Amikor Szlovákia történetével foglalkozunk, először egy szemantikai problémával találjuk szemben magunkat, hiszen óhatatlanul is gondot okoz magának a kutatás tárgyának a megnevezése. Leírhatjuk-e azt, hogy "Szlovákia a középkorban", ha viszont nem, akkor mivel helyettesítsük? A "Szlovákia" kifejezés szlovák alakja, a "Slovensko" ugyan már a 17. századtól fellelhető, de csupán etnikai tér megnevezésére, tehát a mai Szlovákia területénél jóval kisebb, az északi vármegyék szlovákok által lakott területére vonatkoztatva. A Felvidék kifejezés sem jó, s nem is igazán az évtizedek során hozzátapadt érzelmi töltet miatt, hanem sokkal inkább tartalma nem felel meg a kívánalmaknak. Használhatnánk a felső-magyarországi régió, az északi vármegyék és más hasonló kifejezések valamelyikét is, de mindannyiuk esetében érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit elvárnánk tőlük.

Valószínűleg Dušan Kováčnak, a jeles szlovák historiográfusnak nem voltak ilyen problémái, amikor a Szlovákia története című könyvét papírra vetette, hiszen a hazai szlovák történetírás minden gond nélkül visszavetíti a mai politikai határokat a múltba, s így akár olyan furcsának tűnő meghatározásokkal is találkozhatunk a szlovák történelem kapcsán, mint a "Szlovákia a népvándorlás idején" stb. Minden bizonnyal szembekerült viszont azzal a szlovák történetírásban a kezdetektől vitára okot adó kérdéssel, hogy Szlovákia történetét etnikumtörténetként vagy territoriális történetként kell-e értelmezni és művelni. Kováč a jelenleg uralkodó trendhez kapcsolódva és azt erősítve jó érzékkel kombinálja a két elvet, habár - a magyar kisebbség tekintetében - nem teljes következetességgel.

A hazai történetírás a legutóbbi időkig bizony nem kényeztette el a Szlovákia története iránt fogékony olvasókat. Úgy látszik azonban, hogy ez a helyzet mára változóban van, s a szlovák történésztársadalom jelentős képviselői egymás után jelentetik meg szintéziseiket vagy részmonográfiáikat az adott témában.

Ebbe a sorba illeszkedik Dušan Kováč 1998-ban a prágai Lidové noviny Kiadó gondozásában megjelent szintézise is, a Szlovákia története (Dejiny Slovenska), amely a kiadó nagy sikerű, az Európa államainak történetét bemutató sorozatának egyik köteteként jelent meg. Ez a sorozat - a szakmaiság kritériumait megőrizve - a nagyközönség számára is élvezhető és érthető, népszerűsítő formában igyekszik az olvasót az egyes államok és nemzetek történetébe beavatni.

Dušan Kováč könyvét mind a laikusok, mind a szakmai körök egyaránt pozitívan fogadták, így természetes, hogy a Kalligram Kiadó - ráérezve a téma fontosságára és arra, hogy szlovák szerző tollából először jelenhet meg magyar nyelven minden szakmai igényt kielégítő szintézis Szlovákia történetéről - megjelentette a művet. A magyar kiadás a szlovák eredetihez képest a magyar történeti kutatások legújabb eredményeihez igazított genealógiai táblázattal és a Szlovákia történetével kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom feltüntetésével, valamint a kötetben előforduló településnevek szlovák megfelelőinek listájával jelent meg. A fordítók (Mayer Judit, G. Kovács László és H. Tóth Ildikó) külön érdeme a fordítás szakszerűsége. Az azonban, hogy a kiváló stíluskészséggel, már-már szinte szépirodalmi szinten író magyarországi történészek egynémelyike által elkényeztetett magyar olvasó számára Kováč szövege stílusában kissé szürkének tűnik, nem az ő hibájuk. Kováč, talán a túlzott objektivitásra való törekvésnek köszönhetően, szépírói előéletéhez képest meglepő szürkeséggel és sokszor már puritán stílusban fogalmazta meg mondanivalóját.

