A Fórum Társadalomtudományi Szemle 2001/1-es számában Vörös Ferenc Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896-1999 közötti időszakban című - tematikáját tekintve érdekes és izgalmas - tanulmányában szemet szúrtak nekem a szerző két községet is érintő felekezeti vonatkozású megállapításai. Bár reflexióm a feldolgozott téma tárgyához nem kötődik szorosan, tágabb közösségünk önismerete szempontjából mégis fontosnak érzem a reagálást.

A szerző tanulmánya elején általános képet fest a négy község (Balony, Diósförgepatony, Kiscétény és Nagycétény) népességéről, azok nemzetiségi és felekezeti megoszlásáról is. Az általam kifogásolt megállapítások nem a mindegyik településen abszolút többséget alkotó római katolikus, nem is a településeken csupán 1940-ig jelen levő és csak pár fővel képviselt izraelita vallású lakossággal kapcsolatosak, hanem a protestáns (református és evangélikus) valláshoz tartozókkal. A szerző számára rejtélyesnek tűnik, hogy azon két településen (Balonyon és Diósförgepatonyban), ahol protestánsok jelenléte is kimutatható a vizsgált időszakban, az 1880-tól 1910-ig terjedő időszakban az evangélikus lakosokat felváltották a reformátusok. Balonnyal kapcsolatban így fogalmaz: "Az evangélikusok érzékelhetően 1880-ban és 1900-ban vannak jelen a településen, őket hirtelen váltják 1910-től a reformátusok." (100. p.) Diósförgepatony esetében még nagyobb a talány: "A reformátusok csak 1900-tól vannak jelen a népszámlálási statisztikák szerint, igaz, rövid tíz év leforgása alatt 2,63%-ról 19,38%-ra ugrik az arányuk. Vagyis ez a közösség valamilyen, a statisztikai adatokban rejtve maradó okból majdnem megtízszerezte önmagát. Ezzel párhuzamosan az evangélikusok drasztikus megfogyatkozásáról számolhatunk be." (103-104. p.)

A három évtizedet átfogó időszakra vonatkozó népmozgalmi statisztikák megvizsgálása nélkül is - ismerve azt a tényt, hogy a Csallóköz falvaiban nagyjából a második világháborúig zárt élet folyt, a térségben tömeges áttérésekről egyik felekezetből a másikba nem tudunk - nyilvánvaló, hogy a jelenség okát máshol kell keresnünk.

A Vörös Ferenc által említett évek népszámlálási adatainak vallási hovatartozás rovatából kiderül, hogy 1880-ban az "evangelikus" ember vagy ágostaiként, vagy helvétként szerepel benne (a statisztikai rovat osztva van, akárcsak rómaira és görögre a katolikusok esetében), 1900-ban "ágostai hitvallású evangelikusnak" vagy "evangelikus reformátusnak" vallhatta magát valaki (a statisztikai kimutatásban "ágostai h. ev." és "ev. ref." szerepel), 1910-ben pedig "ágostai hitvallású evangélikusokat" és "reformátusokat" mutat ki a statisztika. Az idézett lehetőségeken szépen nyomon követhető a két legnagyobb protestáns felekezet nevének a változása: 1910-re ékezettel gazdagodik az evangelikus szó, míg a református felekezet nevéből eltűnik az evangélikus jelző.

