- Kezdjük talán azzal, hogy szűkebb és tágabb környezetedben kik voltak azok, akik gyermekkorod óta jelentős hatást gyakoroltak rád. Tulajdonképpen a személyiséged fejlődése érdekel.

- Nyilvánvalóan befolyással voltak rám a szüleim, az apám, az anyám, a nagyapám, aki vasutas volt, pályamunkásként dolgozott a vasútnál, és aztán az apám is odakerült. Ő persze mindig tiltakozott az ellen, hogy bárki is vasutasnak nevezze, mert valamiféle arisztokratikus beállítottság folytán ez nem volt számára elfogadható, és mindig azt mondta, hogy ő vasúti alkalmazott, ami igaz is volt egyébként, mert a párkányi határállomáson a vasúti telefonközpontban dolgozott először műszerészként, majd, miután a munka mellett elvégezte a középiskolát, és leérettségizett, a telefonközpont vezetője lett. Valószínű, hogy annak idején többé-kevésbé ezért is lépett be a kommunista pártba, de azt gondolom, talán azért is, mert szegény családból származott apai és anyai ágon is, és számukra a szocializmus vagy a kommunizmus kezdeti évei még minőségi változást hoztak. Ezért aztán apám meggyőződéses kommunista volt. A nagyapám nem volt tagja semmilyen pártnak - kivéve egy félórányi időtartamot. Történt volt, hogy annak idején, amikor a nyilasok hatalomra kerültek, a szülőfalumban Muzslán is elkezdték szervezni a nyilas pártot, és valamelyik haverja, egyik ivócimborája volt a nyilas aktivista. Egy esti borozgatást követően írta alá a belépési nyilatkozatot. Aztán hazament a nagyapám, és elmondta nagyanyámnak, aki egy kardos asszonyság volt, hogy belépett a nyilas pártba. Öreganyám akkor visszament a társasághoz, rendkívüli módon legorombított mindenkit, majd kihúzta nagyapámat a listáról. Én ezt csak érdekességként mondom el, elképzelhető, hogy az utókor számára némi szociológiai, lélektani adalékul szolgál.

Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy "gyónás" vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagokat csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

Alapiskolába Muzslán jártam. Teljes szervezettségű kilencéves alapiskola, egy jó iskola volt. Talán azért is állíthatom mindenféle túlzott lokálpatriotizmus nélkül, mert nagyon sok értelmiségit adott a szlovákiai magyarságnak. Nagyon sokan felsőfokú végzettséget szereztek és közéleti emberekké lettek a muzslaiak közül. Az alapiskola elvégzése után nem tudtam eldönteni, mi legyek, ezért az apám döntött úgy, hogy mivel Muzsláról sokan járnak a kassai ipariba, akkor én is iparista leszek. Végül is ez volt az egyik oka a döntésének, a másik pedig az, hogy az apám műszaki értelmiséginek számított, és azt akarta, hogy a fiából is az legyen. Az alapiskolában volt egy-két jó tanárom, többek között Sztruhár László, aki megszerettette velem a magyar irodalmat. Párkányi pedagógus volt, nemrégiben halt meg. Ám amikor elkerültem Kassára, nagyon rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra is, de a tanáraim számára is, hogy az én helyem tulajdonképpen nem egy ilyen típusú iskolában lenne. Meg is volt a lehetőségem arra, hogy elmenjek onnét, csakhogy én már a gyerekkoromtól kezdve mindig nagyon kötődtem a barátaimhoz, és egy-két hónap után szoros barátságot kötöttem az iskolában a nyugat-szlovákiaiakkal. Nyugatiaknak neveztek bennünket. Voltak a nyugatiak és keletiek; a nyugatiak annak idején Kassán az elitet képezték. Főleg csallóköziek voltak sokan, valamint az én falumból, az Újvári járásból, a Lévai járásból. Csak azért maradtam tehát ebben az iskolában, mert nem akartam a kollektívát elhagyni, jól éreztem magam köztük. A kassai ipari nemcsak egyszerű műszaki iskola volt, hanem valamiféle értelmiségi is, és szerintem nem kizárólag magyarsággal kapcsolatos identitástudatot adott. Rendkívül jó tanáraink voltak. A legkomolyabb és a legnagyobb élményt jelentő ember számomra Putankó Emil bácsi volt, aki már akkor is idős ember volt. Filozófiát tanított és történelmet; a magyart, a magyar irodalmat és nyelvtant Kováts Miklós tanította, aki, úgy tudom, hogy még most is az ipariban tanít. Pásztó András is tanított magyart. Pásztó András, ugye, ismert ember, a kassai Tháliának is dramaturgja volt. Az érettségiről annyit, hogy leérettségiztem, és eljöttem, erről többet nem is kell mondani. Talán sejthető, hogy sok-sok dologgal foglalkoztam, csak azzal nem, amivel az iskolában kellett volna. Azt még meg kell említenem, hogy Lengyel Ferenc és Gombos Ilona színész házaspárnál laktam Kassán az utolsó évben, akik apám barátai voltak még Pozsonyból az ötvenes évekből, a Csemadokból; amikor a faluszínház megalakult, akkor ismerték meg a szüleimet.

Nem akartam beszélni az érettségiről, de őszintén szólva géptanból nem a szokásos időpontban érettségiztem, hanem szeptemberben pótérettségiznem kellett, és az iskolaév végén, a negyedik évfolyam befejeztével 1973-ban előttem állt egy nyár a pótérettségi előtt. Az apám már mindenféle dolgot eltervezett, hogy miként segít majd, hogy kivel kell beszélnie, hogy végül is letegyem az érettségit, de ezt megtiltottam neki, és azt mondtam, hogy ha tudomást szerzek ilyesmiről, akkor nem megyek el a pótvizsgára. Valamit azonban kezdenem kellett magammal. Nem akartam a szakmámban elhelyezkedni. Annak idején a középiskolában szerkesztője voltam a híres Acéltoll című középiskolai újságnak. Akkor már verseket is írtam, tehát úgy-ahogy tudtam olyan mondatokat írni, amelyekben alany is, állítmány is volt, s mivel Pathó Károly személyében muzslai főszerkesztője volt annak idején a Szabad Földművesnek, végül apai közbenjárásra kerültem a Szabad Földműveshez riporternek, segédszerkesztőnek 1973 júliusában. Az iskolából kiszabadult ember számára egy szerkesztőség egészen más, liberálisabb, szabadabb - szabadosabbnak is mondható - környezet volt, rendkívüli módon tetszett nekem, és nagy hévvel vetettem bele magamat az ostoba aratási riportok írásába, nagyon élveztem azt, hogy láttam a nevemet most már az Acéltollon kívül igazi újságban is. Két-három hónapig tartott, amíg teljesen elfogadott ember lettem a szerkesztőségben, és nemcsak azért, mert a pártolóm a főszerkesztő volt, hanem mert bizonyítani is tudtam. Viszonyulni tudtam, és meg tudtam felelni azoknak a követelményeknek, amelyek abban a lapban voltak annak idején. 1973 őszén aztán bevonultam tényleges katonai szolgálatra, és 75-ben jöttem haza; 75-ben fejeztem be a katonai szolgálatot, ami teljesen üres és haszontalan két év volt. Visszamentem a szerkesztőségbe, ott ismerkedtem meg a nejemmel, Annával, aki csallóközi származású volt. Többé-kevésbé én is csallóközi vagyok, mert az édesanyám, Egri Anna Hodosban született. Három gyermekünk van, és normális házasságban élünk. Már amennyire normális házasságban élnek a közép-európai értelmiségiek.

Visszajöttem tehát a katonaságtól, s akkor megtettek a kulturális rovat szerkesztőjének, mert úgy gondolták, hogy fiatalítani kell. Egyébként volt ott egy jó kollégám, Tóth Dezsőnek hívták. Rendkívül jó ember, de egy alkoholista volt, aki nem különösebben segítette a rovatot. Aztán volt egy Kovács István nevű szerkesztő, aki titkosszolgálati ügynök volt, és több ízben azzal dicsekedett, hogy a Dunára jár horgászni, a ligetfalusi oldalra, a határ közelébe, és hogy az ő feljelentése alapján már több határsértőt elfogtak. Volt szolgálati fegyvere is, azt ugyan nem láttam, de azzal is eldicsekedett. Ez nem volt szimpatikus dolog számomra, de nem ez volt az az esemény, amellyel a kvázi ellenzékiségem kezdődött. 1976 decemberében karácsonyi számot csináltunk, és abba kiválasztottam Heltai Jenő Karácsony este című novelláját; ennek rövid cselekménye az, hogy egy katonaszökevény, aki alig lát már az éhségtől, elcsigázott, fáradt, fázik, meglátja, hogy egy faluszéli házban világítanak. Bekopogtat, a családfő beinvitálja őt a házba. Kiderül, hogy bent egy gyermek torokgyíkkal haldoklik. Az egész történetnek az a mondanivalója, hogy bár nagyon kevés ennivalója volt a családnak, nagyon szegények voltak, mégis meghívták vacsorára, karácsonyi vacsorára ezt az embert. Befogadták, szállást adtak neki. A novella azzal végződik, hogy a katonaszökevény azt mondja: imádkozzunk istenhez, hogy a kislány ne haljon meg. Ezt a novellát leadtam, egyik felettesem azonban két nap múlva behívott az irodájába, és arra kért, hogy a novella befejezését, utolsó bekezdését hagyjuk el, mert abban imádkoznak. Én mint ifjú titán akkor már szentírásként tiszteltem az írott szót, ezért azt válaszoltam, hogy ez nem lehetséges, ez egy novella, ezt nem lehet, ezt megírta az író, megjelent a könyv, ezt nem lehet megtenni. Erre az volt a válasz, ugyan kérlek, Laci, hát azt senki sem olvassa, vagyis nem ismeri azt senki, csak te meg egy két ember, nyugodtan elhagyhatjuk a novella végét, az olvasóink ezt nem veszik majd észre. Ez sokk volt számomra. Pár hónappal később beadtam a felmondásomat, pedig levelező tagozaton akkor kezdtem el a tanulmányaimat a Comenius Egyetemen. Tudtam, ha nem írhatok az újságba azt, amit akarok, és ha ilyen módon avatkoznak bele a kulturális és irodalmi rovat munkájába, akkor ez számomra nem az a közeg, ahol újságírói karriert kell befutnom, bármennyire is szimpatikus volt számomra, hogy szerkesztő úrnak neveztek sokan. Otthagytam hát a szerkesztőséget és az egyetemet is, és attól a pillanattól kezdve újságban csak mintegy öt év múlva kezdtem publikálni, ez a lap pedig a Csallóköz volt.

A Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központba kerültem, ahol Héger Károly akkori igazgató a helyettesének szánt. Amikor 1977 szeptemberében beléptem, akkor ő egyhetes ott-tartózkodás után behívatott az irodájába, és közölte velem: ahhoz, hogy én igazgatóhelyettes legyek, be kell lépnem a kommunista pártba. Rögtön arra gondoltam, hogy nem ez volt az egyezségünk, és ilyesmiről szó sem volt, amikor annak idején megszólított. Nem mondtam igent, gondolkodási időt kértem. Időközben - még az egyetemen, ahonnét együtt léptünk ki - megismerkedtem a Csallóközben dolgozó "legendás" szerkesztőkkel, Bereck Józseffel, Mészáros Károllyal és Tóth Lászlóval. Kanovits György is ott dolgozott, a Csallóköz mostani főszerkesztője, velük konzultáltam meg ezt a dolgot. Ők egyébként mindannyian párttagok voltak, nem gondolom, hogy ezt bárki is letagadta volna közülük bármikor is, és azt mondták, végül is semmi sem történik, ha belépek a kommunista pártba. Sőt, jó is lesz, mert kölcsönösen meg tudjuk egymást védeni, ha valami probléma adódik. Erre azért volt szükség, mert a Csallóköz szerkesztősége a szokványostól eléggé eltérő szerkesztőség volt, ahol nem csupán pártújságírás zajlott. A hetvenes évek elejétől a Csallóközben rendszeresen volt kortárs irodalmi rovat. Ez sokszor vitát és nemtetszést váltott ki az akkori kiadó, a pártbizottság berkeiben. Azzal a szándékkal, hogy majd belülről megreformáljuk a pártot, beléptem a pártba, azt hiszem, hogy - de nem vagyok benne biztos - valamikor 78-ban vagy 79-ben.

