A magyarok hajlamosak magukat az első világháború utáni területi elrendezés legnagyobb veszteseinek tartani. Ez a nézőpont egyfelől reálisnak is tekinthető, de ezt a dolgot is, mint minden mást, több szemszögből is meg lehet vizsgálni. A nagyszámú kelet- és közép-európai német kisebbséggel szemben a magyar kisebbségek az első világháború utáni területi elrendezés és jó néhány krízis után a mai napig fennmaradtak, és az általuk lakott területeken, régióikban többséget alkotnak. Mint ismeretes, jelentős számú német nemzetiségű lakosságot telepítettek ki Csehszlovákiából és a mai Lengyelország területéről közvetlenül a második világégés után. Ezzel egy időben Magyarországról és az akkori jugoszláv területekről is elűzték a német ajkú lakosságot. Románia ezzel szemben "megtartotta" saját német kisebbségét, de később egyszerűen áruba bocsátotta őket. A Német Szövetségi Köztársaság ráállt, hogy fizessen a romániai német kisebbségért azért, hogy azok elhagyhassák az országot. Ez az abszurd vásár vezetett az erdélyi németség eltűnéséhez. Itt kell megemlítenünk a második világháború után történt lengyel eseményeket, amikor is az ország korábbi keleti határvidékéről a lakosságot áttelepítették a Németországtól nyert területekre. Az ott lakók évszázadok során szövődött gyökereit tépték ezzel szét néhány hónap leforgása alatt. Az ott maradt lengyel lakosság, immár litván fennhatóság alatt, azóta teljesen beolvadt az orosz ajkú kisebbségbe. A magyar kisebbségek helyzete, az alábbiakban vázolt katasztrófákhoz képest, viszonylag rendezetten alakult. A kívülálló szemével nézve úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencében élő nagyszámú magyar kisebbségek közül napjainkban egyedül a Szerbiában élő rész van közvetlen veszélyhelyzetben. Bár ott sem az elűzés, sem az eladás réme nem fenyeget, a statisztikai adatok alapján az utóbbi időben jelentősen csökken az ott élő magyarok száma. Az elvándorlók többsége főként a fiatalok közül kerül ki. A fentiekhez viszonyítva Szlovákiában és Romániában jobb a helyzet, és ez bizonyos mértékben Ukrajnára is érvényes. Ezekről a területekről természetesen szintén megfigyelhető bizonyos migráció Magyarország felé. Amennyiben Magyarország fenntartja azt a gazdasági növekedést, melyet az utóbbi öt-hat évben produkált, s az említett országok folytatják szinten aluli gazdaságpolitikájukat, pozitív változásokra nem számíthatunk. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az ilyen méretű elvándorlás nem jelent közvetlen veszélyt, s amint azt az alábbiakban bemutatandó kötet is bizonyítja, a magyar kisebbségek "életképességéhez" nem férhet kétség. A Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetének feltérképezése cseppet sem egyszerű feladat. Biztató kísérletként számolhatunk be a Magyarok a világban. Kárpát-medence című kiadványról. A könyv áttekintést nyújt a Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban és Ausztriában élő magyar kisebbségek helyzetéről. Az egyes országok magyar kisebbségeiről külön fejezetek íródtak, mozaikszerű elrendezésben. Az eredmény egy enciklopédikus mű különböző szerzők tollából. El kell, hogy mondjuk, hogy a könyv leggyengébb pontja is ebben keresendő. A szerkesztőknek nyilvánvalóan nem volt könnyű dolguk, hiszen, mint említettük, az egyes országokról szóló tanulmányok különálló fejezeteket alkotnak, és így azok szerzőinek ugyanazt a témát más-más módon kellett feldolgozniuk. Az alfejezetek címei ugyan megegyeznek, de tartalmuk, felépítésük, szerkezetük sajnos túl sok eltérést mutat, nemritkán zavarba ejtve az olvasót, aki ezen oknál fogva nem használhatja a könyvet enciklopédiaként. Ezt a hibát a szerkesztők elkerülhették volna, ha több átfogó, összefoglaló kivonatot iktatnak be a tartalmilag eltérő fejezetekből. A könyv egyéb hiányosságai főként a demográfiai adatok pontatlanságaiból, valamint a magyar kisebbségek jogállásának és a magyar nyelv használhatóságának problematikájából