A turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeum azóta elhunyt igazgatója, Milan Kiripolský kezdeményezésére 1995-ben született meg az a hosszú távú, Múzeumok és etnikumok nevet viselő projektum, melynek célja a Szlovákiában élő nemzetiségek népi kultúrájának rendszeres, kétévenkénti bemutatása különböző kiállítások, konferenciák és publikációk segítségével. Ezáltal szeretett volna lehetőséget teremteni az itt élő etnikumok kölcsönös jobb megismerésére, s az egyes kulturális jelenségek összehasonlítására. A projektum résztvevői a Szlovákiában élő nemzetiségek múzeumai, ill. az egyes múzeumokhoz tartozó nemzetiségi osztályok, amelyek a magyar, zsidó, német, roma, horvát, ukrán és ruszin kultúrát képviselik. Az 1995-ben megrendezett első kiállítás témája a lakodalom volt, majd ezt a vásár és a népi mesterségek, valamint a népi építészet és lakáskultúra témaköre követte. A kiállítások megnyitóinak része egy konferencia is, amelyen általában az egyes nemzetiségi múzeumok, ill. osztályok szakemberei tartanak a témához kapcsolódó előadást. Az első kiállítás és konferencia után nem, az 1997-ben megtartott másodikat követően azonban a Kárpáti Németek Múzeumának két munkatársa, M. Horváthová és O. Pöss szerkesztésében Mesterségek és vásárok Szlovákiában címmel 1998-ban megjelentették az ott elhangzott előadásokat. Ezt követte 1999-ben Az építkezés és lakáskultúra hagyományai Szlovákiában címmel a felsővízközi (Svidník) Ukrán-ruszin Nemzetiségi Múzeum igazgatója, M. Sopoliga által szerkesztett kötet. A legújabb, 2001. évi projektum a Szlovák Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa, a Horvát Kultúra Dokumentációs Osztályának vezetője, Ján Botík szakmai irányításával zajlott, s témája a temetők és a temetkezési szokások volt. Ehhez kapcsolódóan egy kiállítás segítségével is megkísérelték bemutatni a Szlovákiában élő etnikumok temetkezési szokásait, temetőkultúráját. A pozsonyi kiállításmegnyitót követően zajlott a témához kötődő konferencia is. Az itt elhangzott előadásokat szerkesztette kötetbe Ján Botík, kiegészítve néhány, a témához kapcsolódó tanulmánnyal. A szerkesztő szlovák és angol nyelvű bevezetőjében összefoglalja a Múzeumok és etnikumok című projektum célját és eddigi eredményeit, majd ezt 21 tanulmány követi. Ebből 1-1 szláv, szlovák, valamint habán, 2-2 általános, magyar, ruszin-ukrán, német, zsidó, valamint cseh, 4 pedig roma vonatkozású. Tekintsük most át részletesebben, mivel is foglalkoznak az egyes tanulmányok! Elsőként Margita Jágerová a szlovákok temetkezési szokásait foglalja össze, elsősorban az eddig megjelent szlovák néprajzi szakirodalomra támaszkodva. A temetkezési szertartás leírásán túl képet kaphatunk a szlovákok halállal kapcsolatos hiedelemvilágáról is. Külön fejezeteket szentel a gyermekek, a kiházasítatlan fiatalok, valamint az öngyilkosok temetésének is, befejezésül pedig jellemzi a temetőket, s ezeken belül a sírokat és sírjeleket is. Megállapítja, hogy a temetkezési szokások az évszázadok során számos archaikus elemet őriztek meg, azonban ezek egy része - elsősorban az elmúlt két évtizedben - fokozatosan kikopott a gyakorlatból. Ennek okát abban látja, hogy a temetések szervezését sok helyen különféle intézmények vállalták magukra, de nagymértékben befolyásolta a szokások megváltozását a községi ravatalozók felépülése, valamint a halotti torok helyszínének a megváltozása is. Mindezek ellenére azonban még mindig akad néhány régió, amelyeket a fentebb említett hatások aránylag érintetlenül hagytak. Ľubica Chorváthová Szlovák népi temetkezési szertartás a szláv kontextusban című tanulmánya a szlovák temetkezési szokásokat szláv kontextusba ágyazva kísérli meg bemutatni, azonban, ahogy azt maga a szerző is megjegyzi, sok még a fehér folt, így kellő információ hiányában ezt csupán töredékesen teheti meg. Írásában érintőlegesen foglalkozik a külföldi szlovákokkal