A népművelési központot egy "elhajlásvizsgáló intézetnek" tekintettem mindig, mert teljesen világos volt számomra, hogy a népművelési központ semmire nem való. Volt viszont egy úgynevezett amatőr művészeti tevékenységi szakosztálya, amelyik összefogta a járásban az akkori művészeti mozgalmakat. Ennek Jarábik Imre barátom volt a vezetője. Vagyis ez a szakosztály még némi hasznos tevékenységet folytatott, koordinálta, szervezte a fesztiválokat, a versenyeket, a járási rendezvényeket, de ezen kívül egy ilyen népművelési központ csupán kiszolgáló intézménye volt a pártbizottságnak, az államhatalmi szerveknek, a járási nemzeti bizottságnak. Nagyon nagy szerencse, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, mint az előbb említettek, mert ha nem így lett volna, akkor esetleg alkoholistaként végzem. Semmiről nem szólt a munkám. Elég rövid időn belül kezelhetetlennek minősítettek, így már eszébe sem jutott a főnökömnek, hogy igazgatóhelyettest kreáljon belőlem. Ezért kitalált egy beosztást: szerkesztő. Az volt a feladatom, hogy a polgári ügyek testületének és mindenféle egyéb ostoba kiadványnak a szlovák eredetiben megírt szövegeit magyarra fordítsam, merthogy akkor a kétnyelvűség alapkövetelmény volt, és kirakatszerűen űzték. Ezeket a kiadványokat fordítottam magyar nyelvre, és azonkívül kitalált nekem egy újságot, ez az Aratási Híradó volt, amelyik arról szólt, hogy zúg a traktor, és a kombájnok ügyesen iregnek-forognak a gabonaföldeken. Sok magas szintű állami küldöttség látogatásába volt alkalmam közelebbről betekinteni, hiszen ezekről is tudósítottunk. Általában ezt úgy szoktam csinálni, hogy kísértük a fotóssal mondjuk Vasil Biľakot, az akkori fő pártembert, aki megnézte, hogy milyen a búza állapota, hogy lehet-e aratni. Bementek a búzatáblára, lehajoltak, a markukba fogták a kalászt, megkóstolták, hogy milyen, és azt mondták, hogy jó. Ezt a fotós lefotózta, én pedig megvártam az Új Szó másnapi számát, és abból kimásoltam azt, amit erről a látogatásról írtak.

Közben persze mást is csináltam. 1980-ban jelent meg az első verseskötetem Sancho Panza szomorú címmel, melyet a kritika többé-kevésbé elismeréssel fogadott. Ez pedig dopping volt a számomra olyannyira, hogy 81-ben megjelent a második kötetem Vízbe fúlt plakátok címmel, majd 1983-ban Szelíd pamflet címmel adtam ki kötetet, és 89-ben jelent meg az Időbolt című gyermekverskötetem. Tehát elmondhatom, találtam valami "pótcselekvést". Ekkor már rendszeresen meghívtak az írószövetség magyar tagozatának akkori üléseire, azt hiszem, akkor lettem tag is, így megismertem a többi kortárs magyar irodalmárt, ezekkel az emberekkel tartottam a kapcsolatot. Nem is az emberi szabadságjogokkal kapcsolatosan voltak nekünk problémáink eredetileg, hanem lépten nyomon azt tapasztaltuk, hogy valamilyen módon korlátozni akarják a művészi szabadságot.

- Irodalmon belül mennyire volt jelen az ellenzékiséged, vagy csak ott volt jelen?

- Amikor a nyolcvanas évek elején Varga Imrét és a Tóth Lászlót az Irodalmi Szemléből elüldözték, leginkább Danáž titkosrendőr és a Madách Kiadó vezetése "jóvoltából", akkor fogant az első szervezett ellenzéki megnyilvánulásunk. Tiltakozásul a Tóth Lacit és a Varga Imrét ért diszkrimináció ellen Hunčík Péter lakásán gyülekeztünk. Írtunk Váleknak, az akkori kulturális miniszternek egy levelet. Egy-két név azok közül, akik Hunčík Péter lakásán voltak: Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond - ők kulcsfigurák, majd mindjárt kitűnik, hogy miért -, Vajkai Miklós, Dúdor István, Bereck József, Szigeti László és jómagam. Fogalmaztunk egy levelet Váleknak, amelyben tiltakozásunkat fejeztük ki az ellen, hogy ezt a két embert politikai okok miatt vagy mondvacsinált politikai okok miatt eltávolították munkahelyükről. A levelet megfogalmaztuk; sokáig tartott az összejövetel, mert Hunčík Péter felesége, Gabi nem volt otthon, tehát a miénk volt a lakás. Mérhetetlenül nagy mennyiségű ilyenkor szokásos ital és kaja elfogyott, de komolyan dolgoztunk, és rendkívül kvalifikált, pontos levelet fogalmaztunk, amelyben fölszólítottuk Váleket, hogy tegyen valamit. Végül is ez nem egy klasszikus ellenzéki tett volt, mert tulajdonképpen kooperálni akartunk Válekkal, hogy hasson oda, hogy normálisan működjenek a dolgok, mert azt gondoltuk, ő költő, ám tudtuk, milyen kommunista múltja van, és tudtuk, hogy rendkívül elkötelezett, tehát semmiféle csodát nem vártunk, de egyfajta gesztus volt a mi részünkről Tóth Lászlóval és Varga Imrével kapcsolatban, akiknek az érdekében a levelet megírtuk. A megfogalmazott levelet mindannyian aláírtuk. Ez valamikor 83-ban vagy 84-ben volt. Azt kellet eldönteni, hogy ki viszi el a szóban forgó levelet Váleknak, és abban egyeztünk meg, hogy ez Grendel Lajos és Zalabai Zsigmond lesz, mivel mindketten a Madáchban dolgoztak. Zalabai Zsigmondnak oda is adtuk a levelet. Abban egyeztünk meg, hogy másnap beviszik Válekhez. Körülbelül egy hét múlva tudtuk csak meg, hogy Zalabai Zsigmond és Grendel Lajos valóban el is ment Válekhez, el is jutottak Válek irodájának előszobájába, de miközben várakoztak, Zalabai Zsigmond egy hirtelen mozdulattal a zsebéhez kapott, és közölte Grendellel, hogy otthon felejtette a levelet. Ez a levél a mai napig Zalabai Zsigmond birtokában van, és soha, de soha nem adta át senkinek.

Aztán Tóth Karcsiék köréből jött egy tiltakozó beadvány, amit aláírtunk. Ez a beadvány alapvetően a rendszerváltás irányába mutató, nem a rendszerváltást kérő, de a rendszer liberalizálását követelő petíció volt. Volt egy másik, Dobosék által szervezett petíció ezt követően, amely "harminchármak" elnevezéssel vonult be a kis szlovákiai magyar politikatörténetbe. Ennek ugyancsak aláírója voltam. Elég sajnálatos, hogy 89 után politikai viták tárgya lett. Annak ellenére, hogy a harminchármak által aláírt petíciót is tulajdonképpen nyolcvan százalékban ugyanazok írták alá, mint a Tóth Karcsi-féle petíciót, amely szintén a Madách Kiadóból került ki. Ez egy ostoba dolog volt, de ha az emberben van egy kis empátia, akkor ez érthető, mert főként Dobos László és köre érezte azt 89 után, hogy nem ők voltak a főszereplői a 89-es rendszerváltásnak, és ezt többek között úgy próbálták ellensúlyozni, hogy különféle, teljesen fölösleges konfliktusokat szítottak az értelmiségiek között. Szerintem ezek a konfliktusok valójában abból fakadtak, hogy az emberek mind önmaguk számára akarták azt a privilégiumot, hogy kizárólag ők és körük hajtotta végre a rendszerváltást. Holott a rendszerváltás tulajdonképpen automatikus következménye volt annak a széles körű folyamatnak, amely a világban és Európában zajlott.

Ezeket az eseményeket megelőzte a Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenysége, amely különféle petíciókat, leveleket köröztetett a szlovákiai magyar értelmiségiek között. Ez már a hetvenes évek végén elkezdődött, és 89-ig több ízben volt ilyen tiltakozó akció. Azt hiszem, hogy akkor volt a legnagyobb, amikor valahol a párt központi bizottságában vagy valamiféle félhivatalos fórumon fölmerült, hogy a magyar tannyelvű alapiskolákban csak a magyar nyelvet lehessen magyarul tanítani. Akkor nagy tiltakozási hullám indult, s tudjuk azt, hogy ki volt ennek a szervezője: Duray Miklós és köre, de én akkor Duray Miklóst még nem ismertem. Csak az aláírásgyűjtők egyike voltam. Többé-kevésbé mindig ugyanazok az emberek írták alá ezeket a petíciókat. A Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság munkájában, tehát ha közvetlenül nem is, de közvetve úgy vettem részt, hogy aláírásokat gyűjtöttem több más társammal, Bereck Józseffel, Bödők Zsigmonddal és a Mészáros Károllyal együtt, akiket emiatt a nyolcvanas évek közepén több ízben be is idéztek a rendőrségre, és kihallgattak. Meg kell, hogy mondjam, bármennyire is jól hangzana, engem nem vitt be a rendőrség ebben az időszakban, és hogy valamilyen képet kapjon az utókor az én lelki imázsomból, el kell mondanom, meg voltam sértődve, hogy engem nem vittek be a rendőrségre. Egyrészt mert azt gondoltam, hogy volt olyan fontos szerepem, mint amilyen a beidézetteknek volt, a másik pedig az, hogy kellemetlenül éreztem magam, mert az is eszembe jutott, mint némi paranoiával megáldott embernek, hogy a barátaim esetleg azt gondolják rólam, engem azért nem visznek be, mert talán valamilyen közöm van a rendőrséghez. De ami késik, az nem múlik, aztán ez is megtörtént, itt jön be a képbe Sándor Eleonóra, aki a dunaszerdahelyi múzeumban dolgozott, és jött a Néhány mondattal. Sándor Eleonórától kaptam meg a Néhány mondat szövegét azzal, hogy hajlandó vagyok-e aláírni, s hogy esetleg a baráti körömben hajlandó vagyok-e ezt megmutatni, aláíratni. Sok emberrel aláírattam azt a legendás beadványt. Aláírta Hunčík Péter, a már említett Jarábik Imre, Jarábik Gabriella, Bödők Zsiga, Bereck József, Mészáros Károly, Szigeti László, Világi Oszkár.

Volt kudarc is egyébként az aláírásgyűjtések során. Olyan is előfordult, hogy néhányan visszavonták az aláírásukat, utólag kihúzatták a nevüket a névsorból. Mégpedig olyanok, akik a rendszerváltás után úgy viselkedtek, mint valami forradalmárok, úgy viselkedtek, mintha 1989-ben születtek volna. Én pedig tudtam, hogy nem 1989-ben születtek. Persze ezt csak a történelmi hitelesség kedvéért mondom el, mert tudom, hogy nem minden ember egyforma lélektanilag, különféle karrierek, különféle függések voltak a társadalomtól, a közegtől, amelyben éltek. Soha nem ítéltem el azokat az embereket, akik esetleg az ilyen tevékenységben nem óhajtottak részt venni, és becsületesen azt mondták, hogy ne haragudj, nem merem megtenni. Számomra ez teljesen normális volt, és a mai napig semmiféle averziót nem érzek az ilyen emberek iránt. Kivéve azokat, akik 89 után egészen másképpen kezdtek el viselkedni.

Szeretném elmondani, hogy a Duray Miklóst először életemben Dúdor István temetésén láttam, akkor ismerkedtünk meg. Azt hiszem, hogy mellette ültem a halotti toron. Elbeszélgettünk, de csak általános kérdésekről, semmiféle politikai felhangja nem volt annak a párbeszédnek, amit akkor folytattunk. Politikai ügyek kapcsán csak 1989 decemberében találkoztunk Hunčík Péter lakásán. Hunčík Péter után én voltam a második szlovákiai magyar, aki Duray Miklóssal találkozott, miután hazajött Amerikából. Ott fölkínáltunk neki mindent, ami a lehetőségeinkből adódott akkor, hogy a Független Magyar Kezdeményezésben vállaljon szerepet.