adódnak. A demográfiai adatok feldolgozása és bemutatása az egyes fejezetekben eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a velük való esetleges munkát, mivel nehezen összehasonlíthatóak. Példaként a romániai magyar kisebbséget említhetjük, melyről egy rövid áttekintést közöl a könyv. Ráadásul ebben az áttekintésben csupán két magyarok által lakott körzet adatait találjuk százalékban kifejezve, a további körzetekről a tanulmány már csak részadatokat közöl, egészen pontosan a román lakosság százalékarányát tünteti fel. A más nemzetiségű lakosság számából természetesen kikövetkeztethetünk egy hozzávetőleges adatot, de ez tovább nehezíti az olvasó munkáját. Hasonlóan zavaros kimutatást találhatunk azokban a részekben is, melyek a romániai városok nemzetiségi arányait elemzik. Kolozsvár esete erre tipikus példa. A városnak a könyv szerint 74 483 magyar nemzetiségű lakosa van. Ugyanakkor az olvasó jogosan hiányolhatja a város összlakosságának számát, melyet nem tüntettek fel. Különös, hogy a könyv csak azokat a városokat szerepelteti, ahol a magyarok többséget alkotnak. Így megtudhatjuk, hogy a 38 204 lelket számláló magyar közösség 82,9 százalékát alkotja Csíkszereda lakosságának. Némi számolgatás után kiderül az is, hogy hozzávetőleg 350 000 magyar Erdélyben olyan városban él, ahol kisebbséget alkot. Ez nem egyszerű statisztikai adat. Ha szélesebb kontextusban vizsgáljuk, rájöhetünk, hogy ez a tény a jövőben nagy szerepet fog játszani az erdélyi magyarság életében. Nem arról van szó csupán, hol alkot a magyarság kisebbséget vagy többséget, ezen túlmutatva hangsúlyozni kell azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy helyi szinten a magyar nemzetiségű közösség 45%-os vagy 5%-os arányt ér-e el. Szlovákiát tekintve a könyv valós képet ad az ott élő magyar kisebbség helyzetéről. Teszi mindezt úgy, hogy közben történelmi tényeket, adatokat is figyelembe vesz. Az első fontos következtetés, ami az adatokból leszűrhető, hogy a dél-szlovákiai területen élők közül sokakban kialakult a kettős identitás. Jó néhányuk önmagát a terület igazi birtokosaként azonosítja, és tisztában van azzal, hogy a régióban fontos tényezőként jelenik meg. Ez a tendencia fokozódni látszik. Érdekes példa Érsekújvár, ahol 1910-ben a lakosság 91%-a vallotta magát magyarnak. Ez a szám 1930-ban 45%-ra csökkent, majd 1941-ben újra 91%-ra ugrott. 1960 és 1970 közt 30%-ra esett vissza, de 1991-ben újra emelkedett. Ezt a nagyarányú mozgást csupán a háború utáni kitelepítésekkel nem lehet megindokolni, sokkal összetettebb dologról van szó. Az elmondottak alapján egyesekben az az elképzelés alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentős hányada aszerint vallja magát magyarnak vagy szlováknak, hogy épp melyik nemzet kerül előnyösebb helyzetbe. A kommunista rendszer összeomlása után az egyre nyitottabbá váló társadalmi rend egyik sajátossága, hogy az utóbbi időben megerősödött a magyar ajkúak nemzeti öntudata. Társadalmi struktúrákat összevetni városi vagy helyhatósági szinten természetesen nagyon nehéz feladat, különösen akkor, ha hét országra terjed ki a vizsgálat, s az országok mindegyikében sajátos adminisztratív rendszer működik. Mindenesetre egy rövid, tömör összefoglaló a könyv legelején az egyes országok eltérő rendszerének működéséről nagy segítséget nyújtott volna további következtetések levonásához. Hasonló gondok mutatkoznak az elemzésekben szereplő országok iskolarendszereinek tárgyalásánál is. A könyv az egyes országokban élő magyarok jogi helyzetéről és nyelvi jogairól csupán hiányos ismereteket közöl. Igaz, erre van néhány utalás, de csak alkalmi jelleggel, az átfogó elemzés azonban hiányzik. Pedig érdekes kérdések merülnek fel: Az adott országban a magyar hivatalos nyelv-e mint kisebbségi nyelv, azaz használható-e a közigazgatás minden szintjén? Milyen a magyarság státusa az egyes államokon belül? Létezik-e százalékminimum, melyet el kell érni ahhoz, hogy a