A mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 1918 előtt a történelmi Magyarország szerves része volt, és a történelmi Nógrád vármegye északi részét képezte. Gazdasági, politikai és kulturális fejlődését - a helyi adottságok figyelembevételével - Magyarország, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozása, a nemzetközi gazdasági életbe való beilleszkedése befolyásolta. Magyarország 1848-1919 között iparosodó agrárország volt, s mivel a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaságból élt, a termelés korszerűsítése, a termelés növekedése érdekében a magyar kormány jelentős anyagi támogatásokkal segítette a fejlődését.

A régió mezőgazdaságának történetét a magyar és a szlovák történetírásban használatos korszakokra osztva vizsgáljuk, de mivel a magasabb termelési szintet, "az okszerű gazdálkodást" célzó törekvések kezdete visszanyúlik az előző évtizedekbe, ezekre alapozunk.

A 19. század második évtizedétől kezdve megnövekedett az iparosodó nyugat-európai országok élelmiszerkereslete. A kivitel növelése érdekében a magyarországi szakemberek kidolgozták az ún. "okszerű" gazdálkodás feltételeit, vagyis összeállították azokat a követelményeket, amelyek betartásával emelni lehetett a mezőgazdaság terméshozamát, jövedelmezőségét. Elemzéseikben figyelembe vették a talaj minőségét és a földrajzi adottságokat. Ennek alapján a magyar országgyűlés 1844-ben úgy határozott, hogy a történelmi Magyarország területét nyolc minőségi csoportba osztja.¹ Nógrád vármegye a negyedik csoportba került.

A 1848-as jobbágyfelszabadítás után a termelékenység újból központi kérdéssé vált, de a mezőgazdaság fellendítésével foglalkozó szakirodalom már nyolcas csoportosítással dolgozott, s Nógrád vármegye a második, a "szelíd hegyvidékek" csoportjába került.² A vidék jellemzői a mérsékelt éghajlat, a dél felé nyitott, termékeny szőlőtermesztésre is alkalmas völgyek, a jó kaszálókkal fedett hegyoldalak, amelyeket az északi magas hegyek megvédtek az északi hideg szelektől.

Az 1848 előtti leírásokból tudjuk, hogy a legtermékenyebb földekkel a volt Füleki járás rendelkezett. A korabeli tanúk szerint az ember nem volt jó gazdája a földeknek, mert több helyet, pl. a Baglyasalját maga tette tönkre. A 19. század első évtizedében kiirtotta az erdőt, kiszipolyozta a talajt, és nem védte meg a víz rombolásától. Különben a járásban "kiváló a mezőgazdaság" - írja Fényes Elek. Dicséri a termékeny füleki határt, a szépen megmunkált földeket Fülekpüspöki, Galsa, Perse, Ragyolc és - ahogy írja - "csinos" Sávoly határában. Jó termőföldekkel dicsekedhettek a volt Szécsényi járás Ipoly menti falvai is, bár az árvízvédelemmel ők sem törődtek. Bussa, Csalán, Galábocs, Kis- és Nagyzellő, Szalmatercs gazdái is jó földeket műveltek, de az észak-déli irányban nyitott völgyeket és a hegyoldalakat kövecses, sovány talaj borította. Példaként említi Sóshartyánt. A volt Losonci járásban Losonc, Ipolybalog, Kálna, Miksi, Mucsény, Nagydaróc, Panyidaróc, Pilis, Pinc, Rap, Rónya, Vámosfalva és Videfalva határa volt a legtermékenyebb. A többi település közepes minőségű, ill. kövecses, agyagos talaját csak nehéz fizikai munkával lehetett termésre kényszeríteni. Hasonló talaja volt a hegyes-völgyes Gácsi járásnak is. Zömmel agyagos, néhány helyen olyan könnyű fekete földdel, hogy a gazdák alacsony kerítésekkel védték a heves zivatarok ellen (Divényoroszi, Fürész), míg Lentvora határában a "kövektől alig lehetett látni a talajt". A termékeny határral rendelkező falvak (Podrecsány, Tamási) gazdái kihasználták a természet ajándékát, s a járás legjobbjai közé tartoztak.

Az 1830-as években Nógrádban is kezdett elterjedni az "okszerű" gazdálkodás, de egyelőre csak a nagybirtokok egy-egy jó természeti adottságú részlegén vezették be a korszerű határhasználatot. Nagy általánosságban továbbra is a háromnyomásos rendszert alkalmazták, bár az ipari üzemek és a nagyobb települések határában a paraszti gazdaságok is bekapcsolódtak a piaci termelésbe. A növénytermesztést a hagyományos növények uralták, de megnőtt az állattartás, amit 1843-tól a takarmányrépa nagybani termesztésével biztosították.³

1848 tavaszán véget ért a jobbágyság több száz éves története. A jobbágyfelszabadítási törvények foganatosítása, a mezőgazdasági termelés szempontjából is jelentős földesúri és a jobbágyi földek elkülönítése, a tagosítás időigényes folyamat volt, melyet a levert magyar szabadságharcot követő diktatúra megnehezített, s ezzel fékezte a mezőgazdasági termelés fejlődését is. Nógrád vármegyében a hosszan tartó mérnöki munkát igénylő tagosítást 1864-ben fejezték be. A jobbágyfelszabadítási rendeletek értelmében a földtulajdont egyezménnyel, ill. per útján lehetett rendezni. A nógrádi községek kétharmadában az első lehetőséget választották, míg egyharmadában a bíróság döntött.⁴

A gazdasági élet Nógrádban az 1850-es évek második felében kezdett érezhetőbben megváltozni. Ekkor indult meg szélesebb keretek között a korszerű mezőgazdasági termelésre való áttérés, a piaci kereslet kielégítésére összpontosító termelés. Az első korszerűsítők a nagybirtokok voltak. A jobbágyfelszabadítás Nógrádban sem veszélyeztette a nagybirtokokat, s szinte érintetlenek maradtak a Zichyek, Koburgok, Forgáchok, Czebrányiak, Madáchok, a Török, a Szentiványi, a Balassa családok és más nagybirtokosok földtulajdonai, s így az 1850-es évek folyamán megnőtt a földbérletek száma. A bérletek alakulását nem rekonstruálhatjuk, csak a folyamat apró részleteit ismerjük. Adataink szerint a bérletek száma megemelkedett a Koburgok füleki uradalmában is, ahol a bérleti idő általában három esztendő volt, mert kisbérletek voltak. A földszerzés másik formája, a ledolgozás, a vizsgált szakaszban országos viszonylatban is jelentősen emelkedett, de Nógrádban a nagybirtokokon eddig nem találkoztunk a föld megmunkálásának ezzel a formájával.⁵

A nógrádi határhasználatot az 1850-es években is a háromnyomásos rendszer jellemezte, amely a határ három részre osztását jelentette. Az elsőben őszi gabonát, a másodikban tavaszi kalászosokat és kapásnövényeket termesztettek, míg a harmadik részt pihentették, parlagon hagyták. A fekete ugart már az 1840-es évek folyamán kiszorította a legelőnek használt zöld ugar. Az 1850-es években ezt a területet a virágzás előtt lekaszálható takarmánynövényekkel vetették be, ami a háromnyomásos rendszer módosítását jelentette. Az 1850-es évek második felében a termékeny vidékeken már általános volt az ún. javított háromnyomásos rendszer, amely a határ hat, kilenc, ill. tizenkét részre való felosztását jelentette. Ez a határhasználati rendszer jobban alkalmazkodott a piaci kereslethez, s emelte a gazdák jövedelmét. A kereslet-kínálat kielégítésének még jobban megfelelő vetésforgós rendszerrel az 1860-as évek első felében is csak a nagybirtokok egyes majorságaiban találkozunk.

A magyarországi mezőgazdaságban már ismert volt, de szélesebb keretekben csak az 1850-es években kezdett elterjedni az a felismerés, hogy egyenes arány van a talajelőkészítési munkák minősége és a terméshozam között. Bár a nógrádi parasztok tapasztalatból tudták, hogy a szántások számának növelése magasabb terméseredménnyel jár, ennek ellenére egy vegetációs időszakban csak egyszer szántották meg a talajt. A nagybirtokokon általában kétszer, kivételesen már háromszor is szántottak.⁶

A talaj elvont termőerejét trágyázással pótolták. A rendszeres trágyázás kezdetei nagy általánosságban e régióban az 1830-as évekbe nyúlnak vissza, amikor fokozatosan áttértek az 5-6 éves ciklusokra, s a juhászattal foglalkozó nagy- és kisgazdaságokban rendszeresítették a kosarazást. Megkezdődött az ipari hulladékok hasznosítása, s a szesz- és pálinkafőzőkből a moslék, az üveghutákból a hamu kikerült a szántóföldekre. A háztartási hamu és a fekáliák az intravillánok talaját erősítették. Az 1850-es években kezdett el terjedni a trágya minőségének, ill. megőrzésének a kérdése. A nagybirtokokon, a nagybirtokok egy-egy majorjában már az 1830-as években megkezdték a téglákkal kirakott trágyagödrök építését, hogy megtartsák az értékes trágyalevet, s az 1850-es évek folyamán egyre több nagybirtokon fellendült a növénytermesztés, de a paraszti gazdaságokban még a következő évtizedben is jelentős minőségrontást eredményező, csak nyitott gödörben vagy a talaj felszínén tárolták a trágyát.⁷

A nagybirtokosok a jobbágyfelszabadítással elvesztették a jobbágyok mezőgazdasági eszközeinek és igásállatainak a használati jogát, s a szerszámhiány megelőzésére az 1850-es években anyagi lehetőségeiknek megfelelően új szerszámokat vásároltak. Mivel a vásárlások vezérelve a korszerűség volt, az említett évtizedben megjavult a nagybirtokok szerszámozottsága. A mezőgazdasági technika nógrádi elterjedését - mint sok más kérdést is - csak töredékeiben dokumentálhatjuk. Az adatok szerint a füleki uradalomban a vaseke használata az 1830-1840-es évekre nyúlik vissza. Ezeket az ekéket a Koburgok rimaszécsi műhelyében készítették, s így az 1850-1860-as években a vasekék, a vasboronák, a sima és vasfogas hengerek az uradalom alapleltárához tartoztak. A termékeny vidékek paraszti gazdaságaiban egyre jobban terjedt a fatestű vaslemezes eke használata, de már vasekével is dolgoztak. Számukat nem ismerjük, de használatuk a déli termékeny vidékeken az 1850-es évek második felétől emelkedett. Az északi területek hegyes, agyagos, sziklás talaján továbbra is a kemény feltételeknek jobban megfelelő faeke vezetett. Itt a vaslemezek gyorsan megpattantak.⁸

A régió növénytermesztését 1848 után is a gabona vezette. A déli területeken előnyben részesítették a búzát, az északi vidékek legjelentősebb kalászosa a zab volt, amelyből pl. a Málivec-patak völgyében kenyeret sütöttek. Ezen a vidéken hagyományosan termesztett pohánkát szekereken vitték le az Alföldre, ahol búzára és kukoricára cserélték. A kapásnövények közül egyre jobban terjedt az 1846-tól nagyobb mértékben ültetett burgonya és kukorica. A cukorrépa-termesztésben Nógrád - magyarországi viszonylatban is - úttörő volt, mert a Forgách grófok gácsi, majd vilkei cukorgyárában már 1836-tól főztek cukrot ebből a sokhasznú növényből. Gyorsan elterjedt a fehér takarmányrépa is. A nagybirtokokon a szántóföldeken, a paraszti gazdaságokban az intravillánokban. A nógrádi hegyoldalakban és völgyekben sok volt a jó minőségű, kétszer használható rét. A betakarított széna mennyisége mégsem biztosította a növekvő állattartást, ezért a takarmányalapot a takarmánynövények termesztésével növelték. Különösen az ún. vörös lóherét kedvelték. A fonalkészítésre alkalmas növényeket csak saját szükségletük fedezésére termesztették. Lent csak kis mennyiségben termesztettek, de a kender ott díszlett minden település határában.