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni, amely esemény során megismertem Martin Šimečkát és Milan Žiakot. Grendel Lajos, Sándor Eleonóra, Tóth Károly is ott volt, Hunčík Péter, Szigeti László, Balla Kálmán, Karsay Kati és jómagam, többen voltunk valamivel, de nem sorolok föl több nevet, mert olyan nevet még véletlenül sem szeretnék említeni, aki esetleg nem volt ott. Összejöttünk Pozsonypüspökiben azzal a céllal, hogy megalakítjuk a Szlovákiai Magyar PEN Klubot. Ez is a nyolcvanas évek vége felé volt, 88-ban talán. Akkor volt, vagyis azt követően volt Kanadában egy soros ülése a PEN Klubnak, amely ülésen a Szlovák PEN Klubot Peter Zajac képviselte volna. Arra kértük Zajacot, és erre kaptunk ígéretet tőle, ezt Balla Kálmán beszélte meg vele, hogy képviseljen bennünket mint Szlovákiai Magyar PEN Klubot, hogy bejegyezzenek tagszervezetként. Nem volt jellemző ugyanis, hogy a PEN etnikai alapon szerveződjék. A magyarországi PEN Klubbal nem voltak szoros kapcsolataink, nem akartunk hozzájuk csapódni, és tulajdonképpen a szlovákhoz sem, mert úgy éreztük, ki tudjuk egészíteni egymást, tehát ez nem valamiféle nemzeti különállási szándék volt a részünkről, hanem egyszerűen így akartuk magunkat, az önazonosságunkat megtartani. Peter Zajac elment Kanadába, föl is szólalt az ügyünkben, de a felszólalásának az volt a lényege, hogy semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a szlovákiai magyaroknak PEN Klubjuk legyen.

- Milyen volt a kapcsolat, ha volt valamilyen, a csehszlovákiai és a magyarországi ellenzékiekkel?

- A szlovák ellenzékiek közül én csak Šimečkát és Žiakot ismertem, meg Zajacot a PEN-affér kapcsán. A magyar ellenzékkel pedig olyan kapcsolatunk volt, hogy annak idején, amikor Tőkés László temesvári református lelkész önkéntes fogságban tartózkodott a templomában, majd aztán vesztegzár alá került a templom, elhatároztuk Hunčík Péterrel, hogy Tőkés Lászlónak gyógyszereket viszünk, mert azt gondoltuk, rossz állapotban van, mint ahogy valóban rossz állapotban is volt. Filep Tamással vettük fel a kapcsolatot az ügyben, aki közismert budapesti ellenzékiként valamiféle kapcsolatban állt Tőkés Lászlóval. Két autóval mentünk volna konspiratív okokból, hogy ha valamelyikünket elkapják, akkor majd a másik eljut a célba. Az egyik autót Hunčík Péter vezette volna, a másikat pedig én, és csatlakozott volna hozzánk Mogyoróssy László, egy dunaszerdahelyi fiatalember. Tehát fölvettük a kapcsolatot Filep Tamással, de végül is meghiúsult ez az expedíció azért, mert miután átmentünk Pestre, nem engedtek tovább. Azt mondták, szó sem lehet róla, hogy átmenjünk Romániába, mert bennünket ott lecsuknak, vagy másféle bántódásunk esik, és úgymond egyébként sem tudunk találkozni Tőkés Lászlóval. Tehát ez volt az első kapcsolat, aztán a másik már a rendszerváltás időpontjához fűződik, amikor itt 1989. november tizenhetedike után kezdetét vette a rendszerváltás, és önkéntes, jó értelemben vett komisszárjai lettünk az itteni változásoknak. Akkor ugyancsak Hunčík Péter és én mentem el Filep Tamás lakására Budapestre, ahol a magyarországi sajtónak, az ellenzéki sajtó képviselőinek nyilatkoztunk az itteni változásokról. Ekkor kezdődött a konkrét kapcsolatom a magyarországi ellenzékkel. Azt hiszem, ennyi, ami a rendszerváltás előtti, tehát a november 17-e előtti időszakot érinti.

Vannak emberek, ismert közéleti személyiségek, akik mindenféle mítoszokat találnak ki azzal kapcsolatban, hogy miként üldözték őket. Engem nem üldöztek. Végül is azt elmondhatom, hogy 1989 tavaszán két inzultus is ért a rendőri szervek részéről. Az első inzultus az volt, amikor hosszas készülődés után először mehettem át a szabad világba. Egy utazási iroda által szervezett út kapcsán nejemmel együtt, aki akkor öt hónapos terhes volt, átmentünk Bécsbe egy hajókirándulás "keretében". Akkor rendkívül furcsa, nagyon gyanús volt, hogy nekem engedélyezték a kiutazást. Megmondom, hogy miért. Mint már mondottam, 77-től vagy 78-tól párttag voltam. És azt is említettem, hogy azért lettem a párt tagja, mert volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy talán majd belülről valamiféle változást tudunk előidézni. Aztán hét éven keresztül készülődtem arra, hogy kilépek a pártból. Mígnem 1989 tavaszán már teljesen megérett bennem az, hogy kilépek, s ezt hangoztattam is. Akkor jelentkeztünk erre a kirándulásra, erre a bécsi kirándulásra. Mielőtt beültünk volna a hajóba, idehaza nem volt különösebben komoly ellenőrzés, de észrevettem, hogy engem nem olyan módon ellenőriztek, mint a többieket, hanem kivettek a sorból, kérdezgettek, többet foglalkoztak velem, mint amennyit kellett volna, ami rendkívül sértő volt, és rendkívül arrogánsan viselkedtem velük. Arrogáns viselkedésem ellenére a határőrök átengedtek Bécsbe. Amikor visszafelé jöttünk, akkor pedig levetkőztettek, és a segglyukamba is benéztek, hogy nem vettem-e valamit, és akkor mondtam a zsaruknak: "Ti ostobák, hát úgysem tudjátok azt elvenni tőlem, amit én onnan behozok, mert az a fejemben van." Ez az inzultus és konfliktus adta a végső lökést ahhoz, hogy a pártból azonnal kilépjek. Mondanom sem kell, rendkívüli felbolydulást idéztem elő pártberkekben, mert az igazgatómtól kezdve a pártinstruktorokon és különböző párttitkárokon kívül nagyon sok ember meghallgatott, kihallgatott, és mindenféle úton-módon meg akartak győzni, hogy ne tegyem meg, de akkor én már végérvényesen elhatároztam, hogy nem táncolok vissza, tehát nincs tovább, mert nem bírtam volna önmagammal azonosulni, ha a pártban maradok. A sok huzavona után valamikor nyáron megkaptam a hivatalos értesítést arról, hogy nem vagyok a kommunista párt tagja. Tehát 1989-ben léptem ki a pártból, nem november 17-e után, hanem november 17-e előtt négy vagy öt hónappal, s ezt én rendkívül fontos dolognak tartottam.

Volt még a Néhány mondat aláírása. Miután, mint említettem, aláírtam, és Bödők Zsigmond barátommal együtt több emberrel is aláírattuk, beidéztek a rendőrségre, egy Kalúz nevű dunaszerdahelyi rendőrparancsnok hallgatott ki, majd átadtak az Štb, vagyis a titkosrendőrség embereinek, egy Kiss nevű akárkinek, nem tudom a keresztnevét, aki kihallgatott, majd kaptam egy papirost, hogy szóbeli megrovásban részesítenek, és ha még egyszer ilyen dolgot csinálok, akkor bezárnak.

- Térjünk át az 1989. novemberi eseményeire! Hogy kezdődött nálatok?

- 89 novembere úgy kezdődött nálunk, hogy valamikor a nyár folyamán, amikor én már nem voltam párttag, akkor Pestre utaztunk Hunčík Péterrel, Tóth Károllyal s talán Szigeti Lászlóval, és szóba került, hogy lesz novemberben egy összejövetel, többé-kevésbé ellenzéki összejövetel Tóth Lajos születésnapjának a megünneplése ürügyén november 16-án. Akkor erről többet nem beszéltünk, végül is aztán megkaptuk a meghívókat, és elmentünk erre az eseményre. Rendkívül sok ember volt ott, tele volt a sellyei szálloda vendéglője. Mindenféle előadásokat hallgattunk meg. Soha nem voltam az a típus, aki sokáig képes egy helyben ülni és intenzíven figyelni arra, hogy mi történik, úgyhogy megmondom őszintén, nem nagyon érdekelt, miről van szó. Arra emlékszem, hogy a Szabó Rezső valamikor este érkezett, mert Léván volt valamiféle jogásztalálkozó, és ő ott alkotmányjogi meg 1968-as nemzetiségi problémákkal kapcsolatos kérdésekről beszélt. Én akkor még nem tudtam, hogy ki az a Szabó Rezső, nem is különösebben érdekelt. Valamikor hét óra után mentünk át Tóth Karcsiék lakására. Tóth Karcsi hívott. A lakásán, tudomásom szerint a következő emberek voltak: Tóth Károly, Sándor Eleonóra, A. Nagy László, Grendel Lajos, Bereck József, Kulcsár Ferenc, akinek fájt a gyomra és az egész estét többé-kevésbé a WC-ben töltötte, mert gyomorfekély-rohama volt, aztán Gyurovszky László, aki egy torzonborz, hosszú hajú figura volt, azért is jegyeztem meg a nevét, Szigeti László, Hunčík Péter, Bába Iván, biztosan emlékszem rá, hogy ott volt Tóth László, Bettes István, Németh Ilona, a képzőművész és Öllős László.

- Tóth Lajos ott volt?

- Nem volt ott. Ennél többen nagyon nem is lehettünk ott. Nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy még volt ott valaki. Egy emberre viszont, s ezt elvi kérdésnek tartom, fel kell, hogy hívjam a figyelmet. Én Csáky Pált nem láttam ezen az összejövetelen. Ezt azért tartom szükségesnek megjegyezni, mert a Fórumban, a Fórum első számában megjelent az Oral Historyja, ahol meglehetősen részletesen beszámolt arról, hogy mi történt azon az összejövetelen, még a hangulatáról is beszámolt, ami ugye számomra teljesen érthetetlen volt, mert megmondom őszintén, nekem a mai napig az a meggyőződésem, hogy Csáky Pál nem volt ott azon az összejövetelen. Ennek aztán utána néztem, mert nem akartam igazságtalan lenni, ezért megkérdeztem Hunčík Péter barátomat, aki szintén megerősítette, hogy nem volt ott Csáky, legalábbis szerinte sem volt ott. Végül is az elképzelhető lett volna, hogy én nem figyelek föl Csáky Pálra, mert én addig tulajdonképpen nem is ismertem, Csáky Károlyt ismertem csupán, de ő nem volt ott, Hunčík viszont ugyanabba a gimnáziumba járt, amelybe Csáky Pál, és nyilvánvalóan nem kerülte volna el a figyelmét, ha ott lett volna. Tehát én azt mondom, hogy a Csáky Pál nem volt ott, és számomra minimum furcsa, hogy olyan magabiztos részletességgel számol be arról az estéről.

- Mi történt azon az estén?

- Az történt, hogy elhatároztuk, alakítunk egy jogvédő szervezetet. Pártot egy ember akart alapítani, ez pedig Tóth Károly volt, aki a sarokba félrehúzódva mindig beszólt, hogy egy liberális pártot kellene alapítani. Javaslatát azonban senki nem támogatta, mi csupán egy ellenzéki szervezetet akartunk létrehozni. Rendkívül hosszú és meddő vitát folytattunk arról, hogy mi lesz a megnevezése, sokféle név fölmerült. Hosszú-hosszú vita után, emlékszem rá, hogy Grendel legalább 15-ször felszólalt ebben a vitában, és A. Nagy László meg is jegyezte viccesen, hogy a bolsevik párt első, alakuló kongresszusán Lenin elvtárs 160-szor szólalt fel, tehát így ment ez, amíg valaki kimondta, hogy Független Magyar Kezdeményezés. Aztán tudom, hogy a diáktüntetéseket támogató nyilatkozatot is elfogadtunk, szóvivőket választottunk. A szóvivő A. Nagy László, Tóth Károly és Grendel Lajos volt. Én is szóvivő voltam, ahogy Hunčík Péter is. Legalább 12 szóvivő volt. Az első nyilatkozatot A. Nagy László és én fogalmaztuk a konyhában.