Az, hogy Kováč, aki a szlovák történésztársadalom egyik legtekintélyesebb tagja és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója egyedül vállalta fel Szlovákia történetének a megírását, rendhagyó kísérletnek számít. A mai világban, amikor egy-egy történész csupán egy szűk korszak vagy szakterület szakemberének tartja magát, s ennek határain kívülre semmiképpen sem merészkedik, az átlagosnál is nagyobb tudásanyag és felkészültség mellett nagyfokú szakmai bátorság is kell az ilyen vállalkozáshoz. Bizony még a szlovák historiográfiánál sokkal gazdagabb és sokszínűbb magyarországi történetírásban sem találkozunk ehhez hasonló kísérletekkel.

Vállalkozásának veszélyeivel és buktatóival minden bizonnyal a szerző is tisztában volt, hiszen könyve előszavában ő maga jelzi, hogy "Ha viszont ilyen mű megírására egyetlen szerző vállalkozik, nehezen tud elkerülni bizonyos egyszerűsítéseket, s mindig fennáll annak a veszélye, hogy valamilyen hiba csúszik a munkájába" (10. p.). Habár a jelzett hibákat természetesen Dušan Kováč sem kerülhette el, a Szlovákia története című könyvet mégis a hazai szakma legjobb alkotásai közé sorolhatjuk. Nyilván az egyszerzős megoldás eredményezi azt az aránytalanságot, amely az egyes korszakok feldolgozásának terjedelmében kimutatható. A könyv terjedelmének felét a 20. század szlovák történetének taglalása teszi ki, amely számunkra akkor is aránytévesztésnek tűnik, ha tudjuk, hogy ez az időszak a szerző szűkebb szakterülete. Különösen feltűnő ez az arány akkor, ha Kováč művét összehasonlítjuk azzal az ötszerzős szintézissel (Dejiny Slovenska), amely 2000-ben jelent meg, s amelynek az említett időszak nem egész harmadát teszi ki csupán.

A szlovák történetírásban az 1989-es változásokat követően egy jól kivehető letisztulási folyamat ment végbe. Az addigi ideológiai és nemzeti elfogultság tekintetében is egysíkú, már-már sematikusnak is mondható történetírás jelentős változáson ment keresztül, ám közben differenciálódott is. A korábbi párttörténészek kikoptak, a helyükbe lépőket viszont mára két csoportba lehet sorolni. Az egyiket azok a történészek és történészi ambíciókkal fellépő, de a zsurnalisztika módszereit és eszköztárát át nem lépő szerzők jelentik, akik a szlovák történetírás legfőbb vezérelvét a nemzeti elkötelezettségben, a szlovák történelem magyartalanításában, a nacionalista hangulatkeltésben látják (például Ladislav Deák, Milan Ďurica és Milan Ferko). A szakma elitjét viszont mára már leginkább azok alkotják, akik a szakmaiság kritériumait tartják szem előtt. Az ide sorolható alkotóknak (Dušan Kováč, Ľubomír Lipták, Dušan Škvarna stb.) köszönhető az a szemléletváltás, amely szerint a szlovák történelmet 1918-ig a Magyar Királyság történelmi kontextusában lehet és szabad vizsgálni. Egyszerűbben mondva: a szlovák történetírás megtalálta magának a történelmi magyar állam történetét, s ebből szeretné is kivenni a maga részét. Azzal a korábbi beidegződéssel szállnak így szembe, amely szerint a szlovák történelmet csupán a nagymorva időszak, majd pedig a 18. század közepétől kimutatható szlovák öntudatosodási küzdelem jelenti, amely a szlovákságot mint a magyar nemesi nemzet hegemóniája ellen permanensen küzdő plebejus népiességet láttatja. Dušan Kováč könyve tehát a szlovák historiográfiának abba a vonulatába sorolható, amelybe például Anton Špiesznek rögtön a rendszerváltás után megjelent Szlovákia története vagy a Čaplovič, Čičaj, Kováč, Lipták és Lukačka által írt - már említett ötszerzős - szintézis.

