa), a pozitív hatás abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus líceumok gyors fejlődésnek indultak és országos (magyarországi) tekintetben meghatározó szerephez jutottak. A pozsonyi, a késmárki, a lőcsei és az eperjesi líceum nevelte ki a magyar, a német és a szlovák evangélikus értelmiségiek legjelentősebb részét a 19. században.

A jezsuiták helyét a legtöbb helyen a piaristák foglalták el, akik ugyanakkor megtartották saját iskoláikat is. Nagygimnáziumot vezettek Nyitrán, Podolinban, Privigyén, Szepesbélán, Breznóbányán és Pozsonyszentgyörgyben, Nyitrán pedig akadémiájuk volt.

A Ratio Educationis nem változtatta meg lényegesen a korábbi iskolastruktúrát, de erősen bevonta az államot az iskolák ellenőrzésébe. A magyarországi iskolaszerkezet ezt követően is a következő volt: népiskolák - kis- és nagygimnázium - akadémiai bölcselettagozat - egyetem. Akadémiákat az egyes tankerületek székhelyein szerveztek. Ezeknek volt két évfolyamos bölcseleti és két (később három) évfolyamos jogi tagozata. Ilyen akadémiát kapott Pozsony és Kassa.

A protestáns iskolafenntartók és maguk az iskolák is elutasították a Ratio Educationis rendelkezéseit, és továbbra is fenntartották autonómiájukat. A dokumentumnak azonban megvolt az a hatása, hogy az elkövetkező időkben ezek az iskolák is megpróbálkoztak valamiféle közös tanterv kidolgozásával. Tették ezt főként a második Ratio Educationis hatására, amely részletesen előírta a líceumok és az akadémiák tananyagát. Eszerint a líceum a kétesztendős filozófiai képzést nyújtó intézmény elnevezése, az akadémiák körébe pedig a kétéves bölcsészeti, majd hároméves jogi tanulmányokat nyújtó főiskola tartozott. Ezek a változtatások érintették a pozsonyi és a kassai akadémia működését is.

A reformkor a legnagyobb változást az oktatás anyanyelvűsítésében hozta. A 19. század harmincas éveiben már minden evangélikus iskolában magyarul oktattak, és a szlovák, valamint német diákok (de a magyarok is) kialakították saját irodalmi önképzőköreiket. A tankönyvek nyelve azonban még egy ideig a latin maradt. A szepességi városokban pedig német nyelvi dominanciával kell számolni. A katolikus iskolákban továbbra is fennmaradt a latin nyelv kultúrahordozó szerepe. Ezzel függ öszsze az, hogy a nemzeti mozgalmak (Felső-Magyarország esetében a szlovák nemzeti ébredés) gyökerei az evangélikus iskolákba nyúlnak le.

A 19. század ötvenes éveiben az ún. Organisationsentwurf (Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich) határozta meg a középiskolák működését. A filozófia szempontjából ez azt is jelentette, hogy megnőtt a neohumanizmus és a herbartizmus szerepe az oktatásban. Ettől az időtől számíthatjuk az ún. főgimnáziumok létezését. A rendelkezés egyik előremutató intézkedése, hogy a gimnáziumokban csak szaktanárok tanítsanak, sajnos sok iskolát nehéz feladat elé állított. A már addig is anyagi gondokkal küszködő evangélikus líceumok csak nagy áldozatok árán tudták fenntartani magukat.

A kiegyezés után (de főként 1890 után) sok protestáns iskola feladta addigi önállóságát, és az állami támogatás fejében elfogadta a középiskolák számára felállított központi tanrendet. Így szűnt meg a klasszikus gimnáziumokban a görög nyelv és irodalom oktatása. A filozófiát ez oly módon érintette, hogy a korábbi kétéves és heti két-két órás filozófiai propedeutika helyett a gimnáziumok nyolcadik évfolyamában heti három óra logikával és pszichológiával kell számolnunk. Ez azonos volt mind a protestáns líceumokban, mind pedig a katolikus főgimnáziumokban. A kassai és a pozsonyi akadémia tovább működött, de most már jogakadémiaként. A pozsonyi intézményben 1875-től újra létrehozták a bölcsészeti kart 1 filozófiai, 2 történettudományi és 3 filológiai tanszékkel. Az itt végzett hallgatók középiskolai tanári oklevelet kaptak. Erre a szerkezetre épült rá az 1912-es törvényhatározattal létrehozott Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem, amely rövid fennállása után egyrészt beleolvadt a csehszlovák állam által kreált Komenský (Comenius) Egyetembe, másrészt (a magyar tanárok távozásával) egy rövid budapesti átmenet után a Pécsi Tudományegyetemben folytatódott. Jogakadémiája volt az eperjesi líceumnak is (1864-től). Ugyanitt teológiai képzés is folyt. A pozsonyi líceum teológiai kara 1882-ben alakult át teológiai akadémiává.

1918 után az eperjesi és pozsonyi teológiai képzés megszűnt. Az eperjesi jogakadémia Miskolcra költözött át, és ott folytatta működését. A protestáns és katolikus gimnáziumok állami felügyelet alá kerültek, és bennük a magyar nyelvű oktatás vagy rögtön, vagy pedig folyamatosan (mint pl. Eperjesen vagy Pozsonyban) megszűnt. Ezekben az intézményekben a filozófia tanítása ezek után cseh tankönyvekre alapozódott. A Comenius Egyetemre is cseh tanárok jöttek.

3. Iskolai filozófia

Mit is nevezünk iskolai filozófiának? Az elméleti meghatározáskor Kanthoz kell viszszanyúlnunk, aki megkülönböztette az "in sensu scholastico" és az "in sensu cosmopolitico" értelmezett filozófiát. Az iskolai filozófiához ebben a felfogásban az ismeretek megfelelő készlete és ezek rendszeres összefüggése tartozik. Vagyis a filozófia "in sensu scholastico" arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz "a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja". /7/

Az iskolai filozófia gyakorlati megjelenési módja az, amelyik valamilyen állami, egyházi vagy felekezeti meghatározású iskolarendszer tanrendjéhez igazodva próbál elméleti és világnézeti alapozást nyújtani más tantárgyak oktatásához. Általában csak gimnáziumi és egyetemi szinten jelenik meg, és az ún. felsőbb tudományokra való előkészítésben kapja meg szerepét. Bizonyos szempontból mindig leképezi az adott kor filozófiájának szintjét.

