Egynéhány esztendeje megjelent összeállításában alighanem a leghatásosabb módját választotta Jörg von Uthmann annak, miként lehet a nemzeti előítéleteknek egyszer s mindenkorra (?) élüket venni. Egy hamburgi kiadó jóvoltából összeállította ugyanis a nemzeti előítéleteknek - népekre lebontott - antológiáját. Napi használatát, alig leplezett iróniával, a középkori zsolozsmáskönyvek mintájára ajánlja mindazoknak, akik Németország "idegenné válását" óhajtják megakadályozni. Minden elképzelhető rossz tulajdonságaikkal szerepelnek benne a törökök és az arabok éppúgy, mint a franciák, a csehek vagy a belgák (?), sőt - a balkáni népek társaságában! - a magyarok sem maradnak ki (a szlovákokat viszont hiába kerestem a gyűjteményben). Ám mindezen túlmenően - s egyrészt itt lóg ki az (ön)irónia lólába - megkapják a magukét a németek (valamint külön az osztrákok és a svájciak is), továbbá - mivel az összeállító nem tudta eldönteni, hogy a zsidók nép-e vagy pedig vallás - a zsidó összeállítás ellensúlyaként összefoglalóan a keresztények is. Aki végigolvassa a Tacitussal kezdődő, Lutheron és Bismarckon végighúzódó, majd Thomas Mann-nal, Hitlerrel vagy Adenauer kancellárral záruló idézet- és közmondásgyűjteményt, az megállapíthatja, hogy minden nép szomszédai piszkosak és lusták, hazugok és tolvajok, nőik kövér trottlik vagy éppenséggel aszott söprűnyelek. "Ezen jellemzések nyugodtan alkalmazhatók azon népekre is, amelyek e gyűjteményben nem kaptak helyet" - adja meg végezetül az általános érvényű használati utasítást az összeállító (Jörg von Uthmann: Vorurteile halten warm: einige bescheidene Vorschläge, der Überfremdung Deutschlands zu wehren, nebst einer praktischen Anleitung für Stammtischgespräche. Hamburg, Hoffmann und Campe, 1995, 254 p.).

A téma végső soron nem új, hiszen a nemzeti sztereotípiák problematikájának mára óriási az irodalma. Csak a legutóbbiak közül említsük itt meg Hanák Péter tanulmányát (Másokról alkotott kép. In: A kert és a műhely. Budapest, Balassi, 19992, 65-88. p.) vagy Rákos Péter könyvét (Nemzeti jelleg - a miénk és a másoké. Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők. Pozsony, Kalligram, 2000, 175 p.). A német szakirodalom jóval gazdagabb ezen a téren (minden túlzástól mentesen nevezhető "könyvtárnyinak"), s ami részben megkülönbözteti a magyartól, hogy irodalmárok, történészek, politológusok, művelődéstörténészek mellett néprajzkutatók is foglalkoztak/foglalkoznak a nem kis mértékben szerteágazó témakörrel (vö. Helge Gerndt [szerk.]: Stereotypvorstellungen im Alltagsleben. Beiträge zum Themenkreis Fremdbilder - Selbstbilder - Identität. München, Münchner Vereinigung für Volkskunde, 1988, 237 p.). A német néprajz örökifjú fenegyerekének tartott Hermann Bausinger - aki az ötvenes évek óta számos, korábban tabunak számító témához nyúlt, illetve korábban fel nem ismert nézőpontból szemlélve elemzett jelenségeket - legutóbbi könyvében a nemzeti (ön)sztereotípia jelenségét vizsgálja. Már maga a cím (Tipikusan német) is bizonyos szkepszist sejtet a szerző részéréről, amit csak aláhúz az alcím: Mennyire németek a németek? A könyvet végigolvasva aztán kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