Amellett, hogy Dušan Kováč könyvét a szlovák történetírás egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának nevezhetjük, magyar olvasóként - s nem tagadva a magyar nézőpontot - kissé más olvasata is van a műnek, mint amit az egy szlovák vagy cseh számára jelenthet. Magyar szemmel nézve a szerző legnagyobb érdeme talán az, hogy a romantikus szlovák történetírás tradícióitól elszakadva megpróbálja megtisztítani a szlovák történetírást azoktól a mítoszoktól és beidegződésektől, amelyek nem csupán hamis képet és illúziókat alakítottak ki az olvasóban, de tartalmuknál fogva a magyarellenes érzelemkeltés kiváló eszközei is voltak. Nemcsak az ezeréves magyar elnyomás mítoszának félresöpréséről van szó, hiszen ezt a szakma mértékadó része már korábban megtette, hanem az olyan téveszmékkel való leszámolásról is, mint a szlovák államiságnak Nagymoráviától való datálása vagy Csák Máténak mint szlovák hősnek a felvonultatása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi szakma nem találhat kifogásolnivalót a műben, hiszen számtalan lezáratlan vita van még. Természetes, hogy Kováč másként értékeli a reformkor eseményeit, másként viszonyul a történelmi Magyar Királyság széteséséhez vagy az első bécsi döntéshez, mint a magyar historiográfusok, azonban munkája az eltérő interpretációk ellenére is alapot teremthet a két nemzet történészeinek párbeszédéhez, amelynek fontosságát talán nem is kell hangsúlyozni.

Sokatmondó a szerző véleménye a szlovákság etnogeneziséről, amelyet más szakmunkák a nagymorva időszakban már lezáruló folyamatként ábrázolnak. Dušan Kováč viszont hangsúlyozza, hogy Nagymoráviát semmiképpen sem lehet a cseh vagy a szlovák államként megnevezni, ahogy lakóit sem kiformálódott etnikumként. Kiemeli viszont a magyar államkeret fontosságát, amely elválasztotta a Magyar Királyság északi megyéiben élő szlávokat rokonaiktól, és így megteremtette a lehetőséget a szlovák etnikum fokozatos a kiformálódására: "Míg a Nagymorva Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb közös etnikai tudatot, 'Szvatopluk népe maradékának' beilleszkedése az Árpádok magyar királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok" (33. p.). Az Árpádok királyságát viszont korántsem a szokásos sablonokkal jellemzi, hanem olyan országként, amely ugyan "multietnikus államként formálódott, amelyben az Árpád-háznak és az államban elfoglalt központi pozíciójuknak köszönhetően ugyan az etnikai magyaroknak volt a legbefolyásosabb helyzetük, de az állam kialakításában részt vett a többi etnikum is, főként a szlovákok és a horvátok. Nemzetiségi konfliktusok az államon belül csak helyi szinten fordultak elő." (34. p.) Valljuk be, másfajta kép ez, mint amelyet a magyarsággal szomszédos népek történészeitől megszoktunk. Ezt az újszerű látásmódot Szarka László is említésre méltónak tartja - kitűnő utószavát akár külön tanulmányként is olvashatjuk -, aki a következőket írja erről: "Nyoma sincs ebben a meghatározásban annak az indulatnak, amely például a 19. század nagy cseh történészének, František Palackýnak s nyomában annyi szláv historikusnak a koraközépkori magyar állammal kapcsolatos álláspontját jellemezte. Palacký ugyanis a magyar államalapításban a közép-európai szláv birodalom lehetőségének a kiiktatását, a térség szláv kisnemzeti szerkezetének okát látta, s mint ilyet a szláv világ legnagyobb szerencsétlenségének tartotta." (364. p.)

