Egy gömöri magyar bányásztelepülésen, Rudnán végzett néprajzi kutatásaim során a halállal kapcsolatos hiedelemmondák gyűjtése közben néhány olyan mondára akadtam, amelyek a bányaszellemekkel, bányamanókkal kapcsolatosak. Ezeket a helyiek permonyíkoknak, ill. perpónyikoknak nevezik, s ugyanezt az elnevezést használják a környékbeli falvak magyar és szlovák lakosai is. Tanulmányomban először áttekintem, hogy mit tud ma a magyar (illetve a szlovák) folklorisztika a bányaszellemekről, majd a Rudnán gyűjtött mondákat mutatom be.

I

A bányaszellemekkel kapcsolatos, a magyar néprajzi szakirodalomban a 19-20. század fordulójáig ismert adatokat 1890-ben Versényi György összegezte az Ethnographiában. Munkásságát bemutató kötetében Ujváry Zoltán külön kiemeli Versényi azon érdemét, hogy neki köszönhetően kerültek be a bányászhiedelmek is a folklórműfajok közé. Egy ideig ő maga is működött bányavidéken, Körmöcbányán. Az ottani magyar egyesületben előadást is tartott a bányászhagyományok gyűjtésének fontosságáról. Egy 1885-ben, a Fővárosi Lapok 176. számában megjelent cikkében több hiedelmet is közöl. A bányaszellemet ő bányarémnek nevezi, és német eredetűnek tartja. Alakja a törpééhez hasonló, hosszú fehér szakálla van, és piros nadrágot, valamint zöld sapkát visel. Általában segít, azonban gyakran büntet is. A Versényi által közölt egyik hiedelemtörténetben a gölnici bányásznak a bányaszellem mutatta meg, hol találhatnak aranyra, az egyik szepességi bányában pedig ugyanúgy a bányaszellem segített az érc megtalálásában. Gyűjtésében két történetben van példa arra, hogy bár a bányaszellem időben figyelmeztette a bányászokat a veszélyre, azok mégsem hallgattak rá, s így bányaszerencsétlenség következtében többen is életüket vesztették. Ujváry Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy az egyik történet kapcsolódik a 300 özvegyasszony tánca néven ismert mondához, amelyben a szerencsétlenül járt bányászok feleségeit táncra hívja a bányatulajdonos (Ujváry 2002).

Az Ethnographia 1924. évi számaiban Relkovič Néda Néphagyománygyűjtés című közlésében veszprémi és börzsönyi adatokat tesz közzé, melyek szerint a veszprémi bányaszellem magas termetű és ellenségesen viszonyul az emberekhez, a börzsönyi viszont fejetlen törpe, s az emberekhez való viszonya szintén negatív (Relkovič 1924). Ugyancsak a fent említett szerző ugyanezen folyóirat 1927/38. számában szereplő Mondagyűjtéseimből című közlésében tornai (Abaúj-Torna vármegye) hiedelemmondát is találhatunk. E történetben a bányaszellem megjósolta a bányászoknak, hogy el fogja önteni a bányát a víz, de mivel nyolc bányász erről nem tudott, mindnyájan odavesztek, s mivel a bányaszellem megátkozta őket, szellem képében időközönként megjelentek, egyszer tetszetős, máskor rút alakban. A másik történet selmecbányai vonatkozású, az ebben szereplő bányaszellem kincset osztogatott, azonban mivel egyszerre többen is felkeresték, megharagudott kapzsiságuk miatt, rájuk ült, s a föld megnyílt, majd a bányából lángok csaptak ki (Relkovič 1927).

Szendrey Zsigmond szintén az Ethnographia hasábjain A nép élő hitvilága című tanulmányában fél oldalnyi terjedelemben foglalkozik a bányaszellem kérdésével, ő a bányarém, bányapásztor, bányatörpe és birgej elnevezéseket sorolja fel, s megjegyzi, "Ismerik Erdélytől kezdve Szatmáron, Máramaroson, a felföldön és minden bányavidéken. Általában kistermetű emberke, Borzsönyben fejetlen törpe, de Veszprémben és Verespatakon óriás, a bucsumi pedig különböző állatalakban szokott megjelenni." Szendrey a bányaszellemek jellemzése során leírja, hogy ezek csoportosan, családosan is előfordulnak, sőt családi életet is élnek, feleségük van, gyerekeik vannak (Szendrey 1938).

A Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében szereplő bányaszellem címszó szerzője, Nagy Ilona szerint a német bányászok révén terjedtek el a permonyíkokról szóló hiedelemmondák, azonban kiemeli a szlovák és délszláv bányászok szerepét is ezek terjesztésében. Mivel több nemzetiség hiedelemvilágában is jelen volt, ennek tudhatók be a különböző megnevezések, hiszen a jelenségre a bányaszellem és permonyík mellett a bányapásztor, bányatörpe, bergmándli, bergmanli, berkanik, birgej, permantli, pertymanik és a pörtmandli megnevezés is ismeretes. A fenti elnevezések zöme is a német eredetre utal. A történeti Magyarország különböző bányavidékein a bányaszellem külalakját eltérően írják le, a leggyakoribb a kis termetű szakállas törpe alakja, aki piros sapkát és ruhát visel, kezében pedig bányászszerszámokat tart. Veszprém megyében azonban óriásként szerepel a hiedelemmondákban, a Börzsönyben fejetlen, de állat alakúnak is leírják. Nagy Ilona a hiedelemmondák szövegtípusait hét csoportra osztja. Az első szerint a bányaszellem segítőként lép fel, dolgozik a szegény bányász helyett, aki megosztja vele fizetését. A második csoportba tartozó mondákban szereplő bányaszellem előre jelzi a veszélyt. A harmadik csoportot a tabumondák alkotják, ezekben a bányaszellem megbünteti a bánya szabályai ellen vétkezőket. A negyedik csoportba tartozó történetekben a bányász karácsonyeste eltéved, s a szellem arannyal ajándékozza meg, amely viszont azonnal eltűnik, ha a bányász hazaér. Az ötödikben a bányában tűz keletkezik, s a bányaszellemek nem engedik elvinni a bányászok ruháját. Ha mégis elviszik, akkor új tüzek keletkeznek. A hatodik csoportot alkotó mondatípusokban mindig eltűnik a víz, azonban ha új ruhát készítenek a bányaszellemeknek, azok többé nem jönnek elő, s a víz is megmarad. A legutolsó mondacsoportban a bányaszellemek felkéredzkednek a kocsira. Ha a bányászok szívesen látják őket, akkor repül a kocsi (Nagy 1977, 214).

A Bihari Anna által összeállított Magyar Hiedelemmonda Katalógusban a bányaszellem, bányatörpe címszó alatt három csoportra osztja fel a hiedelemmondákat: 1. bányászokat segítő, figyelmeztető bányaszellem; 2. embereket megbüntető, megtréfáló bányatörpék; 3. rosszindulatú bányaszellem, bányarém. Az első csoportban két, a másodikban és a harmadikban pedig egy-egy Barabás Jenő által 1955-ben Rudnán gyűjtött hiedelemmonda is szerepel (Bihari 1980).

Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című kötetében az Óriások, törpék cím alatt tárgyalja a bányaszellemeket is. Leírja, hogy 1950-ben Tatabánya és Salgótarján környéki kutatása során feljegyezte, hogy a helyi bányászok pörtmandlinak nevezték a bányaszellemet, s ugyanilyen névvel jelölték őket a Pécs környéki bányászok is. A jóságos bányaszellem segíti a tisztességes bányászt, s gazdag lelőhelyet mutat neki, ill. figyelmezteti a közeledő veszélyre, azonban negatív szereplőként is megjelenik, ilyenkor ijesztgeti és megbünteti őket (Dömötör 1981).

Paládi-Kovács Attila a gömöri bányászattal és erdei iparűzéssel foglalkozó könyvében - amelyben számos rudnai vonatkozású adat is szerepel - szintén említi a permónyikot. A kutatott területen "elhalt ember szellemének tartják, aki az adventlámpával, rossz utakra, úttalan helyekre vezette a régi bányászokat..." Az adatközlők egy része még saját élményeit mesélte el a szerzőnek, akik közül sokan hittek is létezésükben. Számos történet szólt arról, hogyan vezette őket a permonyik a Sajóba. A Rudnához közeli Dernőn pormónyik volt a bányamanó neve, s a helyi hiedelem szerint ott is tévútra vezette a bányászokat. A Rudnával északról szomszédos szlovák Betlér községben perchmániknak nevezik őket (Paládi-Kovács 1988).

A Magyar Néprajz VII. kötetének bányaszellem címszavában Pócs Éva is említést tesz a permonyíkokról. Véleménye szerint e hiedelemalakok az egykor Magyarországra telepített német bányászok révén terjedtek el a magyarok körében, de terjedésükben a szlovák bányászok közvetítő szerepe is jelentős lehetett. A bányaszellem hétféle elnevezését sorolja fel: bányarém, bányapásztor, bányatörpe, bergmanli, pörtmandli, birgej és permonyík. Törpeszerű, szakállas lényeknek írja le őket, de említést tesz arról is, hogy néhány helyen óriás alakjában is megjelenik. Legtöbbször pozitív lényként tűnik fel, azonban ha vét valaki a bánya törvényei ellen, akkor azt valamilyen módon kisebb vagy nagyobb büntetéssel sújtja. Ha megjelenik, az általában a veszély közeledtét jelzi (Pócs Éva 1990).

Jung Károly 1998-ban a Néprajzi Látóhatár című folyóiratban megjelent tanulmányában összefoglalja a bányaszellemekkel kapcsolatos eddigi ismereteket, sorra veszi az ezzel kapcsolatos néprajzi szakirodalmat, eddig ismeretlen felvidéki és délvidéki adatokat is felsorakoztatva. A magyar néprajztudományban eddig ismert bányaszellemekre vonatkozó legkorábbi, felvidéki adat 1714-ből származik egy jezsuita szerző, Csiba István tollából. Jung Károly tanulmányában egy eddig ismeretlen adatot tesz közzé, amelyre a Magyar Könyvszemle 1998/114. számában talált rá. A szóban forgó lapban szerepel egy ismertetés Jean Baptiste Morin (1583-1656) francia utazó eddig Magyarországon ismeretlen művéről. A nevezett utazó 1615-ben többek közt megfordult Besztercebányán és Körmöcbányán is. Az ismertetés szerzője, Magyar László András a következőket írja: "Morin megkérdi tőlük, szoktak-e bányadémonokat látni? Egyikük azt válaszolja: szoktak bizony: törpe, néger démont például már ő is látott, de az ijedségen kívül más baja nem esett, hiszen a démonok idelenn csak tréfálkozni szoktak az emberekkel. Bár akadnak köztük, akik kioltják a lámpát és másképpen is gyötrik a népet. Arra a kérdésre, mégis mitől tartanak a legjobban, a bányász azt válaszolja: a földrengéstől, amit ugyan nem a bányászat okoz, ám ami errefelé mégis elég gyakori."

Jung Károly tanulmányában közli a délvidéki Kovács Endre által 1990-ben lejegyzett bányaszellemmel kapcsolatos történetek egyikét, amelyet a nevezett a Fruska Gora-hegység Vrdnik nevű fürdőhelyén Leszják Mihály nyolcvankét éves egykori bányásztól gyűjtött. Az adatközlő bergmandlnak nevezi a bányaszellemet, s ő maga is hisz létezésében. A történet szerint 12 éves korábban találkozott először a bányaszellemmel, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint a többi bányász, kezében bányászlámpát és bányászbotot tartott. Az egyik idősebb bányász ekkor mondta el neki részletesen, mik is azok a bányaszellemek. Ő pozitív alakként írta le, olyan kis termetű embernek, aki figyelmezteti a bányászokat a közelgő veszélyre. Elbeszélése szerint amikor 1931-ben elárasztotta termálvíz a bányát, csak a bergmandl segítségével tudtak megmenekülni a bányászok. Jung Károly tanulmányában kiemeli Nagy Dezső szerepét a bányaszellemek könyvészeti feltárásában, mivel a nevezett szerző által publikált bibliográfiákban található a bányaszellemekkel kapcsolatos leggazdagabb irodalom (Jung 1998).

A közelmúltban jelent meg Hála József és Landgraf Ildikó szerzőpáros Magyarországi bányászmondák című hiánypótló kötete, amelyben összegzik a magyarországi bányászmondákkal kapcsolatos eddigi kutatások eredményeit (Hála-Landgraf 2001). Munkájukban rendszerezték a magyarországi bányászmondákat, három nagyobb csoportra osztva őket, s az egyes csoportokat is külön alcsoportokra tagolva részletesen jellemzik ezeket. A bányaszellemek 6 csoportját különböztetik meg: 1. segítő bányaszellem; 2. ártó, büntető bányaszellem; 3. segítő és ártó, büntető bányaszellem; 4. bányaszellemnek hitt állatok; 5. ijesztgetés bányaszellemmel; 6. egyéb történetek a bányaszellemről. A kötetben gazdag válogatást tesznek közzé a magyarországi bányászmondákból, több bányaszellemmel kapcsolatos is szerepel köztük. A segítő, ártó, büntető bányaszellem (3.6.2.2.) kategóriában olvasható egy - a 19. szám alatt szereplő, az általam kutatott faluban, Rudnán -, az MTA Néprajzi Kutató Csoportja által szervezett kutatás alkalmával Manga János gyűjtéséből származó hiedelemtörténet is (jelenleg a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában található az EA-6530 szám alatt).
Amint fentebb már említettem, a szlovák szöveges folklórnak is szerves részét képezik a különféle bányaszellemekről, bányamanókról szóló történetek. A továbbiakban a szlovák folklorisztika általam ismert eredményeit tekintem át.