A régió természeti adottságai nem mindenütt kedveztek a gyümölcstermesztésnek, mert a termés sok helyen nem tudott beérni, ennek ellenére a falvakban mégis sok volt a gyümölcsfa. Ezek zömét nem ápolták, nem nemesítették, s a termésből vidéken pálinkát főztek, ill. megaszalták. Általában alma-, szilva-, körte- és cseresznyefát ültettek. A déli napfényben gazdagabb vidéken a kajszibarack és a mandula mellett ismert volt a szelídgesztenye, a jó minőségi dinnye. Ismert és kedvelt volt a fülek környéki nagytermésű alma. A szőlőtermesztés Varbó és Zsély környékét jellemezte, de 1848 előtt még Borosznok, s Fényes Elek szerint "valamikor még Divény határában is díszlett". Ismert volt a Szentiványi család rónai szőlészete.

A zöldségfélék - a káposztát kivéve - a kerti növények voltak. A paraszti gazdaságok az 1850-es években a káposzta mellett leveszöldséget, hagymát, fokhagymát, céklát, uborkát és tököt termesztettek, a nagybirtokosok kertjeiben otthonos volt a paradicsom, paprika és karfiol is.

A korabeli szakirodalom elismeréssel ír a vármegye díszkertjeiről, parkjairól. Kiemeli a Madách család alsósztregovai angolkertjét, valamint a rapi, varbói és a vidinai franciaparkokat.⁹

Nógrádban jelentős volt az állattartás. A régió Magyarország legjelentősebb juhtenyésztői közét tartozott. Az állomány zömét a nagybirtokosok tartották. 1849 decemberében a Koburgok füleki uradalmában 6202 db állatot vettek leltárba, s a számuk a következő év márciusára 20%-kal emelkedett. A vármegye legnagyobb, 24 000 db-os nyája Gyürki Pál tulajdona volt. A Jankovich család kb. 20 000 db-ot tartott, de jelentős nyájjal rendelkezett a Forgách, Balassa, Pongrácz és Madách család is. A nagybirtokokon megnőtt a nemesített fajták tartása, míg a paraszti gazdaságokban továbbra is a régi, bevett fajták vezettek.

A juhászat jövedelmét több forrás képezte. Első a gyapjúeladás volt. A juhokat a kis- és nagygazdaságokban egyaránt évente kétszer nyírták. A Koburgok 1850-es évi gazdasági mérlegében l cent (50 kg) mosott gyapjú 150 Ft-tal szerepel, s ugyanezért a mennyiségért 1865-ben már 150-200 Ft-ot fizettek a bécsi kereskedők.

A paraszti gazdaságokban az 1850-es években a juhtartás zömmel a család szükségletét fedezte, de a tavaszi szaporulat, a felesleges tej, gömölye, ill. túró már a piacra került, s növelte a család pénzbevételét. Különösen keresett volt a Diviny környékén készített juhtúró.

A juhtartás hagyományos idényjellege a vizsgált korszakban sem változott. A paraszti gazdaságok az őszön felhizlalt állatokat a tél beállta előtt eladták. A nemesített fajtákat tartó paraszti gazdaságokban egyre gyakoribb lett az ún. bérteleltetés, amikor a tulajdonosok szerződéses alapon a távolabbi, elegendő takarmánnyal rendelkező vidékek gazdáinál teleltették az állataikat. A teleltetést vállaló gazdák pénzért vagy az állomány meghatározott részéért teleltettek. A nagybirtokokon a takarmánykészletnek megfelelő számú állatot tartottak, s a tél beállta előtt a tavaszi szaporulattal egyező számú idős állatot eladtak, a fiatalokat pedig megtartották.¹⁰

A régió állattenyésztésének másik jelentős ágazata a szarvasmarhatartás volt. A paraszti gazdaságokban a tehenek igavonók is voltak, s a szakemberek szerint ez a régióra jellemző alacsony szaporulat oka. A gazdasági munkák idején a tehenek tejhozama még a csald szükségletét sem fedezte. A nagy mezőgazdasági munkák szünetében a teheneket legeltették, s az ekkor adódó tejfölösleget a közeli piacokra vitték, gyakran vaj, ill. túró formájában. A kisgazdák a hazai, ill. helyi fajtákat tenyésztették. Nemesített, ún. svájci tehenészete csak egy-két nagybirtokosnak volt. Híres volt pl. Gyürki Pál és gr. Strahlenberg tehenészete.

A nemesített lótenyésztés is a nagybirtokokon összpontosult. Ismert volt a Berzeviczyek hágatóállomással bíró nemesített lótenyészete a Lazi-pusztán. A községeknek általában saját csődörük volt, de megtörtént az is, hogy több kisebb település tartott egy apaállatot, s ezért egyes vidékeken a paraszti lótenyésztést bizonyos fokú degenerálódás jellemezte.

Nógrád vármegye kiemelkedő helyet foglalt el a történelmi Magyarország sertéstenyésztésében. A kiterjedt tölgyesek hazájában a tenyésztés a makkoltatáson alapult. A sertéstartás 1848 után a paraszti gazdaságokban összpontosult. Az 1850-es években a kistenyésztők még a nagy testű, nehezen hízó, hagyományos fajtákat tartották. Még nem kedvelték az igényesebb, könnyebben hizlalható, ízletesebb húsú angol fajtákat. Ezért a sertéstartás jövedelmezősége jelentősen elmaradt a juhászaté mögött. A nemesebb fajták meghonosodását fékezte ezek magas ára és a költséges tartás. A nógrádi sertéstenyésztők nem istállóztak. Az állatok a legelőn nőttek fel, s ősszel áthajtották őket az erdőbe, ahol a makkoltatás következtében úgy-ahogy meghíztak. A tél beálltával hazahajtották a csordát, s megkezdődtek a disznótorok. A nagybirtokok sem foglalkoztak kereskedelmi célú sertéstenyésztéssel, csak saját szükségletükre neveltek sertéseket, de az 1850-es évek végén már istállózott, kukoricával és burgonyával hizlalt mangalicákat tartottak.

A korszerű sertéstartás jelentőségét felismerte a vármegye gazdasági egyesülete, s 1864-ben Losoncon propaganda célú sertéskiállítást rendezett.

A szárnyasok, a csirkék, tyúkok, kacsák és libák tenyésztése az 1850-es években folytatódott, de pulykákat - kis kivétellel - csak a nagybirtokosok tartottak. A tenyésztők még ragaszkodtak a hagyományos fajtákhoz, s idegenkedve fogadták a kormány által propagált selyemhernyó-tenyésztést is. A méhészetnek viszont nagy hagyományai voltak, s különösen a pohánkatermő vidékeken értek el szép eredményeket.

A korabeli szakirodalom elismerően ír a régió halállományáról, s kiemeli az ízes csukákat és a pisztrángokat.

Nógrád vármegye kereskedelmi központja Losonc volt, ahol országos hírű vásárokat tartottak. Kiemelkedtek a gyapjú- és a gabonavásárok, mert itt vásároltak Zólyom, Liptó és Heves megye kereskedői. Az 1850-es években a termelők évente 10 000 cent gyapjút és 100 000 bécsi mérő gabonát adtak el. A keresett nógrádi szilvapálinkát a pesti kereskedők vásárolták, de jó piaca volt Heves és Borsod vármegyében, a Jászságban és a Kunságban is. A felhajtott sertések a bányavárosokba kerültek.¹¹

A magyarországi mezőgazdaságot az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a minőségi termelésre való fokozott átállás jellemezte. A nyugat-európai piacok növekvő élelmiszerkereslete megnövelte a mezőgazdasági termékek árát, s ez a termelés növelésére késztette a nagy- és kistermelőket egyaránt. Az élelmiszerkonjuktúrát a kistermelők is kihasználták, mert elfoglalhatták a helyi piacokról a nemzetközi piacokra áttért nagytermelők helyét. A konjuktúrát az 1880-as évek agrárválsága befejezte, s a gabonaárak 25%-kal, a háziállatoké 34%-kal csökkent. A válság a termelési szokások, a termelési technika és az ápolási munkák megváltoztatására késztette a termelőket.

Az 1860-as évek második felében a gyakori rekordtermések következtében Nógrádban is megélénkült az agrárpiac. A terméseredményeket helyenként ugyan mérsékelték a természeti csapások, de a mezőgazdasági termelés - a régió iparosítása következtében - kiegyensúlyozottan fejlődött.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika szerint a mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 297 992 kat. holdnyi mezőgazdasági jellegű területe a következőképpen oszlott meg:¹²

Szántó	98 543 katasztrális hold
Kert	3 546
Rét	34 540
Régi szőlő	823
Felújított	563
Legelő	47 961
Erdő	99 209
Nádas	759
Terméketlen	12 643

Ez a földalap 1895-ben 13 519 külön kiterjedésű mezőgazdasági üzemre oszlott. A tulajdonosi struktúrát csak részben ismerjük, mert az említett összeírás csupán a 100 kat. holdnál nagyobb birtokok számát adja meg. A 166 ilyen birtokos az erdőbirtokokkal együtt 154 067 kat. holdon gazdálkodott, vagyis a régió földalapjának közel 90%-án. A birtokok egy részét bérletben műveltették.

A nagybirtokok több kisebb, más-más község határában található üzemre oszlottak. Elosztásuk szerint a nagybirtokosok zömének 1-5 község határában volt tulajdona, de a Wenkheimeknek hat, a Madáchoknak hét, a Forgáchoknak tizenkettő, a Koburg hercegnek tizenhét, a Zichyeknek harminckét községben volt birtokuk.

A következő családoknak volt 100 kat. holdnál nagyobb birtokuk: Zichy grófok ( 30 880 k. h.), Forgách grófok (11 269 k. h.), Koburg herceg (9454 k. h.), Wenkheim Ferenc gr. (8580 k. h.), Czebrián László gr. (5136 k. h.), Kossuch István (4422 k. h.), Madách Aladár (4094 k. h.), Wohl Henrik (3901 k. h.), Károlyi Tihamér gr. (3042 k. h.), a Pronay grófok (3432 k. h.), Baratta János (3297 k. h.), Majercsik Ferenc (2962 k. h.), Görög János (2002 k. h.), Kuchinka István (1966 k. h.), Esztergomi érsekség (1806 k. h.), Beniczky Ádám (1668 k. h.), Szilvássy család (1536 k. h.), Ozoray Tamás (1369 k. h.), Balogh Károly (1247 k. h.), a Török család (1151 k. h.), Kollener Adolf és Dániel (1144 k. h.), Máriássy gr. családja (1097 k. h.), Sebastiani Adolf (1055 k. h.). Birtokuk összesen 107 167 kat. holdat, vagyis a 100 kat. holdon felüli kategória össztulajdonának 70%-át tette ki.