A kérdés persze úgy is feltehető, hogy "mi a német?". E kérdésfeltevés sem ismeretlen a magyarban (gondoljunk csak a Szekfű Gyula által a harmincas évek végén összeállított kötetre: Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 556 p.), de ugyanúgy foglalkoztatja a cseheket (vö. Jan Patočka: Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996, 405 p.), mint ahogy a brit identitás, a "mi a brit?" kérdése az utóbbi években szintén lázban tartja Albion lakóit. Vannak-e olyan nemzeti vagy etnikus specifikumok, amelyek egy időben, egy adott nemzetre és csakis arra az adott nemzetre jellemzőek? Hermann Bausinger könyve, német szemszögből, lényegében erre az általánosan is megfogalmazható kérdésre keresi a választ, s ebből én azt olvasom ki, hogy nincsenek. Melyek azok az objektív és szubjektív jelenségek, amelyek a "tipikusan német" kategóriáját töltik ki, és mi a melegágya az efféle sztereotípiák, előítéletek kialakulásának? Ahhoz persze, hogy beszélni tudjunk a tipikusan német jelenségekről, tudnunk kellene, hogy "mi a német", pontosabban azt, hogy a szerző mit, kiket sorol a német kategóriába, egyáltalán: kit tart németnek. Nos, ez a kötetből nem derül ki egyértelműen. Hol a német útlevél bejegyzése mint összetartó erő (állampolgárság!), hol a német nyelv (nemzetiség?) szerepel fő kategóriái körében. Mivel a nemzeti sztereotípiák "nemzeti" talajon fejlődtek ki, számomra problematikusnak tűnik a nemzeti helyettesítése a viszonylag új keletű állampolgárság kategóriájával. Tudom, kényes kérdés ez Németországban (és mai folyamatos kerülgetése talán még tipikusan németnek is mondható), ám megkerülni mégsem lehet. Itt engedtessék meg egy személyes élményből fakadó közbevetés. Amikor első alkalommal kerültem ki hosszabb időre Németországba, problémát jelentett számomra, hogy a különféle nyomtatványokon szereplő "nemzetiség" rovatot miként töltsem ki. Arról van szó, hogy nagyon jól tudtam, nem a nemzetiségemre, hanem az "állampolgárságomra" kíváncsiak. Salamoni döntéssel "szlovákiai magyart" szoktam a kérdéses rovatba beírni. Azóta megváltozott a helyzet, a hasonló nyomtatványokon már az állampolgárság szerepel kérdésként, ahová az ember minden identitászavar nélkül beírhatja, hogy "szlovák". Nyilvánvaló, hogy mindez nem lenne kérdés egy francia, egy angol számára, miközben egy magyarországi magyar vagy szlovákiai szlovák számára sem jelentett volna fejtörést. Attól még azonban ez a probléma létezik, s nyilván nem én lehettem az egyetlen, akinek ez gondot okozott, mert különben néhány esztendő leforgása alatt nem változattak volna a nyomtatványokon. De térjünk vissza Hermann Bausinger könyvéhez! Foglalkozik-e a szerző mondjuk a dél-tiroliakkal, az erdélyi szászokkal, az osztrákokkal vagy a Volga menti németekkel? Vagy foglalkozik-e a német útlevéllel és német állampolgársággal rendelkező magyar anyanyelvű "németekkel" vagy a német útlevéllel rendelkező horvátokkal, törökökkel, kurdokkal? Az 1996-ban Mister Germanynak megválasztott, németül anyanyelvi szinten beszélő színes bőrű fiatalember (és társai) vajon vizsgálati tárgyát képezte-e? Az utóbbi kérdés persze nemcsak e könyv kapcsán fogalmazható meg, hanem egyre erőteljesebben vetődik fel az irodalom terén is. Mennyiben német, mennyiben "kisebbségi", mennyiben "emigráns", mennyiben "vendégmunkás" irodalom az, amelyet németül alkotó, Németországban élő, talán német útlevéllel is rendelkező, származásuk (részben kultúrájuk, mentalitásuk) révén azonban máshová kötődő írók művelnek? Német író-e Emine Sevgi Özdamar? (Vö. Hiltrud Arens: "Kulturelle Hybridität" in der deutschen Minoritätenliteratur der achtziger Jahre. Tübingen, Stauffenburg Verlag, 2000, 246 p.) Ilyen alapon persze Heinrich Heine, Stefan Zweig, Joseph Roth vagy - hogy egy teljesen mai és beszédes példát hozzak - Marcel Reich-Ranicki helye is megkérdőjelezhető lenne a német irodalomban, illetve Petőfié vagy Radnótié a magyarban, Pavol Országh Hviezdoslavé a szlovákban. A sort persze folytathatnám, ám komoly felvetésük legfeljebb a kérdező pszichopatológiai diagnózisához szolgálhatna adalékul. Tehát semmiképpen nem a származás tesz valakit magyarrá, szlovákká vagy németté. Most pedig nézzük a munka konkrét felépítését, hiszen az azért jóval több, mint a nemzeti sztereotípiák vizsgálata!