magyar nyelv a hivatalokban használható legyen? Szélesebb körben használják-e a magyar nyelvet az adminisztrációban azokon a területeken, ahol a magyarok többséget alkotnak? Használhatóak-e hivatalosan a magyar helységnevek, egyenértékűek-e a többségi nemzet nyelvével? Fel vannak-e tüntetve az utcanevek mindkét nyelven? Az egyes országok bemutatása mellett a könyv tartalmazza jó néhány határon túli magyar szervezet és társaság nevét és elérhetőségét is. Megfigyelhető, hogy a nevek, címek szinte mindegyike a többségi nemzet nyelvén szerepel. Ez a jelentéktelennek látszó részlet fontos következtetések alapjául szolgálhat. A tradicionális magyar nevek eltűnése, eltüntetése magában hordozza azt a veszélyt, hogy kisebbség kollektív emlékezete, szellemisége is sérül. Szlovákiában a magyarlakta területek nagy részén mindkét nyelven használatosak a település- és utcanevek, miért félnek mégis feltüntetni őket? További fontos kérdés például, hogy a bírósági tárgyalás során lehet-e használni a kisebbség nyelvét, ha az ügy bonyolultsága azt indokolttá teszi? Elítélhető-e valaki megfelelő szintű tolmácsolás nélkül? Teljes mértékben kizárható-e a helytelen ítélkezés kommunikációs nehézségek miatt? A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a vallási tematikával. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a vallás valóban akkora szerepet játszik a magyar kisebbségek életében, mint amennyire a szerzők hangsúlyozzák. Szlovákiai tapasztalataim alapján úgy tudom, hogy a vallásokat és vallásfelekezeteket illetően nem húzódik éles határ szlovákok és magyarok közt. Igaz, Romániában, Jugoszláviában és Ukrajnában ez a kérdéskör problematikussá válhat, hiszen az ott élő többségi nemzetek a kereszténység egy másik ágát követik. Az általam felsorolt hiányosságok mellett a könyv jó szolgálatot tesz mint alapinformációk adattára. A következő lépés a Kárpát-medencei magyarság helyzetének összehasonlító vizsgálata lehet más közép-európai kisebbségek életkörülményeivel. Különösen érdekes lenne összevetni az olaszországi és a belgiumi német nyelvű kisebbség lehetőségeit a Kárpát-medencei magyarokéval, hiszen az említett területeken élő kisebbségek is az első világháború utáni határmódosítások után kerültek kisebbségi helyzetbe. Az összehasonlító vizsgálat érdekes eredményeket hozhatna, melyeket főként azokban az országokban lehetne kihasználni, melyek EU-tagságra pályáznak (elsősorban Szlovákiában és Romániában).

Azok az országok, melyek jelentős magyar kisebbséget mondhatnak magukénak, nem mutatnak hajlandóságot a föderalizmus elvén működő állam kialakítására, fejlesztésére, sőt Szlovákiában és Romániában - nem beszélve Jugoszláviáról - a nemzetállami eszme terjedt el. Nyilvánvaló, hogy ennek politikai éle a magyar kisebbség ellen irányul, amely ezen ideológia alapján másodrangú állampolgárrá válik. Ez a folyamat Szlovákia alkotmányán keresztül jól megfigyelhető. Az állam jogrendszerének alapját képező törvény kimondja, hogy Szlovákia lakosságát a szlovák nemzet alkotja, tehát nem a szlovák állampolgársággal bíró, esetlegesen más nemzetiségű állampolgárok. Nincs értesülésem hasonló határozott kinyilatkoztatásról a többi állam részéről, de az államigazgatás felől történő negatív diszkriminációt nem lenne értelme kétségbe vonni. A Kárpát-medencei régió fejlődési folyamataival szemben Nyugat-Európa államai a föderális struktúrát preferálják. Szülőhazámban, Finnországban az Ĺland-szigetek autonóm területet képeznek sok minden mellett főként azért, mert a terület teljesen egynyelvű, a svéd nyelvet használják (a lakosság 90%-a svéd nemzetiségű). A finn államberendezés kétnyelvű, de a fent említett szigetcsoport lakói egy nyelven, svédül használják földrajzi neveiket, akár postai címzésként is. Ez a speciális helyzet a szigetlakók számára a Finnország és Svédország között 1921-ben megkötött szerződés eredménye. A speciális státust nemzetközi szerződés garantálja, mely megköti Finnország