Tudtuk, hogy mi történik Prágában, és nem történt semmi sem Pozsonyban. Azt hiszem, hogy 18-án volt az első tüntetés Pozsonyban, vagy 19-én, de ez még egy spontán dolog volt. Volt Pozsonyban egy kiállítóterem, az Umelecká beseda. Oda kaptunk meghívót, de csak szóbeli meghívót, aztán összegyűlt ott egy csomó ember, majd végigmentünk Pozsonyon csordába verődve, és egyre többen lettünk. Azon az első eseményen mintegy 500-1000 ember lehetett. Aztán a pozsonyi főtéren, a Szlovák nemzeti felkelés téren volt a következő tüntetés, azt hiszem, hogy 19-én vagy 20-án, ebben nem vagyok biztos. Tudom, hogy Dunaszerdahelyről erre a tüntetésre Hunčík Péterrel mentem föl, meg Németh Ilonával. Rendkívüli élmény volt. Annyira leírhatatlan, felszabadultságérzés volt az emberekben, és annyira megcsapott bennünket a szabadság szele, hogy abszolút nem féltünk semmitől, pedig akkor még nagyon is félhettünk volna. Abban az időben a pártapparátusok, a milícia, vagyis a munkásőrség, a titkosrendőrség meg a rendőrség is eléggé komoly beavatkozásokra készülődött. De hát végül is nem történt semmi, és. megtörtént a rendszerváltás. Hogy Pozsonyt követően Dunaszerdahelyen mikor volt az első tüntetés, nem tudom pontosan megmondani. Tudom, hogy korai havazás volt, és úgy szerveződött, hogy megkeresett Navrátil Ľuboš és egy barátja. Eljöttek a lakásomra, és azt mondták, hogy Pozsonyban már mindenhol működik az ellenzék, tüntetések vannak, és tudták, hogy én járok ezekre a tüntetésekre, tudták, hogy kiléptem a pártból, tudták, hogy milyen múltam van. Navrátil Ľubošsal úgy ismerkedtem meg, hogy annak idején, még a nyolcvanas évek elején idénymunkásként dolgozott a népművelési központban. Fotós volt, onnét ismertem őt. Azt hiszem, hogy a Baluška volt a másik úriember, akivel eljött hozzám, és arra kértek, csináljunk valamit, szóljak a barátaimnak, és szervezzük meg az összejövetelt. Megegyeztünk, az összes barátunkat felhívtuk, én is a sajátjaimat, akiknek én telefonáltam, azok is hívták saját ismerőseiket. Szóltam Jarábik Imrének, elkértük tőle a kultúrház hátsó bejáratának kulcsát. Kinyitottuk a hátsó nagy ajtókat, és azzal kezdődött az összejövetel, hogy kemény rockot játszott ott Baluškáék zenekara, a Dioptrik. Pillanatok alatt összeverődött egy csomó ember, 300-400 ember ott termett a semmiből. Tudom, hogy szlovákul Navrátil Ľuboš szónokolt, magyarul pedig a Németh Ilona és jómagam. Arra is emlékszem, hogy a tömeg tombolt és lelkes volt. Ez volt a kezdete a vidéki rendszerváltásnak, amely a legkomolyabban, a legalaposabban és a leggyorsabban a Dunaszerdahelyi járásban ment végbe.

Három-négy nap múlva megtartottuk a kultúrház előtt az első "hivatalos" tüntetést, ahol több ezren jelentek meg. Aztán hetente kétszer volt ilyen összejövetel. Mindig azzal kezdtük, hogy mondjon le a járási pártvezetés, az államigazgatásban kompromittált osztályvezetők, a Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság elnöke. Ezeknek az összejöveteleknek a szónokai Világi Oszkár, Bereck Jóska, Bödők Zsigmond, Navrátil Ľuboš, Németh Ilona, Zsidó János, az akkor még Bősön szolgáló plébános és jómagam voltunk. Azt meg kell jegyeznem, rendkívül kulturált módon zajlottak ezek a tüntetések, és elsősorban rajtunk múlott, hogy milyen végkimenetele volt az eseményeknek. Ha mi nem tudtuk volna megfogni úgy a tömeget, ahogy meg tudtuk, akkor komolyabb konfliktusok is lejátszódhattak volna, még vér is folyhatott volna. Megmondom őszintén, a későbbiekben sok embertől kaptam szemrehányást, hogy akasztanunk kellett volna, ám a mai napig nem bánom, hogy nem így történt. Habár, zárójelben megjegyzem, talán egy katarzis, egy országos katarzis jobban előre lendíthette volna a rendszerváltás ügyét, de ez sem biztos, mert Romániában vér folyt, és a mai napig látszik, hogy milyen viszonyok, milyen társadalmi viszonyok vannak ott. A posztkommunista politikai erők és az érdekcsoportok is megkapaszkodtak annak ellenére, hogy ott véres volt a forradalom. Közben megalakult a dunaszerdahelyi koordinációs központ, a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen - a szerk megj.) és az FMK közös koordinációs központja. A VPN-központot a Navrátil Ľuboš vezette, az FMK-t én sok más emberrel együtt, Világi Oszkárral, Németh Ilonával, Bödők Zsigával.

- Részese voltál a pozsonyi tüntetéseknek, hogyan vettél részt a pozsonyi FMK munkájában? Hogyan kezdődött ez a dolog?

- Rendkívül fontos dolognak tartom azt, hogy a Tóth Karcsiék lakásán megalakult a Független Magyar Kezdeményezés. Megalakulásakor döntöttünk a Nap című lap elindításáról is. Ez vitathatatlanul és egyértelműen Szigeti László ötlete volt. A Nap december 15-én jelent meg először, ami azt jelenti, hogy valamikor december elején regisztrálták a minisztériumban, s Hunčík Péter volt az első főszerkesztője. Aztán megalakultak az FMK szervei, és tulajdonképpen azok az emberek lettek a központi irányítói az FMK-nak, akik Tóth Karcsi lakásán voltak. Később egyéb önkéntesek is. A VPN koordinációs központjába Szigeti Lászlót delegáltuk, aki részt vett a munkában, és később került oda Hunčík Péter meg A. Nagy László. A VPN egyébként egy nappal később alakult, mint az FMK, illetve két nappal később azért, mert FMK november 16-án, a VPN, azt hiszem, november 18-án.

- Tehát már a kezdetektől ott voltatok a VPN-ben?

- Így van. Én kétlaki életet éltem, mert elsősorban Dunaszerdahelyen szerveztem a dolgokat, de rendszeresen kapcsolatot tartottam a pozsonyi központtal és a Napban is szerepet vállaltam úgy, hogy elsősorban a dunaszerdahelyi eseményekkel kapcsolatosan jelentek meg az írásaim. Mígnem valamikor karácsony előtt Romániában megdöntötték a Ceaus escu-rendszert, kitört a polgárháború vagy forradalom, és mi voltunk az elsők Csehszlovákiából, akik egy expedíciót szerveztünk oda. December 22-én vagy 23-án jöttünk vissza Romániából. Világi Oszkár és jómagam kísértük el ezt az expedíciót, amely dunaszerdahelyi orvosokból állt, Rajzák László volt ott orvosként, aztán Farkas doktor és hát a mentősök. Mentőautókkal vittünk gyógyszereket Romániába. Rendkívül megrázó út volt, mert háborús viszonyok közé kerültünk. Ránk ugyan nem lőttek, de ahová mi gyógyszert vittünk, azt az aradi kórházat, még érkezésünk előtt fél órával is lőtték a Securitate ügynökei. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban fontosnak tartok elmondani egy személyes dolgot, ami jellemző volt az akkori viszonyokra. Visszafelé jövet - ez egy négy napos út volt - meginterjúvolt bennünket a Magyar Távirati Iroda tudósítója, engem is, személy szerint. Elmondtam, hogy hol voltunk, mit akartunk, honnét vagyunk, mit csináltunk, mit vittünk, és azt is elmondtam, hogy a Securitate azt a kórházat, ahová mi a gyógyszereket vittük még fél órával az odaérkezésünk előtt lőtte. Amíg mi Magyarországon tartózkodtunk, az itteni híradóban, a csehszlovák tévéhíradóban leadták azt a hírt, hogy dunaszerdahelyi expedíció járt Romániában, és hogy egy Barak László nevű embert agyonlőttek a Securitate ügynökei. Ezt a híradót nem nézte a feleségem, de egy Mizera nevű ember, aki azóta már meghalt, aki a pozsonyeperjesi nemzeti bizottság elnöke volt, felhívta éjszaka a feleségemet, őszinte részvétét fejezte ki, és kifejtette neki, hogy ő tudja, hogy mi az, ha valaki elveszti az élettársát, mert az ő felesége is meghalt. Akkor Anna, a feleségem felhívta Hunčík Pétert, közölte vele ezt a hírt, és körülbelül másfél órán keresztül tartott, amíg visszakeresték a televízióban elhangzott hírt, amit aztán valamilyen magyarországi csatornákon keresztül megcáfoltak. Tehát hogy nem igaz, hogy én meghaltam. Rendkívül megdöbbentő esemény lehetett ez akkor a feleségem számára, mert engem különösebben nem érintett, nem is tudtam róla. Az akkori kaotikus eseményekre teljesen jellemző volt, ami történt, másokkal is előfordulhattak hasonló dolgok. Erről a romániai útról terjedelmes riportot írtam a Napba.

Szó esett korábban arról, hogy menjek el a Napba főszerkesztő-helyettesnek. Erre 1990. január 15-én került sor. Ekkor két évig, de egy évig legalább, fizetetlen szabadságot vettem ki, tehát nem mondtam fel az állásomat a járási népművelési központban, de lehetővé tették, hogy fizetetlen szabadságon legyek. Aztán megalakultak az FMK szervei, ha jól emlékszem, valamikor kilencven tavaszán. Az elnökségnek meg az országos választmánynak is tagja lettem.

- Volt egy összkisebbségi találkozó a Csemadokban 1989 decemberében.

- Bizony, bizony, ez egy rendkívül fontos esemény volt. Ezt a Csemadok vezetősége hívta össze, azt hiszem, hogy Dobos László szervezte. Afféle össznépi, összértelmiségi találkozó volt azzal a szándékkal, hogy valamiféle tetőszervezetet kell alakítani, amely összefogta volna a szlovákiai magyar közéletet. Ideológiákra és mindenféle egyéb szekértáborokra való tekintet nélkül. Azon az összejövetelen, ha jól emlékszem, én is fölszólaltam többedmagammal, akik a Független Magyar Kezdeményezést alapítottuk. Kivétel nélkül mindannyian azon az állásponton voltunk, hogy az efféle szervezetre nincsen szükség, mert eljött az ideje annak, hogy a homogenizált szlovákiai, illetve csehszlovákiai magyar értelmiséget fölszabadítsuk a homogenizáció alól, tehát mi azt képviseltük azon az összejövetelen, hogy mindenki a saját területén, a saját szervezetén belül képviselje a rendszerváltás eszméit, és azokat az elképzeléseket valósítsa meg, amelyek híve, vagy amelyekre lehetőség van. A szlovákiai magyar közéleti személyiségek szembenállásának ez volt a kezdete, mert az egységesítés ideáját abban az időszakban semmiféleképpen nem lehetett jó szándékúnak tekinteni. Kétféle dolog motiválhatta ezt a szándékot. Az egyik, hogy itt voltak az 1968-ban politikai szüzességüket elvesztett emberek, és végső soron esetleg üldözött és meghurcolt emberek, akik folytatni kívánták azt, amit 68-ban elkezdtek, és ez nem sikerült nekik. A másik társaság az volt, amely 1989-ig vagy a kommunista pártban, vagy azon kívül lapított, de teljesen sima és illeszkedő szem volt a láncban; ezek valamiféle lehetőséget kerestek arra, hogy az új körülmények között is megkapaszkodhassanak, és hát voltunk mi, akik a rendszerváltásnak a gyakorlati végrehajtói voltunk. Nem azért, mert mi kiválasztottak voltunk, hanem azért, mert a megfelelő időpontban a megfelelő helyen tartózkodtunk. Ez nem érdem egyébként, mert ha ezek nem lettünk volna, akkor abban az időszakban, abban a közegben, azon történések során egészen biztosan akadtak volna mások, akik helyettünk lépnek. Ez a háromféle érdekcsoport természetesen nem tudott oly módon egyesülni, ahogy azt a Dobos László akarta. A szembenállás nyilvánvalóan mindhárom csoport részéről és hibájából nagyon sokáig fönnállt, és úgy gondolom, hogy részben a mai napig is fönnáll. Annak ellenére, hogy a csetepaté elcsendesedett, a lelkekben, a gondolkodásmódban, a cselekedetek irányában látensen a mai napig hat. Csak most már "békés" körülmények között. Vannak ideológiák, érdekek, elképzelések, és mindenki csinálja a saját munkáját. Helyenként eléggé bosszantó módon egymás ellen dolgoznak még mindig ezek a csoportok. Több olyan embert ismerek, aki már minden volt. Aki már volt liberális, volt nemzeti, szocialista, volt kereszténydemokrata meg minden volt. Ez is majdnem természetes az ilyen társadalmi örvénylések során.