A 100 kat. holdon aluli birtokkal rendelkező 13 353 mezőgazdasági üzem 143 925 kat. holdat mondhatott magáénak, vagyis az üzemenkénti átlaguk - az erdőkkel együtt - 10, 87 kat. hold.¹³

A mezőgazdasági többlettermelést Nógrádban is a termőföld növelésével akarták elérni, s feltörték a rétek és a jó minőségű legelők egy részét, ami meliorációs munkálatokat követelt meg, így termékennyé tették a vadvizes, mocsaras területeket. Az 1880-as évek végén a Koburgok füleki uradalmában a partszabályozásokkal 701 kat. hol szántót és 120 kat. hold legelőt nyertek, s jelentős területekről kiszorították a tavaszi áradásokkal lezúduló vizet. A réteket alagcsövezéssel javították, s 160 kat. holdon megkezdték a rétek öntözését. A legtöbb erdőt Galábocs környékén irtották ki, ahol így újabb 711 kat. hol szántót nyertek, de a munkát idő előtt kellett befejezni, mert a talaj kultiválására, a gyökerek kiszedésére nem találtak sem vállalkozót, sem munkásokat, bár egy gyökér kiszedéséért 50 fillért fizettek, s megengedték a szabad rőzseszedést is. A Zichy seniorátus nem növelte a szántókat, de patakszabályozásokkal védték a meglévőket.¹⁴

A nógrádi régióban a vízgazdálkodási munkálatok nem érték el a magyarországi átlagot, de elmaradtak még a szomszédos megyéktől is, ahol a tavaszi árvízvédelem keretében több hegyi patakot szabályoztak, ill. kitisztítottak.

A határhasználatban továbbra is a háromnyomásos rendszer vezetett, bár a nagybirtokok egyes részein s a termékeny területek paraszti gazdaságaiban tovább növelték az intenzív módszereket. Meg kell említeni, hogy a nógrádi hegyvidéken a háromnyomásos gazdálkodás nem a konzervativizmus jele volt. Sok helyen a földrajzi adottságok nem tették lehetővé a talaj más jellegű megmunkálását. Ott, ahol arra lehetőség volt, folytatták a javított háromnyomással való munkát, s a lehetőségek szerint növelték a piaci termelést. A termények megválasztását befolyásolták ugyan a hagyományok és az önellátásra való törekvés, de egyre erősödött a piaci kereslet figyelése.

Ott, ahol a természeti adottságok következtében nem növelhették a szántóföldi termelést, a paraszti gazdaságok az állattenyésztést növelték, és állati eredetű termékekkel jelentek meg a piacokon. Növelték a rétek és a legelők terméshozamát, de takarmánynövényeket is alkalmaztak. Kihasználták az ugart is. Nem ismerjük az ugaron való legeltetés nagyságát a ma Szlovákiához tartozó nógrádi régióban. Nógrád vármegye az ugarozás mértékét tekintve magyarországi viszonylatban a negyedik helyet foglalta el. Reálértékben ez azt jelenti, hogy az 1875-1894-es években a szántók 10,78%-a volt ugar. Feltételezzük, hogy a termékeny vidékeken ez az arány kisebb volt, a hegyvidéken magasabb. Az ugarozás a századfordulóra a hegyvidéket jellemezte.¹⁵

Nógrádban az ország más részeihez hasonlóan nagy volt a földéhség, de a földforgalom 1867-1900 között alig fejlődött. Legjelentősebb fékezője a nagybirtok, a hitbizomány volt. A piaci termelésre összpontosító paraszti gazdaságok így csak nehezen tudtak terjeszkedni, s kénytelenek voltak megelégedni a földhasználat két régi formájával, a bérlettel és a részes ledolgozással. A régióban bérbe adott földek nagyságát csak a 100 kat. holdon felüli kategóriában ismerjük, ahol 1895-ben valamivel több mint 10%-ot, 15 400 kat. holdat adtak ki bérbe az érintettek. A bérletek jellemzője, hogy a nagytermelésbe nem integrálható, vagy csak jelentős költségtöblettel megmunkálható földek mellett nagyobb majorokat is bérbe adtak. A régió legismertebb bérbeadói a Koháry, Forgách, Máriássy, Pongrácz, Wenckheim, Zichy és Czebriány grófok, valamint a Passuth és a Csemiczky családok voltak.

A földbérlet összegét a talaj minősége szerint állapították meg, de a nagybérlet általában olcsóbb volt, minta kisbérlet. Időtartama általában 9-12 év között ingadozott. A Koburgok 150-150 kat. holdas bérletnél 9-10 évre szerződtek. A birtok évi bére 700 Ft volt készpénzben, s mivel a bérlő használta a birtok összes lakó- és gazdasági épületét, ezek amortizációjára évente még 100 Ft-ot utalt át az uradalom számvevőségének. Az épületek karbantartása a tulajdonost terhelte, de a bérlő alkalmazottai által okozott kár a bérlőt terhelte.

A bérbe adók szerződésben védekeztek a termőföldek kizsigerezése ellen, és pontosan meghatározták a bérlő ez irányú kötelezettségét. A föld tulajdonosa általában kikötötte, hogy a bérlő köteles nemcsak megőrizni, de növelni is a talaj termőképességét, s biztosította magának az ellenőrzés jogát. A Koburg-birtokok bérlői kötelezően trágyáztak ötéves ciklusokban. Ezért a bérbeadó nem engedélyezte, hogy a bérlő eladja a bérletben termesztett szénát és szalmát, hanem azt az állattenyésztésben kellett hasznosítania. A bérlőnek annyi állatot kellett tartania, hogy teljesíthesse a szerződésben vállalt trágyázási feltételeket. A bérleti szerződések általános pontja volt, hogy az egyes feltételek megszegése feljogosítja a tulajdonost a szerződés felmondására.¹⁶

Aránylag keveset tudunk a föld szabadpiaci forgalmáról. A telekkönyvek kutatása meghaladja egy kutató lehetőségeit, s így meg kell elégednünk a közvetett adatokkal. Ezek arról tudósítanak, hogy az 1870-es évek végétől emelkedni kezdett az eladásra kínált ún. dzsentri birtokok, ill. majorok száma. 1883-ban név nélkül hirdettek meg egy észak-nógrádi majort. A majorhoz 70 kat. hol szántó, 30 kat. hold legelő, kb. 2 kat. holdas kert, 1 kat. hold szőlő, 1300 négyszögöles intravillán, ötszobás, összkomfortos lakóház, nagy kamra, pince, 12 szarvasmarha és 16 ló tartására alkalmas istálló, 12 m²-es fáskamra, valamint cselédház tartozott. Az említett objektumoktól kissé távolabb még egy béresház, 3 kamra, 8 ökör számára elegendő másik istálló, fészer és műhely állt, a szőlőben vincellérház. A lakóépületeket fazsindely fedte, a fészer és a műhely szalmatetős volt. A birtok tartozéka volt még egy téglagyár, s a tulajdonos hajlandó volt eladni a birtokhoz tartozó szeszeladási jogot is.¹⁷

A földforgalom speciális módja volt az árverés, amikor is az eladósodott, fizetésképtelen földtulajdonost a hivatalok a földek eladására kényszerítették. Nógrádban az 1890-es években megélénkült az ilyen jellegű földforgalom. A gyenge terméseredmények, a gyakori természeti csapások, s nem utolsósorban a drága földhitel következtében a kis- és középparasztok egy része - különösen a rosszabb természeti adottságú körzetekben - nem volt képes korszerűsíteni a termelést, s jelentős mértékben eladósodott.

A földjövedelem átlagát az állami szervek jelentéseiből ismerjük. Nógrád vármegye 1887-ben az országos középmezőnyhöz tartozott, ahol is egy kat. hold jövedelme 25-40 Ft között ingadozott. A nógrádi 29,88 Ft-os átlag a csoporton belüli ötödik helyhez volt elegendő, s a vármegye megelőzte Gömör-Kishont és Bars vármegyét.¹⁸

A földjövedelem továbbra is sokban függött a talajművelési munkálatok minőségétől és mennyiségétől. A talaj-előkészítés az 1867-1900-as években nagy általánosságban nem sokat változott. Kivételnek kell tekinteni a nagybirtokok egyes egységeit, majorjait, s néhány jó természeti környezetben lévő paraszti gazdaságot, ahol az 1880-as évek végétől - vontatottan ugyan, de - megkezdődött pl. a mélyszántás elterjedése. A szántások száma egy vegetációs időszakban továbbra is általánosan kettő, de a nagybirtokokon háromszor is szántottak. A paraszti gazdaságok jobb minőségű szántóit kétszer szántották meg, de a köves, agyagos hegyi terepet csak egyszer. A talaj termelőértékének visszapótlását a megnövekedett állattartás biztosította. A trágyázási ciklusokat négy-öt esztendőre rövidítették. A nagybirtokokon az 1890-es évek első felében megjelent a műtrágya. 1895-ben a régió 16 mezőgazdasági üzemében használták, Losonc határában öt, Cselárban és Rapon két-két, Füleken, Erdőkürtön, Poltáron, Persén, Nagydarócon és Varbón egy-egy gazdaságban.

Az alkalmazott műtrágyafajtákat nem ismerjük, de az országos szokás alapján feltételezzük, hogy itt is a könnyen kezelhető, általában bevált és olcsó szuperfoszfát vezetett.

A mezőgazdaság gépesítését is csak részleteiben ismerjük, s azt is csak vármegyei szinten. Az 1873-as adatok szerint a vármegyében egy gőzekére 5376 kat. hold jutott. Ugyanekkor 15 100 db ekét írtak össze, ami egy ekére 178 kat. holdat jelent. Ezek 72%-a készült vasból, a többi vaslemezes eke, ill. faeke volt, mert a meredek, köves, agyagos hegyoldalakon továbbra is a faeke volt az egyetlen lehetőség. A vaslemezek nem bírták ki a nagy megterhelést.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika csak a 100 kat. holdon felüli gazdaságok felszerelését jegyzi. A vizsgált régióban 34 gőzgépet, 68 járgányt, 70 cséplőgépet, 123 vetőgépet és 1438 ekét üzemeltettek, valamint 198 rostát, 98 trieurt, 154 szecskavágót, 810 boronát, 192 hengert és 855 vastengelyes szekeret használtak. A következő esztendőben a Koburgok füleki uradalmában két új cséplőgépet vásároltak.¹⁹

A növénytermesztést az 1867-et követő évtizedekben is a hagyományos növények jellemezték. A szántók közel kétharmadát a gabonaneműek foglalták el. A termékeny déli síkságon és az Ipoly völgyében az őszi és a tavaszi búza közel egyforma arányban szerepel. Általában ismert volt a hegyes északi vidék gabonája, a rozs, de az északi vidékeken csak tavaszinak vetették, a kétszeres és a tönköly a szántók közel felét foglalta el. A többi gabonafélét, az árpát, a zabot, a kis területen termesztett kölest a szántók egynegyedén termesztették. A kapások csoportját a burgonya vezette. Étkezésre, takarmányozásra és szeszfőzésre használták. Az 1880-as évektől kezdve a melegebb éghajlatú vidékeken egyre jelentősebb helyet foglalt el a kukorica. Megjelent a sűrűn vetett formája, a csalamádé is. A kapások csoportjába tartozik a gazdaságos takarmányrépa, az állattenyésztés növelésének egyik alapfeltétele. A napraforgó csak a házikertek dísze. A hüvelyeseket a borsó, a lencse és a bab képviselte. A síkságokon az első kettő már szántóföldi növény, a bab a házikertek növénye. Az ipari növények közül a dohány a hagyományos termesztési kerületeiben honos. A lent csak elvétve termesztették, de a kendertermesztés általános volt. Mivel Nógrád hegyes-völgyes vidékein kevés volt a rét és a legelő, az egyre jövedelmezőbb állattenyésztésre összpontosító nagy- és kisgazdaságok egyaránt növelték a szántóföldi takarmánytermesztést. Lucernát, lóherét, lóbabot és bükkönyt vetettek, s takarmány lett a betakarított hüvelyesek szára és levele. A régió déli részében meghonosodott repce lassan terjedt. A takarmánynövények terjedését a Koburg-birtokok adataival szemléltethetjük. Az 1890-es évek második felében az összes szántók egyharmadát foglalták el, s a hegyi szántókon megkezdték egy új takarmányköles termesztését.²⁰