Persze a Magyar Királyság viszonylag pozitív megítélése mellett számos olyan dolog fölött elsiklik a szerző, amely a magyar olvasót hiányérzettel töltheti el. A középkorral kapcsolatban Kováč ugyan többször hangsúlyozza a mai Szlovákia területének (a szlovák eredetiben jellemzően csak "Slovensko") multietnikus voltát, azonban mintha ebbe a képbe olykor-olykor a németekkel, a zsidókkal és a cigányokkal ellentétben a magyarok nem férnének bele. Ez számunkra főleg a Felvidék magyar vonatkozású kultúrtörténeti vonatkozásai kapcsán okoz erős hiányérzetet. Ismét csak Szarka László utószavából idézve: "Ugyanakkor, ha nem történik említés például Káldy György Vágsellyén elvégezett katolikus bibliafordításáról, Bornemiszsza (sic! - a szerk.) Péter semptei nyomdájáról, a felvidéki magyar művelődésnek az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó megannyi fontos személyiségéről, intézményéről, teljesítményéről, akkor a szlovák történeti koncepció területi elve csak részlegesen érvényesülhet" (365-366. p.).

A szemléletbeli különbségek mellett vitatható Kováč azon állítása is, mely szerint "A szláv lakosság erőszakos meghódítását tanúsíthatná a szlovákok magyar megnevezése - a tót szó -, amelynek egyik jelentése 'meghódított', 'alárendelt'" (32. p.). Ismereteink szerint ugyanis az adott szó etimológiailag a Kárpát-medencében élő germán gepidák teut megnevezésére vezethető vissza, amely egyszerűen népet jelent. A teutok - akik beolvadtak az ide később betelepülő szláv nemzetségekbe - adták a nevüket a magyarországi szlávoknak, tehát nem csak a szlovákoknak.

A reformkor és az 1848/49-es szabadságharc megítélésében Kováč lényegében átveszi a már kánonná vált sablonokat, melyek szerint az egyik oldalon Kossuth áll magyarosító törekvéseivel, vele szemben pedig Štúrék mint a szlovákság kizárólagos és alternatíva nélküli képviselői. Elismerve Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított érzéketlenségét, Kováč némely megfogalmazását bizony túlzónak érezzük. Különösen a szlovák önkéntesek hadjáratairól szóló bekezdések tükröznek egyfajta szakmai merevséget. Ezeknek az egyébként katonai és politikai szempontból sikertelen hadjáratoknak a jelentőségét - a szlovák történetírás hagyományaihoz ragaszkodva - a szerző is túldimenzionálja, miközben nem vesz tudomást azokról az ezrekről, akik szlovákként a honvédseregekben harcolva Magyarország függetlenségéért küzdöttek. Pedig a branyiszkói csata szlovák zászlóaljainak a hősies harca, az őket anyanyelvükön buzdító Erdősi Imre piarista szerzetesnek a példája méltán kerülhetne be a szlovák történelem dicső eseményei közé.

Dušan Kováč munkájának egyik, az előszóban is deklarált egyik alapvetése az, hogy ugyan nem azonosítja a szlovák történelmet a történelmi Magyarország, illetve az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság történetével, ezen államalakulat keretei közül azonban ki mégsem akarja szakítani, sőt ezek kontextusában vizsgálja a szlovák történelem csomópontjait. Kováč szakmai alapossággal mutatja be például a cseh-szlovák kapcsolatok fejlődését, azt a folyamatot, amelynek végeredményeként 1918-ban létrejöhetett a Cseh-Szlovák Köztársaság. A szlovák történelem 1918 utáni folyamát vizsgálva kiemelten foglalkozik a két nemzet viszonyával, csak dicsérhető objektivitást és mértéktartást mutatva ábrázolja a szlovák autonómiatörekvéseket, azok hordozóit. Az olyan sokak által vitatott személyiségek, mint Hlinka vagy Tiso megítélésében sem enged utat a szélsőségeknek, s a mítoszok és előítéletek burkától megfosztva próbálja őket bemutatni. Ugyanez a szándék és hangvétel jellemzi a Tiso-féle szlovák állam értékelését, hiszen a szerző nem saját érzelmi alapállásához próbál tényeket keresni s ezáltal egy megkonstruált képet az olvasóban kialakítani, hanem higgadtan hagyja magát a tényanyag által vezetni.