- 1989-ben kezdődött a politikai mozgalmak formálódása. Elsősorban arra lennék kíváncsi, milyen volt az FMK, illetve Duray Miklós kapcsolata?

- Említettem már, hogy Duray Miklóssal akkor találkoztam először, amikor hazajött Amerikából, és Hunčík Péter lakásán arra kapacitáltuk őt, hogy vállaljon vezetői posztot az FMK-ban, azonkívül felmerült annak a lehetősége is, hogy miniszterelnök-helyettesi posztot is kap a szövetségi kormányban az FMK. Ezt a posztot Duray Miklós el is vállalta, és megígérte, hogy az FMK-ban dolgozik majd. Ám tudjuk, hogy a kinevezésére nem került sor. Talán azért, mert ő ezt visszautasította, egyrészt Miklósnak nem nagyon fűlt hozzá a foga, másrészt pedig úgy tudom, hogy Čarnogurskýnak voltak fenntartásai személyével kapcsolatban. Szóval nem került sor ennek a posztnak a betöltésére, ami a későbbiekben egyik hivatkozási alapjául szolgált arra, hogy 90 tavaszán elkezdje szervezni az Együttélést. Ezt megelőzően Miklós az FMK tagja volt, publikált a Napban, tehát minden teljesen normális körülmények között zajlott, csak nem vállalt semmiféle konkrét funkciót. Naponta bent volt az FMK központjában, mígnem egy idő után eltűnt, elkezdte járni az országot, és elkezdte szervezni a saját pártját, mert az volt a meggyőződése, hogy nemzeti alapon szerveződő politikai csoportosulásra van szükség, amely összerántja a magyarságot. Tulajdonképpen azt kezdte a gyakorlatban megvalósítani, amit annak idején Dobosék a Csemadokban akartak.

- Hogyan tudta ezt megvalósítani? Önerőből?

- Miklósnak komoly ellenzéki múltja volt, ott volt például a vizsgálati fogsága, és tulajdonképpen minden szlovákiai magyar ismerte a nevét. Amikor 1989 után fölszabadultak, megszűntek a társadalmi gátak, és mindenki mondhatott, amit akart, rendkívül nagy élmény volt nagyon sok kisember számára, hogy Duray Miklós megjelenik a helyi kocsmában vagy kultúrházban, és szól a néphez. Duray Miklós kétségkívül a szívükből szólt ezekhez az emberekhez. Leginkább azokhoz, akiket az FMK nem tudott megszólítani. Azt is el kell mondani, abban a forradalmi időszakban az események olyan gyorsan peregtek, hogy az FMK-ba szerveződött vezetőknek nem nagyon volt idejük arra, hogy mindenkit megszólítsanak. Ezért nagyon sok emberről, nagyon sok értékes emberről megfeledkeztünk a forradalmi csetepatéban. Akikről megfeledkeztünk, azok közül nagyon sokan önként jelentkeztek nálunk, munkát szerettek volna vállalni, és lehetőséget is kaptak rá. Voltak viszont nagyon sokan az értékes emberek közül, akik nem jelentkeztek nálunk, megsértődtek, hogy nem kerestük meg őket. Amikor Duray Miklós elkezdte járni az országot azzal a szándékkal, hogy pártot alapít, akkor azok az emberek, akik nem voltak "foglaltak", akik "szabadok" voltak, csatlakoztak Durayhoz. Azt hiszem, hogy így sikerült megalapítani az Együttélést. Azt sem kell elfelejteni, hogy rendkívül komoly támogató apparátusra talált a Csemadokon belül. Előbb már utaltam arra, hogy a Dobos mit akart, és Dobos, Szabó Rezső, az új Csemadok-vezetés Sidó Zoltánnal az élen feltétel nélkül kooperált Durayval. Sidónak lelkiismereti problémái is lehettek, hiszen ő kommunista képviselőként ült még a parlamentben, s ezt a tényt úgy kompenzálta, hogy ő magyar polgárjogi harcosnak biztosít szervizt ahhoz, hogy pártot szervezzen. Ez hatalmas előny volt, hiszen a legszervezettebb szlovákiai magyar csoportosulás a Csemadok volt. Hiába volt a Vöröskereszt, a Vadászszövetség meg a Milícia, vagyis a munkásőrség stb., a Csemadok sokkal több volt. Tehát a Miklós megkapta az egész struktúrát, azokat a struktúrákat szólította meg és foglalta le, amelyek eleve adottak voltak, amelyekkel nekünk nem volt oly szoros kapcsolatunk. Ha a Csemadok összejövetelein, esetleg a Dobos-féle összejövetelen annak idején kompromisszumkészebbek vagyunk, illetve nem határolódunk el annyira attól a szándéktól, amit Dobos ott meg akart valósítani, akkor lehetséges, hogy nem lehetett volna megalapítani oly könnyedén az Együttélést. Emlékszem, amikor Miklós bejelentette az FMK-ban, hogy pártot alapít, akkor az FMK vezetői megkérdezték, hogy mi lesz, miért csinálta? Miklós akkor megígérte, hogy az általa alapított politikai csoportosulás szorosan együttműködik majd az FMK-val.

Ez valamikor 1990 tavaszán történt. Ebből a folyamatból nem lehet kihagyni a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat sem. Annak megalakulása is egy nagyon fontos esemény volt. Öllős László, aki politológiailag a legképzettebb volt köztünk, már a kezdeteknél szorgalmazta, hogy az FMK-n belül legyen keresztény tagozat, hogy meg tudjuk szólítani egyrészt a vallásos érzelmű embereket, másrészt pedig, ha volt annak idején ilyen, a kereszténydemokratákat. Ám ha nekem most valaki azt mondja, hogy 1989 végén vagy 1990 tavaszán kereszténydemokrata volt, klasszikus értelemben vett kereszténydemokrata értelmiségi, akkor szemrebbenés nélkül a szemébe mondom, hogy hazudik. Voltak vallásos emberek, voltak papok, voltak az egyházközségek holdudvaraiba tartozó értelmiségiek, ezekről volt szó. Konkrét tárgyalásokat is folytattunk az egyház képviselőivel az FMK-n belül, és konkrét ígéreteket is kaptunk tőlük, csak hát voltak nemzetileg elkötelezett egyházi emberek, az ő holdudvaraikba tartozó személyiségek, és elsősorban Čarnogurský személye miatt ódzkodtak attól, hogy valamiféle koalícióban legyenek a szlovák kereszténydemokratákkal. Az egyik elképzelés az volt, hogy az FMK-n belül lesz keresztény tagozat, a másik pedig, hogy azt szorgalmaztuk, ne alapítsanak külön Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, hanem legyen magyar kereszténydemokrata tagozata a Kereszténydemokrata Mozgalomnak, tehát a Čarnogurský-féle KDH-nak. Ha az ember utólag belegondol Čarnogurský múltjába és Čarnogurskýék jelenébe, valamint a 89 óta eltelt időszakba, szerintem indokolt volt részükről, hogy nem akartak a Kereszténydemokrata Mozgalomba betagozódni. Aztán mindenféle konkrét apparátus és hosszú távon használható vezető nélkül megalapították a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, amelyet könnyedén - s ezt a szót kimondottan nem azért mondom, mert nem találok jobbat - "használt" Duray Miklós az Együttéléssel együtt egészen 1998-ig, az MKP megalakulásáig. Ennek többé-kevésbé az volt az oka, hogy a vezető értelmiségiek az FMK-n kívül elsősorban az Együttélésben maradtak. Hogy milyen állapotok uralkodtak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban, amikor a választásokra került a sor, amikor listát kellett összeállítani, arra a legmarkánsabb példa Csáky Pál esete az FMK-val és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal című jelenet, amely nagyon fontos mozzanata a szlovákiai magyar politizálás történetének és a "személyiségfejlődésnek", ha úgy tetszik. Csáky Pál a Független Magyar Kezdeményezés Országos Választmányának tagja volt. Lévai gyűlésünkön, amikor a választási stratégiáról tárgyaltunk, és a listaállítás előtt álltunk, akkor Csáky Pál szólásra jelentkezett, és a következőket mondta: "Fiúk, szeretném bejelenteni, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom emberei megszólítottak, hogy a parlamenti választási listára nincs elég emberük, és mert ismerik az életvitelemet, a magatartásomat, az elkötelezettségemet, szeretnék, hogy induljak a listájukon. Ezt a fölkérést elfogadtam, de megígérem nektek, amint ezt a küldetést teljesítettem, visszajövök közétek." Azt hiszem, ezt a dolgot nem kell kommentálni. Ebből nyilvánvalóan mindenki, aki a Csáky Pál későbbi politikai karrierjét figyelemmel követi, megnyilatkozásait sorra veszi, több következtetést is levonhat.

- Folytassuk az 1989. novemberi forradalom dunaszerdahelyi aktivitásaival!

- A fővárosi eseményeket követően, szinte szinkronban zajlott minden Dunaszerdahelyen is, hiszen ez volt az egyetlen járás, amely az országos eseményeket időrendileg követni tudta. A többi járásban is voltak mozgolódások információim szerint, de ott egy-két hónapos késéssel zajlottak az események. A harmadik vagy negyedik nagygyűlésünkön hangzott el először, hogy ha azok az állami tisztségviselők és járási pártbizottsági emberek, akiknek vaj van a fejükön - azt mindenki tudta, hogy kinek van vaj a fején -, nem mondanak le a következő nagygyűlésünkig, körülbelül három- vagy négynaponként zajlottak ezek az események, akkor felolvassuk a neveiket. Ez a módszer rendkívül hatásosnak bizonyult, mert rövidesen az elsők között mondott le Gyurcsík József, a városi nemzeti bizottság elnöke. Ezt követően találkozást kezdeményezett velünk Vágó Ferenc, aki annak idején a járási nemzeti bizottság elnöke volt. Erre a találkozóra a városi kultúrház épületében került sor, egészen pontosan az igazgató, Jarábik Imre irodájában találkoztunk Vágó Ferenccel. Ezen a találkozón ott volt, ha jól emlékszem, rajtam kívül Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Ľubo Banič, Németh Ilona és a már említett igazgató, Jarábik Imre. Ezen a találkozón minden köntörfalazás nélkül közölte velünk Vágó Ferenc, hogy kéri azoknak a képviselőknek a névsorát, akiket a továbbiakban nem akarunk látni a közigazgatásban. Megmondom őszintén, nem erre számítottunk, hanem olyan alkudozásra vártunk, egy olyan szemléletre, mint amilyen a pártbizottság titkáraival szervezett találkozón volt, amelyre ugyancsak a kultúrház épületében került sor. Ez a találkozó egy-két nappal a Vágó Ferenccel megejtett találkozás előtt volt, amelyen a járási pártbizottság képviseletében megjelent valamennyi párttitkár. Vízváry József volt a vezető titkár, mert időközben Dudás Kálmánt nagy hirtelen leváltották. Ennek a leváltásnak a körülményeiről nem sokat tudok, mert egy rendkívüli járási közgyűlés, plénum keretében zajlott le, annyit tudok mellékinformációként, hogy rendkívül ízléstelen, arrogáns, hezitáló hangulatú gyűlés volt, és Dudás Kálmánt azok az emberek rúgták ki, akik a legnagyobb talpnyalói voltak az elmúlt évtizedek során, és a Vízváryt választották meg vezető titkárnak. Ezen a találkozón Vízváry volt jelen, egy Renczes nevű ipari titkár, Orbán, a mezőgazdasági titkár, Morvai, az ideológiai titkár és feltehetően Paulický Péter, a jelenlegi SDĽ-elnök (SDĽ - Strana demokratickej ľavice, Demokratikus Baloldal Pártja - a szerk. megj.) is ott volt. A találkozó úgy kezdődött, hogy egy hosszú asztalnál foglaltunk helyet, ők az asztal egyik oldalán, mi pedig, Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Mészáros Lajos és jómagam a másik oldalán. Úgy kezdődött, mint egy hivatalos pártkonferencia. Vízváry elvtárs üdvözölt bennünket, és mindenki sorban bemutatkozott, hogy mivel foglalkozik, és mindenki elkezdett beszélni a járás gazdasági gondjairól. Mi viszont nem azért kerestük velük a kontaktust, hogy meghallgassuk, milyen további elképzelései vannak a pártnak a társadalommal kapcsolatosan a járáson belül, hanem azért hívtuk meg őket erre a találkozóra, hogy közöljük velük, egy bizonyos határidőn belül, egy nagyon szűkös határidőn belül tüntessenek el minden kommunista szimbólumot, ami a városban található. Miután ezt közöltük velük, ők nagyon meglepődtek, ám készséggel szót fogadtak. A Vágó Ferenccel való találkozás másként zajlott. Rendkívül kooperatív módon viselkedett. Az összes alelnök nevét bediktáltuk a Vágónak, meg az osztályvezetők nevét, ő másnap leváltotta őket, s helyükbe léptek a kooptáltak. Nemcsak a Független Magyar Kezdeményezés és a VPN delegálta az embereket a járási hivatalba, hanem a Csemadok is jelölhetett. Egy érdekes epizódja ennek a dolognak, hogy akkor kerültek kooptált emberként a járási hivatal alelnöki posztjára ketten. Az egyik Németh Zsuzsa volt, Öllős László felesége, a másik pedig Kvarda József. Kvarda József volt a Csemadok jelöltje. Mi Kvarda Józsefet nem különösebben ismertük, tudtam azt, többen tudták, hogy Nagymagyaron egy állami gazdaság fizetett pártelnöke volt egy ideig, onnan került a kormányhivatalba. Tehát nem volt felhőtlen a véleményünk vele kapcsolatban, ezért kértük, hogy találkozhassunk, mielőtt mi is javasoljuk, hogy legyen kooptált alelnöke a járási hivatalnak. Erre a találkozóra Dunaszerdahelyen a Duna Szállóban került sor egy szombat délelőtt folyamán. Világi Oszkár és jómagam voltunk jelen, valamint Navrátil Ľuboš. Amikor Kvarda József megérkezett, kezet fogtunk, bár nem voltunk barátok, azért ismertük egymást. Akkor már voltak bizonyos problémáink Duray Miklóssal. Ezek az események már 90-ben zajlanak, nem 89-ben. Leült az asztalhoz, és rögtön azzal kezdte, hogy ő igencsak nem szereti Duray Miklóst. Azt hiszem, én voltam az, aki azt mondtam neki ezután, hogy mi nem kérdeztük tőled, szereted-e Duray Miklóst vagy nem, mi itt egészen más dolgokról szeretnénk beszélni. Aztán megbeszéltük a megbeszélendő dolgokat, majd tekintettel arra, hogy a Csemadoknak nem volt más jelöltje, és nekünk sem volt különösebb érdekünk, azt mondtuk, hogy ha a Csemadok jelöltje Kvarda Jóska, akkor legyen ő a járási nemzeti bizottság alelnöke. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez a beszélgetés 1999-ben zajlik, és Duray Miklós legszűkebb körébe tartozó emberek egyike Kvarda József. Rózsa Ernő mellett Duray érdekeinek egyik "héjája". Kilenc évvel ezelőtt a legkevésbé sem mutatkozott annak.