A régi hagyományok alapján, de emelkedő tendenciával folyt a zöldségtermesztés. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés következtében növekvő számú ipari munkásság, városi lakosság egyre több zöldségfélét fogyasztott. A legjelentősebbnek számító káposztatermesztés tovább erősödött, s az Ipoly menti falvak (Varbó, Bussa és mások) paraszti gazdaságaiban a terménykereskedők évente több vagonnyi káposztát vásároltak, amit Budapesten, ill. Magyarország déli vidékein értékesítettek. Folytatódott a tök nagybani termesztése, de most a kukorica közé ültették. A többi zöldségfajta továbbra is kerti növény maradt. Termesztési kultúrájuk az 1880-as években fokozatosan javult, s a következő évtizedben, a piacra termelő falvakban, különösen Losonc környékén, egyre népszerűbb lett a bolgár kertészek ápolási technikája. A bolgár kertészek meghonosították a paprika, a paradicsom és az uborka nagybani termesztését (Varbó, Rap, Kalonda). A termelők az érett zöldséget szekereken szállították Zólyom, Turóc és Liptó vármegye piacaira.²¹

A gyümölcstermesztést továbbra is a hagyományos igénytelenség jellemezte. A gyümölcsfák - a régió legészakibb részein is - a települések szerves részei voltak, a lakosság mellékjövedelmét jelentették, de a fák ápolása kezdetleges volt. A régiónak 1895-ben 274 521 gyümölcsfája volt, ebből 183 116 szilva-, 28 852 alma-, 28 061 körte-, 12 778 cseresznye-, 9455 eper-, 3113 meggy-, 3033 kajszibarack-, 3113 őszibarack-, 1142 dió-, 505 szelídgesztenye- és 253 mandulafa. Az északi vidékeken a szilva-, alma- és körtefa uralkodott, de a gondozatlan fák kevesebb termést hoztak. A déli vidékeken már kezdtek elterjedni a nemesített fajták és a korszerű ápolási módok. Nagybani gyümölcstermesztéssel a régióban nem foglalkoztak, de egyre több volt a példásan kezelt kisebb gyümölcsös.²²

A füleki uradalomban kb. 200 kat. holdat foglaltak el a gyümölcsösök, amelyeket - zömmel - az uradalom alkalmazottai műveltek. A nemesített gyümölcsfajtákat a városi polgárok, iparosok termesztették. A piacokon gyümölcsöt kínáló falusiak mellett már ott voltak az iparos asszonyok is. A déli községek lakosai friss gyümölcsöt, az északiak szárított almát, szilvát, körtét, ill. szilva- és gyümölcspálinkát kínáltak.²³

A szőlészet a déli, melegebb éghajlatú vidékeken összpontosult. Az 1882-es filoxéra, majd ezt követően a peronoszpóra annyira tönkretette az állományt, hogy a szakirodalom 1885-ben a Nógrád megyei szőlészet megszűnéséről tudósított, hiszen az állomány 90,6%-a elpusztult. A földművelésügyi tárca az országos következmények felszámolása érdekében elrendelte a szőlők kötelező permetezését, s az immunis talajba telepített ellenálló, ún. amerikai fajták ültetését anyagilag támogatta, s így 1895-ben a 823 kat. holdnyi szőlő 68,6%-a volt "termő", vagyis felújított, ill. új telepítés. Érdekes jelenség, hogy a városok határában, ahol a szőlők iparosok, tisztviselők, ill. gyári alkalmazottak, munkások tulajdonában voltak, a felújítása aránylag lassan haladt. Fülek határában 1895-ig az elpusztult 125 kat. holdból csak 22 kat. holdat újítottak fel. Tíz, a vész előtt szőlőtermelő községben felhagytak a szőlészettel, de ugyanekkor 14, addig szőlőt nem termelő településen létesítettek telepeket, s a filoxérának és a peronoszpórának ellenálló amerikai fajtákat telepítettek.

A gondosabb mezőgazdasági tevékenység, a talaj alaposabb megmunkálása, a magasabb szintű ápolási munkálatok és az új fajták meghonosítása következtében általában emelkedett a mezőgazdasági növények terméshozama. A korabeli kimutatások szerint 1895-ben Nógrád vármegyében az őszi búza 12,6 q, a tavaszi búza 6,5 q, a tönköly 3,3 q, az őszi árpa valamivel 12 q fölött, a zab 10 q fölött, a köles 17 q, a tatárka 6,8 q termést adott hektáronként. A tavaszi vetés általában 15%-kal volt alacsonyabb. A hüvelyesek, a borsó, a bab, a lencse átlaghozama 8,7 q, 7,2 q, ill. 6,9 q volt. A kukorica szemtermése 13,7 q, a burgonyáé 106 q, a takarmányrépáé 219 q fölött. A len és a kender eredménye 3,5 q, ill. 4,6 q fonal, és közel 7 q, ill. 8,3 q mag. A lucerna 59,4 q magot, a bükköny 31,1 q-t, a zabos bükköny 33,7 q-t, a lóbab közel 10 q-t, a muhar 25,7 q-t adott. A rétek hozama 37,6 q széna, a kertek szénahozama 10%-kal volt magasabb.

1895-ben - a szakirodalomban először - jegyzeték a zöldségtermesztés eredményeit is. Hektárhozamuk a következő volt: paprika 7,2 q, tök 123 q, dinnye 322 q, fehér káposzta közel 111 q, kel valamivel 43 q fölött, hagyma 100,7 q, fokhagyma 262 q, uborka 22 q, leveszöldség 57,6 q, mák 10 q.

A nógrádi régió állattenyésztésének iránya nagy általánosságban megfelelt a kor hivatalos követelményeinek. A tenyésztésben egyre inkább előtérbe került a minőség, a fajtanemesítés, s a tenyésztők megértették, hogy kifizetődőbb a fajállatok tartása. A magyar kormány a vételár 50%-ával támogatta a fajállatok vásárlását, s ezt a lehetőséget a nógrádi tenyésztők is kihasználták. Nógrád vármegye évente 2500-3000 Ft állami támogatást kapott. A kedvezményeket az 1880-as évek végétől megemelte az állatok szállítására megítélt vasúti kedvezmény.

Az új fajták meghonosítása a régi állattartási szokások megváltoztatásával járt, de a pénz- és munkaigényes folyamatot nem minden termelő "engedhette meg magának". Legjelentősebb váltás a folyamatos istállózás volt, amit tavasztól őszig a nappali legeltetés egészített ki. Az állatok csak tágas, tiszta és világos istállókban, a korszerű ápolási módszerek mellett adták meg a gazdák által elvárt eredményeket. Az új tenyésztési módszereket meg kellett tanulni. A tanítás a járási gazdasági inspektorok kötelessége volt.

A fajállatok nagybani tartása az 1850-es évekbe nyúlik vissza, s szinte kivétel nélkül a nagybirtokokra korlátozódott. A paraszti tenyésztőket a következő két évtizedben fokozatosan hódította meg, s gyorsan elsajátították az új tenyésztési módszereket. Betartották, mert tudatosították, hogy ezek a várt eredmény feltételei. A fajállattartás munkatöbbletet jelentett, de megemelkedett a tehenek tejhozama, nőtt az állatok munkabírása, ellenállóképessége, az utódok s a vágóállatok húsának minősége.

Nógrádban az állattenyésztés 1867 után is a kisgazdaságokban összpontosult. 1895-ben 13 529 mezőgazdasági üzem foglalkozott állattenyésztéssel. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságok tartották a szarvasmarhák 82%-át, a lovak 84%-át, a sertések közel 67%-át. A nagybirtokok csak a juhtartásban vezettek, de híresek voltak fajállattenyészeteik, mint pl. a Koburgok füleki uradalmának lótenyészete, ahol a helyi szükségleteknek megfelelően igáslovakat szaporítottak. A szarvasmarha-tenyésztők közül kiemelkedett a Zichyek és a losonci Sacher Vilmos siementhali és berni fajtákat szaporító törzstenyészete.²⁷

A szarvasmarhatartás Nógrád vármegyében az 1867-1900 között jelentős eredményeket ért el. A korabeli szakirodalom kiemeli a vármegye állatállományának minőségi fejlődését. A szarvasmarha-állomány számszerű alakulását a régió területén nem lehet megállapítani, mert csak a vármegyei adatok ismertetik. 1895-ben a régióban tartott kb. 30 000 db szarvasmarha 68%-a volt siementhali és berni fajta. A helyi és a svájci fajták keresztezésével jött létre az egész Magyarországon ismert és keresett nógrádi, az aránylag nagy testű, jó testalkatú, fejlett izomzatú, ízletes húsú tájfajta. Erős fizikumú, jól tejelő állatok voltak, s 1895-ben a szarvasmarha-állomány közel egyötödét tették ki. Kedvelték a Dunántúlon, a Bánátban és a Nagyalföldön, de helytálltak az Északi-Kárpátokban is. A nógrádi tájfajta és a svájci fajták szaporodása következtében visszaszoruló fehér magyar fajta Losoncon és környékén továbbra is a kistenyésztők és a nagybirtokosok kedvelt fajtája maradt, de a részaránya, a kis testű balkáni fajtákkal közösen alig érte el az állomány 12%-át. A bivalytartás a nagybirtokokon összpontosult.²⁸

A régióban a 19. század utolsó negyedében megnőtt a szarvasmarháknak mint igavonó állatoknak a jelentősége. A nagybirtokok kezdetben az erős, megbízható, lassú bivalyokat kedvelték, de a századforduló előtti évtizedben éppen lassúságuk miatt egyre jobban kiszorultak a termelésből, s ahol lehetett, lovakkal helyettesítették őket, pl. a Koburgok füleki uradalmában, ahol fokozatosan nőtt a lovak száma. A bivalyokat csak ott hagyták meg, ahol a nehéz agyagos talaj megművelése meghaladta a lovak erejét. A parasztgazdaságokban a tehenek továbbra is dolgoztak a mezőgazdaságban, s ennek következtében csökkent az amúgy sem magas tejhozamuk.²⁹

A szarvasmarhatartás legjövedelmezőbb ága továbbra is a tejtermelés és a tejfeldolgozás volt. Az általános tejhozamokat nem ismerjük, de az 1890-es évek jelentései szerint még a Koburgok füleki uradalmában is alacsony volt. Az 1894 augusztusában elért 5,7 l-es átlagot a nyári szárazsággal indokolták, mert az előző év januárban 4,5 l, februárban 3,5 l, májusban 13,7 l, júliusban 12,8 l volt az átlag. A szakemberek nem hallgatták el, hogy a kérdéses tehenészet gyenge eredménye a rossz fajállományra és a hiányos takarmányozásra vezethető vissza, s az állomány késedelem nélküli lecserélését ajánlották. A birtok vezetősége szerint az a közeljövőben lehetetlen, mert a birtok önelszámolási rendszerben gazdálkodik, s neki kell megkeresni a beruházási összeget.