Az iskolai filozófia ilyetén meghatározásánál első helyen arra kell hivatkozni, hogy a filozófia az oktatásban másként jelentkezett a középiskolákban és másként az egyetemeken. A középiskolákban ez filozófiai propedeutikát jelentett, azaz bevezetést a rendszeres filozófiába, de leginkább felkészítést az egyetemi tanulmányokra. Vagyis olyan diszciplínákról van szó, amelyek ezt a bevezetést és felkészítést el tudták végezni. Ez a két diszciplína pedig a 18. századtól a logika és a pszichológia volt. A Ratio Educationis szerint a logika mint a helyes gondolkodás, illetve következtetés tudománya bevezetésül szolgál a poétikához és a retorikához. Az 1849-es Entwurf előírásai alapján a logikát és a pszichológiát kötelezően kellett oktatni minden állami középiskolában. A logika volt hivatott elsajátíttatni az absztrakt gondolkodás elemeit, amelyekre aztán fel lehetett építeni más tudományokat. A pszichológia az emberi tudat és megismerés törvényeit ismertette meg a hallgatókkal.

Az itt tárgyalt korban és területen csaknem kizárható a filozófia mint szak oktatása, mert talán a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, valamint a pozsonyi Erzsébet Egyetemet leszámítva, Felső-Magyarországon nem létezett olyan felsőoktatási intézmény, ahol a bölcsészkaron filozófusokat képeztek volna. De a jezsuita egyetemek is sajátságos esetet jelentettek, mert a filozófiai kurzus elvégzése (amelyen belül az adeptusok vizsgát tettek a filozófia egészéből, azaz metafizikából, "philosophia naturalis"-ból és "historia naturalis"-ból is) volt a feltétele annak, hogy teológiát hallgathassanak. Vagyis a filozófia ebben az esetben is egy sajátságos propedeutikaként jelentkezett. Erre utal az a szokás is, hogy a filozófiai tárgyakat azok a fiatal tanárok adták elő, akiknek ez a pozíció volt az első lépcsőfok a teológia felé vezető úton. Egyébként is Magyarországon a bölcsészeti kar és azon belül a filozófia mint szak önállósodása csupán az 1806-os Ratio Educationis nyomán indult meg Pesten, azaz már nem Felső-Magyarországon. A pozsonyi és a kassai akadémia kétéves bölcsészeti kurzusa nem jelentette ezt az önállóságot, hiszen abban benne foglaltattak a történelem, az irodalom és más szakok is. Itt, valamint a protestáns líceumokban is a bölcsészeti kurzus (és benne a filozófia) kifejezetten a szaktudományi képzettség alapozását kellett, hogy elvégezze.

Az ún. iskolai filozófia első meghatározása tehát az lehetne, hogy ez a filozófia nem önmagára irányul, azaz nem saját belső fel- és kiépítésével foglalkozik, hanem az oktatás egészét szolgálja. Ennek az egyik alesete a filozófia funkciója a teológusképzésben (a jezsuitáknál Nagyszombatban és Kassán, valamint az evangélikusoknál Pozsonyban és részben Eperjesen), amikor a filozófia a teológiának alárendelt szerepet játszik. Nem más, mint a teológia racionális eszköztára. Később térünk ki arra, mit jelentett a filozófia számára az, hogy csaknem az egész általunk tárgyalt időszak alatt felekezeti iskolákban művelték.

Propedeutikaként azért is a logika és a pszichológia jelentek meg, mert néhány tanrend elképzelése szerint ezek azok a diszciplínák, amelyek a filozófiai rendszerek vitáin kívül állnak. Innen adódik az iskolai filozófia második szembetűnő tulajdonsága, vagyis az, hogy míg az iskolák falain kívül művelt filozófia - még akkor is, ha rendszer jellege van - élő, változó, a kultúra egészéhez közvetlenül kapcsolódó jelenség, addig az iskolai filozófia mindig valamilyen lezárt rendszerhez nyúl vissza. Olyanhoz, amely már interpretációk tárgya, azaz a múlt része. Leggyakrabban ezt a filozófiai rendszert valamilyen intézményesített hatalom is garantálja és előírja. A jezsuitáknál ez volt hosszú ideig a skolasztikus módon interpretált Arisztotelész filozófiája, amelyen csak az újkori természettudományos gondolkodás (René Descartes, Isaac Newton, Gottfried Wilhelm Leibniz) tört rést, és adta át a helyet Christian Wolffnak. Általában is jellemző a katolikus iskolai filozófiára (a gyakorlatiasabb piaristákat is beleszámítva) a philosophia perennishez való kötődés, ami aztán - más, ideológiai és gyakran politikai okok miatt is - előfeltételezte Immanuel Kant antimetafizikus gondolkodásának elutasítását. Annak persze, hogy az iskolai filozófia előnyben részesíti a lezárt rendszereket, megvan a módszertani oka, mégpedig az, hogy tanítani is csak a már kodifikált, elfogadott rendszereket lehet. Főként abban az esetben - mint ez a felekezeti iskolákra érvényes -, amikor biztosíték van arra, hogy az illető filozófia nem kerül ellentmondásba az adott típusú iskola tanrendjében foglalt eszményekkel. Egy élő és még változó filozófia esetében ilyen garancia nincs. Ezért történhetett meg, hogy Kant filozófiája csak akkor vált szinte egyeduralkodóvá az evangélikus iskolákban a 19. század első felétől, amikorra kiderült, hogy nagyon jól egyeztethető a protestáns etikával és - különböző posztkantiánus gondolkodók, mint például Jakob Friedrich Fries révén - a teológiával is.