kezét, s ezért radikális változtatásokat az ott élők életében nem tud eszközölni, igaz, ilyesmivel ez idáig nem is próbálkozott. Nem kellene talán vágyálomként kezelni hasonló ötlet megvalósítását a szinte teljesen magyar ajkú területek számára Erdélyben. Ez a terv valószínűleg provokációnak minősülne, és atrocitásokhoz vezetne az ország nacionalistái körében, mindazonáltal megvalósulása esetén sokkal közelebb hozná egymáshoz az érintetteket. Az ĺlandi példa bátorítást adhat, hiszen maguk az ĺlandiaiak, akik 80 évvel ezelőtt még Svédországhoz kívántak csatlakozni, e megkülönböztetett viszony hatására megváltoztatták elképzelésüket, és azóta sem történt törés a Finnország és Svédország közötti kapcsolatokban. Előttünk áll Dánia példája is, mely tiszta föderális államként működik Grönlanddal és a Feröer-szigetekkel, ez utóbbi területek ugyanis autonómiával rendelkeznek. A szövetségi államforma meghatározása alapján Németország és Ausztria szintén föderalista alapokon áll, akárcsak az Egyesült Királyság. Spanyolország az 1970-es évektől kezdve szövetségi struktúrát épít Katalóniával és a baszk területekkel. Az 1992-es olimpia idején Barcelonában, Katalónia fővárosában a katalán nyelv a játékok egyik hivatalos nyelve volt. Svájc szintén szövetségi állam, akárcsak Belgium, ahol két területi egység és három nyelv fonódik egybe. Még Franciaország is (amely Európa nagyjai közül az egyik legközpontosítottabb állam) szövetségi alapon egyezett ki Korzikával. Végül, de nem utolsósorban maga az EU sem más, mint egy nagy európai konföderáció alapja. A felsorolt államokkal szemben a Kárpát-medence országaiban a központosított hatalom kiépítésének és a nemzetállam kialakításának eszméje terjedt el s dívik a mai napig, ez az eszme pedig a legelemibb tételeiben mond ellent az európaiságnak és annak az Európának, melyhez csatlakozni szeretnének. A nyugat-európai föderalizmus egy egészen egyszerű tételen alapul, nevezetesen: a polgároknak jogukban áll úgy megszervezni saját közigazgatásukat, ahogy az nekik a leginkább megfelel. Nem ismernek el semmilyen okot ennek megkérdőjelezésére, legyen az történelmi vagy bármi más. Az 1930-as évek hírhedt eseményei után ezt nem is lenne értelme vitatni. Bár magában a könyvben ez konkrétan nincs kifejtve, nem szabad elfelejteni, hogy a benne szereplő országok közül többen pályáznak az uniós tagságra, és így fontos információkkal szolgálhatnak ezen a területen is. Nem lehet ugyanis csodálkozni azon, hogy az EU nem vár majd tárt karokkal olyan országokat, melyekben megközelítőleg hárommillió ember helyzete problematikus, ezt az Unió, tetszik vagy sem, nem fogja felvállalni. Ingatag helyzet kialakulására nem kell a szomszédba menni példáért. Az egyik legutóbbi szlovákiai történés ezt tökéletesen bizonyítja, gondolok itt az önhatalmúan megváltoztatott regionális felosztásra, melynek nem burkolt célja a magyar kisebbség ellehetetlenítése volt. Az ilyen és hasonló nyugtalanító történések finoman szólva nem használnak Szlovákia hírnevének, a térségben betöltött szerepének. Ezzel párhuzamosan önmaguk ellen fordított fegyverként nyugtalanító tendenciák mutatkoznak a magyarság körében is. Ilyen megnyilvánulásként említhetjük a nosztalgikus múltban élést a jövőbe tekintés helyett. (Erre egy példa a könyvben: több képet is közöl a Romániában élő csángókról az 1930-as évekből, ugyanakkor egyetlenegyet sem a mai helyzetről.) A helyzet egyetlen hosszú távú megoldása az lenne, ha a nagyszámú magyar kisebbség kollektív nyelvi és kulturális jogokat kapna, ám ez valószínűleg csak területi alapon lenne megvalósítható. Ezért cserébe a magyarok kinyilvánítanák hűségüket azon ország iránt, amelyben élnek. Megalkotni és megszilárdítani egy kisebbség jogi normáit nem egyszerű feladat; ezt leginkább egy kétirányú utcához hasonlíthatnánk, ahol mindkét félnek értékelnie kell saját magatartását, hozzáállását. Ahogy én tapasztaltam manapság Szlovákiában, a magyarság körében