Hiányérzetünk lehet viszont a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség szűkszavú s inkább csak a krízishelyzetekre összpontosító bemutatása miatt, ami azért lehet feltűnő, mert a fejezet elején a szerző tárgyilagosan megállapítja, hogy Csehszlovákia multietnikus államként jött létre. A magyar pártok tevékenysége fölött könnyedén átsiklik, csupán egy rövid mondattal irredentaként könyveli el őket, ami a tények ismeretében túlságosan leegyszerűsítő és félrevezető megállapításnak tűnik. A két háború közötti jeles személyiségek közül csupán Szüllő és Esterházy nevét említi, de például Szent-Iványi és Jaross neve hiányzik. Figyelemre méltó viszont az, hogy Kováč nem veszi át azt az elméletet, mely szerint az első Csehszlovák Köztársaság felbomlásáért a kisebbségek (ti. a németek és a magyarok) lennének a felelősek. Ennél Kováč sokkal árnyaltabb képet fest az 1938-1939-es eseményekről, s jól ábrázolja a nemzetközi erővonalak és a cseh-szlovák viszonyban felerősödő széthúzó erők szerepét.

A szlovákiai magyarságot 1945 és 1948 között sújtó, a hontalanság éveiként ismert időszak objektív értékelése a mai napig nagy adóssága a szlovák történetírásnak. Dušan Kováč ugyan kellő óvatossággal és ebből fakadó rövidséggel, de kísérletet tesz erre, s felismerve a történtek máig tartó hatását megjegyzi, hogy "az 1938 és 1948 között lezajlott események hosszú időn át negatívan befolyásolták a szlovák-magyar kapcsolatokat" (234. p.).

Végül egy jelentéktelennek látszó, de a szerző toleráns habitusát és korrekt hozzáállását tükröző adalék. A könyv eredeti szlovák kiadásában (igaz, prágai kiadó által) Kováč a történelmi magyar családnevek eredeti, csorbítatlan alakjait használja. "Pázmányról", "Bocskairól" és "Rákócziról" olvashatunk. Ezzel Kováč szembefordul azzal a törvényileg is kodifikált és sajnos mára már általánossá váló szabállyal, hogy a mai Szlovákia területéhez kapcsolható történelmi család- és személyneveket a szlovák fonetika elvei alapján kell írni, tehát "Pazmaň", "Bočkaj" és "Rákoci" formában. Az, hogy Dušan Kováč megtartja az eredeti írásmódot, nekünk magyaroknak mindenképpen gesztus erejű tettnek számít.

Az ezeréves közös együttélés után mára már sajnos eljutottunk oda, hogy a nemzeti kisebbségek kivételével a magyar és szlovák nemzet döntő része nem érti a másik nyelvét, nem ismeri a másik kultúráját és hagyományait. A magyar és szlovák értelmiségnek óriási tartozásai vannak e téren egymással szemben. Mint ahogyan Kováč könyvéről Szarka László a már említett utószóban írja: "A Magyarországgal szomszédos országok többségi nemzeteinek története nélkül nincs reális magyar történelmi önismeret" (368. p.). Dušan Kováč könyve ebből a szempontból nagy szolgálatot tehet, hiszen hosszú évtizedek után először ad lehetőséget a magyar olvasó számára, hogy ne történelmi előítéletek szemüvegén keresztül, ne a bulvársajtó és a médiák napi politikai szintjére lesüllyedve, hanem egy mértékadó szlovák közíró és történész által megismerhesse Szlovákia történetének szlovák olvasatát. Jó lenne, ha ez fordítva is megtörténne, s a szlovák olvasók is kezükbe kaphatnának végre egy legalább hasonló értékeket felmutató szintézist Magyarország történetéről. Ismerve a Kalligram Kiadó ars poeticáját, ez talán nem is olyan merész álom.

Simon Attila