Az iskolai filozófia harmadik - nem általánosítható, de jellemző - tulajdonsága az eklekticizmus. Esetünkben ez elmondható azokról a jezsuita gondolkodókról, akik már elhagyták az arisztotelészi rendszert, és tisztességgel ismertették a korabeli filozófiai áramlatokat, de egyértelmű álláspontot ritkán foglaltak el. Pontosabban: a fizikán belül (amely a 18. század végéig az iskolai filozófiaoktatás részét képezte) meghatározták saját álláspontjukat és elméleti hovatartozásukat, de metafizikájukban végig megtartották a skolasztikus rendszert, amely a "metaphysica particularis"-on belül mindig tárgyalja az ún. theologia naturalist. (Ezt egyébként előírta az első és a második Ratio Educationis is.) Lehetett tehát az illető filozófiatanár a newtoni mechanika hirdetője vagy a Roger Boscovich-féle rendszer követője, Isten örökkévalósága és tökéletessége, a "concursus Dei" vagy akár az angyalok megléte számára ugyanolyan valóságként létezett. Sőt találkozhatunk olyan jezsuitával is, aki fizikatankönyvének végén külön fejezetet szentel a nem érzékelhető, azaz okkultista tárgyak világának. Programszerűen eklektikusok a piaristák, akik tanító rendként 1642 óta működtek Magyarországon. Alapítójuk, Kalasanzi Szent József Galileo Galilei barátja volt, tehát a matematikát már eleve a filozófia részének tartotta, de Eduardo Corsini, a rend legismertebb és legbefolyásosabb 18. századi filozófusa már programként népszerűsítette az eklekticizmust (Newton, Wolff és Leibniz egyeztetése). Ezt az alapállást megkönnyítette a magyarországi piaristák számára az, hogy a metafizikának eleve kisebb szerepet szántak. A protestáns filozófiatanárok között is sok eklektikust találunk, ami azért volt lehetséges, mert a Schedius-féle tanterv előtt az evangélikus iskolák tanárai függetlenül döntöttek arról, mit tanítanak tantárgyukon belül, és mivel a tudományos szabadságot komolyan vették, nem szívesen kötelezték el magukat valamilyen rendszer mellett. Kivételt képeztek ez alól a szabály alól azok a tanárok, akik a külföldi (főként németországi) egyetemekről hazatérve az ott hallgatott filozófia hatása alatt döntöttek az adott filozófus nézetei mellett. Az eklekticizmus meglétét támogatta az az általános európai törekvés is, hogy Kant óta a filozófia mint egész, zárt rendszer elveszítette iskolaszerű tanító és tanítható jellegét. Ilyen tulajdonsága ezután egyedül Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájának volt, de Hegel Felső-Magyarországon csak a reformátusoknál és néhány evangélikus szlovák gondolkodónál talált követőre. Az utóbbiak esetében ez az orientáció a magyar nyelvű evangélikus gondolkodóktól való rejtett távolságtartást és bizonyos belső, generációs elhatárolódást is jelentette.

És itt vagyunk az iskolai filozófia magyarországi alapjellemzőjénél, a felekezeti jellegnél. Ezt mindig az az iskola határozta meg, amelyen belül az adott filozófia megjelent. A Ratio Educationis megjelenéséig ugyanis a magyarországi iskolák működésébe és belső elrendezésébe az állam alig avatkozott be. Maguk az iskolafenntartók (városi tanácsok, egyházak, iskolai tanácsok stb.) döntötték el, milyen körülmények között, kik és mit oktatnak. A jezsuiták esetében nem lehetett megszegni a Ratio Studiorum előírásait, amelyek megszabták, milyen filozófia - Arisztotelész - oktatható a jezsuita gimnáziumokban és egyetemeken, sőt, hogy az egyes diszciplínákon belül is meddig mehet el a tanár. Ezek a megkötések csak nagyon lassan lazultak fel, de még azután is (a 18. század második felében) megmaradnak az új elméletek mellett a hagyományos tanítások. Az evangélikus iskolák esetében az egyházi és teológiai szabályok korlátozták a filozófiatanárok szabadságát. Egyébként az evangélikus filozófiatanárok a leggyakrabban azt a filozófiát népszerűsítették és tanították, amellyel peregrinációjuk alatt kapcsolatba kerültek. Ha az evangélikus iskolai filozófiát tekintjük, akkor időrendi sorban Philip Melanchton és a protestáns skolasztika hatását Comenius váltotta fel, azután következett a pietizmus, majd pedig a neohumanizmus. A 17. században az evangélikus filozófiatanárok közvetítik Petrus Ramus, Francis Bacon, Daniel Sennert, Pierre Gassendi, a 18. században pedig Ludwig Philip Thümmig, Johann Franz Budde, Johann Arndt, Philip Jakob Spener, Christian Wolff és Friedrich Christian Baumeister nézeteit. Annak ellenére tehát, hogy a jezsuiták internacionalista szervezettsége (az illető tanárok nacionalitásának efemer jellege, az állandó fluktuáció és az azonos program) szinte felkínálta az eszmék importját, maga a Ratio Studiorum ennek gátat szabott, és Newton, Descartes, Boscovich, Leibniz filozófiája megkésve jelenik meg a jezsuita iskolákban. A protestáns tanárok voltak azok, akik naprakészen követték a nyugat-európai filozófiai törekvéseket. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy voltak példák a filozófiai nézetek párhuzamosságára protestánsok és katolikusok között, de ezeket elfedték a teológiai és egyházi viták. Ezért van az, hogy a 16-17. századi evangélikus tanárok műveinek javarésze polémikus irat. Vagyis itt is megjelenik a felekezeti meghatározottság. Főként abban a vonatkozásban, hogy az ún. királyi Magyarország katolikus jellegű volt, és pl. a 17. században a jezsuiták nagyon szigorúan ellenőrizték az evangélikus iskolákat abban a tekintetben, hogy azokban filozófiát ne taníthassanak.