Pavol Dobšinský 1880-ban megjelent szokás- és hiedelemgyűjteményében a hiedelemalakok között már megtalálhatjuk a bányamanót, ő azonban lútky néven tünteti fel őket, de megjegyzi, hogy "a selmeci vájárok permoníkoknak is hívják őket, népünk azonban csak 'lútky'-nak nevezi őket" (Dobšinský 1880, 114). A szlovák néprajzi szakirodalomban, tudomásom szerint, ezen a néven nem szerepelnek bányamanók. A szlovák nyelv történeti szótára szerint a lútka cseh eredetű szó a szlovákban, és bábot, babát jelent (Majtán 1992, 241). Egyelőre nem világos, hogy milyen kapcsolatban lehet ez a kifejezés a bányamanó alakjával. Dobšinský e hiedelemalak leírásakor arra nem utal, hogy törpeszerű, alacsony lényről van-e szó, csupán az öltözetét jellemzi. Ez azonban eltér az általánostól: bányászruhát visel, de nadrágja fehér, kabátja pedig zöld, fején nem sapkát, hanem kucsmát hord, amely mellé zöld ág van beszúrva, papucsban jár, amelyet ezüst bojt díszít. Egyik kezében mécsest, a másikban aranygereblyét tart, a vállán pedig egy kalapácsot visz. Figyelemre méltó, hogy a Dobšinský által leírt alak nem egyedül jelenik meg a bányákban és az erdőkben, hanem mindig tizenkettedmagával. A közölt hiedelemtörténetek Körmöcbányáról és környékéről, valamint a gömör megyei Szirkről származnak, és a segítő, ártó és büntető kategóriába sorolhatjuk őket. Azzal ellentétben, hogy Dobšinský szerint a bányamanók mindig tizenketten vannak, az egyik közölt történtben csupán egy jelenik meg az öreg bányásznak (Dobšinský 1880, 114-115).

A Ján Mjartan által szerkesztett, a szlovák Žakarovce bányásztelepülés népi kultúráját bemutató monográfia Mária Kosová által írott szöveges folklór fejezetben négy bányaszellemmel - permonyíkkal (permoník) - kapcsolatos hiedelemmondát is találunk. Az adatközlők ezeket a permonyíkokat ugyanolyan lényeknek írják le, mint a magyar szakirodalom: a kötetben szereplő első történet apró, törpeszerű szakállas lényeknek írja le, akik mécsessel a kezükben szoktak megjelenni a bányászoknak, s mutatták nekik, hogy merre található az érc. Nem mutatkoznak hosszú ideig, csupán néhány pillanatra jelennek meg mindig, hogy megmutassák a helyet. A második történet szerint a bányában tilos volt a fütyülés, ezért a permoníkok nagyon haragudtak. A bányászok figyelmeztetni szokták egymást, hogy ne fütyüljenek, mert akkor a permoníkok megharagszanak, és elviszik magukkal a kincset, eltűnik az érc. A harmadik történet leírja, hogyan néztek ki a permoníkok, s eszerint is ők mutatták, hogy merre található az érc. A negyedik történet szerint a permoník vájáröltözetben jelent meg a lovát legeltető személynek, s megmutatta, merre van az érc, de előtte figyelmeztette, hogy ne káromkodjon (Mjartan 1956, 516-517).

A Szlovákiát bemutató többkötetes monográfia Nép című II. kötetében a népi kultúrát prezentáló kötetben is találunk egy bányaszellemmel kapcsolatos hiedelemmondát, mely szerint a bányavidékeken ismerik ezt a hiedelemalakot, s többek közt törpének és "piadimužíknak" is nevezik. Alacsony, 3-4 éves gyerekekhez hasonló termetű lényeknek írják le őket, fejük azonban az öregemberekéhez hasonlít, és hosszú szakállt viselnek. A föld alatt laktak, és ásták és védték az értékes fémeket és érceket. Ugyanúgy, mint a bányászok, ők is bőrkötényt, surcot viseltek, az egyik kezükben kalapácsot, a másikban pedig mécsest tartottak. A közelgő szerencsétlenséget azzal jelezték a bányászoknak, hogy megjelentek előttük (Filová-Mjartan 1975, 1029).

A Ján Michálek által szerkesztett szlovák hiedelemtörténet-gyűjteményben egyetlen mondát találhatunk, amely bányaszellemekkel kapcsolatos, azonban itt a permoník elnevezést nem használják. A történet szerint a helybeliek a már nem üzemelő régi bánya mellett elhaladva kora hajnalban mindig hallották a föld mélyéből az egykor ott halálukat lelt bányászok kiáltásait: az "Ohó, ohó" vagy pedig a "Čakaj, čakaj!" ("Várj, várj!") szavakat kiabálták egymásnak, ahogyan azt haláluk előtt szokták munka közben (Michálek 1991, 124).

A Szlovákiai népi kultúra enciklopédiájában permonyík címszó nem található, de nem található meg a bányaszellem címszó sem annak ellenére, hogy a szakirodalomban eddig ismert hiedelemmondák zöme éppen a mai Szlovákia területén található bányavidékekről származik. Csupán a bányászszokások (banícke obyčaje) címszóban találunk utalást a permonyíkokra, mégpedig a bányászfelvonulást bemutató szövegben, ahol ez az elnevezés csupán zárójelben szerepel. A leírás szerint a bányászmenet élén a kezében fából készült gyíkot tartó bacsa után "a bergmanok (permonyíkok) következnek." (Botík-Slavkovský 1995, I. köt. 29).

A kutatott község, Rudna szomszédságában fekvő járási székhelyen, az egykori híres bányavárosban, Rozsnyón 2000-ben néhányan az egykori - az 1989-es rendszerváltást követően bezárt - bánya alkalmazottai közül Bratstvo (Testvériség) néven megalakították a Gömöri Bányásztársaságot (Gemerský banícky spolok). Egyik tagja 2000-ben Bányász természet (Banícka nátura) címmel megjelentette a saját maga gyűjtött, bányászokkal kapcsolatos történeteket, amelyeket munkaviszonya idején vagy meséltek neki, vagy esetleg maga is részese volt egy-egy eseménynek. Meglepő, hogy a kötetben a bányamanó vagy a permonyík szó egyszer sem fordul elő, s vele kapcsolatos hiedelemtörténeteket sem találunk benne. Csupán egy olyan történet szerepel, amely sejteti, hogy a társai által megtréfált bányász azt hitte, hogy a bányaszellemek jelentek meg, amikor lámpája kialudt és sötétben maradt a mélyben egy kis időre. Megjegyzem, hogy a kötetben szereplő történetek az ún. tudományos világnézet, a hiedelmekben való abszolút kételkedés szellemében íródtak (Žúdel 2000).

A rendelkezésemre álló szlovák szakirodalomban több bányaszellemre vonatkozó adatra nem akadtam, azonban alaposabb kutatómunka során minden bizonnyal gazdagabb anyagra bukkanhatnánk. Érdemes lenne áttekinteni a szlovák néprajzi adattárak anyagát is.

A bányaszellemekre vonatkozó német szakirodalom a magyarral és a szlovákkal ellentétben nagyon gazdag, ennek bemutatásától most eltekintek (lásd rengeteg adattal és további irodalommal: Bächtold-Stäubli 1927).

A Manfred Blechschmidt által szerkesztett európai bányászmondákat bemutató, 1974-ben Lipcsében megjelent kötetben több európai országból származó hiedelemtörténet mellett számos csehországi, valamint két szlovákiai, pontosabban felvidéki vonatkozású történet is szerepel, az egyik Selmecbányáról, a másik pedig Körmöcbányáról származik. A kötetben egyetlen Magyarországról, Sopronból származó bányászmonda is olvasható, ez azonban nem a bányaszellemmel kapcsolatos, a selmecbányai, illetve körmöcbányai azonban igen. Ezeket a történeteket a szerkesztő egy 1934-ben Prágában megjelent német nyelvű mondakötetből válogatta (Gustav Jungbauer: Deutsche Sagen aus der Tschechoslowakischen Republik).