A szarvasmarha-tenyésztés másik jövedelemforrása a hizlalás volt. A jelentősebb számú ökröt foglalkoztató nagybirtokokon a hizlalás általános volt, s mértékét csupán a birtok takarmánybázisa korlátozta. 1895-ben pl. az említett füleki uradalomban 100 ökröt hizlaltak, és jó nyereséggel adták el a hatvani mészárosoknak, de a következő esztendő terveit tönkretette a nagy szárazság, a hizlalás elmaradt, ami újabb veszteséget jelentett az önelszámoló uradalomnak.³⁰

A régió mezőgazdaságában az 1867-1900 közötti években is jelentős szerepet játszott a második helyre sorolt juhtenyésztés, bár az 1870-es évek második felétől felgyorsult rét- és legelőfeltörés következtében az állomány 170%-kal csökkent. 1895-ben a régióban regisztrált 106 924 juh 70%-a a nagybirtokosok tulajdonában volt. Az 1000 db-nál nagyobb nyáj tulajdonosai: Zichyek (Nógrádszentpéter, Bussa, Zsély) 11 588; Koburgok a füleki uradalomban 6752; Prónayak (Erdőkürt, Kovácsfalu, Kiszellő) 3354; Wenckheimek (Vilke) 3250; Görög József (Nógrádszentpéter) 2939; Wohl Henrik (Mucsény) 1911; Szakáll Béla (Gács) 1802; Forgáchok (Gács) 1488; Esztergomi érsekség ( Nagyzellő) 1450; Madách Aladár (Alsósztregova) 1474; Stefani Lajos (Fülek) 1447; Beniczky Aladár (Terbeléd) 1427; Szilvássy Béla (Losonc) 1365; Passuth Mihály (Málnapatak, Poltár, Uhorszka) 1300; Czebrián László (Fülek, Málnapatak, Apátfalva, Tamási) 1388; Popper Béla (Cselár) 1227; Csemiczky (Nagykürtös, Nagysztracin) 1200; Körfy Lajos (Mulyad) 1120; Balogh Károly (Pinc) 1057. Ők bírták a 100 kat. holdon felüli földtulajdonosok juhállományának 66%-át. A 100 kat. holdnál kisebb birtokok kategóriájában 32 979 volt a juhok száma, s így a 11 900 állattenyésztő átlagban 2,8 juhot tartott.³¹

A kistenyésztők továbbra is a bevett nevelési szokásokkal dolgoztak. Előszeretettel tartották az önellátásnak legjobban megfelelő cigája fajtákat. A nagybirtokosok juhászatát a kereskedelmi érdekek irányították, s a merinói mellett remboiletteket és negretti fajtákat tenyésztettek. Néhány nagyobb juhászat már behozta a kiváló angol húsjuhokat, de részarányuk 1895-ben még nem haladta meg az 5%-ot.

A juhászatot továbbra is a háromcélú hasznosítás jellemezte: a gyapjú, a hús és a tej értékesítése. Az élő állatok eladását általában a második csoportba osztották, de nem szabad megfeledkezni a juhászat trágyahozamáról sem. A gyapjúkereskedelemről keveset tudunk. A füleki uradalom 1896-ban 600 q, a következő esztendőben 520 q mosott gyapjút értékesített. Mivel a mosás minősége elsődlegesen befolyásolta az árakat, a nyírás előtt az állatokat speciális fürdőben mosták tisztára. A zuhanyzókra a vízvezetéken továbbított, felmelegített vizet gőzgépek nyomták fel. A meleg, magasból ömlő víz alaposan kitisztította a juhok bundáját.

A 19. század utolsó évtizedében gyorsan nőtt a bel- és külföldi piacokon a minőségi juhtúró iránti kereslet, s ennek megfelelően nőtt a juhtenyésztők tejtermelési kedve, amit fajállatok tartásával és a takarmányozás javításával értek el. A tenyésztés színvonala a nagybirtokokon felülmúlta a kistenyésztőkét. A nagybirtokok szakemberei körültekintőbben választották ki a tenyészfajtákat, következetesen tartották magukat a nevelési előírásokhoz, s az utánpótlást saját nyájukból biztosították. A paraszti juhászatokban - hagyományszerűen - az állatokat ősszel eladták, s tavasszal erdélyi, ill. bánáti vásárlásokkal alapítottak új tenyészetet.³²

A lovak száma az 1867-1895 közötti években kissé csökkent, de tenyésztésük továbbra is a paraszti gazdaságokba összpontosult. 1895-ben a régióban 8368 lovat írtak össze. Minden településen tartottak lovakat, de leginkább az ipari és kereskedelmi központok és az erdőgazdaságok környékén, ahol rövidebb-hosszabb ideig tartó bérfuvarozásból élt a paraszti családok egy része. A keresletnek megfelelően a régió egyetlen nagybani tenyészetében, a füleki uradalomban továbbra is igásállatokat neveltek. A paraszti lóállomány degenerálódása ellen állami hágatóállomások létesítésével védekeztek, amelyek fajállatokkal való ellátásáról a földművelésügyi tárca állattenyésztési részlegének rendelete alapján az állami méntelepek gondoskodtak. Nógrád vármegyét 1895-ben a rimaszombati állami méntelep hatáskörébe sorolták, s így a kérelmezők a város határában lévő Szabadka pusztai állományból kaptak apaállatokat.

Nógrádban továbbra is adottak voltak az eredményes sertéstenyésztés feltételei. Általánossá vált a burgonyatermesztés, délen meghonosodott a kukorica, az északi vidékek gazdag bükkösei a makkoltatás tárházai maradtak. Ezeket az erdőket - a hagyomány szerint - évente versenytárgyalásokon osztották ki az érdeklődők között, de a sertéstartás mégsem emelkedett lényegesebben. 1895-ben közel 31 000 sertést írtak össze.

Az állomány 76,3%-át a kistenyésztők tartották. 1895-ben a 100 kat. holdnál nagyobb birtokkategóriákban csak 7306 sertést neveltek, de a nagybirtokokon ennek is csak a 46%-át, pl. a Koburgok füleki uradalmán 606, Kohl Henrik Mucsényban 525, Forgách gr. Gácsott 455, Baratta Zoltán Poltáron 348, Nagy István Rapon 220, Degenfeld Lajos gr. Erdőkürtön 212, Csemiczky Ede Nagysztracinban 175, Károlyi Tihamér gr. Kékkőn 167, Madách Aladár Alsósztregován 157, Prónay Géza gr. Erdőkürtön 112, Orosz Ferenc Ragyolcon 109 darabot.³³

Az 1880-as évektől kezdve emelkedni kezdett a baromfi, a tojás és a toll piaci kereslete, s felhívta a mezőgazdasági központi szervek figyelmét erre az elmaradott tenyésztési ágazatra. Beindult az országos állattenyésztési program. Megvalósításában jelentős szerepet kapott az 1886-ban alakult Baromfitenyésztők Országos Egyesülete, amely az állami támogatás felhasználásával anyagiakkal és szaktanácsokkal segítette a tenyésztőket a baromfiállományuk fajtaváltásában.

A kutatások azt mutatják, hogy a régióban a piaci kereslet növekedése nem befolyásolta jelentősebben a baromfitenyésztést. Nagyobb kereskedelmi tenyészet nem volt, s haladásnak számít, hogy a nagybirtokosok a saját szükségletükre megkezdték a korszerű angol fajták tenyésztését. Feltételezhető, hogy a régió piacait szárnyasokkal ellátó helybéli paraszti és iparos tenyésztők - saját érdekükben - kezdtek áttérni a jövedelmezőbb fajták tenyésztésére, mert ellenkezik a kor termelési törekvéseivel, hogy a saját háztartásuk részére baromfit tartó gyári munkások, állami alkalmazottak (pl. vasutasok), a kerttel, szőlővel bíró iparosok, kistisztviselők megelégedtek volna a csontos, nehezen hízó fajták tenyésztésével. Az új fajtákat a nagyobb testsúly, az ízletesebb hús és a magasabb tojáshozam jellemezte.

1895-ben a régióban a szárnyasok száma (tyúkfélék kacsa, liba, pulyka) meghaladta a 111 000 db-ot, vagyis egy mezőgazdasági üzemre átlagosan 8,2 db jutott.

A kecske a szegények tehene, írja a szakirodalom, s így természetes, hogy a régió községeiben aránylag sok kecskét tartottak. 1895-ben a régió 56 községében 805 kecskét tartottak, településenként átlag 14,3 db-ot, de Hradistyén 111, Ábelován 80, Turipolyán 56, Málnapatakon 49. Felsőtiszovnyikon 47 és Rónyán 43 kecske volt.

A méhészetnek Nógrádban nagy hagyománya volt. Az említett összeírás szerint Óhuta és Tőrincs kivételével a régió minden falujában tartottak méheket. Összesen 4436 kaptárban településenkénti átlagban 37 méhcsaládot. A méhészet a paraszti gazdaságokban összpontosult. A felesleget és a viaszt a losonci vásárokon értékesítették.³⁴

A Magyarországon általában ismert losonci vásárok segítették a régió mezőgazdaságának a fejlődését. A mezőgazdasági termékek széles kínálata ide vonzotta a vállalkozókat, kereskedőket, de a leghíresebbek mégis az állatvásárok voltak, melynek nagyságát a felhajtott állatok száma jelzi. 1897-ben 53 076 db-ot, 1898-ban 46 252 db-ot hajtottak fel. Az első esetben eladták a kínálat 60,3%-át, a következő esztendőben a 63%-át. A jelzett éveket a borjúkereslet emelkedése jellemezte, a többi állatfajnál kiegyensúlyozott volt a kereslet.³⁵

Az állattenyésztés továbbra is a 100 kat. holdnál kisebb paraszti gazdaságokban összpontosult, bár a nagybirtokok magasabb jövedelmet értek el. 1895-ben Nógrád vármegyében pl. a siementhali szarvasmarha tenyésztéséből eredő jövedelem a közép- és nagybirtokokon 25, ill. 35%-kal haladta meg a kistenyésztők eredményeit. A sertéstartásnál ez a különbözet 65%, mert a nagybirtokokon tartott sertésnek átlagsúlya 80-120 kg-mal haladta meg a paraszti gazdaságok súlyátlagát. A juhászatban a nemesített fajták átlagsúlya 35-40%-kal, a hagyományos fajtáknál 25%-kal volt magasabb a kistenyésztők eredményeinél.

Hasonlóak voltak a tejtermelés eredményei is. A siementhali tehenek a paraszti gazdaságokban évente 960 liter tejet adtak, a közép- és nagybirtokokon 1120 litert, amit a szakszerűbb takarmányozással értek el. A paraszti tenyésztők takarmányozási szokásai kis kivétellel nem változtak, s a földjeiken termesztett takarmánynövényekkel és szénával takarmányoztak. A nagybirtokokon a takarmányozásban is a tudomány és a gyakorlat legújabb eredményeit alkalmazták. A tehenészetekben ún. takarmányozási tervek alapján táplálták az állományt, s ha szükséges volt, takarmányt vásároltak is.³⁶

Vizsgálódásunk utolsó szakaszában az 1900-1918 közötti években a mezőgazdasági termelést a minőségi követelmények megszilárdulása jellemezte, ami a szabad határhasználat szélesebb elterjedésében is megmutatkozott. Az intenzív termelési módszerek alkalmazása a piacközeli, a termékeny vidékek gazdaságait jellemezte, de a nagybirtokok mellett meghódította a közép- és kisparaszti gazdaságokat is. Ezek a gazdaságok használták ki legerőteljesebben az intenzív gazdálkodás terjedését támogató állami támogatást.

A határhasználat jellege vidékenként változott, vagyis a déli termékeny síkságon általánossá lesz a vetésforgó alkalmazása, míg az északi, zordabb környezetben csak keveset változott, mert továbbra is a háromnyomásos rendszer, ill. annak tökéletesített változata vezetett. Az intenzív gazdálkodás előretörését - bizonyos fokig - az ugarozó gazdaságok számának alakulása jelzi. Az ugar Nógrád vármegyében az 1900-1905-ös évek átlagában a megművelt terület 15,3%-át érintette, 1906-1910 között 12,3%-át, míg a következő ötévi átlag 10,9% volt. A kutatások azt mutatják, hogy az ugarozás mértéke a síkságon alacsonyabb volt, a hegyes vidékeken pedig magasabb, ami részben a megnövekedett állattartás egyik következménye lehetett. Vármegyei szinten az ugar 60,4%-át a paraszti gazdaságokban írták össze, míg a nagyobb mezőgazdasági üzemek részesedése 39,6%-os volt.³⁷

1900 után tovább tökéletesítették a talajművelést. A szántásban egyre nagyobb teret hódított a mélyszántás, de 2-3 cm-rel mélyebb lett az egyszerű szántás is. A termékeny vidékeken a nagy- és paraszti birtokokon egyaránt egy vegetációs időszakban már kétszer szántottak, míg az első kategóriában egyes körzetekben megjelent a háromszori szántás. A hegyes vidékeken csak egyszer szántottak, mert a gazdák a második szántással nem veszélyeztették állataik egészségét, bár tudatosították, hogy így 1-2 q-val alacsonyabb átlagtermelésre számíthat.