A szerző a rövidebb alfejezetekre tagolt mondanivalóját a következő fejezetekbe rendezte:

1. . A tipizálás értelme és értelmetlensége;
2. Nemzeti sajátosságok ítélőszék előtt;
3. . Jelképek és jelképes alakok;
   
4. Jellegzetesen német - egy leáldozóban lévő modell?
   
5. Mindezt a Függelékben irodalomjegyzék és mutató egészíti ki. Nézzük csak meg azonban ezeket részletesebben!

Az első fejezetben azokra a folyamatokra, szemléletmódokra mutat rá, amelyek bizonyos embercsoportok, népek, nemzetek kategóriákba sorolását kiváltják. Az általánosítás, a tipizálás jöhet egyrészt kívülről (ebben az esetben főként a sajáttól eltérő tulajdonságok emelődnek ki, s általában a "negatív" jelenségekre esik a nagyobb hangsúly), másrészt belülről (ilyenkor főleg az erények, kisebb mértékben az önironikus, önkritikus szemléletmód dominál). "Minden nemzet - írja Schopenhauer - gúnyolódik a másikon, és mindegyiknek igaza van." Kétségtelenül sarkított megfogalmazás, de korántsem alaptalan: a nemzetkarakterológiai sztereotípiák évszázados (ha éppenséggel nem évezredes!) - persze szubjektív! - megfigyeléseken alapulnak, ezért nem lehet kézlegyintéssel, vállrándítással átsiklani fölöttük. Valami örök emberit fejeznek ki, ami már a különféle névcsúfoló gyermekrigmusokban vagy a (mellesleg: szintén nemzetközi!) falucsúfolókban is megnyilvánul.

A következő fejezetben a szerző tehát sorra veszi azokat a jellegzetességeket, amelyeket kívülről a németekre szokás aggatni, illetve azokat, amelyekkel a németek jellemzik önmagukat előszeretettel (a kettő nem minden esetben különbözik egymástól!). Ily módon szóba kerül a legendás német rend- és tisztaságszeretet éppúgy, mint a szorgalom, az utazási kényszer vagy a "nemzeti" ételek, illetve az, hogy valóban humortalan nemzet-e a német és hasonlóak. Ami számomra kissé problematikussá, de legalábbis egyoldalúvá teszi ezt a szemlét, az az, hogy a szerző szinte kizárólag az amerikaiak vagy franciák, angolok vagy kínaiak szemszögéből vizsgálja a német karaktert. Részben jogos ez a hozzáállás, hiszen messzebbről szemlélve (franciák?) jobban előtérbe kerülnek, kiugranak a jellegzetességek, a különbözőségek. Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa felől vizsgálva a dolgot viszont az derül ki, hogy sokuk nem is annyira jellegzetesen német, illetve sokat éppen fordítva ítélnénk meg: az amerikaiak szerint például a németekre jellemző, hogy gondosan körbekerítik házaikat, míg a kelet-európai utasnak Németországban a házak körbekerítetlensége tűnik fel.