Így került sor a tisztújításra a járási hivatalban. A városi nemzeti bizottságon Tilajcsik Árpád lett a kooptált elnök. A lényeg az, hogy a lakosság nem érezte káros hatását annak, hogy új emberek kerültek a város élére. Azt hiszem, inkább pozitív volt ez a dolog, mert másféle fogadtatásban részesültek, amikor bementek az épületbe stb. Talán ekkor kezdték érezni azt az emberek, hogy a hivatalnokok a városházán őértük vannak, és nem fordítva. Tudom azonban, hogy az FMK a kezdet kezdetétől nem számított Tilajcsik Árpáddal mint polgármesterrel. Az FMK Öllős Árpádot jelölte a későbbiekben erre a tisztségre, de ez már egy későbbi történet. A Dunaszerdahelyi járásban minden egyes szövetkezetben, minden egyes kis üzemben, nagyobb üzemben zajlott a rendszerváltás, megalakultak a helyi VPN- és FMK-csoportok, aztán mindenféle gyűléseket hívtak össze. Nagyon sokan próbálkoztak azzal, hogy mi, akik a járási vezetésben dolgoztunk, részt vállaljunk a kádercserékben. Az esetek többségében visszautasítottuk ezeket a kéréseket, mert nem akartunk még csak véletlenül sem valamiféle bőrkabátos komisszárok szerepében tetszelegni.

- 1990. január 30-án kooptálták az FMK színeiben a szövetségi gyűlésben lemondott képviselők helyébe Németh Zsuzsát, Sándor Eleonórát, Világi Oszkárt, Duray Miklóst és Popély Gyulát. Hogy zajlottak ezek a kooptálások? Mi is történt tulajdonképpen, miért ezeket az embereket kooptáltátok?

- Megmondom őszintén, hogy ezzel kapcsolatban nincsen számottevő információm, mert akkor már a Napban dolgoztam. Többé-kevésbé úgy zajlottak ezek a dolgok, hogy olyan embereket lehetett kooptálni az országgyűlésbe, akik viszonylag ismertek voltak a számunkra. Biztos vagyok abban, hogy ha az események nem olyan gyorsasággal zajlanak, mint amilyen gyorsasággal zajlottak, akkor körültekintőbbek is lehettünk volna. Lehetett volna bővebb körből embereket választani, de végső soron a kiválasztottak úgy kerültek tisztségbe, hogy valakinek, valakiknek, valamilyen csoportoknak az FMK-n belül, a VPN-en belül voltak ezek az emberek ismerősei, vagyis kezességet lehetett vállalni értük, és a maguk működési területén belül közmegbecsülésnek örvendő emberek voltak. Az is fontos volt a számunkra, hogy ne volt kommunistákat válasszunk.

- Február 9-én kooptáltatok 42 képviselőt, többek között Grendel Lajost, Kovács Lászlót, A. Nagy Lászlót, Gyurovszky Lászlót és Zászlós Gábort. Zászlós Gábort ugyanezen a napon a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökévé is választották, de hát tudjuk, hogy nem maradt meg sokáig ebben a tisztségben.

- Ugyanúgy történtek ezek a dolgok is, mint ahogy a szövetségi gyűlésbe való kooptálás. Személy szerint külön történetem van Zászlós Gáborról, arról, hogyan lett a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Zászlós Gábort akkor ismertem meg, amikor kooptálni kellett a dunaszerdahelyi képviselőket, és a városi nemzeti bizottság elnökét, mert akkor még nem volt polgármester, Dunaszerdahelyen. Mi ugyanis nem a végső soron kooptált Tilajcsik Árpádot néztük ki annak idején, tehát nem rá gondoltunk, hanem Zászlós Gáborra. Zászlós Gábort Világi Oszkár révén ismertem meg. Világi Oszkár javasolta, hogy legyen ő a kooptált polgármesterünk. Amikor Világi Oszkár és jómagam a Bihari Szállóban találkoztunk Zászlós Gáborral - nyilvánvaló, hogy találkozni kellett, meg kellett őt kérdezni, hogy mi a helyzet, hogy ő mit gondol erről. Amikor előadtuk neki, hogy mire szeretnénk őt megkérni, akkor Zászlós Gábor udvariasan bár, de nagyon határozottan elutasította kérésünket mondván, hogy ő nem patkány, aki menekül a süllyedő hajóról, ő kommunista volt, a jelen pillanatban is az, nem lépett ki a pártból, és ő nem vállalhatja el ezt a tisztséget, mert úgy érzi, hogy az menekülés lenne. Mi ezt tudomásul vettük, és elfogadtuk döntését. A negyedikei dátum előtt, amikor kooptálták az általunk jelölteket a Szlovák Nemzeti Tanácsba, és Zászlós Gábor is a szlovák parlament alelnöke lett, erre úgy került sor, hogy annak idején az FMK-t Szigeti László képviselte a VPN koordinációs központjában. Szigeti Lászlónak azon kívül, hogy az FMK véleményét kellett képviselnie, az volt a feladata, hogy azokat az információkat, melyek ott elhangzottak, továbbítsa az FMK vezetőségének, hogy napra készen reagálhassunk. Nagyon sokszor előfordult, sajnos, hogy Laci nem tudott megfelelni ennek az elvárásnak. Nem vagyok benne biztos, hogy igazságos lennék, ha azt állítanám, készakarva, hanem azért, mert az események olyan gyorsan követték egymást, hogy végső soron nagyon sok dolog fölött elsiklott a figyelme. Viszont az, hogy ki lesz a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, ez nem volt mellékes kérdés, és Szigetitől az információt, hogy parlamenti alelnököt kell jelölnünk, a kinevezés előtti napon, valamikor délután négy órakor tudtuk meg. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen fontos tisztség betöltéséről van szó, akkor csak olyan embert lehet erre jelölni, akivel személyesen lehet találkozni. Sokféle név fölmerült Közép-Szlovákiából is meg Kelet-Szlovákiából is, csak sajnos nem tehette meg senki, hogy fölhívja telefonon a kiszemelt "áldozatot", és közli vele, úgy készülj, hogy holnap majd bejössz a parlamentbe, leteszed az esküt, és te leszel a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Ha ezt valakivel megtesszük, akkor az az ember nem vesz bennünket komolyan, enyhén szólva. Teljesen tanácstalanok voltunk egy ideig, az egész FMK vezetés, mígnem megint eszébe jutott Világi Oszkárnak, hogy van egy jogi végzettségű ismerőse, aki annak idején szövetkezeti jogászként dolgozott, de hát mégis csak egy jogi végzettségű ember, a szlovák nyelvet is tökéletesen bírja, akit Zászlós Gábornak hívnak. Gyorsan döntöttünk, hogy egy háromtagú küldöttség meglátogatja Zászlós Gábort a lakásán, megbeszélendő vele az ügyet. Szigeti László, Világi Oszkár és jómagam elmentünk Zászlós Gáborékhoz valamikor estefelé. Rögtön megkértük őket, hogy üljenek le, mert komoly bejelentést szeretnénk tenni, és vegyék komolyan, amit kérünk tőlük. Elmondtuk, hogy mit szeretnénk, mit akarunk, és Szigeti megkérte a Zászlós házaspárt, hogy gyorsan döntsenek, öt perc idejük van a döntésre. Ők félrevonultak egy szobába, három perc múlva visszajöttek, és közölték, hogy nagy megtiszteltetés, amit kérünk, hiszen az ország jövőjéről, a magyarságról és hasonló dolgokról van szó, és Gábor vállalta a jelölést. Távoztunkban kérdeztem meg tőle, hogy a pártkönyvét visszaadta-e már. Azt mondta, nem, de megegyeztünk abban, hogy másnap reggel megteszi. Meg kell mondjam őszintén, tulajdonképpen nem vallottunk szégyent Gáborral, tehát igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a Gábor a posztján csacsiságokat követett el. Meg tudta oldani azokat a feladatokat, amelyek ráhárultak.

- Az első szabad parlamenti választásokra 1990. július 8-9-én került sor, az eredmények ismertek, a VPN és az FMK koalíció győzött 29%-kal, míg magyar viszonylatban az Együttélés-MKDM koalíció 8,6%-os eredménnyel 11 képviselőt juttatott be a parlamentbe, az FMK pedig ötöt. Hogyan zajlott le tehát mindennek az előzménye, a pártok közötti kapcsolatok a pártok megalakítása után és a választási kampány?