is. Véleménye szerint a szlovák népi kultúra ellenállt a különféle magyarosító törekvéseknek, ezért elsődleges szerepet töltött be a szlovák nemzetté válás folyamatában. Felveti a szükségességét a temetkezési szertartások és szokások ilyen megközelítésű vizsgálatának, mert véleménye szerint a szlovák népi kultúra éppen ezen a területen őrizte meg a legtöbb archaikus elemet, tehát jelentős "azonosító" funkcióval is bír a nemzeti jelleg bizonyításánál. Fontosnak tartja azonban azon hatások vizsgálatát is, amelyeket a Szlovákia területén élő más nemzetiségek gyakoroltak a szlovák népi kultúra e területére, de véleménye szerint ugyanígy fontos lenne a téma mélyebb, alaposabb kutatása a társadalmi és felekezeti különbözőségek szempontjából is. Eva Pančuchová a Szlovák Nemzeti Múzeum turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeumának gyűjteményében található valamennyi, a temetkezéssel kapcsolatos tárgyegyütteseket, dokumentumokat mutatja be, két nagyobb csoportra osztva ezeket. Az első, "A" csoportot a lakás- és szertartási textíliák (halotti lepel, gyászabroszok) alkotják (amíg az elhunyt a házban volt felravatalozva, a gyászabrosszal terítették le az asztalt - a gyászabrosz ugyanúgy része volt a menyasszonyi hozománynak, mint más textíliák). Ide sorolja továbbá a gyászruhákat, a céhtárgyakat és a gyűjteményben őrzött különféle síremlékeket-sírjeleket is (faragott és festett fakeresztek, faragott fejfák, vas- és kovácsoltvas-keresztek). Ezután a "B" csoportba sorolt anyagot, vagyis a temetési szertartásokon készült fényképeket és a halotti értesítőket tartalmazó gyűjteménnyel ismertet meg bennünket a szerző. Ugyanilyen jellegű Katarína Holbová írása is, aki a lévai székhelyű Barsi Múzeumban felellhető temetkezési szokásokkal kapcsolatos anyag teljes listáját teszi közzé. A gyűjtemény zömét a különféle textíliák alkotják, de több fából, fémből, valamint kőből készült sírjelet is tartalmaz. A dokumentáció része a sírokról és a temetőkről készült fotógyűjtemény is. Az itt található felvételek egy része 5 magyar jellegű településről - Mohiból, Palástról, Garamsallóról, Hontfüzesgyarmatról és Gyerkről származik. A következő két tanulmány a szlovákiai magyarok halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokásaival, hiedelmeivel stb. foglalkozik. Az első szerzője Csáky Károly, aki a halál és temetkezési szokások általános bemutatása, valamint a téma eddigi magyar kutatástörténeti eredményeinek ismertetése után az általa kutatott tájegység, azaz a Középső-Ipoly mente szokás- és hiedelemvilágába nyújt betekintést, valamint kutatópontjainak jellemzését adja. Írását a gyűjtés és a feldolgozás szempontjainak, valamint a kutatás céljainak ismertetésével zárja. Liszka József A falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföld szlovákiai részén című tanulmánya egy szűkebb tájegység vonatkozásában nyújt először kutatástörténeti áttekintést, majd az eddigi kutatások eredményeit összegzi gazdag fénykép-, ill. rajzmelléklettel kiegészítve. A szerző a Kisalföld temetőinek bemutatását nem korlátozza kizárólagosan a magyar lakosságra, hanem egy általánosabb kép megrajzolására törekszik, figyelembe véve a szlovák és más nemzetiségek néprajzi kutatásának eredményeit is. Jozef Varchol a Kelet-Szlovákiában élő ruszin-ukrán nemzetiségű lakosság temetkezési szertartásait írja le. A 20. század 70-es, 80-as éveiben gyűjtött anyagra támaszkodva az első világháborút követő időszaktól rekonstruálja ezen etnikum temetkezéssel kapcsolatos szokásait, Nadežda Varcholová tanulmányának köszönhetően pedig ugyanezen népcsoport visszajáró lélekkel kapcsolatos hiedelemvilágáról kaphatunk képet. Arne B. Mann a szlovákiai romák temetkezési szokásaiba, hiedelemvilágába nyújt általános betekintést. Alena Horváthová szintén ugyanezen etnikummal foglalkozik, ő azonban egy szűkebb régió, a gömöri cigányság körében végzett kutatási eredményeit teszi közzé, nagyobb teret szentelve a virrasztás szokásának. Mellékeli azt a két hiedelemtörténetet is, amelyeket a rimaszombati járásbeli Klenócon jegyzett fel.