Hatásos lenne persze Bausinger példáit széljegyzetelni, kelet-európai példákkal, tapasztalatokkal konfrontálni, ám ez végzetesen szétfeszítené egy recenzió kereteit. Számomra e fejezet egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy - mint minden - a nemzeti sztereotípiák is relatívak. A másik nagy tanulság pedig az, hogy a német nyelvterület nyugati határa egyszersmind erőteljesebb kulturális határt jelent, mint a keleti. Magyarán: a német mentalitás, a német kultúra sokkal több szállal kapcsolódik a tőle keletre fekvő szomszédos területekhez, mint nyugat felé. Márai Sándor írja némi (ön)iróniával az Egy polgár vallomásaiban, hogy amikor az első világháború után először utazott Belgiumon keresztül Németországból Franciaországba, a határ átlépése után boldogan sóhajtott fel: íme, Európában vagyok: "Minden 'európai' volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely 'egészen más' volt, olyan 'európai' volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni. Nyilván 'európai' volt számunkra a lószőr is, amely kilógott a kupé rongyos üléséből." Márai egy akkori életérzést fogalmaz meg önironikusan, s valahol ezt a szubjektív életérzést Bausinger könyve is alátámasztani látszik.

A következő fejezetben Hermann Bausinger más aspektusból közelíti meg a nemzeti sajátosságok kérdését. Azokat a szimbólumokat, jelképes alakokat, nemzeti emlékhelyeket stb. veszi számba, amelyek a németek identitásának így vagy úgy a kifejezői. Ez már itt nem a "tipikusan német" kérdése tehát, hanem azoké a kulisszáké, amelyek a "tipikusan németet" körbeveszik. Először a német nemzeti szimbólumokkal (nemzeti színek, címer, himnusz) foglalkozik, bemutatva azok kacskaringós történetét. Amint hangsúlyozza, részben a történeti események hatására, részben a német nyelvterület erős tagoltsága következtében a fent említett nemzeti szimbólumok nem játszanak a németek (a németországi németek!) mindennapjaiban olyan meghatározó szerepet, mint másutt. Például a magyaroknál. A nemzeti trikolór, a címer és a himnusz nálunk - miközben állami jelkép - egyszersmind "össznemzeti" szimbólum is. A magyar himnusz eléneklése Szlovákiában egy nemzeti ünnepen nem jelenti egyszersmind azt, hogy az éneklők határmódosításra törekednének. Nem egy másik ország himnuszát éneklik ugyanis, hanem a magyar himnuszt. A németek esetében, amint említettem, ezek a jelképek nem játszanak ilyen meghatározó szerepet. Ennek ellenére szívesen olvastam volna arról is néhány mondatot, hogy jelent-e valamit, s ha igen, akkor mit a német trikolór vagy címer mondjuk Dél-Tirol német lakossága számára, hiszen Dél-Tirol helyzete egyáltalán nem volt közömbös a németek számára sem ("Stille Hilfe Süd-Tirol"). De arról is szívesen olvastam volna, hogyan érez, hogyan viselkedik egy elzászi német vagy egy erdélyi szász a német himnusz hallatán. Csak részben kapcsolódik ide, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam: a mai Délnyugat-Szlovákia területén a tatárjárás után, majd a 18-19. században jelentős számú német kolonista telepedett le. Ezek nagyobbik része a 20. század elejére teljesen elmagyarosodott vagy elszlovákosodott. Egykori német származásukat csak a falunevek (Németgurab, Németszőgyén stb.) és az ott élő családok németes hangzású nevei jelzik. A kilencvenes évek elején Dél-Szlovákia-szerte divatba jött a települések címereinek, zászlóinak az elkészíttetése. Ezeket jó esetben történeti források felhasználásával és a település egyéb adottságainak figyelembevételével (nem túlzás!) gyártotta szinte futószalagon néhány heraldikus. Szőgyén (amely az 1923-as egyesítés előtt két települést, Magyar- és Németszőgyént jelentett) címerébe belekerült többek között a falu határában régészeti feltáráson előkerült neolitikus "ülő Vénusz"-szobor rajza, illetve - a korai német telepesekre utalva - a német birodalmi sas rajza is. Egy német nemzeti jelkép így öröklődik tovább egy dél-szlovákiai magyar falu címerében...