A megnövekedett élelmiszer-keresletre a mezőgazdaság a mennyiség emelésével és a minőség javításával válaszolt. A régió területén a két követelményt az alaposabb talaj előkészítése és a talaj termőértékének megőrzése biztosította, de továbbra is kérdéses volt a trágya helyes kezelése, mert a paraszti gazdaságoknak csak egy része tért át a korszerű tárolásra. A szántókat négy-öt éves ciklusokban trágyázták, de a klasszikus trágyafajták mellett szélesebb körben kezdték népszerűsíteni a műtrágyákat a nógrádi sajtóban is. A szakemberek ismertették a szomszédos vármegyék eredményeit, mert így akartak követőket toborozni saját vármegyéjükben. Nógrádban a műtrágyázásnak "nem voltak példamutató eredményei", mert a paraszti gazdaságokban nem tartották be a technológiai előírásokat, s általában a Galíciából behozott olcsó, de alacsony hatásfokú szuperfoszfátot vásárolták. A gazdák úgy érezték, hogy becsapták őket, mert az eredmények meg se közelítették az elvárásokat. Így a régióban a műtrágyázás nagy általánosságban a nagybirtokok egyes részlegeire korlátozódott. A felhasznált mennyiség valamit emelkedett ugyan, de használata nem vált általánossá.³⁸

Feltételezzük, hogy a termelők saját érdekükben tovább folytatták a mezőgazdaság gépesítését. Eddig kevés konkrét adat ismert. A legelterjedtebb a már általánosan használt cséplőgép otthon volt a nagybirtokon és a módosabb paraszti gazdaságokban, de a kisparasztok bérelt cséplőgéppel csépeltek. 1913-ban a Füleki járásban kilenc aratógép dolgozott, a Losonci járásban hat, a losonci határban öt, a Gácsi járásban három. 1915-ben Nógrád vármegyében 1048 cséplőgépet írtak össze, ebből 439 működött gőzerővel, 118 motorral és 491 járgánnyal.³⁹

A földvásárlás lehetőségei a 20. század elején sem javultak. Kevés volt az eladó birtok. A megszaporodott végrehajtások következtében kicsiny földforgalom az első évtized végére megélénkült. A nógrádi parasztok szegények voltak, s a sorozatos természeti csapások, az alacsony terméshozamok, az állatvészek, a drága földhitel, a magas adók következtében a parasztok egy része eladósodott. Sokan állami segítséggel ún. kiegészítő foglalkozást kerestek; Málnapatakon, Szlatinán, Sóshartyánban és másutt pl. kosárfonási tanfolyamokat tartottak. A magyar nemzetiségű parasztság egy része még a vármegye határain kívülre is fuvarozott, és ipari munkát is elvállalt. A szlovák parasztok a fuvarozás és az ipari munka mellett nyaranta rendszeresen lejártak az Alföldre mezőgazdasági munkára, leginkább aratni. Egy részük egy-két évre kivándorolt Észak-Amerikába. A szerencsésebbje az összegyűjtött tőkéjükön idehaza földet vásárolt. A régiót a századforduló után is a dzsentri birtokok eladása jellemezte. Tulajdonosaik zöme állami alkalmazott volt, s a birtoktól távol élt, nem foglalkozott a mezőgazdasággal. A korabeli szociográfiai irodalom szerint "tragikus" helyzetbe kerültek. Birtokaik egy része a gömöri és a felső-garamvölgyi szlovák parasztság tulajdonába került, s az addig tiszta magyar etnikumú területeken, pl. az Ipoly völgyében megjelentek az első szlovák földtulajdonosok.⁴⁰

A századforduló után is keresett volt a földbérlet. A nagybirtokok - hagyományosan - előszeretettel adtak bérbe nagyobb területeket, egész majorságokat, de itt is megkezdődött a földek eladása. A füleki uradalomban pl. csökkenteni akarták a bérleteket, s kidolgozták az eladásuk ütemtervét, de visszavonták. Megélénkült a kisbérletek iránti érdeklődés, mert vegyes körzetekben a paraszti gazdaságok ki akarták használni a növekvő zöldéségkeresletet. A nagy földkereslet következtében felszökött a kertészkedésre alkalmas földbérletek összege. Egy kat. holdért Losoncon és Kékkőn évente 30 koronát, Terbeléden 30-40 koronát, Füleken 40-60 koronát kértek, vagyis általában 60%-kal többet, mint az átlagos minőségű szántóért. A Forgáchok és a Wenckheimiek a 20. század elején átlagban 17 koronát kaptak egy kat. hold bérletéért.⁴¹

A növénytermesztésben továbbra is a gabonafélék vezettek, bár részesedésük a 100 kat. holdnál nagyobb birtokokon egyre csökkent. A paraszti gazdaságokban a termesztett növények aránya nem változott, s a gabonafélék az 1913-1915-ben a bevetett terület 58%-át foglalták el. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságokban a tönköly, pohánka, burgonya, kender, bab és a mák vezetett. A kedvező természeti környezetben lévő kis- és nagygazdaságokban megemelkedett a takarmányrépa és az őszi repce vetésterülete, de a cukorrépa továbbra is a nagybirtokok növénye, de kedvelt volt a köles, a borsó, a dohány és a len, míg a kender lassan kiszorult a kisparaszti szántókról, és a saját szükségletük mértékében a közép- és nagyparaszti gazdaságok növénye lett. A korábbi évtizedekben a paraszti gazdaságokban is otthonos dohány a 20. század elején csaknem kizárólagosan a nagybirtokok növénye. A változás eredendője az új fajták termesztésével járó jelentős anyagi és munkatöbblet volt.

A századfordulóra válságba jutott az összes birtokkategóriákban kedvelt burgonya termesztése, mert a hagyományos fajták degenerálódtak, s az új, a helyi viszonyoknak megfelelő minőségi étkezési burgonya kifejlesztése meghaladta még a nagytermelők anyagi lehetőségét is. Az országos problémát a kormány oldotta meg, s az országos nemesítési akcióban a jó burgonyatermesztő vidéknek számító Nógrád vármegye központi feladatot kapott. Itt szervezték meg az ún. szaporító állomásokat. Az állami szervek szerint a program első fázisában megszervezték a szaporító állomásokat, ahol a helyi természeti adottságoknak legjobban megfelelő, kiváló minőségű vetőburgonyát szaporították. A szakemberek megismertették a kiválasztott nagy- és kisgazdaságokat az ápolási módszerekkel, amit népszerűsítettek. A program kiemelte, hogy a hiedelmekkel ellentétben a burgonya nem " igénytelen" növény, jó eredményt csakis a kellően előkészített, jó erőben lévő, lehetőleg frissen trágyázott talajban ad. Az új burgonyafajták jó ízűek és bőven termők voltak, de elődeikhez mérten kisebb volt az ellenállóképességük. Ezért a vetőgumókat csávázták és csírátlanították.

A zöldségtermesztésben 98%-kal a paraszti gazdaságok vezettek. Munkájukat egyre jobban befolyásolták - a káposztatermesztés kivételével - a bolgár kertészek módszerei. Átvették őket, s így termesztették a salátát, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát. A legjelentősebb zöldségtermesztő községek közé tartozott Rap, Terbeléd és több Losonc környéki település, "a paprika, paradicsom és az uborka hazája". A nagybani káposztatermesztés továbbra is az Ipoly völgyében összpontosult.

A 20. század első évtizede megváltoztatta a gyümölcstermesztést is. Ekkor kezdett kiszélesedni a lassú s nem általános nógrádi nemesítési folyamat, amely elérte az északi területeket is. A nemesített fajtákat népszerűsítő és árusító faiskolák munkája következtében megnőtt ezek aránya, s az eredmény már érzékelhető volt a helyi piacokon, valamint a régió hagyományos piaci körzeteiben, Turóc és Liptó vármegyében, de a nógrádi gyümölcs egyre gyakrabban jelent meg a budapesti piacokon is. Nógrád híressége továbbra is a szelídgesztenye és a nagyszerű besztercei szilva volt.⁴²

A termelők eredményeit mutatta be az 1910-es losonci mezőgazdasági kiállítás rendezősége, ahol versenyeztette az egyes nemesített gyümölcsfajtákat. Az első díjat a Koburgok füleki uradalma vitte el, ill. a bérelt kertjeiben gyümölcsöt termesztő kisgazdák.⁴³

A növénytermesztésben elért vármegyei átlagokat a mellékelt táblázat tartalmazza. Megjegyezzük, hogy a kertekben termesztett növények, a hüvelyesek, a burgonya, a tönköly és a cukorrépa átlaga 10%-kal is meghaladta a szántóföldi eredményeket.

A mezőgazdasági termelésben egyre nagyobb helyet kaptak a takarmánynövények, amelyek a csökkenő gabonaárak korszakában biztosították a jövedelmező állattenyésztés fejlődését. A terméseredmények alakulását továbbra is kedvezőtlenül befolyásolták a gyakori természeti csapások, az őszi és a tavaszi áradások, aszályok stb. Az első világháború idején a munkáshiány fékezte a termesztést.⁴⁴

A mezőgazdasági termelést 1900-1918 között az állattenyésztés előretörése jellemezte, amely sok helyen a paraszti gazdaságok fennmaradásának szinte egyedüli biztosítéka volt. Az állattenyésztés növelése több probléma megoldásától függött. Első helyre kívánkoznak a tenyésztők egy részénél tapasztalható hagyományos tenyésztési szokások, amelyek hátráltatták a fejlődést, de egyes körzetekben már érezhetővé vált a tenyésztési szokások korszerűsítése. Második helyre a takarmánybázis kérdése került, mert biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt. A 20. század első éveiben több természeti csapás következtében állandósult a takarmányhiány. A takarmánytermesztés a múlt század második felében korszerűsödött, s a hiányt enyhíteni lehetett volna a rétek és legelők hozamának növelésével. A nógrádi paraszti gazdaságok jelentős része lebecsülte ezt a lehetőséget. A réteket nem gondozták megfelelően, és sok helyen a tavaszi tisztítás volt az egyetlen ápolási művelet. A földművelésügyi tárca a járási mezőgazdasági inspektorok segítségével taníttatta a gazdákat a helyes rét- és legelő művelésre, de kevés eredménnyel. Az állattenyésztés megmentésére igénybe kellett venni az állami támogatással beszerzett takarmányt.

Az állattenyésztésben tovább folyt a fajtanemesítés, amit a Földművelésügyi Minisztérium árkedvezményes törzsállateladással támogatott. A vizsgált régióban az állatok kedvezményezett eladását Nógrádvármegye Gazdasági Egyesülete közvetítette; 1901-1907 és 1910-1912 között (1908-1909-re nincsenek adataink) 1095 bikát és 592 kan disznót adott át a gazdáknak. A tenyészállat-ellátásban jelentős szerepük volt a helyi törzstenyészeteknek. A régióban két törzstenyészet működött Losoncon: Sachar Vilmos svájci tehenészete és a Kolner-Darvas sertéstenyészete.⁴⁵

A fajállattartás eredményeit népszerűsítették a versenyekkel összekötött kiállítások. Az új alapelvek szerint előnyük volt a kistenyésztőknek, s így hozzájuk került a jutalmak zöme. 1910-ben Losoncon a díjazott kistenyésztők 4500 korona jutalmat vehettek át.⁴⁶

Az állattenyésztésben elért eredményeket az 1911-ben készített állatösszeírás összegezi. Az állományt azonban februárban írták össze, az őszi eladások és a téli disznóölések után, amikor a tenyésztők a legkevesebb állatot tartották. Az összeírás szerint a régióban 12 017 állattenyésztő volt, ez az 1895-ös állapothoz képest 11,2%-os csökkenést jelent, ami a két összeírás eltérő alapfeltételeiből adódik. Az 1895-ös összeírás alapja a mezőgazdasági üzem volt, s így a több részlegre osztott nagybirtokokat többször is felvették. 1911-ben az állattenyésztéssel foglalkozó gazdákat írták össze.