Az állam nagyobb szerepvállalásával (a Ratio Educationis bevezetése után) a katolikus-protestáns különbségek egy időre elmélyülnek. Mivel a katolikus iskolák elfogadták a Ratio Educationis előírásait, és így alárendelték magukat az államhatalomnak, minden hivatali tiltás is érvényes volt számukra. Így például az a helytartótanácsi rendelet is, amely 1895-ben megtiltotta Kant filozófiájának az oktatását a Habsburg Birodalom területén. Mivel a protestáns iskolák maguk számára nem tartották kötelező érvényűnek a Ratio Educationist, Kant eszméinek a terjesztése elé nem gördítettek nagyobb akadályokat. Egyébként is a magyarországi Kant-vita sok tanulsággal szolgáltat a filozófia terjedésének politikai és egyházi-ideológiai vonatkozásaiban. A 19. század folyamán így az történik, hogy a katolikus filozófiatanárok túlnyomó többségükben a Birodalom határain belüli egyetemeket látogatják (és így az állami-ideológiai korlátozások alá eső filozófiát sajátítják el), a protestánsok továbbra is Németország, Hollandia, Anglia egyetemein képezik tovább magukat, és behozzák az éppen divatos filozófiai irányzatokat. Mindezekkel párhuzamosan a felső-magyarországi evangélikus iskolákban a 19. század elejétől kialakul egy rendkívül erős kantiánus hagyomány, amely magára Kantra, de főként más posztkantiánus gondolkodók nézeteire támaszkodik. A német filozófia erős magyarországi hatása éppen az evangélikus filozófiatanárok működése révén válik valósággá.

A katolikus-evangélikus különbségek csak a 19. század végén enyhülnek, amikor a protestáns iskolafenntartók átengedték iskoláikat az állami ellenőrzésnek, és így pl. hasonló vagy azonos tankönyveket kezdenek használni mindkét iskolatípusban. De még így is fennmaradnak azok a különbségek, amelyeket az eltérő filozófiai tradíció alakított ki. Tudjuk, hogy a század végén a katolikus iskolákban Johann Friedrich Herbart filozófiáját oktatják (főként Gustav Adolf Lindner prágai egyetemi tanár tankönyvei alapján), és hogy az ugyancsak herbartiánusnak tartott Hermann Lotze könyveit használják a pozsonyi és az eperjesi líceumban, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Lotze teleológiai idealizmusa és az értékeszme hangsúlyozása (a "van" alapja a "lennie kell") nem különbözik lényegesen a korábban csaknem minden magyarországi evangélikus iskolában használt Vandrák András-féle tankönyvek tételeitől, sőt mindez Böhm Károlynál csúcsosodik ki. Vagyis a kantiánus hagyomány magához idomította a hivatalos tanterv által előírt tankönyvek használatát is.

De mi is a szerepe a tankönyveknek az iskolai filozófián belül? Látszólag banális kérdésről van szó, de a dolog nem ennyire egyszerű. Tudva, hogy az általunk tárgyalt korszak elején, de később is gyakran külföldi tankönyvek jelennek meg a hazai oktatásban, fontossá válik annak a kérdésnek a megválaszolása, milyen tudásanyag került így be Magyarországra, vagyis hogy milyen jellegű műveltséggel és művelődéssel kell számolnunk. Így bizonyítható vagy megcáfolható az az Erdélyi óta közhellyé vált tétel, hogy a magyarországi filozófia mindenkor "követő filozófia" volt. Azokban az esetekben pedig, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó, azt kell megvizsgálni, van-e valamiféle eredetiség az adott kompendiumban vagy sem.

Arra a kérdésre, hogy követő jellegű volt-e a magyarországi filozófia vagy sem, nincs egyértelmű válasz. Ha abból a szemszögből vizsgáljuk a dolgot, hogy az adott korban a magyarországi (és természetesen felső-magyarországi) filozófiatanárok többsége teológus vagy természettudós volt és a filozófia tanítását többnyire megbízásból végezte (a többi tárgy mellett), akkor - ha az illető tanárnak nem volt saját szerzeményű jegyzete - fel kell tételeznünk, hogy mechanikusan átvette az előírt mintát. Ilyen esetben a tanár csupán közvetítő szerepet játszott, és az ismert és hivatalosan előírt tankönyv objektíve mutatja, milyen filozófia jutott el a diákokhoz. De legalábbis képet kapunk arról, hogy az illető tanár és az iskolája milyen eszményeket követett. Abban az esetben, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó (főként a jezsuita gondolkodók esetében a 18. század harmincas éveitől számítva és az evangélikus tanárok esetében a 18. század utolsó harmadával kezdődően), akkor megállapítható az illető tanárok filozófiájának az egyedisége és viszonylagos önállósága, vagyis a külföldi mintától való eltérése. Viszonylagos önállóságról kell beszélni, mert - tankönyvekről lévén szó - szerepet kapott itt az állami tanterv, az illető iskola irányultsága, a tanrend, esetleg a cenzúra is. Tudjuk, hogy sok tankönyvet nem engedtek megjelenni politikai okokból. Egy példát említsünk: Greguss Mihály jogfilozófiai kompendiumát nem ajánlották kiadásra a recenzensek, mert állítólag felforgató jellege volt. Másként vetődik fel a kérdés, ha az illető tanár nem tankönyvet, hanem a tanítástól független filozófiai művet írt. De ez itt most számunkra másodlagos kérdés.