A népszámlálási adatok szerint Diósförgepatonyban 1880-ban a 690 lakosból 169 volt helvét evangelikus (miközben ágostai evangelikus egyetlenegy sem!), 1900-ban a 723 lakos közül 119 az evangelikus református és 15 az ágostai hitvallású evangelikus, 1910-ben pedig 149 református és 14 ágostai hitvallású evangélikus élt a 769 lakost számláló településen. Mindezekből nyilvánvalóvá válik, hogy Diósförgepatonyban nem voltak rejtélyes áttérések, el- és odaköltözések, sem drasztikus létszámnövekedés, sem drasztikus fogyás: a felvett adatok a reformátusok folyamatos jelenlétéről tanúskodnak. Nem történt semmi egyéb, mint hogy a szerzőnek nem sikerült azonosítania a helvét evangelikus és az ev. ref. jelzővel jelölt hitfelekezet tagjait a reformátusokkal. (Igazából nem tudok mit kezdeni a szerzőnek a diósförgepatonyi reformátusok számának megtízszereződésére és az evangélikusok drasztikus fogyására vonatkozó mondataival sem, bár arra jók voltak, hogy mozgósítsanak.) Az említett adatok szerint a reformátusok aránya 1900-ban nem 2,63%, hanem 16,46% volt, tehát nem egész 3%-os növekedésről lehet beszélni. (Nem akarom bonyolítani a képet, de 1900-ban a balonyi reformátusok aránya 2,36% volt! Netán ezt az adatot alkalmazta volna a szerző - egy számelírás kíséretében - a diósförgepatonyiakra?) Az 1880-as adat figyelembevételével - a helvét hitvallásúak a lakosság 24,5%-át tették ki! - pedig egyenesen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a reformátusok inkább tért veszítettek, hiszen arányuk 1900-ra 8%-kal csökkent, számuk 1910-ben pedig abszolút számban kifejezve 20 fővel volt kevesebb, mint 1880-ban. Az evangélikusok esetében pedig nem lehet szó jelentős fogyásról, hiszen az 1900-ban 15, majd 1910-ben 14 fővel képviselt vallás csak 0,25%-os arányszámcsökkenést volt kénytelen elszenvedni, ami nem mondható drasztikusnak.)

A balonyi helyzet ugyanezen időszakban a következőképpen festett: 1880-ban 26 ágostai evangelikus és 16 helvét evangelikus lakott a helységben; 1900-ban 17 ev. ref. vallású személy élt ott, miközben ágostai hitvallású evangelikus egyetlenegy sem; 1910-ben pedig 23 református és 1 ágostai hitvallású evangélikus személy lakott a faluban. (Itt az ágostai evangélikusokra vonatkozó 1880-as adat ugyan némileg kilóg a sorból, de a felekezetek megnevezésének pontosítására irányuló igyekezetünket semmiképpen sem befolyásolhatja.)

Tekintettel arra, hogy még a kutató is átsiklott a fenti tényálláson, talán nem lesz érdektelen, ha az alig három évtized alatt lezajlott névváltozási folyamat ismertetése kapcsán rámutatunk az egymáshoz közel álló református és evangélikus egyház megnevezésének kialakulására is. Az 1517-ben Luther Márton wittenbergi Ágoston-rendi szerzetes által elindított reformáció nagyon hamar követőkre lelt Magyarországon is, elsősorban a német ajkú polgárok körében (Sopronban, Budán, a Szepességben, Erdélyben stb.). Globalizálódott világunk felől tekintve a dologra, szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan áramoltak már akkor is az információk - főként a vándordiákok és kereskedők révén. A külföldi reformációs történések egy az egyben rányomták bélyegüket a magyarországi folyamatokra is, ahol a protestáns eszmék terjedésének elsősorban a főúri birtokok adtak teret, pártolói közt számtalan tehetős család volt.

A reformáció történetében jelentős előrelépés volt, hogy a wittenbergi események után hat évvel Zürichben is győzött a reformáció. Ráadásul Zwingli Ulrich lelkész megvitatásra kibocsátott hatvanhét tétele sokkal szélesebb területet ölelt fel, mint Luthernek főként a bűnbocsánat és az üdvözülés témakörében meghirdetett tételei. Zwingli már egyféle erkölcstant és a gyakorlati életre vonatkozó eligazítást is kínált. Emellett megjelentek a dogmatikai, főként az úrvacsora értelmezésében megmutatkozó eltérések is. Bár 1529 októberében Marburgban személyesen is találkozott a két reformátor, mivel nézeteik nem közeledtek egymáshoz, elkerülhetetlenné vált a németországi és a svájci reformáció szétválása.