Térjünk azonban vissza Hermann Bausinger könyvéhez! A Jelképek és jelképes alakok című fejezetben a már említett nemzeti szimbólumokon túlmenően foglalkozik a német történelmi emlékhelyek históriájával és szerepével az ország mai lakosságának mindennapjaiban, a német folklórnak és az irodalomnak a németeket jelképező figuráival (Siegfried, "deutscher Michel", Faust stb.), valamint a német tájegységek "nemzeti" jellegével. Az, hogy egy nép nemzeti emlékhelyeket hoz létre magának, semmiképpen nem német specialitás, s Bausinger sem emiatt foglalkozik a kérdéssel. Az elemzésből azt hiányolom csak (megint!), hogy példái közül következetesen hiányoznak a mai Németország határain kívül eső emlékhelyek. Johann Nepomuk Hummel és Wolfgang Amadeus Mozart pozsonyi, illetve salzburgi emlékei például vagy Thomas Mann zürichi sírja... A német nemzeti identitásnak ugyanis - véleményem szerint - ezek is szerves részei (kellenének, hogy legyenek).

A negyedik fejezetnek már a címadó kérdő mondata is sokat sejtető: Jellegzetesen német - leáldozóban lévő modell? A szerző itt az egykori NSZK-NDK kettősség máig meglevő hatásait vizsgálja. Megállapítja, hogy a jó négy évized az "új tartományok" lakóinak egy "részidentitást" kölcsönzött: miközben németek, számos tulajdonságuk, mentalitásuk meg is különbözteti őket nyugati "testvéreiktől". Hasonló különfejlődés megfigyelhető a több mint nyolc évtizede Magyarország határain kívül élő magyar népcsoportok populáris kultúrájában is. A más-más államkeretekbe tartozó magyarok mindennapjait számos egymástól eltérő befolyás érte, amit nem lehet nem észrevenni, miközben azonban az sem tagadható, hogy ezek egységesen magyarok lennének. Bausinger az "idegen németek" kérdésével is foglalkozik. Azzal a problematikával tudniillik, hogy a Németország területén hosszabb-rövidebb ideje (gyakran több generáción keresztül!) többmilliós nagyságrendben élő nem német állampolgárságú vendégmunkások miként illeszkednek be a német mindennapokba, miként tudják megőrizni eredeti kulturális identitásukat, miközben a mindennapi életben (a munkahelyen, a hivatalokban stb.) "németként kell funkcionálniuk". Nem esik szó azonban azokról a már korábban említett idegen származású német állampolgárokról, akik németnek vallják ugyan magukat, van német útlevelük is, úgy beszélnek németül vagy bajorul, mint a tősgyökeres németek, illetve bajorok, ám származásuk, vallásuk, kultúrájuk, mentalitásuk, bőrük színe mégis megkülönbözteti őket a németektől. Milyen szerepet játszanak ők a "tipikusan német" találóskérdés-játékban? Nem tudom a választ, és éppen ezért kíváncsi lettem volna Hermann Bausinger véleményére. A szerző ebben a részben hozza szóba egyébként a második világháború után Németországba "visszatelepült" kelet-európai németek kérdését is, akik sok esetben még nehezebben illeszkedtek/illeszkednek be a mai német mindennapok valóságába, mint sok vendégmunkás. Jól-rosszul ők is tudnak általában németül, előbb-utóbb a német állampolgárságot is megkapják, s valahogy mégis kilógnak a sorból. Őseik 200-250 esztendeje, kivándorlásuk előtt még "tipikusan németek" lehettek, ám ők mára miért nem azok? Miközben a 18. században a Kárpát-medencébe nagy számban érkezett németek a helybéliek kultúráját alaposan megváltoztatták, ők maguk is ennyire megváltoztak volna? A Kárpát-medencében vagy a Volga mentén településszerkezetük, házaik, szokásaik, mentalitásuk "tipikusan németnek" minősült, "hazaérve" pedig "magyarként", "oroszként" kezelik őket az otthon maradottak...