A selmecbányai történetben 12 bányaszellem jelenik meg fehér ruhás lányok alakjában, akik mezítláb táncolnak az aknában. A bányászok ezt látva elhatározták, hogy 12 pár piros cipőt készíttetnek számukra. A cipőket a bánya bejáratához helyezték, azonban a bányaszellemek nem fogadták el, hanem elköltöztek egy másik járatba. Nem fogadták el a gazdag bányászok könyöradományát. Azzal, hogy máshová költöztek, egyben az érc is eltűnt arról a helyről velük együtt (Belchschmidt 1974). A körmöcbányai hiedelemtörténetben a bányaszellem rosszindulatú, áldozatot követel az emberektől. Egy bánya elhagyott bejáratánál dolgozó ember két játszadozó gyermekének egy nyúl jelent meg, ők utána iramodtak, azonban a bánya közelében egy lyukba zuhantak. Amikor édesapjuk észrevette, hogy eltűntek a gyerekek, keresésükre indult, s alig tett néhány lépést az aknában, füst ömlött rá, melytől összeesett. A kint dolgozók segélykiáltását hallva kiszabadították, megtalálták a két gyermek holttestét is, akik a füsttől fulladtak meg. Amikor a környékbeliek tudomást szereztek az esetről, azt mondták, hogy a nyúl, amit a gyerekek üldözőbe vettek, nem igazi nyúl volt, hanem a bánya szelleme, aki így szedett áldozatokat, mivel neki mindig szüksége van áldozatokra (Blechschmidt 1974).

A soproni bányászmonda az egyik bányalelőhely történetét mondja el, azt, hogyan tudatta a nap a juhásszal, hogy hol található az érc; itt azonban nem szerepel bányaszellem (Blechschmidt 1974, 30-31).

II

Az 1950-es években Barabás Jenő, Manga János, valamint Boross Marietta is lejegyzett a bányaszellemekkel, permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, amikor a Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett közös kutatás keretében Rudnán gyűjtöttek. A Magyar Hiedelemmonda Katalógusban azonban csupán a Barabás Jenő által gyűjtött négy hiedelemmondára utalnak. Mivel tudomásom szerint ezeket a történeteket a fent említett Manga János gyűjtéséből származó egy kivételével máig sem publikálta senki, jelen tanulmányomban közlöm ezeket. 2000-2002-ben nekem is sikerült lejegyeznem permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, ezeket szintén közzéteszem.

A helyi hiedelem szerint a permonyíkok elsősorban a bányában szoktak megjelenni a bányászoknak, de az "öregektől" úgy hallották adatközlőim, hogy látták őket az erdőben és a mezőn is, ahogyan kis lámpásaikkal világítottak. Az adatközlők kis termetű, törpeszerű alakként írták le őket, akik egyik kezükben kis lámpást, a másikban pedig kalapácsot tartanak. A ruhájuk a bányászokéhoz hasonló, fejükön gyakran piros sapkát viselnek. A legidősebbek még úgy tudják, hogy ezek a permonyíkok a bányában szerencsétlenség következtében elhunyt bányászok szellemei. Boross Marietta 1956-os rudnai gyűjtésében is szerepel olyan permonyíkokra vonatkozó adat, amely szintén ezt a hiedelmet támasztja alá: "a permonyíkok bányászok lelkei, akiket a bánya megölt" (Tencs Györgyné, 64 éves, EA-6176).

Egyik Krasznahorkaváraljáról származó adatközlőm elmondása szerint szülőfalujában is van egy olyan hely, ahol több bányász lelte halálát egykor, s ott bizonyos időszakonként ősszel fények jelennek meg. A helyi hagyomány szerint az ott egykor szerencsétlenség következtében életüket vesztett bányászok jönnek elő:

"Bányák ajának is hívják azokat a mezőket, ahol még régen dolgoztak az emberek a bányába, de a bánya ot beszakat. Hát én nem tudom, hogy hogy s mint vót ot ez az eset. De otan, amikor októberi litániákra mentünk a templomba, mindig fél hétkor, vagy hét óra fele gyötünk ki. Ép odalátunk, ot már csak úgy száltak azok a permonyíkok, már a nép se mert ara járni, mer a nép ara szokot Rozsnyóra járni. Ara közeleb vót, nem keletet legyöni az útra. Rövideb is vót, meg hűvöseb vót nyárba. Megáltunk, oszt ahogy kigyötünk a templomból, úgy néztük, hogy repülnek azok a lámpák. 5-6 lámpa mindig ot keringet. Oszt mindig azt monták, hogy szegények nem gyóntak, nem áldoztak, nem tudnak nyugotan piheni, azér járnak mindig ki. Mindig olyan 5-6 lámpát látunk" (özv. Burdiga Józsefné, s. gy. 2000).

Rudnán a gyűjtés idején már csak a legidősebb adatközlők egy része hallott arról, hogy, hogy a permonyíkok a szerencsétlenül járt bányászok szellemei. Legtöbb adatközlőm ezt a hiedelmet már nem ismeri, viszont úgy tudja, hogy a permonyíkok kis termetű manók, törpék voltak, akik a bányában éltek, és meg szoktak néha jelenni a bányászoknak, figyelmeztetni szokták őket a bekövetkező veszélyre. Más történet szerint este az erdőn is szokták őket látni. Kezükben kis lámpást tartottak, ezzel szoktak világítani, gyakran ennek a lámpásnak a fényével vezették a bányászokat az úton. Leggyakrabban téli hónapokban, karácsony táján jelentek meg. Az adatközlők többsége (néhány idősebb is) már nem hisz létezésükben, ők úgy tartják, hogy ezek csak kitalált alakok, a bányászok csak képzelődtek, amikor látni vélték őket. Idősebb adatközlőim nagy része úgy emlékszik, hogy gyerekkorukban a permonyíkokkal ijesztgették őket, azt mondták, ha nem viselkednek jól, elviszik őket.

"Amikor gyerekek vótunk, aval ijeszgetek, hogy ne menyünk be a bányába, mer hogy megfog a permonyík, vigyázatok, mer elvisz a permonyík. A permonyík jelezte a bajt a bányába, így monták. Ahol megjelentek, az már azt jelentete, hogy veszély van" (Kerekes Árpád, s. gy. 2000). Másik idős adatközlő is csak gyermekijesztőként hallott róla: "Ha fényt lehetet látni a a Kőrösi dombon akor azt monták, hgy ot jár a perpónyik a lámpával, majd elvisz tégedet" (id. Juhász Ferencné Kiss Mária, s. gy. 2001).

A középkorú adatközlők is csupán erre emlékeznek, történeteket már nem tudnak mesélni.

Egyetlen adatközlőm hallotta úgy, hogy a perpónyikok elátkozott gyerekek voltak, azaz valós személyek, akiket valamilyen okból elűztek a faluból (adatközlőm szlovák származású, szülei pedig a 20. század első felében költöztek a 10 kilométernyire fekvő Csetnek községből). "Azt is monták, hogy a perpónyikok elátkozot gyerekek vótak oszt elmenekültek, öszeáltak, oszt együt éltek az erdőn a bányába (Kotrčka Margit, s. gy. 2002).