Miroslav Crna a Kelet-Szlovákiában élő cigányság temetkezési szokásait próbálta meg összegezni elsősorban annak a kutatásnak az alapján, melyet a közelmúltban a homonnai székhelyű Vihorlát Múzeum Roma Szakosztálya szervezésében végeztek egy 1935-ben létrehozott Podskalka nevű, rumungró törzshöz tartozó cigányok által lakott telepen (a telep Homonna város része). A szerző beszámol azokról a nehézségekről is, amelyekkel az oláh cigányok körében tervezett kutatás során találkoztak. A cigányság ezen csoportjának tagjai elzárkóztak az adatközléstől, így a szerző tamulmánya megírásakor csupán az eddig megjelent eléggé szegényes szakirodalomra támaszkodhatott. A kötet szerkesztője, Ján Botík tanulmánya a dénesdi romák kovácsoltvasból készült sírjeleivel foglalkozik, nagy hangsúlyt fektetve az itt tevékenykedő cigány származású kovácsmester, Rigó Szilveszter munkásságára, s az ő műhelyéből kikerül alkotások különféle szempontú bemutatására. Magdaléna Hováthová a németek pozsonyi temetőkben található sírjait és sírjeleit mutatja be, valamint szintén az ő tollából származik az ezt követő másik, az ún. önsegélyező pénztárak-egyletek, valamint a bányászok önsegélyező egyesületeiről szóló tanulmány is. A nyugat-szlovákiai Nagylévárd egykor habánok által lakott település temetőjében 1990-ben 14 habán síremléket tártak fel a szakemberek. Gabriela Habáňová elsősorban ezek szakszerű leírását adja közre tanulmányában, emellett azonban betekintést kaphatunk az anabaptista vallást követő habánok temetkezési szokásaiba is. E népcsoport a 16. században telepedett le a mai Szlovákia nyugati határa mentén. Bár mára szinte teljesen asszimilálódtak a szlovákságba, ennek ellenére aránylag még mindig erős a leszármazottak ún. habán öntudata. A zsidó etnikum temetkezési szokásaival és temetőkultúrájával két szerző foglalkozik: Pavol Mešťan a temetkezési szokások általános leírása mellett a halállal kapcsolatos zsidó hiedelmekkel ismerteti meg az olvasót, Katarína Kušanová-Wiecha terjedelmes tanulmányában pedig az 1942-ben megszüntetett régi pozsonyi zsidó temetőben található síremlékek feliratait elemzi. Az utóbbi szerző elsősorban arra a dokumentumanyagra támaszkodik, amely a 20. század első felében végzett munka eredményeként született. Ekkor készült el a temető összes sírjának, síremlékének és természetesen azok feliratainak teljes dokumentációja. A munkát irányító Robert Neumann valamennyi feliratot héberről német nyelvre is lefordította. A temetőben ekkor összesen 1479 síremlék volt. Ezeknél 1298 esetben meg lehetett állapítani az elhalálozás dátumát, valamint a nevek is olvashatóak voltak. Neumann munkája képezte tehát alapját a szerző szóban forgó tanulmányának, amelyben a síremlékek szemiotikai és nyelvi elemzésén túl betekintést kaphatunk a zsidók halállal kapcsolatos hiedelem- és szokásvilágába is. Délnyugat-Szlovákiában a 16. században telepedtek meg a horvátok. A Pozsony közelében található négy községben - Horvátgurab, Nagysenkőc, Dévényújfalu, Horvátjárfalu - még mindig számottevő a horvátok aránya, nyelvüket mind a mai napig megőrizték, valamint kultúrájuk számos eleme is fennmaradt az idők folyamán. Júlia Domaracká írásában az említett négy horvát település temetkezési szokásairól szól oly módon, hogy először külön-külön jellemezi mind a négy községet, s kitér a temetőkben található síremlékekre és sírfeliratokra is. Ján Botík a horvátok köréből származó különféle írásos dokumentumok alapján rekonstruálja Horvátjárfalu és Dunacsún temetkezési szokásait. Ilyen forrás az a Horvátjárfaluból származó anyakönyv, amelyben az 1880-as évektől egészen 1902-ig találunk feljegyzéseket a születésekről, esküvőkről és elhalálozásokról. Szintén Járfaluból