- A pártalakításról már beszéltünk, azt hiszem, eléggé részletesen. A választási előkészületekhez szubjektív érzelmek nélkül nem tudok viszonyulni, és az is igaz, hogy eléggé zavaros emlékeim vannak erről az időszakról. Azt tudom, hogy rendkívül kemény sajtópárbajok folytak, amelyekben, mint ahogy említettem, komoly szerepet vállalt a Nap című lap is. Többé-kevésbé ez is lett a veszte később. Tehát voltak a sajtópárbajok, s minden területen szinte vérre menő szembenállás volt a két csoport között. Azt tudom, hogy az Együttélés hívei és a magyar kereszténydemokraták azzal érveltek, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Tehát a szlogen az volt, hogy azok a képviselőjelöltek, akik a VPN-listán indultak a választásokon, azok nem magyarok, hanem nemzetárulók és bolsevikok, sőt kútmérgezők. A legnagyobb és a legelképesztőbb sajtóbotránynak tartom viszont azt, amikor Forró Evelyn, az MTV prágai tudósítója külön fejezetként vonult be ebbe a politikai hecckampányba. Azt hiszem, hogy ilyen precedensre még talán nem is került sor soha. Legalábbis az én tudomásom szerint, mondjuk a katonai puccsokat kivéve, még nem került sor a választások ily mértékű befolyásolására. Tudni kell, hogy Magyarországról az akkori kormányzat sokkal inkább az Együttélés-MKDM koalíciót támogatta, mint az FMK-t. Ez abban nyilvánult meg, hogy a magyarországi központi televízió, annak is a Chrudinák Alajos és Sugár András által vezetett műsora, a Panoráma, amely a rendszerváltás előtt az egyik katalizátora volt a szlovákiai magyar értelmiség mozgósításának, 1990 után, amikor megalakult az MKDM és az Együttélés, teljesen kifordult önmagából, és átment egy, az ötvenes évekre emlékeztető primitív propagandista, május elseje szervező ceremóniamesteri stílusba. Példaként csak annyit tudok mondani, hogy annak idején csináltak egy műsort, amely azt volt hivatott felmérni, hogy milyen a támogatottsága a Dunaszerdahelyi járásban az FMK-nak, és milyen a támogatottsága az MKDM-Együttélés koalíciónak. Járásbeli embereket kérdeztek meg arról, hogy kire szavaznának, kikkel szimpatizálnak, és mit gondolnak a három pártról. Az Együttélés egyik járási elöljárója, Fister Magda volt az egyik "véletlen" járókelő, akit megszólítottak, aki azt mondta, hogy az FMK-sok nem is igazi magyarok, és hogy nem rendes emberek. Megszervezett, ingyenes választási klippeket közöltek ebben a politikai műsorban a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjei ellen. Visszatérve Forró Evelynre: ugye Forró Evelyn arról volt ismert akkoriban, hogy ő tudósított rendszeresen a csehszlovákiai eseményekről, a Vencel téri tüntetésekről nagyon szimpatikusan és rugalmasan. Utólag kiderült, hogy megfelelő túlzásokkal is, de a forradalmárok javára prezentált túlzásokkal, és a szlovákiai magyarok szemében a rendszerváltás egyik jelképe volt ő. Ami nem is probléma. A baj ott kezdődött, hogy Evelyn kezdte önmagáról elhinni, hogy Csehszlovákiában ő számolta fel a kommunista rendszert. Ami, ha emberileg mérlegeljük, egy tragikus tévedés, egy újságíró részéről pedig szakmai alkalmatlanságot bizonyít. Kritikai szempontból csak egy olyan következtetést lehet levonni, ha egy újságíró odáig süllyed, hogy a politikai erővonalak megváltoztatásának ambíciójával lép fel egy állami közszolgálati televízióban, egy idegen ország állami közszolgálati televíziójában, akkor ez a legsúlyosabb etikai gond vele kapcsolatban. Forró Evelyn magatartása abban csúcsosodott ki, hogy a választások előestéjén a magyar televízió híradójában egy kelet-szlovákiai volt FMK-tag véleményére vagy információjára hivatkozva azt közölte fő műsoridőben a híradóban, hogy a Független Magyar Kezdeményezés megszűnt, ezért minden szlovákiai magyar választót arra kérnek, hogy szavazzon az Együttélés-MKDM koalícióra. Mondanom sem kell, amikor ez a hír elhangzott a Magyar Televízióban, rendkívüli tehetetlenséget éreztünk annak ellenére, hogy aztán megpróbáltunk interveniálni. Azonnal fölhívtuk a Magyar Televízió főszerkesztőjét, mindenkivel megpróbálunk kapcsolatot teremteni, de nem tudtunk helyreigazítást kiharcolni, mert különféle adminisztratív és egyéb okok nem tették lehetővé. Többé-kevésbé a Magyar Televízió magatartása eredményezte azt, hogy olyan jó eredményt ért el a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés azokon a választásokon. Ez a "választási kampány" hosszú évekre megmérgezte a szlovákiai magyar értelmiség közti viszonyt, s ennek kárvallottjai végül is a szlovákiai magyarok lettek.

- Az Együttélés és az MKDM már március 31-én, az Együttélés alakuló kongresszusán koalíciós szerződést kötött egymással, az FMK pedig erre rá ugyanazon a napon Tornalján a második közgyűlésen döntött úgy, hogy a VPN-nel indul koalícióban. Ez evidencia volt vagy pedig.

- Azt hiszem, hogy ez evidencia volt, mert az FMK ugyan folytatott tárgyalásokat az Együttélés és az MKDM vezetésével is, ám mi azt szerettük volna, ha ők is a VPN listáján indulnak mint rendszerváltó pártok, mert annak ellenére, hogy az Együttélés és az MKDM közvetlenül nem vett részt a rendszerváltásban, a 89 telén, 90 tavaszán zajló forradalmi megmozdulásoknak nem volt közvetlen részese ugyan, de rendszerváltó mozgalmaknak tartottuk ezt a két mozgalmat is. Miután azonban az MKDM és az Együttélés koalícióra lépett egymással, teljesen evidens volt, hogy mi az eredeti szándékunk mellett kitartva a VPN-nel indulunk a választásokon. Annyit még hozzáteszek, hogy az MKDM részéről voltak ígéretek egészen az utolsó pillanatig, hogy együtt indulnak a VPN-nel, akárcsak mi, de hát ahogy az már a szlovákiai magyar pártok "történetében" lenni szokott, az utolsó pillanatban mindig pálfordulásra került a sor az MKDM részéről.

- Térjünk a kormányalakításra! A VPN az FMK-val együtt megnyerte a választásokat. Hogyan emlékszel vissza a kormányalakításra, elsősorban magyar szempontból? Tehát a koalíciós tárgyalásokra, illetve a tárgyalásokra a koalíciós szerződésről.

- Én a koalíciós tárgyalásokon nem vettem részt, ezért nem tudok erről hitelt érdemlően beszámolni, így nem szeretnék ebbe belebonyolódni.

- Viszont július 21-én zajlott az első sajtóper a szabad Csehszlovákia történetében. A komáromi Reflex kontra Duray Miklós. Itt arról volt szó, hogy Duray szerint a Reflex hazudott, amikor azt a kijelentést tulajdonította neki, hogy "aki nem támogatja az Együttélés és MKDM koalícióját, az gazember". Tudnál valamit mondani erről a sajtóperről? Emlékszel rá?

- Emlékszem erre a sajtóperre, és arra is emlékszem, hogy volt egy kis zajos lapunk, kis harapós lap, ez a Reflex volt. Fülöp Antal, Soóky László, Czúth János és Finta László szerkesztették, akiket a jó szándék vezérelt, forradalmárok voltak és forradalmárként viselkedtek abban az időszakban is, amikor már nem kellett volna, talán egy kicsit visszafogottabban kellett volna a lapot szerkeszteniük. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy Duray Miklósnak nem volt igaza velük szemben. Hogy gazember, aki nem támogatja az Együttélés és az MKDM koalíciót, az egy enyhe "bélyeg" volt akkor, mert ettől keményebb dolgokat is mondtak nagyon sokan, nemcsak Duray Miklós, hanem mások is, pl. Popély Gyula, aki már akkor is híres volt szélsőséges radikalizmusáról. Nagyon sok minden elhangzott akkor, nemcsak az, hogy gazemberek vagyunk, támogatóinkkal együtt, hanem az is, hogy zsidók vagyunk, bolsevikok vagyunk, sőt kútmérgezők meg mindenféle, ami csak elképzelhető lehet. Tehát ez egy teátrális sajtóper volt, melyet valószínűleg Duray Miklós jól kihasznált a választások után. Nyilván abból a meggondolásból, hogy miután bejutottak a parlamentbe, a választásokon sikeresen szerepeltek, az volt a célja, hogy fel kell számolni az ellenfelet.

- Egy másik fontos eseménye a 90-es évek elejének, egészen pontosan február 9-ének, a komáromi székhelyű Jókai Mór Egyetem megalapítása körüli kampány. Február 9-én Duray, Popély és Sidó Zoltán Dubčeknek, a Cseh-Szlovák Szövetségi Gyűlés elnökének előterjesztették az erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyhez 22 ezer támogató aláírást gyűjtöttek. Erről mit tudsz?

- Tudok egyet s mást. Nyugodt szívvel állíthatom, ezt talán mások is bizonyítani tudják, hogy az FMK-nak nem általában egy magyar egyetem megalapításával kapcsolatosan voltak fenntartásai, hanem az ellen volt kifogása, hogy a szóban forgó akció a legkevésbé sem volt előkészítve. Mert az, hogy 22 ezren követelik, legyen magyar egyetem, az egy dolog. Csakhogy annak a 22 ezer embernek, ha tisztességes az előterjesztő, akkor meg kellett volna mondania, miként és milyen úton-módon lesz megalapítva az egyetem, milyen tanszékei lesznek, mi mindent tanítanak majd ott, s gazdaságilag miként képzelik a működtetését. A magyar egyetem ideája azonban abból indult ki, hogy Komáromban megüresedett egy nagy épület, és az ügyeletes komáromi lokálpatrióták megnyerték Sidó Zoltánt annak, hogy bedobják a köztudatba, itt magyar egyetemre van szükség, magyar felsőoktatási intézmény kell. Tudomásom szerint jogászok és más szakemberek is azt mondták, hogy a szóban forgó törvénytervezet egy fecni volt ahhoz képest, amilyennek egy törvénytervezetnek lennie kellett volna. Tehát nem volt szakmailag kidolgozva. Harmadlagos tény, hogy abban az időben a politikai kontextus sem volt kedvező, tehát teljesen nyilvánvaló volt, hogy elutasítják a beadványt. Azóta már nagyon sok mindent megtanultunk a politikáról, valószínűleg azok az emberek is, akik ennek a beadványnak az aláírói voltak. A politika nem úgy működik, hogy valamit demonstratíve kijelentünk, és azt vagy elfogadják, vagy nem, és ha nem, akkor megsértődtünk. Hosszadalmas előkészületi időszakot követel egy ilyen törvénytervezet. Ez az egyik probléma. A másik szempont pedig az volt, hogy Miroslav Kusý, aki akkor a Comenius Egyetem rektora volt, megígérte, a magyar nyelvű felsőoktatást megoldják az egyetem keretén belül. Tehát tulajdonképpen ez volt a helyzet. Meg kell mondanom, ez az "egyetem história" egy rendkívül fontos históriává lépett elő a szlovákiai magyar politizálás történetében. Olyan szempontból, hogy ezt az "egyetemet" a mai napig lehet ragozni. Fölmelegíteni vagy fölemlíteni. Ha konfliktus van a politikusok között, akkor még mindig elő lehet venni, hogy te annak idején, vagy ti annak idején támogattátok a magyar egyetemet, vagy pedig nem támogattátok a magyar egyetemet. Tudom, mert Komáromban Sidó Zoltánnal a színházban tárgyaltunk az ügyről, és az összes fenntartásainkat elmondtuk Sidó Zoltánnak. Ő a kommunista párt képviseletében maradt bent a parlamentben, s ő volt az, aki 1989 nyarán a hírhedt "gumibotos" törvényt beterjesztette. Ez a tény és a beterjesztő múltja sem volt egy jó ómen az egyetemi törvény szempontjából. Azt gondolom, fenntartásaink indokoltak voltak. Nem biztos viszont, hogy véleményünket jól prezentáltuk akkor a közvélemény előtt. Sőt bizonyos, hogy nézeteink kendőzetlen kimondása miatt az "egyetemi ügy" kárvallottjai lettünk politikailag. Egészen biztos vagyok abban, hogy a mai politikai tapasztalatok birtokában ezt az ügyet másképpen kezeltük volna. Többé-kevésbé a mi hibánk miatt lehetett nagyon hosszú ideig fölhánytorgatni ezt a volt FMK-tagoknak. Később, amikor már az FMK Magyar Polgári Párttá (MPP) alakult, tehát amikor már a három párt között zajlottak a koalíciós tárgyalások, és amikor valamiféle megszorító intézkedést kellett az FMK, illetve az MPP ellen meghozni vagy javasolni, akkor mindig elő lehetett húzni az egyetem ügyét. "Jól van, rendben van, okosak vagytok, rendben vagytok, politikusok vagytok, de ti nem támogattátok a magyar egyetem ügyét." Én egyrészt rendkívül súlyos politikai hibának tartom a mai napig annak a törvénynek az akkori beterjesztését, mert ha nem abban az időben kerül erre sor, akkor lehet, hogy már lenne magyar egyetem. Ez az egyik dolog. Másrészt viszont, az Együttélés és az MKDM szempontjából kétségtelenül egy nagyon jó politikai húzás volt, mert olyan tromfot adott a kezükbe, melyet lehet lobogtatni, és lobogtatták is éveken keresztül.