elterjedt az a tendencia, hogy maguk kurtítják meg saját nyelvi jogaikat, elkerülik nyelvük széles körű használatát, mintha tiltott dolgot cselekednének, amikor a hivatalos életben anyanyelvüket használják. A dolog úgy fest, hogy a magyar kisebbség beletörődött abba, hogy Szlovákia a szlovákok állama, s ebből egyenesen arra következtet, hogy Magyarország pedig kizárólag a magyaroké. Végezzünk el egy összehasonlítást! Nagyszámú francia anyanyelvű közösség él Belgiumban és Svájcban egyaránt anélkül, hogy magát franciának, a francia államhoz tartozónak tartaná. Ugyanakkor az említett közösség tagjai egyenragú nyelvi és kulturális jogokkal rendelkeznek a többi állampolgárral annak ellenére is, hogy statisztikailag kisebbségként vannak nyilvántartva. Magukat nem tartják kisebbségnek, hanem az állam szerves részének, melyben állampolgársággal bírnak. Hasonló a helyzet Finnországban, ahol 6%-nyi svédül beszélő közösség él. Mindkét nyelv az állam hivatalos nyelve (a már említett Ĺland-szigeteken a svéd a hivatalos nyelv), és a svédül beszélők egyenrangúnak tartják magukat a finn nyelvet használókkal. Nincs erős emocionális viszonyuk Svédországgal, nem kötődnek hozzá túlságosan. Szlovákiában ezzel szemben azt látni, hogy a magyarok belenyugodtak nyelvük lezüllesztésébe, mintha beletörődtek volna a nemzetállami eszme hatásainak örökérvényűségébe, hozadékait természetes folyamatként kezelik. Ha egy idegen érkezik egy teljesen magyar közösségbe, elképzelhető, hogy nem veszi észre, hogy a közösség, melybe megérkezett, teljes egészében magyar anyanyelvű. Törvényszerű, hogy a magyar nyelvi jelzések alapján úgy gondolja, hogy a közösség a szlovák többség elnyomása alatt áll, s csak egy szűk réteg vallja magát magyarnak. A szlovákiai magyar vállalkozók 80-90 százalékban magyar nemzetiségű vásárlókat látnak el, mégis gyakran az üzletben kizárólag a szlovák nyelvet használják, így maguk is azt a téveszmét erősítik, hogy a magyar nyelv másodrendű. Vannak hasonlóan gondolkodó emberek, akik a mindennapi életben a legtöbbet teszik azért, hogy bebizonyítsák, a magyar nyelv mi mindenre nem használható, közülük sokan magánemberként a legtöbbet panaszkodnak a magyarság helyzete miatt. (Azoknak, akik ezen csodálkoznak, figyelmébe ajánlom a könyvben szereplő cégek, társaságok névsorát, számolják meg, hány köztük a magyar!) Rejtély marad számomra, hogy engedheti meg egy magánvállalkozás, hogy naponta "arcul csapja" üzletfelei többségét azzal, hogy velük szemben olyan nyelvet használ, mely nem sajátjuk. Kizárólag a szlovák nyelvet használni a magyar többségű közösség tagjaival szemben azt mutatja, hogy a magánvállalkozóknak súlyos viselkedési, viszonyulási gondjai vannak, tudniillik arroganciát sugároznak a potenciális vásárlókkal szemben, amit valószínűleg visszamaradt kommunista csökevényként kell értelmeznünk. Ez nem csupán a magyar nyelv Szlovákiában való használhatóságának problémája, azon túl az üzleti életre is hatással van, hiszen köztudott, hogy sikert elérni a vevőnél a legfontosabb dolog egy kereskedő számára, és ha ezt bármiféle politikai viszony befolyásolja, az negatívan hat a gazdaságra, ami nem lehet a szlovák kormányzat célja. Az utóbbi tíz évben a magyar kisebbség kérdése nemzetközi színtérre terelődött. Ez alatt azt értem, hogy a kisebbségben élő magyarok helyzete nem csupán Magyarország és szomszédainak a problémája. Az igényesen megfogalmazott tények, a mélyre hatoló kutatási eredmények száma állandóan növekszik. Ezért szívből ajánlom a könyv egyes fejezeteit angolul is megjelentetni, többek közt azért, hogy alapként szolgáljon a további kutatásokhoz, és segítségül az európai szervezetek melletti elkötelezettségnek (EU, Európa Tanács, EBESZ). Az a tudás, amit ez a könyv nyújtani tud, az elmondott hiányosságok mellett mindenki számára érdekes és értékes lehet, akit az európai kisebbségek s ezen belül a magyar kisebbség helyzete foglalkoztat, érdekel. Rurik Martin Holmberg