származik Jure Treuer községi krónikás 178 oldalas kéziratgyűjteménye, amely számos temetési éneket tartalmaz. A harmadik forrás, melyre a szerző tanulmányában támaszkodik, Horvátjárfalu és Dunacsún sírfeliratainak jegyzéke. Hana Zelinová a cseheknek a hamvasztásos temetkezési módszer és az ezt szervező egyesületi élet Szlovákiában való elterjedésében/elterjesztésében játszott szerepével foglalkozik. Az első Csehszlovák Köztársaság létrejöttét megelőzően a mai Szlovákia területén a hamvasztásos temetkezés csak csekély mértékben, elsősorban a két legnagyobb városban (Pozsonyban és Kassán) volt jelen. Az impériumváltást követően nagyobb számú cseh népesség érkezett Szlovákiába, amely elsősorban az iparvidékeken telepedett le. A bevándorló népesség társadalmi szempontból nagyon tarka képet mutat: voltak köztük tisztviselők, pedagógusok, ügyvédek, vasutasok, katonatisztek stb. Szlovákiában 1921-ben összesen 71 733 cseh nemzetiségű személyt tartottak nyilván. Ebben az időben a cseh és morva területeken a hamvasztásos temetés sokkal elterjedtebb temetkezési formának számított, mint Szlovákiában, amit a szerző a szlovákok erősebb vallási meggyőződésének tulajdonít. A cseh telepesek közül többen az ún. krematóriumi szövetségek, társulások tagjai voltak, s ezt a szervezetet Szlovákiában is létrehozták. Ennek hatására a hamvasztásos temetkezések száma Szlovákiában jelentős mértékben megnőtt, és a szervezetek, szövetségek is egyre szaporodtak. A Tiso-féle fasiszta szlovák állam idején ezek működését azonban azonnal betiltották, cseh találmánynak minősítették, és hivatalosan is a szlovákoktól idegen, a vallás ellen irányuló mozgalommá nyilvánították. Ezzel ellentétben a második világháborút követő időszakban a kommunista hatalom kimondottan támogatta a temetkezés ezen módját, mivel a vallási szertartások elleni harc egyik fontos eszközének tartotta. Mára az egyesületek felbomlottak, mivel - elsősorban az 1989-es rendszerváltást követően - a temetkezések szervezését a különböző temetkezési vállalatok intézik. A kötetet Tereza Habáňová tanulmánya zárja, amely szintén a Szlovákiában élő csehekkel kapcsolatos, és egy 2001-ben megvalósított program eredményein alapszik. Ebben az évben végezték el a Pozsony területén található temetők cseh feliratú síremlékeinek dokumentálását. Összesen 147, általuk cseh nyelvűnek minősített sírfeliratot jegyeztek fel. Időben ez az 1911-2000 közti időszakot öleli fel. A szerző írása három fő fejezetre tagolódik: 1. a cseh kisebbség síremlékei Pozsonyban az Osztrák-Magyar Monarchia idején; 2. a cseh kisebbség az első Csehszlovák Köztársaság idején, valamint 3. a Pozsonyban élő cseh kisebbség házasodási vonzáskörzete. Megjegyezzük, merész vállalkozás csupán a sírfeliratok (sok esetben csupán a név) alapján, szubjektív módon meghatározni az elhunyt nemzetiségét. De még merészebbnek tűnik ennek alapján a házasodási vonzáskörzet megállapítása, mert nem biztos, hogy egy ilyen, módszertanilag megkérdőjelezhető kiindulási alapból helytálló, valós következtetések vonhatók le. Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ján Botíknak köszönhetően a néprajzi szakirodalom egy hiánypótló kötettel gazdagodott, amely külalakra is nagyon tetszetős, reprezentatív jellegű munka. Értékét emeli, hogy szinte valamennyi tanulmány gazdag, nagyon jó minőségű képanyaggal egészül ki. Az 1995-ben elindított Múzeumok és etnikumok című projektum keretében született kötetek közül tartalmi és kivitelezési szempontból ez a mostani mindenképpen kiemelkedik. Kár, hogy a tanulmányok csupán szlovák nyelven olvashatók, egy angol vagy német nyelvű összefoglalás mindenképpen emelte volna értékét. S azt is nagyon sajnáljuk, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeinek múzeumaiban dolgozó magyar szakemberek tollából egyetlen tanulmányt sem olvashatunk. Ez azonban már nem Ján Botíkon múlott... L. Juhász Ilona