A német egyesítés előtt Martin Walser fáradhatatlanul érvelt a német egység mellett: egy nyelv, egy kultúra - ezek voltak a fő argumentumai (Deutsche Sorgen. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1997, 607 p.). Abban az időben általában is a "kultúrnemzet" definícióval szoktak érvelni, de ezt - tudomásom szerint - alapvetően NSZK-NDK összefüggésben. Mint ahogy a most bemutatott könyvben sincs szó a dél-tiroliakról, az osztrákokról, a svájciakról stb. Az igaz, hogy a különutas történeti fejlődés következtében államszervezetileg végérvényesen elszakadtak a Németországban élő németektől, ám kulturálisan (bármennyire is tiltakoznának ez ellen mind a svájciak és az osztrákok, mind a németországi németek!) azért nincsenek olyan óriási különbségek közöttük. Ha van "tipikus német", akkor az rájuk is kellene, hogy vonatkozzon. Hiszen mennyivel áll távolabb egy allgäui bajor paraszt egy mühlvierteli osztrák paraszttól, mint például egy csallóközi magyar egy székelyföldi magyartól, avagy egy gäubodeni német egy némettől a lüneburgi pusztáról?

Vannak-e hát nemzeti specifikumok? Egészen komoly szakmai felkészültségű emberek azt állítják, hogy vannak, ám nem kevésbé komoly szaktekintélyek viszont kifejezetten tagadják létezésüket... Ezért most hagyjuk nyitva ezt a kérdést, és térjünk viszsza Hermann Bausinger könyvéhez, aki az utolsó alfejezetekben azokat a hatásokat, azokat az impulzusokat veszi sorra, amelyek a németek (és általában bármely nemzet) "tipikus" vonásait tompítják! Jelesen a globalizációról, az internetes világháló már ma is felfogható hatásairól van szó. A távolságok kétségtelen redukálódása, az idegenség mint jelenség eltűnése valóban bizonyos fokú egységesülést eredményez. Ennek azonban megvannak az ellenjelenségei is: a világméretekben uniformizálódott étteremláncok mellett egyre inkább felértékelődnek a nemzeti, a regionális, a helyi specialitások; a globalizáció ellenhatására - ahogy arra nemrégiben Leander Petzoldt mutatott rá - megerősödnek a helyi, regionális folklórhagyományt "felélesztő" kezdeményezések (Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 55 [1999], Nr. 1-2, 5-18. p.).

Igaza lehet hát Hermann Bausingernek, amikor azt mondja, hogy a "német" mint nemzeti kategória akkor is fennmarad, ha már végképp nem lesznek országhatárok, ha a globalizáció mindent összemos... Kérdés: majd akkor a "tipikusan német" kategóriája vonatkozik-e az osztrákokra, a dél-tiroliakra és a svájci németekre, illetve arra az alig ötezernyi németre is, akik Szlovákiában mindenek ellenére megmaradtak?

Vannak könyvek, amelyek megfellebbezhetetlen(nek vélt) válaszokat közvetítenek. Megint mások, miközben bizonyos kérdésekre feleletet adnak, további kérdéseket generálnak. Számomra az utóbbiak a fontosabbak. Hermann Bausingeré is ezek közé tartozik.

Liszka József