Röviden tekintsük át, milyen fő hatások érték a felső-magyarországi oktatási intézményeket az adott korban! A 16-17. században a jezsuiták az arisztotelészi filozófiára esküsznek (és használják a kor legnívósabb kézikönyveit, pl. Francisco Suarez vagy Petrus Fonseca műveit). A protestánsok tanítómestere Melanchton és az ő skolasztikába merevedő rendszere. Őt követően azonban már P. Ramus, F. Bacon, D. Sennert, Johannes Amos Comenius, P. Gassendi könyveit idézik. A 18. században meglódulnak az események: a jezsuiták már nem utasítják el Descartes, Newton, Pierre van Musschenbroek, Boscovich, Leibniz, Antonio Genuensis és Ch. Wolff gondolatait. Ugyanezek az autoritások (kivéve talán Descartes-ot) megjelennek az evangélikusoknál is, kiegészítve még L. Ph. Thümmiggel, J. F. Buddeval, F. Ch. Baumeisterrel. A 18-19. század fordulóján a jogfilozófiában a katolikus bölcselők mintája Karl Anton Martini, míg az evangélikusoknál Kant veszi át a terepet. Mellette még mindig ott van Wolff és Johann Georg Heinrich Feder, a 19. században pedig Jakob Friedrich Fries. Ekkor, a 19. század elején az egyes evangélikus iskolákban (pl. Eperjesen) Kant, J. G. H. Feder, Johann Joachim Eschenburg és Ernst Reinhold könyveit használják tankönyvként. A 19. század második felében az evangélikusoknál először Vandrák kézikönyveit használják országszerte, majd ezeket felváltják a következő szerzők: Josef Beck, Hermann Lotze, Böhm Károly (akinek a tankönyveit Eperjesen egészen 1927-ig használják), Henri Joly, Szitnyai Elek, Szelényi Ödön. A katolikus főgimnáziumokban a 19. század második felében Purgstaller József, Pauer Imre, G. A. Lindner, a századfordulón pedig H. Joly, Szitnyai Elek és Kornis Gyula voltak az előírt tankönyvszerzők. /8/

A matematika, a fizika és a természettudományok bizonyos elemei a filozófiai oktatás részét képezték a 18. század végéig. Ezért jelennek meg a lexikonrészben ilyen elnevezésű könyvek: "Philosophia naturalis" (a 17. és 18. században magában foglalta a természetfilozófiát és a természettudományokat is); "Institutiones Physicae" (amelynek részei voltak a "Physica generalis" és a "Physica particularis); "Historia naturalis" (növénytan és állattan); "Physico-theologia" (a deisták, a materialisták és az ateisták tanításainak természettudományos érvekkel történő cáfolata, itt-ott moralitásokkal megtűzdelve). A jezsuiták számára az "Institutiones Physicae" című kompendiumok jelentették a lehetőséget arra, hogy kitörjenek a szabályok adta merev korlátok közül, és kapcsolódjanak a korabeli tudományossághoz és filozófiához. A klasszikus metafizikához való kötődés azonban megakadályozta őket abban, hogy a kanti fordulatot feldolgozzák, és érvényre juttassák. Nagyon jó példával szolgál erre Horváth Keresztély János működése. Az ő fizikatankönyvei voltak a kor legismertebb és legnívósabb kompendiumai, de pl. ő az első Magyarországon, aki még Kant életében bírálja a kriticizmust, mert az megkérdőjelezi a szubsztancia létét. Itt is beleütközünk abba a kettősségbe, amely nagyon sok magyarországi filozófus tevékenységét kíséri: amíg egy konkrét tudományágról van szó, a szakmaisághoz és a korabeli elméletek ismereteihez nem férhet kétség, abban a pillanatban azonban, amikor vagy az illető tudományág, vagy a filozófia nem egyezik a teológia elveivel, a filozófus a leggyakrabban megtorpan, és a teológiának tesz engedményeket. Talán ez a valódi oka annak is, hogy az evangélikus filozófusok a kanti filozófia átvételekor nem annak ismeretelméleti következményeit, hanem erkölcsfilozófiai és vallásfilozófiai lehetőségeit aknázták ki. A korabeli tankönyveket és kompendiumokat áttanulmányozva nyomon lehet követni ezt a folyamatot. Az, hogy a 19. század végén Magyarországon megjelenik az axiológia, nem véletlen és nem hirtelen esemény, hiszen ott van mögötte egy közel évszázados előkészítés az iskolai oktatásban.

Végezetül, de nem utolsósorban röviden szólni kell a filozófiatanárokról magukról is, akik a 19. század végéig túlnyomórészt szintén bizonyos felekezetek tagjai és felekezeti iskolákban oktatnak. A felekezeti meghatározottság alól némi kivételt jelentenek a jogakadémiák tanárai, habár azok többségükben katolikusok voltak. A felekezetiség ebben az esetben az adott iskolához való viszonyt és bizonyos politikai-ideológiai színezetet is kölcsönöz a tanárok munkásságának. A jezsuiták, majd később az ő funkcióikat jelentős részben átvevő piaristák is "vándorló" tanárok voltak, akiket a rend a belső szabályok és a feljebbvalók döntései nyomán helyezett át az egyik helyről a másikra. Esetükben a tanárkodás helye csupán a tevékenység egyik helyszíne, de nem meghatározó eleme. A Kassán és Rozsnyón működő premontreiek jobban "helyhez kötött" rend, de tudományosságban nem érnek fel a jezsuitákhoz és a piaristákhoz. Ugyanez mondható el a ferencesekről és a pálosokról is, akiknek a Ratio Educationst megelőző korszakban saját felsőoktatási intézményeik is voltak, de 19. századi újraindulásuk után már az állami tanrendekhez igazodnak. Jelentős református iskola csak Losoncon működött, az viszont a 19. század elejére elveszítette addigi súlyát. Az evangélikus tanárok azok, akik a leginkább kötődtek az iskolákhoz, ahol tanítottak (a migráció leginkább meghívásos alapon működött), ezért van az, hogy esetükben beszélhetünk a filozófia bizonyos kontinuitásáról. (Ebben az értelemben kell vennünk Böhm Károly túlzónak tűnő megjegyzését is arról, hogy az evangélikus tanárok voltak azok, akik fenntartották a filozófia folyamatosságát Magyarországon.) Hiszen ha egy tanár a saját filozófiai meggyőződésével akár ötven évig is egyetlen intézményben van jelen (mint pl. Vandrák András Eperjesen), akkor az rajtahagyja a kézjegyét az iskolán, a diákokon és az őt követő tanár irányultságán is. Nem beszélve arról, hogy az evangélikus iskolákban a 19. század folyamán az egyik meghatározó pedagógiai eszmény (a tudomány szabadsága és a tolerancia mellett) a nemzeti eszme. Ami pedig a 19. századi magyar közgondolkodás egyik - ha nem a legfőbb - ideálja. Nem véletlen tehát, hogy a sajátságos magyar bölcselet képzete is protestáns környezetben volt a legéletképesebb. Még akkor is, ha ez a kérdés látszólag már túl van az iskolai filozófia határain.

