A Kalligram Kiadó az utóbbi években számos olyan kötetet megjelentetett, amelyek plasztikus képet nyújtanak a szlovák közgondolkodás européer vonaláról. Ebbe a sorba illeszkedik bele Ivan Kamenecnek, a neves szlovák történésznek a Hľadanie a blúdenie v dejinách (Keresés és tévelygés a történelem útvesztőiben) című tanulmánykötete is, amely a kiadó Dominó Könyvek sorozatában jelent meg. Bár történész munkájáról van szó, a kötetet azonban mégsem lehet a történészi szakma keretei közé beszorítani, hiszen a közel negyven írás nem csupán a történész Kamenecet ismerteti meg velünk, hanem sokkal inkább a közélet problémái iránt mélyen fogékony gondolkodó embert is. Kamenec a kötetbe néhány 1989 előtt megjelent írását is beválogatta, hiszen, mint írja: "végtére is nem tehetek úgy, mintha történészként 1989 után születtem volna ." A kötetbe rendezett írások nagy része azonban 1990 és 2000 között született, s a szlovákiai írott sajtóban jelent meg, esetleg valamely szakmai konferencián hangzott el. Az írások kronológiai sorrendbe vannak rendezve, ami utólag nem tűnik nagyon szerencsés rendezőelvnek, hiszen ezáltal erősen kiütköznek azok a műfaji és tematikai egyenlőtlenségek, amelyek általában a válogatott írásokat jellemzik. Az olvasónak esetleg az lehet az érzése, hogy olyan koktélt szervíroztak neki, amelybe minden fontos adalékot belekevertek, amely mindenki számára ízletes akar lenni, ám ezáltal igazából senkinek sem ízlik különösebben. A szakmailag kiművelt olvasót ugyanis nem biztos, hogy érdeklik az eredetileg napilapokban megjelent aktuálpolitikai vonatkozású írások, másokat viszont éppen az alaposabb történészi tanulmányok riaszthatnak el. Ivan Kamenec nem csupán a poros levéltárak ismerője, hanem a történészi szakma horizontján túllátó, a közélet problémái iránt affinitással viselkedő ember - erről a kötet írásai könnyen meggyőzik az olvasót. Persze Kamenecet leginkább a szlovákiai történésztársadalom problémái, a társadalom és a történetírás viszonya érdekli. A hetvenedik életévét is betöltő szerző visszapillantása ez saját szakmai múltjára, szembenézése az egész szlovák történetírással. Ezt eddig kevés történész tette meg, pedig lenne mivel szembesülni, hiszen a szocializmus évtizedeinek hazai historiográfiájáról minden elmondható volt, csak az nem, hogy objektivitásra törekedett, hogy mentes volt a pártosságtól és a marxista szemlélettől. Ivan Kamenec maga is beismeri, hogy a történészek nemcsak áldozatai, hanem formálói is voltak a rendszernek, s ő is azok között volt, aki az 1989-es csehszlovák történészkongresszuson inkább a hallgatást választotta, s nem állt ki az ott nyilvánosan meghurcolt néhány cseh történésztársa mellett. Ebből a szempontból az 1989-es rendszerváltás a szlovákiai történetírás szempontjából sokkal élesebb választóvonalat jelent, mint a magyarországi szakma esetében, hiszen ott a Kádár-rendszer értelmiséggel kapcsolatos politikájának "köszönhetően" a nyolcvanas években már viszonylag szabad keretek között fejlődhetett a történetírás, s máig időtálló művek születtek, addig szlovák történetírást erősen áthatotta a normalizáció szelleme. Azok közül a kérdések közül, amelyek Kamenecet foglalkoztatják, kiemelt szerepet kap a történészi pártatlanság és az objektivitáson alapuló szakmai tisztesség problémája. Talán furcsának tűnhet a kettő szembeállítása, de mégis jogos, hiszen míg az objektivitást alapvető szakmai erényként kell számon tartanunk, addig a sokak által annyit hangoztatott pártatlanság inkább valamiféle hiúságból felvett póznak tűnik. Victor Hugo írja valahol, hogy a szerző nem lehet pártatlan, a pártatlanság ugyanis olyan erény, amellyel még Tacitus sem rendelkezett. Kamenec nem is esik abba a hibába, hogy pártatlanságát bizonygassa, s nem is teheti, hiszen - mint ahogy írja - a történészt nagyon sok körülmény determinál: a társadalom, amelyben él; a család, a nemzet stb. Ezért állítja, hogy a történész munkája a történelemben való keresés és tévelygés, s a történelem feladata nem az, hogy tanítsa a kortársakat, hanem az, hogy nyugtalanító kérdéseket tegyen fel nekik, mintegy szembesítve őket saját világukkal. A szlovák történelmi munkákat olvasva a szlovák történetírás