Az állattenyésztésben az említett évek alatt elért eredmények a következők: A szarvasmarha-tenyésztés bizonyos fokig stagnált, ami a 19. század második felében bekövetkezett rét- és legelőfeltörések természetes következménye volt. A másik ok a kormány mezőgazdasági politikája, mert csak a fajállatok tenyésztését támogatta. További okként említhetők még a régióban gyakori, sokszor tragikus kimenetelű járványos betegségek. A szarvasmarha-állomány mégis 17%-kal emelkedett, mert a régióban megnőtt a tejtermékek és a marhahús iránti piaci kereslet. A húskeresleten belül átmenetileg az első helyre kerülő borjúhús, s a borjak, ill. fiatal növendékállatok idő előtti kivonása a tenyésztésből veszélyeztette az állomány fejlődését. A losonci állatvásáron 1900-ban a mészárosoknak eladott szarvasmarháknak csak 16%-a volt borjú, 1910-ben már 35%-a. Nógrád vármegye Közigazgatási Bizottsága ezért 1910-ben arra kérte a Földművelésügyi Minisztérium illetékes osztályát, hogy tiltsa meg az egy, másfél évnél fiatalabb állatok vágóhídi eladását. A losonci vágóhíd hűtőházának működése következtében megszűnt a környéken a fiatal állatok túlméretezett pusztítása, s a helyi piacokon kiegyensúlyozott ára volt a borjú- és malachúsnak.⁴⁷ A szarvasmarha-tenyésztésen belül növekedett a fajállattartás (siementhali, berni, nógrádi tájfajta), s ezek 1911-ben az állomány 93%-át alkották.

A lótenyésztés most sem érte el az országos átlagot, mert a mezőgazdasági munkákban még most is jelentős igavonók voltak a szarvasmarhák. A lóállomány minősége jobb lett, emelkedett a tenyészállatok aránya.⁴⁸

A sertések száma 1911-ben 9%-kal volt magasabb, mint 1895-ben, mert az összeírás előtti őszön tizedelt az orbánc. Az állomány zömét változatlanul a zsírsertések alkották, de megnövekedett az angol és a hagyományos helyi fajtából keresztezéssel kitenyésztett ún. turópolyai, Magyarországon általában kedvelt, igénytelenebb fajta részaránya. Tulajdonságaiban közel állt a közkedvelt angol fajtákhoz. Húsa ízletes, szalonnája jó minőségű volt. Malacaik az állatvásárok legkeresettebb cikkei voltak.⁴⁹

A régió juhállománya az 1895-től 9,2%-kal csökkent, s Losonc, Gács és Varbó környékére összpontosult, ahol az állomány a nagybirtokok tenyészeteiben emelkedett. Bizonyos fokig megváltozott a fajták aránya. A nemzetközi helyzet alakulása következtében megnőtt a katonai posztó gyártására alkalmas durvább gyapjú iránti kereslet, s a tenyészetek a merinói és a racka fajták szaporításával válaszoltak. Egyes tenyészetekben növelték az angol, ún. étkezési fajták részarányát, de számuk nem haladta meg az állomány 7%-át. A juhtúró iránti kereslete növekedett, s ez a tejhozam emelését eredményezte. 1911-ben az állomány mintegy 45%-át fejték. Új jelenség, hogy a nagytenyészetekben a túrógyártás után visszamaradt juhsavóval a bárányokat táplálták.⁵⁰

A baromfitenyésztésben a 20. század első évtizedének végén már érezni lehetett a Magyarországon 1906-tól működtetett keltetők hatását. A tenyésztők a különböző kapacitású keltetőgépeket állami támogatással vehették meg. Propagálóik, a vármegyei gazdasági egyesületek azt ajánlották a földművelésügyi tárcának, hogy a szarvasmarha-tenyésztéshez hasonlóan hozzanak létre baromfitenyésztési körzeteket.⁵¹

Az állattenyésztés eredményeit az állategészségügy színvonala is befolyásolta. 1900 után Nógrád vármegyében 13, a Losoncon székelő vármegyei főorvos vezetése alatt álló állatorvos dolgozott, vagyis járásonként kettő. Losonc városának és az egyes nagybirtokoknak saját állatorvosaik voltak. Az állategészségügyet a megelőzés jellemezte. 1905-ben Nógrád vármegye Közigazgatási Bizottsága a megelőzés kiterjesztése érdekében az állami támogatás emelését, valamint az állatvásárokra felhajtott állatok kötelező orvosi vizsgálatát kérte. A vármegyei szervek és maguk a gazdák is ügyelték az állatokat, ellenőrizték a megelőző intézkedések végrehajtását, de szinte tehetetlenek voltak a kórok legveszedelmesebb terjesztőivel, a cigányokkal szemben, akik kiásták a betegségben elhullott állatok tetemeit, s egyik faluból a másikba hurcolva terjesztették a kórt. Ennek következménye, hogy 1904-ben a vármegye sertésállománya szinte megtizedelődött.⁵²

A szarvasmarhák legismertebb ragályos megbetegedése volt a száj- és körömfájás, a marhavész, a sertéseknél az orbánc és a sertésvész. Ezek a betegségek hol itt, hol ott jelentkeztek, s végeredményben az 1900-at követő években állandóan foglalkoztatták az egészségügyi szerveket. A kór észlelése után a körzetet lezárták, ellenőrizték a körzet állatállományát. Az egészségügyi szervek oktató munkája következtében megjavult az állattartás higiéniája, s a gazdák általában segítették az egészségügyiek munkáját.

Példamutatóan védekeztek a losonci állattenyésztők, hiszen a városi őszi és tavaszi országos jelentőségű állatvásáraira 1900-1903, 1905-1906 és 1909-1910 között összesen 410 103 állatot hajtottak fel. Gazdát cserélt 247 098 db, a kínálat 61,3%-a. Ennek a fele juh, de az évek folyamán megnőtt a szarvasmarha-kínálat is. A ló- és sertéskínálat lényegében nem változott.⁵³

A mezőgazdasági termelés korszerűsítése, a kapitalista piaci termelésre való áttérés kezdetei Nógrádban is visszanyúlnak az 1830-as évekbe. A jobbágyság 1848-as eltörlése után az új tulajdonjogi problémák vontatott megoldása a mezőgazdaság átmeneti stagnálását eredményezte, amely az 1850-es évek második felében megélénkülő gazdasági helyzet, az erősödő piaci kereslet hatására megszűnt, s a mezőgazdaságban is emelkedni kezdett a termelés. A nagy- és kistermelők keresni kezdték a régió és a birtokaik természeti adottságainak legjobban megfelelő termelési lehetőségeket. A megnövekedett gabonakeresletre a gabonatermesztés növelésével válaszoltak, de közben megkezdték a korszerűbb növénytermesztésre és állattenyésztésre való áttérést is. Az 1860-as évek közepére a termékeny vidékeken fokozatosan felhagytak a háromnyomásos határhasználattal, s az ún. javított formájával művelték a földeket. Egyes nagybirtokokon, ill. az egyes majorokban már megjelentek a vetésforgók. Az állattenyésztésben, a juhászat kivételével, a paraszti gazdaságok vezettek.

Az 1867-1900 közötti években a nógrádi mezőgazdaság eredményesen fejlődött. Az országos folyamatnak megfelelően itt is megkezdődött a rétek és a legelők feltörése, s a gazdaságok új szántókat nyertek. A rétek és a legelők csökkenésének az ellensúlyozására növelték a takarmánytermesztést. A határhasználatban a javított háromnyomásos rendszer mellett az intenzív gazdálkodásra való áttérés volt tapasztalható. Ez a rendszer, és az egyre növekvő élelmiszerkereslet a terméseredmények fokozására késztette a termelőket, amit a tökéletesített talajápolással korszerűbb gépek és szerszámok használatával értek el. Emelkedett a talajmegmunkáló gépek száma, s meghonosodott a mélyszántás. Általános lett a cséplőgépek használata, de a kisebb gazdaságokban is bércséplőgépek dolgoztak.

A mezőgazdasági termelést a mennyiségi növeléssel párhuzamosan a minőségi mutatók javítása is jellemezte. A növénytermesztést a - visszavonulóban lévő - gabonatermesztés vezette, de emelkedett a kapások és a takarmánynövények jelentősége, a házikertekben termesztett zöldségfélék egy része kikerült a szántóföldekre. A régió sajátossága, hogy a századfordulóra több faluban csak egy-két zöldségfélét termesztettek, s ez a viszonylag nagybani előállítás a gazdák számára előnyösen befolyásolta a felvásárlási árakat.

Fajtaváltásra alapozott minőségi fejlődés mutatható ki az állattenyésztésben is. A folyamat regionális eredménye a külföldi nemesített fajták és a hazaiak keresztezésével kifejlesztett ún. tájfajták kitenyésztése. Az állattartás a paraszti gazdaságokban összpontosult, ők tartották az állomány 80-90%-át.

Az 1900-1918-as időszakban tovább tartott a minőségi fejlődés. A régió iparosítása, a kereskedelmi forgalom megélénkülése következtében megnőtt a helyei piacok jelentősége. A mezőgazdasági termelés állami támogatása, a régió aránylag jó vasúti összeköttetése révén a mezőgazdasági termékek bekerültek az ország kereskedelmi forgalmába. A növénytermesztésben tovább tartott a gabonaneműek csökkenése, a takarmánynövények előretörése, s az egyes zöldségfajtáknál megkezdődött a nagybani termesztés. Az állattenyésztést a minőségi állattartás erősödése jellemezte. Tovább folyt a hagyományosan tenyésztett fajták lecserélése, s 1911-ben a nemesített, ill. tájfajták részesedése meghaladta a 90%-ot.

A helyi magyar és szlovák parasztság a mezőgazdasági termelésből és munkából származó jövedelmét fuvarozással, alkalmi gyári munkával és téli mellékfoglalkozásokkal (kosárfonás, fafaragás) növelte. A szlovák szegényparasztok és mezőgazdasági munkások továbbra is rendszeresen vállaltak idénymunkát, zömmel aratást a Nagy-Alföldön, s egy részük rövidebb-hosszabb időre kivándorolt Észak-Amerikába. Az összegyűjtött fizetésükből itthon vásároltak földeket, de gyakran a lakóhelyüktől távolabbi, termékenyebb vidékeken. A vásárlások eredményeként a délre betelepedett szlovák parasztok megbontották a nógrádi régió déli magyar etnikai egységét, s délebbre tolták az etnikai határt.

Jegyzetek

1. A történelmi Nógrád vármegyét a trianoni békeszerződésben meghúzott határok két részre osztották. Tanulmányunkban a mai Szlovákiához tartozó terület adatainál a régió, ill. a Nógrád megjelöléseket használjuk. Abban az esetben, ha a vármegyei eredményekből nem lehet elkülöníteni a régió részesedését, felhasználjuk a vármegye eredményeit is, de minden esetben feltüntetjük, hogy ezek a történelmi Nógrád vármegye eredményei.

2. Galgóczy Károly: Magyarország, a Szerbvajdaság s Temesi Bánság mezőgazdasági statisticája. (A továbbiakban: Magyarország statisticája.) Pest, 1855, 34., 47., 65. p.