4. A felső-magyarországi iskolai filozófia helye a magyarországi filozófia történetében

Ennek a témának a megfogalmazása nagyobb teret igényelne, ezért itt csupán azokat az összefüggéseket vesszük sorra, amelyek az iskolai filozófiát jellemzik.

Elsősorban azt kell leszögezni, hogy legalább a 19. század elejéig megvan az iskolai filozófiának az a funkciója, amelyet Erdélyi János és Böhm Károly is úgy határozott meg, hogy a filozófia tanárai azok, akik a bölcseleti kultúra folyamatosságát biztosították Magyarországon. Mivel pedig a leggazdagabb iskolahálózat Felső-Magyarországon volt, az itteni iskolai filozófiának is kiemelt szerep jutott ebben a tevékenységben. Ez a folyamatosság persze nem jelentette azt, hogy kialakultak volna valamilyen sajátságos belső mozgástendenciák. Hiszen a kontinuitás inkább az adott iskolák biztosította teret jelentette. Vagyis a folyamatosság a hagyománymegőrzéssel azonosult.

A hagyománynak pedig két alapvető típusa jelenik meg: az egyik a jezsuita, a másik pedig az evangélikus iskolákon belül. A jezsuita típus mögött az oktatási program, a Ratio Studiorum húzódik meg, amely meghatározta mind a gimnáziumok, mind pedig a két egyetem működését. A filozófia szemszögéből ez azt jelentette, hogy a hagyományos diszciplínák (metafizika, etika, "theologia naturalis") esetében a filozófia oktatói megmaradnak a skolasztikus szemlélet mellett, és a változások csakis a természetfilozófiát (főként a fizikát és a matematikát) érintik. Ilyen összefüggésben az ún. piarista felvilágosodás sem jelentett túl nagy előrelépést, hiszen csak a reáltudományok oktatásbeli előtérbe helyezésével tesznek túl a jezsuitákon, és persze azzal, hogy megelőlegezik a filozófiai nyelvújítást. Ezzel szemben az evangélikus filozófiatanárok a külföldi (főként német) egyetemeken végzett "utánképzésükkel" lépést tartottak a korabeli filozófiával. Őket ugyanis nem kötötték a Ratio Studiorumhoz hasonló programok, ezért az oktatásba szabadabban vihették be mindazt, amit külföldön elsajátítottak. Persze ez a szabadság is relatív volt, mert a 17. században a filozófia gyakran elvész a hitvitázás mögött, és az iskolai elöljáróság sem látta mindig szívesen, ha a tanár túlságosan beletemetkezett a bölcsészetbe. Mindezek ellenére az evangélikus iskolák azok, amelyeken belül a 18. és 19. század fordulóján szerves átmenet létezik a kantiánus filozófiába.

És itt mindjárt bemutatható egy sajátságos eset. A Ratio Educationis állami ellenőrzés alá vonta a katolikus iskolákat. Miután a helytartótanács 1795-ben betiltja Kant filozófiájának az oktatását a Birodalom területén belül, ezt a tiltást a katolikus iskolák be is tartják. A református iskolákban viszont oktatják Kant erkölcsfilozófiáját (pl. Márton István), sőt mindezt magyar nyelven teszik. Az iskolafenntartók azonban továbbra is Krug filozófiáját helyezik előtérbe, ezért a kantianizmust itt is háttérbe szorítják. Ugyanakkor lezajlik egy nyilvános Kant-vita, amelynek egyértelműen politikai háttere van, és amelyben ugyanakkor magasan képzett bölcsészek is részt vesznek (Márton István és Rozgonyi József), és amelyik hivatalosan szintén a kantianizmus vereségét hozza. Mindezzel párhuzamosan az evangélikus iskolák falain belül (Pozsonyban, Eperjesen) Kant gondolatrendszere legitim része az oktatásnak, sőt megalapoz egy későbbi folyamatos fejlődést.

A lépéstartás az európai folyamatokkal, ami az iskolai filozófiát a 19. század előtt jellemezte, a 19. század elejétől bizonyos háttérhatással ötvöződik. Ez azt jelenti, hogy a felgyorsuló politikai és kulturális változások mögött állandósul az egyes iskolákban oktatott filozófiák jellege, és meghatározza mind a tanárok, mind pedig a diákok szellemi orientációját. Nem véletlen ilyen szempontból az, hogy a felső-magyarországi evangélikus iskolákban megrögzült kantiánus hagyomány a maga sajátságos befogadásmechanizmusán keresztül elvezet a 19. század végén az axiológia megteremtéséhez. Ez az a pont, ahol a reformkorban egymástól elválni látszó iskolai és "nyilvános" filozófia útjai újból kereszteződnek.