egyik kerékkötőjének azokat a beidegződéseket és hamis sztereotípiákat tarthatjuk - s erről Kamenec is hasonlóan gondolkodik -, amelyek még az elmúlt századokban rakódtak rá a szlovákok történelmi tudatára. A más közép-európai nemzetekhez képest viszonylag későn kiformálódó szlovák nemzet történetírói hagyományai csupán a 18. század második feléig nyúlnak vissza. Már ezek az első munkák (Juraj Papánek, Ján Sklenár stb.) megalapozták és Štúrék generációja véglegesen megerősítette a szlovák történetírás alapkoncepcióját, a romantikus szemléletű és elsősorban érzelmi alaptöltésű nemzeti-védekező történeti alapállást. Az ekkor kiformálódó motívumok - a nagymorva tradíció vagy Csák Máténak és Giskrának mint a "különálló szlovák területek" vezetőinek a misztifikációja stb. - fokozatosan beágyazódtak a szlovákság történelmi tudatába, s a mai napig részei a nemzeti hagyományoknak. Kamenec érzékeli azt, hogy a történészek ugyan ma már kevéssé azonosulnak ezzel, de bizonyos mértékig még mindig respektálniuk kell, hiszen sokkal könnyebb a történelmi tradíciókat kialakítani, mint azt a nemzet emlékezetéből kigyomlálni. Azok pedig, akik ezt meg akarják haladni, a szakma egy részének és a publicisztika által irányított közvéleménynek a kemény ellenállásába ütköznek. Kamenec szerint a rossz beidegződéseken kívül a 20. században a szlovák történetírásnak még további szélsőséggel is meg kellett küzdenie. Az elsőt a csehszlovakizmus erőltetése jelentette. Ahogy 1918 után a valójában nem létező csehszlovák nyelv lett az új köztársaság hivatalos nyelve, úgy a történetírás is egy nem létező csehszlovák múltat próbált megteremteni. Ma persze már furcsának tűnhet, amikor a korabeli történelemkönyvek a csehszlovák tradíciót nem csupán a dualizmus korszakáig, avagy a reformációig igyekeztek visszavezetni, hanem kétezer évvel visszamenőleg az időben. Az "udvari történészeken" kívül azonban a szlovák szakma ezt elutasította, s ellenreakcióként a szlovák múlt néhány alakjának és eseményének a glorifikálásában keresett menedéket. Ez a második világháború idején működő szlovák államban olykor militáns csehszlovákellenes kurzushoz, szélsőséges nacionalista szemléletű történetíráshoz vezetett. Ennek a hagyománynak a folytatóiként tartja számon Kamenec azokat a történetírókat, akik 1989-ig az emigrációban, a változásokat követően pedig az ilyen szélsőségeknek teret adó szlovákiai fórumokon nyilvánulnak meg. A szlovák historiográfia megosztottságát vizsgája a szerző a Kettéosztott történetírás című tanulmányában. Kamenec a szakma egyik nagy gondjának a politika és a történetírás összefonódását tartja, amely, mint írja, leginkább a nagy változások korára, a forradalmi időkre jellemző. A 20. századi szlovák történelem pedig gazdag volt az ilyen eseményekben. Az állandó átértékelések miatt viszont a szakma becsülete degradálódott, s részben sarlatánok és kvalifikálatlan publicisták kezébe került, akik nem a levéltárakban keresik a történelmi folyamatok magyarázatát, hanem a sztereotípiákban és a nemzeti előítéletekben. Ennek következtében a szlovák történetírás eme irányvonalát a permanens magyar- és zsidóellenesség és egyfajta plebejus szemlélet jellemzi - kifogásolja a szerző a tanulmányában. A nemzeti szempontból elvakult és az előítéletekre építő történetírás példájaként említi Milan Ďurica Szlovákia és a szlovákok története című könyvét. Kamenec valójában nem is magával a Szlovákiában olyan nagy visszhangot kiváltó könyv tartalmával foglalkozik, hanem sokkal inkább a mű megjelenését kísérő vitákkal. Ďurica könyvéről nagyon egyértelmű a véleménye: olyan munkának tartja, amelyben a koncepció uralkodik a tények fölött, s amelyben egyértelműen kimutatható a történelmi források meghamisítása és szándékos félremagyarázása. Ďurica könyvét, amelyet az akkori oktatási miniszter jóváhagyásával a szlovákiai iskolákba is eljutattak, Kamenec a nemzeti szempontból túlexponált történetírás mintapéldányaként említi. Ezt a megállapítást bizonyítja az is, hogy a könyv mintegy egynegyedét a Tiso-féle szlovák állam története teszi ki, amelyet Ďurica a szlovák történelem legfényesebb időszakaként jellemez. Az viszont már az egész szlovák társadalmat és tudományos életet jellemzi, hogy a könyvről igazából szakmai vita nem bontakozhatott ki, mivel a politika rögtön "lecsapott" a témára, s Ďurica könyve parlamenti vitanapok témája lett.