Rekenyeújfalusi származású adatközlőm nagymamájától azt hallotta, hogy a rudnai bányában dolgozó újfalusiakat is sokszor vezették este a permonyíkok:

"Mindég nagyanyám is monta, hogy ezek az emberek télen is ahogy mentek gyalog, permonyíkokat emlegetek, azok vezeték az embereket. Mer akor se autó, se semi nem vót, meg oszt ahogy jártak a bányába is gyalog, a permonyíkok vezeték őket" (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

A hiedelem szerint ezek a permonyíkok segítettek megtalálni a bányászoknak az aranyat, az ércet, és vezették őket a bányában, nehogy eltévedjenek, valamint figyelmeztették őket a közelgő veszedelemre is. Idősebb adatközlőim szerint gyerekkorukban az idősebb bányászok még nagyon sok, saját élményen alapuló történetet meséltek a permonyíkokkal kapcsolatban, amelyek zöme arról szól, hogy miképpen jelentek meg nekik a bányában, hogyan jelezték a veszélyt. Ezek zömmel már feledésbe merültek, s amint már fentebb is említettem - nagyon ritka kivételtől eltekintve -, létezésükben nem hisznek.

"Azelőt beszélték, hogy a bányákba a permonyíkok mutaták, hogy az érc mere van. Hogy a bányászok mindig ara mentek bányászni, ahol ilyeneket látak. Én csak így halotam, mind gyerek azelőt" (Vanyo Ferencné, s. gy. 2000).

A következő hiedelemtörténetben láthatatlannak tartják a bányaszellemet, akit ebben az esetben az adatközlő pertymoníkként emleget.

"Régebben beszélték, hogy törpék szoktak a bányába járni. Ezeket pertymoníkoknak hívták. A bányászok érezték, hogy hol lehettek, de senki sem mondta, hogy látták őket. A pertymoníkok tudták, hogy hol van a szakadás és figyelmeztették a bányászokat" (id. Gonosz András, EA-6195).

Manga Jánosnak az Ethnológiai Adattárban található gyűjtésében egy olyan hoszszabb történetet találhatunk, amelyben egy idős bányász saját élményét meséli el, amikor is egy elhunyt bányász szelleme kísértett a bányában azon a helyen, ahol ő dolgozott. Furcsa szuszogásra lett figyelmes pihenés közben, ettől megijedt, és elfutott, azt gondolta, hogy egy korábban szerencsétlenül járt bányász szelleme lehetett, akire egykor az ő munkahelyétől néhány méterrel szakadt rá a vaskő.

"Hát amikor én pirgeltem, akor magam maratam ot, cimborám elment és e csepet pihentem lapátal, aztán nekem a vagonok melet szuszogot valami, mintha nagy kabátba dörzsölte a vagonyokhoz. Akor én megijetem és keztem szaladni a cimborám után az aknához. Ot lefekütem a fára, mert igen voltam megijedve. Hát aztán cimbora gyöt, mégis az mit vetem észre, hát gyerünk cimbora, megnézük. De hát nem látunk semit. Nem vetünk mink otan észre semit má. Csak engemet mint elzavarta a munkahelyről. Na de hát én tutam, hogy ot vagy 500 métere továb egy román munkás agyonverte kő. Hát lehetsiges, hogy ő gyöt engemet megriasztani. Hát valamikor, mikor én dolgoztam a bányán, hát mikor egy csepet pihentünk, szóba került, azok a idősebek keztek úgy mesélni, hogy permonyíkok is egzisztálnak a bányán. Hát én nem is akartam elhini, mer nem látam, de voltak olyanok, akik íszrevetek, hogy van permonyík. Hogy van neki hatása bányán mászkálni. Meg is magyaráztak, hogy olyan piros ruhágba azok szoktak járni. De igen kicsi, például mind ahogy mongyák ilyen permonyík. Kicsi növésű voltak azok az emberkék, hát lehetséges, hogy az igaz vót. Én nem látam, csak halotam idősebektül, meg hogy vót az hatása nekik akoriba. De most már aztán, mikor in bányába dolgoztam, nem vetem iszre, csak ecer, mikor muszáj volt elszaladni nekem munkahelyrül. Mer az éjféltájba volt és hatása volt, hogy engemet elzavarta. Idedség rám jöt, muszáj volt elszaladni a cimborám után. De aztán, mikor már viszakerültünk a munkahelyünkre, hát mit csináljunk most, cimbora? Gép meleg, nem fúrhatunk továb, hát a cimborám azt monta: lefekszünk egy csöpet, pihenjünk mink is, még a gép e csepet, egy szóval hidegeb lesz, mert ilyen forón nem lehet fúrni továb. Hát én lefekütem a cimbora mögü, kőhöz, deszkára, ő is meletem. De én bizony nem tutam elaludni semit, csak halgatam, vártam, nem e még fog gyöni az a pasi hozánk másocor. De nem vetem iszre már ezután semit, mer már neki az óra letelt, hát biztosan ment, ahova való vót. No, azután meg azt is halotam az időseb bányászoktól, mer még én akor fiatal bányász voltam, de mégis hozá, egy szóval szóba kerültünk aval, hogy minek azok a patkányok a bányán vanak. Mondták, hogy nem szabad agyonütni, mer az védi minket, a bányászokat, akár az ércbányákba, akár a szénbányákba van sok patkány. Sokszor igy történt, hogyha nem jó helyre van akasztva a tarisznya, fölmászik is megeszi a bányásznak az ebidet. No de semi, ha megete, megete, nem agyonütötek őtet, mert ha történik valami szakadás, szerencsitlenség, ezek a patkányok iszrevesznek, mintha csak eszibe volna az úgy, mint minden embernek, hogy má iten kel inen szaladni, mer it szakadni fog a bánya, hát őket ugyis agyonüti, hát ugy a bányász is szerencsétlenül járna, hogy ha nem vene iszre a patkányt, hogy má fütyül, szalad, akor a bányásznak is el kel onan menekülni olyan helyrül" (Longauer József, EA-6530).

A következő Manga János által gyűjtött történetben a permonyíkok megjelenésének idejét (karácsony előtt, advent idején) különösen hangsúlyozza az adatközlő, valamint azt is, hogy valamilyen szerencsétlenség bekövetkeztét jelzik előre:

"Hát a permonyíkokat úgy tartották azelőtt az emberek, hogy ijesztgeti a bányászokat és lámpásokkal járnak, csep emberek és megjelennek a bányákba, megjelentek a mezőkön és akkor az emberek azt mondják, hogy most már nagy veszedelem lesz, mert látták a permonyíkokat. És a bányákban is vigyáznak, mert nagy szerencsétlenségek lesznek, mert hogy permonyíkok arra jártak, arra lesz a vaskőbe, hogy nagy szerencsétlenségek lesznek. Karácsony előtt jártak így ádventbe, mert karácsony előtt van ádvent és akkor úgy tartják, hogy ádventba nagy veszedelmek vannak, mindenfele a munkások közt a bányákba is, meg a favágóknál, mindenfele. És ha láták a permonyíkokat, akkor mingyá mondták, hogy már veszedelmek lesznek, mert a permonyíkok már mutatkoznak. Ezek voltak a permonyík hiedelmek. És etől féltek is az emberek és hitték is az öregek" (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