Az 1844-es földadó szerinti felosztás: I. oszt.: Pozsony vármegye; II. oszt.: Esztergom vármegye; Nyitra vármegye; III. oszt.: Komárom vármegye; IV. oszt.: Abaúj, Bars és Nógrád vármegye; V. oszt.: Gömör, Hont, Zemplén és Zólyom vármegye; VI. oszt.: Sáros, Szepes, Trencsén vármegye; VII. oszt.: Liptó vármegye; VII. oszt.: Árva és Turóc vármegye.

Az 1848 utáni felosztás: 1. Zord vagy magas hegyvidék; 2. Szelíd, hegyes vidék; 3. Dombos vidék; 4. Síkság, tágas völgyek. Az 1. csoportba tartozik: Árva, Turóc, Liptó, Szepes, Sáros, Trencsén vármegye, valamint Bars vármegye egyes részei. A 2. csoportba tartozik: Gömör, Nógrád, Esztergom vármegye. A 3. csoportba tartozik: Hont, Abaúj-Torna, Zemplén, Felső- és Alsó Nyitra vármegye. A 4. csoportba tartozik: Komárom, Pozsony vármegye és részben Zemplén vármegye.

3. Magyar Országos Levéltár, Budapest (a továbbiakban: MOL-Bp.) Helytartótanács, Departam. Comerc. 1844, fons 18/106.

4. Galgóczy Károly: Magyarország statisticája. 105., 112. p.

5. Állami Kerületi Levéltár (Štátny oblastný archív - ŠOBA) Besztercebánya, Koburg család levéltára (Füleki uradalom). A továbbiakban: ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom), 1850/472. - Fényes Elek: Magyarország leírása. Pest, 1847, I. köt. 53-54., 58., 76. p. - Galgóczy Károly: Magyarország statisticája. 34., 38., 47., 86., 162. p. - Galgóczy Károly: Mezei gazda. Pest, 1859, 5-6. p.

6. Gazdasági Lapok, [Pest] 1854, 513. p. - Obzor, 1864, 121. p.; 1866, 17. p.

7. Fényes Elek: Magyarország leírása. II. köt. 186. p. - Galgóczy Károly: Magyarország statisticája. 164. p. - Galgóczy Károly: Mezei gazda. 53. p.

8. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesített vármegyének leírása. Pest, 1857, 70. p.

9. Fényes Elek: Magyarország leírása. I. köt. 53-54., 58., 76. p. - Galgóczy Károly: Mezei gazda. 5-6. p. - Galgóczy Károly: Magyarország statisticája. 162., 170. p. - Vadkertyová, Katarína: Dejiny cukrovarníckeho priemyslu a pestovania cukrovej repy na Slovensku (1800-1918). Bratislava, 1972, 19., 40. p.

10. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1850/17. - Galgóczy Károly: Magyarország statisticája. 162., 170. p. - Hunfalvy János: Gömör és Kishont... 219. p.

11. Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest, 1843, II. köt. 185-208. p.

12. Vörös Antal: A magyar mezőgazdaság a kapitalista átalakulás útján (1848-1890). In: Agrártörténeti Tanulmányok 4. A magyar mezőgazdaság a XIX-XX. században. Budapest, 1976, 11-12. p. - A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Budapest, 1897. I. köt. 38-50. p.

13. A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest, 1897, 18-30., 552. p. (a továbbiakban: Gazdacímtár).

14. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1892/1173. - Talajjavítások az 1889-ik évben. Budapest, 1890, 7-18. p.

15. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, XVIII. kötet, 2. p. - Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. Budapest, 1897, I. köt. 239. p. - Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai, Nógrád vármegye. Budapest, 1911, 174. p. (a továbbaiakban: Nógrád vármegye).

16. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1896/296. - Gazdacímtár. 18-30. p. - Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága. I. köt. 217. p.

17. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1895/296. - Losonci phoenix, 1883. február.

18. MOL-Bp., Miniszterelnöki iratok, Közigazgatási Bizottságok, Nógrád vármegye (a továbbiakban: MOL-Bp., MI-KB-NV), 1895 - XXX - 3896.

19. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1896/451. - Magyar Statisztikai Évkönyv, 1873. Budapest, 1874, 152-153. p.

20. Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam (Mezőgazdasági statisztika), XVIII. köt. 22-61. p.

21. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1894/701. - A Besztercebányai Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1894 (a továbbiakban: BKIJ). Besztercebánya, 1895, 17-18. p. - Keleti Károly: Honismertető a bécsi 1873. kiállítás magyar katalógusának bevezető része. Budapest, 1874, 184. p. - Nógrád vármegye. 175-176. p.

22. Rubínek Gyula: Gazdacímtár. Budapest, 1910, 465-466. p. - Nógrád vármegye, 180. p.

23. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom 1895/512 és egy jelzet nélküli irat a 7. dobozból. - Mezőgazdasági statisztika. II. köt. 38-53. p. - Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága. II. köt. 335. p. - Milhoffer Sándor: Magyarország közgazdasága. III. köt. Budapest, 1904, 454. p.

24. Mezőgazdasági statisztika. II. köt. 29. p. - BKIJ, 1894, 22. p. - Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága. II. köt. 314. p.

25. MOL-Bp. Földmívelésügyi Minisztérium (a továbbiakban: FM), Általános Iratok (a továbbiakban: ÁI) 1889/2945, 8698. - BKIJ, 1894, 25-26. p. - Nógrád vármegye. 181. p.

26. Mezőgazdasági statisztika. I. köt. 40-52. p.

27. Gazdacímtár. 493. p. - Nógrád vármegye. 183-184. p.

28. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1892/1102

30. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1893/131; 1894/701; 1895/21 és 862; 1896/444.

31. Mezőgazdasági statisztika. II. köt. 18-28. p.

32. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1892/617; 1893/988; 1894/676; 1895/401; 1896/261, 451, 690. - Mezőgazdasági Szemle, 1895, 491-492. p. - Nógrád vármegye. 183. p.

33. Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága. I. köt. 376. p. - BKIJ, 1894, 27. p. - Gazdacímtár. 18-30. p.

34. Mezőgazdasági statisztika. I. köt. 38-53. p. - Matlekovits Sándor: Magyarország közgazdasága. I. köt. 443. p.

BKIJ 1894, 27. p.

35. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1896/186. - Járási Levéltár, Losonc. Polgármesteri jelentés 1894, 127; 1898, 147.

36. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1893/ 21, 1895/ 1039. - Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam, XXVII. köt. Mezőgazdasági statisztika 4. Végeredmények. 76-93. p.

37. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 66. köt.: A magyar korona országainak 1901-1915. évi mezőgazdasági termelése. Budapest, 1926, 5., 20. p.

38. Nógrádi Hírlap, 1911. április 11., 7. p.; okt. 15. 5. p.; 1912. okt. 20.; 1913. február 8. 5. p.

39. MOL-Bp., FM, ÁI 1913/62 és 4970. - Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat, 66. köt. 422-423. p.

40. MOL-Bp., MI-KB-NV: 1901-XXX-3490; 1902-XXX-1141; 1903-XXXVII-1236; 1905-XXXVII-1926; 1907-XXXVII-1431 és 1628; 1908-XXXVII-5355; 1911-XXXVII-5803. - Slovenský týždenník, 1904. június 24.; 1905. május 5. - Népjog, 1908. október 11.

41. ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1900/714, 716. - Nógrád vármegye. 181., 202. p.

42. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1901-XXX-3490; 1902-XXX-3166; 1903-XXXVII-3866. - ÁKL-BB, Koburg, Füleki uradalom, 1900/761; - Magyar Statisztikai Közlemények, 66. köt. 22-28. p. - Nógrád vármegye. 176., 179., 190. p. - Nógrádi és Honti Híradó, 1910. július 15., 4. p.; 1911. december 26. 6. p.; - Kormányjelentés 1909. 82. p.; - Nógrádi Híradó, 1911. április 23. 7. p.; - Nógrádi Hírlap, 1911. december 24. 7. p.; - Nógrádi Hírek, 1913. április 18. 4. p.

43. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1901-XXX-3490; 1902-XXX-3166; 1903-XXXVII-3866; 1904-XXXVII-4662; 1905-XXXVII-5296; - Magyar Statisztikai Közlemények, 66. köt. 63-64., 94-95., 126-127., 158-159., 188-189., 220-221., 250-251., 282-283. 315., 346-347., 378-379. p. - Nógrádi Hírlap, 1914. április 10. 5. p. - Nógrádi Hírek, 1915. május 16. 4. p.

44. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1911-XXXVII-5803; - MOL-BP., elnöki iratok "T-különítmény" (a szárazság által sújtott területeken élő paraszti gazdaságok megsegítésére létesített csoport), 1908-I/4. - Járási Levéltár, Losonc, Polgármester jelentése (a továbbiakban: PJ), 1909, 95. - Nógrádi Híradó, 1913. április 10. 3. p.; 1913. május 23. 2. p.; - Nógrádi és Honti Hírlap, 1910. március 30. 6. p.;

45. MOL-Bp., "T-különítmény", Ottlík államtitkár jelentése, 1908. augusztus 27. - MOL-Bp., FM-ÁI, 1907-es mutató, 12 265-ös bejegyzés (az iratok megsemmisültek); - MOL-Bp., MI-KB-NV, 1903-XXXVII-3866; - Járási Levéltár, Losonc, PJ, 1906, 331.; 19011, 123.; - Magyar Statisztikai Évkönyv. Új folyam, 1901, 106; 1902, 126; 1903, 124; 1904, 126; 1905, 117; 1906, 132; 1907, 125; 1910, 121; 1911, 127; 1912, 123; - Nógrádi és Honti Híradó, 1910. június 22. 4. p.

46. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat, 41. köt. A Magyar korona országainak állatlétszáma. Budapest, 1913, 252-268. p. - Nógrád vármegye, 1908. január 10, 3. p.; - Nógrádi Híradó, 1911. január 4. 5. p. - Nógrádi és Honti Híradó, 1909. június 1. 3. p.; 1910. március 30, 6.

47. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1908-XXXVII-1549; 1911-XXXVII-5803; - Járási Levéltár, Losonc. PJ, 1900, 179; 1910, 82; - Nógrádi Hírlap, 1908. április 26. 6, p.; 1908. június 7. 5. p.

48. Járási Levéltár, Losonc, PJ, 1906, 332. - Nógrádi Hírlap, 1908. április 26. 6. p.

49. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1903-XXXVII-3866.

Járási Levéltár, Losonc, PJ, 1911, 123.

50. Nógrád vármegye. 183-184. p.; - BKIJ, 1905, 45.; - Mezőgazdasági Szemle, 1900, 490. p.

51. MOL-Bp., MI-KB-NV, 1901-XXX-3490; 1902-XXX-3166; 1903-XXXVII-3866; 1904-XXXVII-4662; 1905-XXXVII-1296; 1905-XXXVII-5296; 1906-XXXVII-4296; 1907-XXXVII-1682, 5401; 1908-XXXVII-5355.

52. Nógrád vármegye. 189., 314. p. - Nógrádi és Honti Hírlap, 1909. augusztus 18. 18. p. - Nógrádi Hírek, 1911. május 14. 2. p.

53. Járási Levéltár, Losonc, PJ; 1900, 179; 1901, 171; 1902, 209; 1903, 293; 1909, 156; 1910, 82.

Év	Felhozatal	Eladva	%
1900	49 448	29 428	58,9
1901	52 439	24 696	47,1
1902	43 191	24 669	57,1
1903	50 231	36 004	71,6
1905	57 618	33 149	57,4
1906	45 762	34 124	74,5
1909	57 302	35 163	57,9
1910	53 611	31 325	58,4
Összesen	410 103	247 098	60,3