Ďurica könyve kapcsán eljutottunk ahhoz a témához, amely Kamenecet leginkább foglalkoztatja, s amely történészi kutatásainak középpontjában áll: a szlovák fasizmus és az antiszemitizmus. A kötetben található tanulmányok közel fele foglalkozik ezzel az igen csak ellentétesen megítélt időszakkal, amely afféle vízválasztó a szlovák történetírásban. Kamenec úgy látja, hogy a szakma egyik fele - főleg az emigráns történészek és a hozzájuk csapódó félkvalifikált történetírók - idealizálja ezt a korszakot, s magát Jozef Tisót, a le nem tagadható bűnöket pedig az ún. "kisebbik rossz" elméletével próbálja magyarázni, bár egyesek a holocaust tagadásáig is eljutnak; a másik fél pedig - szerencsére ők vannak többségben, és ők foglalják az egyetemi tanszékeket - a korabeli szlovák állam jelentőségét ugyan nem tagadja, de nevén nevezi a bűnöket és a bűnösöket. Kamenec, aki ez utóbbiakhoz tartozik, a holocaustot az egész emberiség tragédiájának tartja, s mint írja, főképp azért kezdett ezzel a témával foglalkozni, mert Szlovákiában eddig vagy nem beszéltek erről a témáról, ha pedig igen, akkor is óvatosan, nehogy ártsanak vele Szlovákia és a szlovákok jó hírének. Kamenec szembeszáll azokkal a szándékokkal, amelyek relativizálni, illetve kimagyarázni akarják a szlovákok szerepét a holocaustban, és úgy állítják be, mintha a 70 000 áldozatért csupán a németek viselnék a felelősséget. Idézi František Vnuknak, az emigráns történészek egyik vezéralakjának azt a megfogalmazását, amely szerint "egyetlen nemzetnek volt valós oka kitelepíteni a zsidókat államából, a szlovákoknak". Ehhez a "történészi" megnyilvánuláshoz sem Kamenecnek, sem nekünk nem lehet hozzáfűznivalónk, hiszen az ilyen állítások önmagukért beszélnek, s mindent elmondanak szerzőikről. Kamenec nem az ilyen xenofób nézetekre épít, szerinte ugyanis a szlovák társadalom egésze felelős a szlovákiai zsidók tragédiájáért, hiszen a lakosság nagy része nagy reményekkel fogadta a zsidók elleni gazdasági intézkedéseket. A szlovákság körében meglévő és a propaganda által tovább szított antiszemita érzések okozták, hogy Szlovákia volt az egyetlen olyan állam, amely a németek által nem megszállt, független államként saját erejéből hurcolta haláltáborokba a zsidóságot. A végső megoldást számos olyan intézkedés előzte meg, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a szlovák állam vezetői, köztük a sokak által idealizált Tiso elnök, mélyen elkötelezettek a fasiszta ideológia embertelensége iránt. Magyar szempontból egy érdekes mozzanatot is említ Kamenec. Eszerint rögtön az első bécsi döntés meghozatalát követően Tiso parancsára a Hlinka Gárda egységei kb. 7500 szlovákiai zsidót próbáltak áttelepíteni Magyarország területére, az akció azonban nem hozta meg a várt sikert. Kamenec írásai között van egy, amely magyar és főleg felvidéki magyar szempontból különösebb érdeklődésre tarthat számot. A szerző Esterházy Jánosról szóló írása eredetileg 2000-ben egy, a Helsinki Polgári Társulás által Nyitrán szervezett konferencián hangzott el, a szöveg egy része azonban minden bizonnyal az Esterházy-per újratárgyalásához készített szakértői jelentésből való átvétel. Ennél az írásnál érdemes hoszszabban is időznünk, s noha mai szemmel nem lehet egyetérteni Esterházy minden megnyilvánulásával, olykor mégis vitába kell szállnunk Kamenec szigorúnak tűnő véleményével. Az Esterházy-téma szimptomatikus jelenség a szlovákiai közéletben. Esterházy személyiségének a megítélése és elfogadása ugyanis az egész felvidéki magyarság megítélését és elfogadását magában rejti. Annak a fokmérője, vajon képes-e a többségi társadalom elfogadni, hogy a vele együtt élő kisebbséget más érdekek, motivációk vezérlik, hogy a kisebbségi másként gondolkodik, más érzelmi kötődésekkel rendelkezik. Ha ugyanis ezt nem tudják megérteni, akkor azt sem tudják elfogadni, hogy Esterházy egyetértett a békés revízió gondolatával, s cselekedeteit nem a csehszlovák állam, hanem saját nemzete iránti lojalitás mozgatta. Mivel a szlovák