"A permonyíkok kis emberek vótak és lámpással jártak. Hogy olyanok, mint a törpék, hogy olyanok vótak. Hát hogy olyan törpe ruha, olyan kis piros sapka és hogy csep férfi ruhákba vótak, olyan csepek. Igy monták. A polovnyicák láthatatlanok vótak, ezek csak elvezeték az embert, ezeket nem látta, senki. És azután, mikor mink úgy kérdezgettük, hogy hát de hogy van az, hogy mink meg nem látunk meg valamit, azt mondták, hogy azok a szent misék, meg a búcsuk, meg a papok, hogy azok most már megtörik a szellem járást. Hát hogy ezért nem lát mindenki. Igy mondták" (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

A szegény bányász helyett dolgozó jóságos permonyík is előfordul egy történetben, aki később megharagszik a bányászra, mivel egy idő után, amikor már meggazdagodott, már nem vitt neki élelmet. Ezért nem dolgozott tovább helyette, de az életét is elvitte. A következő hiedelemmondát Manga János jegyezte le egy helybeli bányásztól:

"A bányákban volt sok szegény ember, aki nagy családos volt és találkozott permonyíkal az üzembe és azt monta a permonyík néki, hogy nem leszel töbé szegény, csak egy zsemlét hozzál nékem minden nap és ezel teneked nem muszáj lesz dolgozni és fel fog emelkedni a gazdagságod. Ment a szegény ember, meg is tete a permonyíknak a kívánságát, úgy, hogy ő elvite néki minden nap azt a zsemlét és dolgoztatak a permonyíkok magok, a zembernek nem keletet. Közbe, mikor a szegény ember meggazgadogot, már megunta hordani a zsemlét a permonyíkoknak a részére, iten a permonyíkok aztán eltűntek, de közbe eltűnt a bányász embernek az élete is" (Kerekes József, EA-6530).

A permonyíkok vezetni szokták az embereket a bányán kívül is lámpásaikkal, azonban nem mindig jó szándékkal. Egy ilyen tévútra vezetett személy esetét mesélte el Manga Jánosnak egy ötvenéves bányász:

"Franciska Mária Thán báróéknál szolgált és lakodalomba készült haza s közbe egy világoság jutot elibe, kis pislancsal, amit nevezünk mink permonyikoknak és ő iparkodot utána mindenüt, hogy ő haza tugyon jöni azal a világoságal és ő ment mindég a világoság után, de közel volt hozája és ő anyira elvezte az a világoság őtet, hogy hát elkerült regel hajnalig, amit ő mindig álandóan rendes egyenes úton jöt, ment, mintha hogy ő csak haza ért volna. De közbe regel, kivilágositásnál ő mit vet észre, mikor ő előle eltűnt a világoság, anyit, hogy ő a szomszéd községbe, köség határába, ot találta fel magát" (Kerekes József, EA-6530).

Ehhez hasonló történetet mondott el a közeli Jólészről származó Rudnára férjezett bányászfeleség Barabás Jenőnek 1955-ben:

"Permonyíkok járnak, így adventben este, olyan kis emberkék, lámpácskával járnak, 5-6 éve is láttunk ilyeneket. Egy ember mesélte, hogy a permonyíkok őtet meghurcolták, reggel hatkor került haza, addig csak járni kellett neki mindig sárga vízbe. A bátyám a gyárba járt régebben. Egyszer késő éjszaka jött haza s kiabál a bátyám messziről (én jólészi születésű vagyok) hogy a Csermosnyába vagyok. A patak mellett volt egy gödör, amit mosáshoz ástak. Ott látott egy libát, de az eltűnt. A bátyám mondta hogy neki csak menni kellett, mindig a víz után. A permonyík vezette. Ha a kakasok megszólalnak, akkor már nincs hatalmuk. Ezek olyan kísértetek, de csak ilyenkor, decemberben járnak" (Géczi Györgyné, EA-6195).

Krasznahorkai származású adatközlőm szintén 2000-ben elmondott másik története szerint a permonyíkok az ő szülőfaluja határában is megjelentek, kísérgették este az embereket. Bár az adatközlő a permonyíkokról beszél, ebben az esetben nem bányaszellemről lehet szó, valószínűsíthető, hogy a lidérc és a permonyík alakját összemosták:

"A Nyírjestől jártak gyalog Hoszúrétre, ot van az a kis erdő. Az a kis erdő rengeteg titkot rejt, ot rengeteg embert megöltek. Mer ezek olyan vándorok vótak, valami gombokat árult ecer valami szegény ember, megölték a pénzeért ot. A hoszúrétiek meg ot irtóztak meni, mindenki félt. Nekünk vót ot rétünk, de én magamban mindég féltem odameni takarni, még napal is, mer ot mindig mutatkozot valami. A nép, a hoszúréti így beszélte. És ezek a permonyíkok már előveték őket, ahogy mentek a Nyírjesen, már még az erdőbe se értek, már ment utánok ez a lámpa, és ezt az én mamám emlegete, mer úgye ő is hoszúréti vót. Emlegete, hogy ecer Rozsnyón marat későig, úgyhogy besetétedet ahogy ment haza. Hát hogy hozá is hozá csatlakozot a permonyík a nyírjesi háztól már ment melete, oszt igen meg vót ijedve, de nem tuta, mit csinajon, viszafordujon, vagy mit, mer hát a gyerekek meg othon várták már őtet, mi lesz othon gyerekekel, mer hát ők is hatan vótak. Hát csak nem fog engem megölni? Mást is elkísért oszt nem bántot, majd elhagy engem is a keresztnél. És hogy elhagyta a keresztnél. Mikor a kereszthez értek már, akor elhagyta. Nem mesze vót a Nyírjesnél, olyan kis partocska vót, ot ált a kereszt, de most már nincs ot, mer a jéerdé ledőtöte. Azelőt minden útnál vót kereszt, a faluból kivezető utak melet vót" (Burdiga Józsefné Manko Márta, s. gy. 2000).

Rudnán és a szomszédos községben, Rekenyeújfaluban az idősebbek gyakran felidézik annak a Rekenyeújfalu és Rudna szomszédságában fekvő Kőrösből származó embernek a történetét, aki részegen indult hazafelé Rekenyeújfaluból, s mivel eltévedt, csak reggelre került haza. Az illető ugyanis eltévedésének okát nem a részegségének tudja be, hanem azzal magyarázta, hogy a permonyíkok vezették őt tévútra:

"Vót egy kőműves Kőrösből, oszt igen szerete ini. No oszt amikor végeztek a munkával, elment a kocsmába, oszt teljesen leita magát, oszt elvitete magát haza szekervel. No oszt valamin öszevesztek, mer oszt a kolléga othata őt, hát oszt gyalog ment haza. No oszt igen sokára ért haza, azt monta, hogy a permonyik vite őt ide oda, azér nem tudot hazatanálni. De milyen permonyik? Hát a pájinka! No oszt ezt sokáig emlegeték, ez még akor vót, amikor mink is gyerekek vótunk, de későb is igen sokat emlegeték, ha valaki ment át a dombon, monták, hogy ne meny ara, mer elvisz a permonyik, mind Parditka Józsit. Ez még a háború után vót" (Pásztor Martinné, Simon Erzsébet 1930-ban Kőrösben, s. gy. 2002).