Ha ugyanis az iskolai filozófiát úgy jellemeztük, hogy annak a céljai önmagán kívülre nyúlnak, ennek ellenében az "in sensu cosmopolitico" filozófia keresi saját belső lényegét. Mit jelent ez a magyarországi filozófia esetében? A 19. század elején a magyarországi filozófia - nyelvének magyarításával párhuzamosan - kilép az iskolák falai közül, és egyrészt új médiákat talál magának (folyóiratok, újságok, könyvkiadás), másrészt centralizálódik (az Akadémia révén), majd pedig - a 19. század végén - megteremti saját fórumait (szakmai társulás, szaklapok). Eközben óhatatlanul kapcsolatba kerül a közélettel és a változó kulturális köztudattal is. Az első problémája az, hogy milyen jellegű filozófia játszhatja el az alapozó szerepét. Így zajlik le a Kant-vita, amelynek a végeredménye az, hogy a magyarországi recepció nem az ismeretkritikára, hanem az erkölcsfilozófiára összpontosít. Majd következik a reformkorban Hegel bölcseletének a hivatalos (mert az Akadémia folyóiratában kinyilvánított) elutasítása annak elvontsága és érthetetlen nyelvezete miatt. Ezt tetőzi be az ún. egyezményes filozófia kísérlete, amely sajátságos magyar filozófiaként mutatja be magát. Ezek a viták és kísérletek olyan kérdéseket is felvetnek, amelyekkel az iskolai filozófia nem konfrontálódott: közérthetőség, filozófia és irodalom viszonya, filozófia és a politikailag értelmezett nemzeteszme kapcsolata stb. Ugyanakkor például mindezen kísérletek, de leginkább az egyezményesek igyekezete mögött ott van a protestáns iskolai filozófiában már csaknem fél évszázada jelenlevő Krug-féle azonosságeszme. Vagyis az, amit az iskolai filozófia háttérhatásának nevezhetünk, megmarad azután is, amikor a magyarországi - és most már magyar - filozófia önállósul és saját belső logikája alapján mozdul el.

Az alapvető különbség a megelőző korral szemben az, hogy míg korábban az iskolai filozófia volt a kontinuitás hordozója, ekkorra már a szaklapokban, a filozófiai vitákban és az egyetemi fórumokon megjelenő filozófia kerül a centrumba, és az iskolai filozófia a maga sajátosságaival egyetemben periferizálódik. De ez a periferizálódás nem jelent funkcióvesztést. A háttérhatás ugyanis erős marad. Ha csupán a 19. századról van szó, akkor olyan felső-magyarországi filozófiatanárok nevét lehet megemlíteni, akiknek - éppen filozófiatanári mivoltukban - jelentős művelődéstörténeti szerepük volt: Johann Genersich, Greguss Mihály, Magda Pál, Vandrák András, Schneller István, Böhm Károly stb. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az itteni evangélikus líceumokban nevelődik fel az a reformkori nemzedék, amelyik a szabadságharcban és utána kerül vezető pozíciókba. De a legfontosabb összefüggés az, hogy egy olyan filozófiai hagyomány - a kantianizmus - gyökeresedik meg, amelynek a hatása máig érvényesül. A felső-magyarországi iskolai filozófia történetének pontos ismerete mutatja meg azokat a hatásmechanizmusokat, tanáregyéniségeket, iskolai programokat, önképzőköröket, amelyeken keresztül és amelyek révén mindez megvalósult.

Jegyzetek

*A tanulmány A felső-magyarországi iskolai filozófia lexikona című, a Kalligram Kiadó gondozásában 2003-ban megjelenő könyv bevezetője.

1. Lásd M. Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története 1711-ig. Budapest, 1961, 53. p.
   
2. Magyar Philosophiai Szemle, 1884. 461. p.
   
3. Kőrösy György: Önállóságra törekvés a magyar philosophiában. Kolozsvár, 1886, 33. p.
   
4. Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. A honfoglalástól 1950-ig. Budapest, 1997, 33. p.
   
5. Ortutay Gyula (szerk.): Magyar néprajzi lexikon. II. köt. Budapest, 1979, 125. p. - Kósa László-Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 19834, 94. p.
   
6. Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomtár. I. köt. Budapest, 1989, 131. p. - Encyclopaedia Hungarica. I. köt. Budapest, 1992, 553. p. - Kiss Gy. Csaba: Adalékok Felső-Magyarország irodalmi mítoszához. In: Mészáros András (szerk.): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok. Pozsony, 1997, 13-14. p. - Berényi Gábor (szerk.): Magyar nagylexikon. VII. köt. Budapest, 1998, 811. p.
   
7. Kant, Immanuel: Pölitz-féle metafizikai előadások (1788-89). In: Kant, Immanuel: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest 1974, 131.
   