társadalom és a történészek sem tudják ma még ezt elfogadni, ezért Esterházyt merőben másképp ítélik meg, mint mi, magyarok, mint azok a magyar történészek, akik foglalkoztak e témával. Az nyilvánvaló, hogy Esterházy János politikai tevékenységének a feltárása még nem fejeződött be. Ezt nehezíti az, hogy alakja túlságosan is szimbólum értékűvé vált ahhoz, hogy mind a magyar, mind pedig a szlovák oldalon megfelelő objektivitással tudjanak hozzá közelíteni. Kamenec tulajdonképpen jól veszi észre, hogy "a 19. és 20. századi szlovák történelemben gyakori az, hogy a közélet egyes személyiségeit vagy glorifikálják, vagy teljes mértékben elutasítják, és negatív fényben tüntetik fel", ő viszont saját bevallása szerint objektivitásra és mértékletességre törekszik, s valamit fel is villant ebből - alapvetése azonban mégis hibás. Ugyanis hamis választás elé állítja Esterházyt, amikor azt fejtegeti, hogy a szlovákiai magyar politikusnak a csehszlovák állam által képviselt demokratikus elvek és a magyar kisebbség és magyar kormány nacionalista elvei között kellett választania. Szokatlan megfogalmazás ez a szerzőtől, aki saját maga is oly gyakran elutasítja a feketén-fehéren való látásmódot és a kizárólagos igazságot. Neki is látnia kell ugyanis azt, hogy a Csehszlovák Köztársaság nemzeti alapokon megszerveződött állam volt, amely kisebbségeitől polgári elveket követelt, maga azonban nacionalista elvek szerint működött. Azon pedig, hogy demokráciának lehet-e nevezni azt a rendszert, amely kisebbségeit nem kezeli egyenlőként, el lehetne vitatkozni. Esterházy életútjának, az általa oly sokszor kifejtett keresztény-konzervatív eszméknek az ismeretében tévesnek kell tartanunk Kamenecnek azt a megfogalmazását is, mely szerint "Esterházy egyszerre volt létrehozója, része és áldozata a szlovákiai totális rendszernek." Nehéz ugyanis Esterházy tevékenysége és az önálló szlovák állam totalitárius rendszere között ok-okozati összefüggést találni. Esterházynak ugyanis sem a szlovák önállósághoz, sem pedig a totális állam kiépítéséhez nem fűződhetett érdeke, hiszen mindkettő ellentétben volt a bécsi határok után Szlovákiában rekedt magyar kisebbség érdekével. A szlovák belügyminisztérium által sokáig nem is regisztrált, s amúgy is csak jelképes tevékenységet folytatható Magyar Párt vezetőjeként pedig gyakorlatilag semmi befolyása nem lehetett a szlovák állam politikájára, a totális rendszer kiépítésére. Nézeteivel kapcsolatban pedig álljon itt ismert nyilatkozata a szlovákiai magyar politika irányultságáról: "Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocialista párttá, annak megvan a maga oka. Ez német produktum, amit mi nem ismerünk el. A mi jelképünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt." A legnagyobb hibát azonban nem ott látom Kamenec véleményében, hogy ő is bűnnek tartja azt, hogy a szlovákiai magyarság vezetője negatívan ítélte meg a csehszlovák politikát s magának a csehszlovák államnak az eszméjét, hanem abban, ahogy párhuzamot von Esterházy János és Jozef Tiso felelőssége között. Kamenec ezt a párhuzamot Esterházynak a háború idején tett néhány nyilatkozatára alapozza. Ez a koncepció azonban alapvetően ellentmond minden realitásnak: a két politikus emberi kvalitásainak, politikai szerepének és lehetőségének, ám elsősorban felelősségének. Inkább Szarka László véleményével kell egyetértenünk, aki az Esterházy-vitával kapcsolatban többek között a következőket írja: "Ezért úgy gondolom, hogy csakis a zsidóüldözések éveinek történeti valóságát felejtve, illetve értve lehet egyenlőségjelet tenni - az adott kor frazeológiáját tükröző és taktikai engedményként felfogható - egynéhány kijelentés, illetve Esterházynak a szlovák parlamentben tanúsított bátor kiállása között." A fentiekben csupán néhány írást ragadtam ki a kötetbe sorolt negyven írás közül, kissé önkényesen azokat, amelyek engem a legjobban megfogtak, amelyekről úgy gondoltam, hogy a magyar olvasót leginkább érdeklik. A kötet azonban nem a magyar olvasó számára készült, Kamenec saját nemzete elé állít történelmi tükröt. Ha azonban alkalomadtán mi is felismerjük magunkat benne, az inkább csak hozzáad a tanulmánykötet értékéhez. Simon Attila