A 20. század első felében a permonyík alakja még elevenebben élt a köztudatban, a Manga János, valamint Barabás Jenő és Boross Marietta által lejegyzett történetek is erről tanúskodnak, valamint egy 2000-ben egy fiatalabb adatközlőtől gyűjtött történet is ezt támasztja alá. Ebben az 1940-es évek második feléből származó történetben egy kis növésű, bottal bicegő rokkant gyerektől ijedt meg a bányamester a bányabejáratban, mivel messziről azt hitte, hogy permonyíkkal van dolga:

"Elemér vót ecer permonyík. Amikor még suhancok vótak, apu is járt velek kecskét legeltetni, oszt petróleumból csinaltak olyan lámpát, oszt bementek a bányába. Oszt épen gyöt ki a bányamester, oszt láta, hogy valami ot szembe világít. Mer a töbiek elbújtak, csak Elemér marat ot, ő meg rátámaszkodot a botyára, a lámpáska a kezébe vót, meg olyan bojtos sapka is vót rajta, úgyhogy a bányamester megijet. Oszt nem mert gyöni, mer azt hite, hogy permonyíkot lát. No oszt, gondolta, hogy úgyis ki kel gyöni, mer hát visza hova menyen, hát elindult. Oszt amikor közeleb ért, akor láta, hogy Elemér az. No, oszt akor káromkodot mérgébe, hogy a kutyaszentségit, te vagy az Elemér, a szívbajt hozod rám!" (Pardon Miklós, s. gy. 2000).

A közölt történetekben szereplő permonyíkok valamennyien kis termetűek, óriás bányaszellem, illetve állat képébe bújt bányaszellemekkel kapcsolatos történetek nem fordulnak elő. Egyikben sincs szó arról, hogy elöntötték volna vízzel a bányát, vagy pedig tüzet okoztak volna. A tulajdonságait illetően a bányákban előforduló permonyíkok inkább pozitív, jóságos alakként vannak jelen. Barabás Jenő 1955-ös gyűjtésében egy olyan történet szerepel, amikor a bányaszellem rosszindulatú. "A törpék nem engedik, hogy a bányászok feltörjék a bejáratot, mert ez az ő birodalmuk. Kis lapátjaikkal, talicskákkal dolgoznak, ha közbeavatkoznak az emberek, beomlás lesz" (MOA-8316). Azok a permonyíkok is jót tesznek a bányászokkal, akik vezetik, ill. kísérik őket lámpásaikkal az úton, kivételt az azokban a történetekben szereplő láthatatlan permonyíkok jelentik, akik jelenlétét csupán világító lámpásaik jelzik, s téves útra vezetik az embereket, máshová vezetik, nem oda, ahová elindultak. Ezek a történetek azonban inkább a lidércfényekkel kapcsolatos hiedelemmondákkal mutatnak hasonlóságot.

A gyűjtőmunkám idején a helyi vasércbánya már nem működött, 1979-ben zárták be, s az 1989-es rendszerváltás óta hasonló sorsra jutott a környékbeli lakosság nagy részének munkát adó rozsnyói vasércbánya is, ahol többen dolgoztak a rudnaiak közül is. A helybeliek tehát évek óta nem jártak a bánya mélyén, s az egykor kenyerüket ott keresők száma a természetes elhalálozás következtében egyre csökken. Így tehát egyre kevesebb az olyan adatközlő, aki esetleg saját maga által tapasztalt, a permonyíkkal kapcsolatos történetet mondhatna el. Megjegyzem azonban, hogy az idős egykori bányász adatközlőim sem hisznek a bányaszellem létezésében, s már nagyon kevés információval szolgálnak e lényeket illetően. A közép korosztály ha hallott is róluk, csupán annyit tud mondani, hogy a permonyíkokkal ijesztgették őket szüleik és az idősebbek gyerekkorukban, ha rosszalkodtak vagy pedig az erdőre akartak menni, különösen, ha az erdőben található régi bányajáratokba akartak bemenni. Ennek ellenére, ha elvétve is, sikerült néhány hiedelemmondát gyűjteni, tehát ennek alapján feltételezhető, hogy a környékbeli településeken emlékeznek még hasonló történetekre. Ezt támasztják alá a krasznahorkaváraljai, valamint a szomszédos szlovák községből, Rekenyeújfaluból férjezett adatközlőm történtei is. A bányaszellem elnevezése - permonyík - megegyezik a szlovákoknál és a magyaroknál is, azonban hangzása alapján arra következtethetünk, hogy a magyar lakosság a szlovák bányászoktól vette át ezt az elnevezést, akik viszont az egykor idetelepült német bányászoktól vehették át a bergmandl kifejezést. Rudnán csupán a 2000-2002-ben végzett gyűjtésem idején találkoztam a permonyíkon kívül a perpónyik kifejezéssel, és a Manga János által feljegyzett egyik történetben a pertymoník alak is szerepel.

Szintén kapcsolatos a bányával az a hiedelemtörténet, amelyet a fej nélküli lovasról jegyeztem fel 2000-ben.

"A Csetneki patakba ot a régi bánya környékén igen sokszor láták a fehér lovon a lovast. Kísérte a legényeket a Csetneki patakba, akik gyötek Újfaluba, vagy Újfaluból, meg a bányászokat is. A fehér lón egy ember vót fej nékül. Mindig monták, hogy ne menyetek ara a bányától, mer hogy ot van az ember a fehér lovon, a feje meg a hóna alat van. Mer azelőt ot nem vótak még házak az új soron, ot akor csak erdőféle vót. Oszt mindig kísérte az embereket, oszt mindig aba a bányába ment be, ami ot van a Csetneki patakba fejeb. Most már nincs meg a bejárat, mer már beszakat. Apám is mindig monta, hogy magunkba ne is menyünk, mer igen rosz érzés. Mindig ot járt, azt monták. Az ember a fehér lovon soha nem mondot semit, csak kísért. Úgy beszélték, hogy igen sokan láták, meg igen féltek sötétbe ara meni. Mer úgye azelőt a bányászok is gyalog jártak Újfaluból ide a bányába" (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

2002-ben jegyeztem fel egy rudnai, Csetnekről betelepült szlovák nemzetiségű szülőktől származó adatközlőtől azt a történetet, amely szinte megegyezik (nagyon sok hasonlóságot mutat?) a Hófehérke és a hét törpe című mesével. A különbség csupán annyi, hogy a mesében hét törpe szerepel, az adatközlő által elmondott történetben viszont 12 perpónyík (megjegyzem, hogy Dobšinský szerint is mindig tizenketten jelentek meg), a mesében királylányról van szó, míg ebben a történetben "szegény jánkáról", s a lány meggyilkolására tett kísérletek is más sorrendben és módon követik egymást. Itt nem maga a mostoha próbálja meggyilkolni a lányt, hanem egy boszorkányt küld maga helyett:

"Valamikor vót egy nagyon szegény lányka. A mostohája üldözte őt mindig. Hát elment othonról egy erdőbe, oszt ot megtanálták őtet a perpónyikok, ahogy mentek a bányából haza. Ezek a perpónyikot tizenketen vótak olyan kis emberkék vótak, lámpásokal jártak a bányába mindig dolgozni. Mer olyan kis házba laktak az erdőbe. Oszt a jánka ahogy bolyongot, megtanálta ezt a házat, oszt bement. A perpónyikok maguknak mindegyik elkészítete az enivalót, ahogy mentek a bányába. Oszt amikor hazagyötek, azt mongyák, hogy ki evet az én tányéromból, ki ivot az én poharamból, ki fogta meg az én kanalamat? Oszt akor a jánka megszólalt, hogy én. Örültek a perpónyíkok, mer mosot rájok, meg minden. Amikor elmentek munkába, oszt hazagyötek, mindég vót enivaló. De a mostohája azon vót, hogy elpusztícsa őt, mer valahonad megtuta, hogy ot él az erdőbe a perpónyikoknál. Oszt elkűte a boszorkányt az erdőbe, hogy mérgeze meg őtet. Oszt adot a boszorkány mérgezet almát a jánkának, de az alma kiugrot a torkából, amikor a perpónyikok hazamentek, oszt feléleszteték. Utána meg mérgezet fésűt küldüt a mostoha a boszorkával, azal fésülte meg a jánkát, oszt elájult, de a perpónyikok megint segítetek rajta, magához tért. Oszt harmacor meg övet vit a boszorka, azal szorítota el őtet, úgyhogy oszt akor már meghalt rendesen, nem tért magához, hiába csinaltak a perpónyikok akarmit vele, nem tutak rajta segíteni. A királylegény igen szerelmes vót ebe a jánkába, oszt amikor ment az erdőbe, megtanálta őt a koporsóba. Mer a perpónyíkok üvegkoposót csinaltak neki, hogy mindég láthasák, mindég ot vót valamelyik közülük a koporsója melet, ot vigyáztak rá, mer igen sajnálták, oszt nem akarták eltemetni a fődbe, hogy mindig láthasák. Úgyhogy a királyfi ezt megtuta, oszt elment az erdőbe lovon, oszt megtanálta. Oszt elvite magával szekeren, hogy majd bebalzsamoza magának, oszt mindég fog bene gyönyörködni. De oszt a szeker ahogy rázta a koporsót, a jánka felébret, oszt megeskütek. De hogy a mostoha még akor is üldözte egy ideig, de oszt utána már nyugotan éltek" (Kotrčka Margit, s. gy. 2002).

Izgalmas feladat lenne egy alapos gyűjtést végezni a környező bányásztelepüléseken, mennyire élnek még a bányaszellemekkel kapcsolatos történetek. Feltételezhetően még gyűjthető lenne a téma, s megtudhatnánk, milyen kép él a mai modern társadalomban a permonyíkról. Hogy a mai napig jelen van a permonyík alakja a környékbeliek hiedelemvilágában, azt az is bizonyítja, hogy a Rudna szomszédságában fekvő járási székhely, Rozsnyó egyik sütőipari vállalatának, a Granum nevű cégnek kétféle termékén, a mézeskalácsok csomagolásán egy permonyík szerepel, s a termékeknek is a permonyík nevet adták. A színes csomagoláson egy törpeszerű nevető bányamanó alakja látható, aki kezében egy kalapácsot tart, a másikban pedig a szóban forgó édességet. Ami a ruhája színét illeti, egyik darabja sem piros, a sapkája, mellénye és papucsa kék, inge, valamint nadrágja pedig sárga. A névválasztással minden bizonnyal kapcsolatba hozható az a szóhasonlóság, ami a mézeskalács szlovák nevéből ('pernik') és a jellegzetes helyi bányamanó ('permonyik') nevéből fakad. Mindenesetre tanulsággal szolgálna annak kiderítése is, vajon valóban ezért kapta-e ezt a nevet a szóban forgó termék, kitől származik az ötlet, ő maga mit tud a permonyíkról stb.

Megállapítható, hogy a bányaszellemek, a permonyíkok egyaránt ismertek voltak mind a szlovák, mind a magyar és cigány származású lakosság körében, s felekezeti szempontból sem oszlik meg ismeretük. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az emberek emlékezetében egyre halványulnak a velük kapcsolatos ismeretek, a legfiatalabbak közül sokan már nem is tudják, mik voltak a permonyíkok. Elképzelhető, hogy a már fentebb említett mézeskalács-csomagolás közvetítésével bizonyos mértékben ismét bekerülnek a köztudatba. Néhány év elteltével valószínűleg erre is sikerül választ kapnunk. Jelen munkámmal az volt a szándékom, hogy újabb adalékokkal szolgáljak a bányaszellemekről szóló hiedelemtörténetek ismeretéhez.

A bányatörpe (permonyík) alakja a Rozsnyón készült mézeskalács csomagolásán

Irodalom

Barabás Jenő 1955. Vegyes néprajzi gyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár EA-6195.
Bächtold-Stäubli, Hanns (Hg.) 1927. Berggeister. In: Handvörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berggeister. Berlin-New York, Band 1, 1071-1083. p.
Bihari Anna 1980. Magyar hiedelemmonda katalógus. Előmunkáltok a Magyarság Néprajzához 6. Budapest.
Blechschmidt, Manfred 1974. Die silberne Rose. Europäische Bergmannssagen. Greifenverlag Rudolstadt. Leipzig.
Boross Marietta 1956. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár 6176.
Botík, Ján-Slavkovský, Peter 1995. Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska. I. köt. Bratislava, Veda.
Dömötör Tekla 1981. A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, Corvina.
Dobšinský, Pavol 1880. Obyčaje, povery a hry slovenské. Turč. Sv. Martin.
Hála József-Landgraf Ildikó 2001. Magyarországi bányászmondák. Rudabánya, 2001.
Jung Károly 1998. Bányadémon és Bergmandl (Ismeretlen fel- és délvidéki adatok a bányaszellemek kérdéséhez). Néprajzi Látóhatár, VII. évf. 3-4. sz. 80-83. p.
Majtán, Ján (red.) 1992. Historický slovník slovenského jazyka. II. köt. K-N. Bratislava, Veda.
Manga János 1956. Szokásgyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár, EA-6530.
Michálek, Ján (zost.) 1991. Na krížnych cestách. Poverové rozprávanie ľudu. Bratislava, Tatran.
Mjartan, Ján (red.) 1956. Banícka dedina Žakarovce. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Nagy Ilona 1977. Bányaszellem. In: Magyar Néprajzi Lexikon. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Paládi Kovács Attila 1988. Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben. Debrecen 41-42. p. /Gömör Néprajza, XV./
Pócs Éva 1990. Néphit. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar néprajz. VII. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Relkovič Néda 1923-1924. Néphagyománygyűjtés. Ethnographia, 34-35. évf. 106-109. p.
Relkovič Néda 1927. Mondagyűjtésemből. Ethnographia, 38. évf. 126. p.
Szendrey Zsigmond 1938. A nép élő hitvilága. Ethnographia, 49. évf. 257-273. p.
Ujváry Zoltán 2002. Kis folklórtörténet. V. köt. Versényi György 1852-1918. Debrecen, 23-24. p. /Néprajz Egyetemi Hallgatóknak, 26./
Versényi György 1890. A bányarémről. Ethnographia, 1. évf. 335-345. p
Žúdel, Ondrej 2000. Banícka nátura. Zbierka poviedok z baníckjeho prostredia. Rožňava.

A permonyík elnevezésű mézeskalács reklámja egy óriásplakáton Rozsnyón
(L. Juhász Ilona felv.)