8. Ludwig Philip Thümmig (XVIII. sz.) német filozófus és teológus könyve (Institutiones philosophiae Wolfianae in usus academicos adornate, Francofurti et Lipsiae, 1729) magában foglalja a logikát, az ontológiát, a kozmológiát, a pszichológiát, a "theologia naturalis"-t, a "philosophiae experimentalis"-nak nevezett fizikát, valamint a "philosophiae naturalis"-t; második kötete (1736) pedig a természetjogot, a morálfilozófiát, valamint a politikatudományt tartalmazza. Mindezeket a tárgyakat Wolff szellemében tárgyalja. Ismeretes ennek a könyvnek egy 1746-os kiadása is. Johann Franz Buddeus (1667-1729) német teológus és filozófus a filozófiában Wolff követője, a teológiában pedig figyelembe vette a pietizmus elveit. Az Elementa philosophiae instrumentalis (Glaucha-Halensis, 1717) a filozófia történetét és a logikát, az Elementa philosophiae theoreticae (Glaucha-Halensis, 1715) a fizikát és a természetfilozófiát, az Elementa philosophiae practicae (Halae, 1717) pedig az erkölcstant és a természetjogot foglalja magában. Peter van Musschenbroek (1692-1761) holland filozófus, matematikus és fizikus kézikönyvei (Introductio ad philosophiam naturalem, Leyde, 1762; Elementa physicae. Venetiis, 1761) főként a fizika oktatásában voltak jelen. Fridrich Christian Baumeister, a görlici gimnázium rektora ugyancsak wolffi szellemben írta tankönyveit (Institutiones philosophiae rationalis methodo Wolfii conscriptae. Vitembergae, 1739; Elementa philosophiae recentioris usibus juventutis scholasticae accomodata. Lipsiae, 1747). Karl Anton Martini (1726-1800) jogfilozófiai tankönyve, a De lege naturali (hatodik, latin nyelvű kiadása: Budae, 1800) a 18. század végén és a 19. század elején a legelterjedtebb kézikönyv volt a Habsburg Birodalom katolikus iskoláiban. Johann Georg Heinrich Feder (1740-1821) a göttingeni egyetem professzora, később Kant ellenfele, két tankönyvvel is jelen van. Az egyik, a latin nyelvű Institutiones logicae et metaphysicae (Gottingae, 1777) a hagyományos beosztást követi: logika és metafizika (az utóbbin belül ontológia, pneumatológia, kozmológia és természeti vallástan). A második, a Logik und Metaphysik nebst der philosophischen Geschichte im Grundrisse (Göttingen und Gotha, 1770) már filozófiatörténetet és a logika, a metafizika és a vallástan történetét is tartalmazza. A filozófiatörténetet Wolffal zárja. Johann Joachim Eschenburg (1743-1820) braunschweigi tanár enciklopedikus jellegű tankönyve, a Lehrbuch der Wissenschaftskunde (Berlin, 1792, 1800) a tudományok rendszerén belül foglalkozik a filozófiával, és emeli ki Kant szerepét. Eschenburg egyébként az esztétika történetének egyik jelentős korai alakja. Ernst Reinhold (1793-1855) a jénai egyetem tanára kantiánus szellemben írta meg tankönyvét (Lehrbuch der philosophisch propaedeutischen Psychologie und der formalen Logik. Jena, 1839). Purgstaller (Palotai) József (1806-1867) piarista tanár gimnáziumi tankönyve (Philosophiai propaedeutica, azaz tapasztalati lélektan, gondolkodástan és bevezetés a bölcsészetbe. Pest, 1851) nem tér el a korabeli magyarországi tankönyvek tárgyi és tartalmi beosztásától, sőt bizonyos tekintetben párhuzamos a protestáns gimnáziumokban használt kézikönyvekkel (Warga János, Vandrák András stb.). Vandrák András (1807-1884) esetében a következő friesinánus szellemű tankönyvekről van szó: Enchiridion anthropologiae psychicae - Lelkileges embertan, vagyis psychikai anthropologia. Eperjes, 1841; Lélektan. Lőcse, 1842; A philosophiai ethika elemei, Lőcse, 1842; Tiszta logika felgymnasiumi tanulók számára, Eperjes, 1861; Lélektan, mint gymnasiumi kézikönyv, Pest, 1863; Bölcseleti jogtan (Észjog), Eperjes, 1864; Bölcsészeti erkölcstan iskolai kézikönyv alakjában, Eperjes, 1865; Tiszta logika felgymnasiumi tanulók számára, Pest, 1867. Johann Beck (1761-1842) német filozófus Reinholdhoz hasonlóan Kant észkritikáját próbálta módosítani, és Fichte gondolatait készítette elő. Tankönyvét (A tapasztalati lélektan és tiszta logika vázlata) Greguss Ágost fordította magyarra, és jelentette meg több kiadásban a 19. század hatvanas éveiben. Gustav Adolf Lindner (1828-1887) prágai tanár herbartiánus tankönyveit (Logika vagyis gondolkodástan, Budapest, 1874; Psychologia vagyis lélektan, Budapest, 1885) Klamarik János fordította magyarra és jelentette meg több kiadásban. A logikai rész Herbartra és John Stuart Millre, a pszichológiai rész pedig Herbartra és Fechnerre támaszkodik. Hermann Lotze (1817-1881) filozófiája Herbart, Leibniz és Spinoza hatását tükrözi, és belőle kétirányú fejlődés indult: a spiritualista Fechner felé és a teleológiai Trendelenburg irányában. Kézikönyvét (Logika és a philosophia encyklopaediája) Kármán Mór fordította magyarra 1884-ben. Pauer Imre pozitivista szellemben írta tankönyveit (Bevezetés a philosophiai tudományokba. I-III. köt. Pest, 1870-1871; Philosophiai propädeutika. I-II. köt. Budapest, 1882). Böhm Károly logikatankönyve (Logika. Budapest, 1889) bevallottan támaszkodik a hagyományokra, Arisztotelészre, Kantra, J. S. Millre, és követendőnek tartja továbbra is Lindner világos logikáját. A pszichológia tankönyve (Tapasztalati lélektan. Budapest, 1889) pozitivista alapokon nyugszik, és Kant, valamint Herbart mellett főként Wundt és Alexander Bain tanaiból merít. Tárgyalja többek között a tömegpszichológiát is. Henri Joly (1839-1925) francia filozófusnak a liceális és a baccalaureatusi képzés hivatalos programjára épülő dolgozatát (Cours de Philosophie) Kármán Mór fordította magyarra. Megjelenési éve: 1883. Ez a tankönyv a francia líceumok filozófiai osztályának tananyagát tükrözi: bevezetés a filozófiába, pszichológia, esztétika, logika, etika, metafizika. Szitnyai Elek tankönyve (Lélektan és logika a középiskolák számára) hét kiadásban jelent meg 1899-től 1923-ig. A pszichológiai rész meglehetős pontossággal követi a kor fiziológiai kutatásait, de az "érzelmek tana" című fejezetben visszaköszönnek Vandrák fél évszázaddal korábbi meghatározásai az ún. esztétikai érzelmekről. Kornis Gyula (A pszichológia és logika elemei. Budapest, 1911; a tizedik kiadás 1942-ből) tankönyve didaktikailag jól felépített, a filozófia és a tudományok kapcsolatát szem előtt tartó előadásra épít. A logikát a filozófiai tudományelmélethez, a pszichológiát pedig a szellemtudományokhoz sorolja.