A hitviták korában szükségesnek bizonyult az új hittételek írásos rögzítése. Így születtek meg az ún. hitvallások, melyek módot adtak a tanok rendszerezésére, lényegük megfogalmazására. A reformáció "alapokmánya" a Luther legközelebbi munkatársa, Melanchton Fülöp által megszövegezett Ágostai hitvallás (Confessio Augustana) lett, melyet a német lutheránusok - akik magukat evangélikusnak, az evangéliumi szellem követőinek nevezték - az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen nyújtottak be a császárnak. (Erről a hitvallásról vette tehát a nevét az evangélikus egyház, amely Szlovákiában - Magyarországtól eltérően - mindmáig nevében viseli a helység nevét: Evanjelická cirkev augsburského vyznania na Slovensku.) A reformációs tanok finomodása következtében Magyarországon is keletkeztek hitvallások. Közülük megemlítendő az 1549-ből származó Confessio Pentapolitana (ún. Ötvárosi hitvallás), amely az Ágostai hitvallásból kiindulva első ízben fogalmazza meg öt város (Bártfa, Eperjes, Kassa, Lőcse és Kisszeben) vallásos álláspontját. Később ezt vette alapul a Confessio Heptapolitana, a hét alsó-magyarországi bányaváros (Bakabánya, Besztercebánya, Bélabánya, Körmöcbánya, Libetbánya, Selmecbánya és Újbánya), majd tizennégy szepességi város hitvallása, a Confessio Scepusiana is. Ezen hitvallásos iratok megszövegezése és királyi jóváhagyása által a lutheránus eszmék polgárjogot nyertek Magyarországon.

Mindezzel párhuzamosan - főként Luther 1546-ban bekövetkezett halálát követően - egyre erőteljesebben jelentkezik Magyarországon a reformáció helvét irányzata. Zwingli Ulrich tanait a reformáció újabb nagyot alkotó személyisége, Genf reformátora, Kálvin János gondolja tovább. Fő műve a Keresztyén vallás rendszere (Institutio Religionis Christianae) címet viseli, amely 1536-os első megjelenését követően fokozatosan bővült, és végleges formát 1559-ben öltött. Ez a munka tekinthető a helvét reformációs irányzat teológiai alapvetésének. Kálvin mellett meg kell még említeni a reformáció egyik legnagyobb munkabírású egyéniségét, Bullinger Henriket, aki Zwingli utódja lett Zürichben. Hatalmas levelezést folytatott, a magyarországi eseményekre - Mohács után vagyunk, az ország három részre szakadt! - is kiterjedt a figyelme. Személyisége is hozzájárult ahhoz, hogy 1549-ben meg tudta kötni Kálvinnal az ún. zürichi egyezményt (Consensus Tigurinus), amely megteremtette a különböző - a német és francia nyelvű gyülekezetek által képviselt - helvét irányok egységét.

A helvét irányzat magyarországi térnyerésében mérföldkövet jelentett az 1552-ben megtartott beregszászi zsinat, ahol több dogmatikai kérdésben svájci szellemű határozat született, bár a résztvevők még kissé idegenkedtek a kálvini puritánságtól. A következő lépcsőfokot az 1562-ben elfogadott Debrecen-egervölgyi hitvallás (Confessio Debreceniensis) jelentette, amely az első magyarországi "református" hitvallási iratnak számít. Ugyancsak svájci jellegű programot fogadott el az 1562-ben a zempléni Tarcalon ülésezett zsinat, mely a következő évben az erdélyi Tordán folytatta munkáját: az ott megszületett hitvallás a Tarcal-tordai hitvallás nevet viseli. Miközben a 16. század hatvanas éveinek forrongó légkörét jól jellemzi a számtalan teológiai tanácskozás, lassan eljutunk az 1567-ben Debrecenben megtartott, kiemelkedően fontos zsinati ülésig. Ezen az "alkotmányozó" ülésen Méliusz Juhász Péter vezetésével jövőt formáló döntések születtek, melyek közül talán az volt a legfontosabb, hogy a résztvevők azonosultak a már említett Bullinger Henrik zürichi lelkész által írt és 1566-ban (tehát egy évvel korábban!) véglegesített hitvallási irattal, a Második helvét hitvallással. Jelen reflexióban fontos rámutatni, hogy erről az iratról nevezték 1881-ig - Svájcra utalólag - a ma reformátusként ismert egyházat helvét hitvallású egyháznak. Méliusz Juhász Péter érdeme tehát, hogy megszületett az az egyház, melyet Kálvin János után sokszor - teológiai szempontból korántsem biztos, hogy helyesen - kálvinistának is neveznek.

Most pedig ugorva három évszázadot, rögzítsük azt a tényt, hogy a református egyház önszerveződése - a rekatolizációs törekvések sikere és a velük összefüggő Habsburg-önkény számtalan megnyilvánulása miatt - hihetetlenül sokáig, egészen a már említett 1881. évig tartott. Tulajdonképpen az akkor Debrecenben összeült zsinaton "született meg", konstituálódott az egységes igazgatású református egyház, amelyet az erdélyi egyházkerület csatlakozásával öt egyházkerület (dunántúli, dunamelléki, tiszáninneni, tiszántúli és erdélyi) egyesülése teremtett meg. (A történeti valósághoz hozzátartozik az is, hogy sajnos csak rövid időre, hiszen az első világháborút követő trianoni szerződés miatt negyven évig sem állhatott fenn.). Az 1881-es alkotmányozó zsinat (az első olyan zsinat, melyen az egész Magyarország reformátussága képviselve volt) döntése értelmében az egyházi szervezet hivatalos megnevezése "Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház" lett. Megjelölésére az ev. ref. rövidítést használták, ez szerepelt az 1900-as népszámlálási adatoknál is. A zsinat által alkotott törvényeket I. Ferenc József magyar király 1882. október 11-én szentesítette.

A következő zsinati ülésre 1891 decemberében Budapesten került sor, majd az 1904-ben kezdődött II. budapesti zsinat 1905. november 22-e és december 13-a között megtartott harmadik ülésszakán ismét terítékre került az egyházalkotmány. Az ott és akkor megszületett döntés értelmében "református"-ra rövidült az egyház hivatalos neve. I. Ferenc József király 1907 februárjában hagyta jóvá a II. budapesti zsinat által alkotott törvényeket, melyek 1907. augusztus 1-jei hatállyal léptek életbe. Tehát tulajdonképpen ekkortól szerepel az egyház hivatalos megnevezésében a - letisztult, könnyebben használható, a legnagyobb protestáns felekezetek összekeverését megnehezítő - "református" jelző. (Megjegyzendő, hogy komoly öszszetévesztésre még az 1991-es szlovákiai népszámláláskor is sor került: reformátusokat csak az előzetes adatok közlése során mutattak ki, a végleges adatok már nemes egyszerűséggel összemosták a reformátusokat az evangélikusokkal...) A névrövidülés utóéletéhez hozzátartozik az 1908 elején kiadott belügyminiszteri rendelet is, amely - hivatkozva a vonatkozó zsinati törvényre és a király általi szentesítésére - olyan értelmű utasítást tartalmazott, hogy az anyakönyvezés során az evangélikus református vallást ezentúl reformátusnak kell nevezni. Láthatjuk tehát, hogy az 1910-es népszámlálási adatok közt okkal és joggal szerepelt a "református"-ra egyszerűsödött felekezeti megnevezés.

A fentebb leírt folyamat igazolására hadd álljon itt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház hatályos alkotmánya 1. cikkelyének első fele, amely szintén utal a református egyház megnevezésének változásaira: "A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház (a továbbiakban csak 'Egyház'), amelyet eddigi törvényeink Helvét Hitvallású Evangélikus Egyháznak, Evangélikus Református Egyháznak és végül Református Egyháznak neveztek, a Jézus Krisztus egyetemes Anyaszentegyházának része."

Összegzésképpen elmondható, hogy az idézett népszámlálási statisztikák megfelelő rovataiban a helvét evangelikus, az ev. ref. és a református felekezet alatt az az egyház értendő, amely idestova egy évszázada egyetlen szóval identifikálható: református.