- Térjünk vissza ismét a két választás közötti időszakra, tehát a parlamenti választások és az önkormányzati választások közötti időszakra, ahol a központi témák egy része a nyelvtörvény körül zajlott!

- A nyelvtörvény ugyancsak fontos probléma volt. Ha egy társadalom nem konszolidált, nem civilizált, akkor nem a politikusok, a választóktól mandátumot kapott politikusok szervezik meg a törvénykezést, hanem az utca. Nyugodtan állítható, hogy a nyelvtörvényt, az első nyelvtörvényt az utca kényszerítette a politikusokra. Koalíciós partnereink is olyan magatartást követtek a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, sajnos, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Volt a "maticás törvénytervezet", amely egy fasisztoid törvénytervezet volt, egy kirekesztő, diszkriminatív törvénytervezet, ezzel szemben a VPN-esek benyújtottak egy olyan törvénytervezetet, amely ehhez képest, ehhez a kirekesztő, fasisztoid, diszkriminatív törvénytervezethez képest sokkal liberálisabb volt, ez került aztán elfogadásra. A VPN politikusai megtehették volna, hogy egyáltalán ne legyen nyelvtörvény, s leveszik a napirendről a dolgot. Sajnos, erre nem kerülhetett sor, mert mindenféle félelmek voltak a VPN akkori vezetésében, hogy elvesztik az emberek, a választók szimpátiáját. Természetesen ezt a nyelvtörvényt az FMK képviselői is megszavazták, ezért is kijárt az FMK politikusainak a nemzetáruló jelző. Meggyőződésem, hogy a jó és rossz verziók közül a középutat választotta az FMK. Középút volt, de nem arany középút. Mindenesetre az akkori hangulatot, a törvény elfogadásának körülményeit figyelembe véve, az elfogadott nyelvtörvényt akár győzelemnek is tekinthetem, tekinthetném, habár ahogy mondtam, nem tekintem annak. Még annak ellenére sem, hogy aztán lett ahhoz képest Mečiarék jóvoltából egy sokkal borzasztóbb nyelvtörvény.

- Az önkormányzati választásokra és főleg a dunaszerdahelyi önkormányzati választásokra való felkészülés során mi történt? Hogyan zajlottak le ezek a választások?

- Az akkori dunaszerdahelyi polgármesterjelölt kiválasztásában nem vettem részt. A családommal egy hétre elmentem a Tátrába kirándulni, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Azt tudom, hogy a VPN-es barátaink annak idején Mészáros Lajost javasolták, hogy legyen az FMK polgármesterjelöltje, azt a Mészáros Lajost, aki immár alkotmánybíró.

- Akkor mit csinált?

- Mészáros Lajos rendkívül jó ügyvéd hírében állt már 89 előtt Dunaszerdahelyen, de nem angazsálta magát politikailag, nem volt párttag, és valamikor a 90-es évek elején, 89 végén, tehát valamikor januárban ajánlotta fel nekünk a segítségét, szolgálatait. Bizonyos kérdésekben tárgyaltunk is vele, törvénymagyarázat és hasonlók. Tehát Lajos tulajdonképpen az események "hátországában" munkálkodott nagyon megbízhatóan, kvalifikáltan, jogi végzettsége volt, egy attraktív jelölt lett volna, sokan ismerték, és én nem tudom megmondani a mai napig, hogy miért nem őt jelöltük. Elmentem tehát pihenni, aztán amikor visszajöttem, Világi Oszkár és Németh Ilona közölték velem, hogy az FMK jelöltje Öllős Árpád, a dunaszerdahelyi gimnázium tanára, aki szintén rendkívül közkedvelt és közismert személyiség volt Dunaszerdahelyen. Nemzedékeket tanított, nagyon jó tanár hírében állt, és tulajdonképpen szavatolva volt általa az, hogy az FMK-nak polgármestere lesz Dunaszerdahelyen. Így is történt. Más kérdés, hogy Öllős Árpádnak nem volt semmiféle közigazgatási, politikai tapasztalata, és szerintem nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet, a városi hivatalt, amelynek az élére megválasztották. A választási kampány ugyanúgy zajlott, mint ahogyan az országos választási kampány, vagyis rendkívül ellenségesen és idegesen. Minden volt, aminek egy ilyen választási kampányban lennie kell. Gyűlések, plakátragasztás, egymás plakátjainak a leragasztása, letépése stb., stb., de erre nem biztos, hogy sok szót kell vesztegetni. A választás eredménye viszont az lett, hogy kétharmados többséget ért el az Együttélés és az MKDM koalíció. Öllős Árpád törvényszerűen nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet és a városi hivatalt. Nem volt olyan erélyes, határozott személyiség, aki ellensúlyozni tudta volna azt a többséget, amely szemben állt vele, és Pázmány Péter alpolgármestert sem, aki azóta immár másodszor Dunaszerdahely város polgármestere. Gazdasági és mindenféle egyéb szempontból Pázmány Péter, az Együttélés embere irányította a várost. Minden olyan ötletet, melyet Öllős Árpád vagy az FMK-s képviselők kitaláltak, alpolgármesterként ügyesen elszabotált, többek között egy olyan országos tévéállomás dunaszerdahelyi létesítését akadályozták meg merő összeférhetetlenségből, esetleg tudatlanságból vagy irigységből, mint amilyen jelenleg a Markíza vagy a Nova. Tudni kell, hogy kizárólag a képviselő-testület hezitálása miatt nem lehetett megkezdeni a kezünkben lévő licencszerződés alapján a városi többségű Perfects Részvénytársaság égisze alatt a műsor sugárzását. Amikor később ő lett a polgármester, sok mindent úgy adott el, mintha az a Magyar Koalíció és az ő érdeme lett volna. Megtehette játszva, hiszen Öllős Árpád meglehetősen romantikus alkat volt, és nem tudott konkrét dolgokról dönteni, tájékoztatni. Ha konkrét dolgokról tájékoztatott, akkor sem azon a nyelven tette ezt, amit be tudtak volna fogadni azok, akikhez ez szólt. Nevezetesen azokra a képviselőkre, azokra az ellenzéki, vele szemben ellenséges képviselőkre gondolok, akik a kétharmadát alkották a képviselő-testületnek.

- A 90-es évek elején kezdődtek a különböző civil kezdeményezések is, mind országos, mind helyi szinten. Ebben is elég aktívan részt vettél. Szeretnék erről valamit hallani. Tehát a Márai Sándor Alapítvány létrehozásáról és egyéb más ilyen aktivitásokról.

- A Márai Sándor Alapítvány létrehozásának érdeme Tóth Károlyé. Ő volt az, aki főtitkárként, az FMK főtitkáraként kiötlötte a Márai Alapítványt. Ki más is ösztönözhette volna a civil szerveződéseknek a megalakítását abban az időben, mint azok a politikusok, akik a rendszerváltásban részt vettek? Én az egyik alapítója vagyok a Márai Sándor Alapítványnak. Rajtam kívül Grendel Lajos, Tóth Károly, Öllős László, Hunčík Péter, Világi Oszkár, Csekes Erika és még néhányan. A Márai Sándor Alapítványon kívül abban az időszakban nem vettem részt más civil szervezet megalapításában.

- Térjünk át a személyeddel kapcsolatos legfontosabb témára, ez pedig a Nap! Már említetted, hogy, elég korán a Nap szerkesztőségébe kerültél főszerkesztő-helyettesnek.

- 1990. január 15-én.

- Január 15-én, és 1990. január 26-án Soros György is meglátogatta az FMK-irodát, és az alapítványa révén támogatást is helyezett kilátásba. Említetted, hogy a Nap a későbbiek folyamán elég szerencsétlen módon vett részt a pártok választási kampányában. Ha erről és a Nap átalakulásáról beszélnél...

- Erre a "szerencsétlen" dologra nem fogok kitérni, mert elmagyaráztam az előbbiekben, szóval nincs hozzáfűzni valóm. Akkoriban Hunčík Péter volt a Nap főszerkesztője. Azt tudom, hogy nagyon sokáig bizonytalankodtam, és nem tudtam eldönteni, hogy legyek-e ismét újságíró, tehát teljes állásban dolgozzam-e újságíróként és főszerkesztő-helyettesként, vagy pedig a háttérből, külső munkatársként szervezzem a politikát. Végül is azt gondolom, azért döntöttem úgy, ahogy döntöttem, mert én hosszú távon nem tudok szigorúan megszabott dogmák között dolgozni. A politikai párt pedig, tetszik, nem tetszik, még a legjobb is, még a leghaladóbb is szigorúan meghatározott szabályok, hadd ne mondjam, dogmák szerint működik. Párhuzamosan megmaradtam ugyanakkor politikusnak, és tagja voltam a legfelsőbb vezetői testületek, számomra azonban a Nap egy olyan lehetőség volt, hogy újságíróként a hivatásomat művelhetem, ráadásul kvázi függetlenséget jelentett számomra. Ezért vállaltam el a főszerkesztő-helyettesi posztot. Főszerkesztőként is szóba jöttem, de a leghatározottabban elzárkóztam attól, hogy főszerkesztő legyek. Annak ellenére ugyanis, hogy eléggé individualista, keményfejű és kezelhetetlen vagyok, képes vagyok egy jó csapatban dolgozni, egy jó csapat munkáját tudom befolyásolni. A gyakorlati munkát egy újság életében ugyanis soha nem a főszerkesztő végzi. A főszerkesztő fémjelzi az adott lapot, de a gyakorlati munkát a főszerkesztő-helyettes irányítja, és a közösen meghozott elképzelések megvalósítását ő szavatolja. Ezért lettem főszerkesztő-helyettes. A kezdeti időszakban, az 1989. december 15-i megjelenésétől kezdve a Napba rendkívül sok ember özönlött. Az Új Szó szerkesztőségéből azok az újságírók, akik úgy érezték, hogy nem kapnak elég teret, akik joggal érezték ezt, de azok is jöttek, akik dilettánsok voltak. Tehát a tehetségesek és a tehetségtelenek, a konjunktúralovagok, a jó szándékú segítők egyaránt fölajánlották a szolgálataikat. Eléggé szokatlan módon készült a lap. Egy normális újság úgy készül, hogy van valamiféle koncepció, elképzelés, hogy milyen témát, hogyan, miképpen járnak körül az emberek. A 90-es év közepéig a Nap nem így működött, hanem ad hoc alapon, ahogy jöttek az írások a szerzőktől, szelektáltuk azokat, megszerkesztettük, átírtuk, amelyeket kellett, így állt össze a lap. Tehát nem volt különösebb koncepció, de egy forradalmi időszakban ez teljesen természetes is. Aztán a koncepció kialakításhoz én is hozzájárultam, amikor később már klasszikus újságként kezdtünk működni. Annak idején a VPN alkalmazottjai voltunk, a VPN-től kaptuk a fizetést. Egészen 1990 nyaráig, amikor aztán megalakult a Danubius nevű kiadó, amely kiadója lett a lapnak, de erre majd visszatérek. Bár alkalmazottjai voltunk a VPN-nek, s ezt határozottan szeretném hangsúlyozni, nem jelentette azt, hogy a VPN vezetése bármilyen módon megnézte volna, hogy mit írunk, miről írunk, meg hogyan írunk, tehát teljes egészében függetlenek lehettünk politikailag. Ki is írtuk a lap alcímébe, hogy független hetilap. Napilap ambícióval indult a Nap, amelyhez azonban anyagi hátteret nem tudtunk biztosítani.

90 nyarán alapítottuk meg a Danubius Kiadót. Balla Kálmánnal együtt megkerestük Fedor Gált, a VPN elnökét azzal a szándékkal, hogy szeretnénk leválni a VPN-ről, és önálló kiadóként folytatni a munkát. Fedor Gál kérésünket a lehető legnagyobb természetességgel fogadta. Meg sem lepődött rajta. Tulajdonképpen tíz perc alatt megkaptuk az igazolást arról, hogy önálló kiadóként működjünk. A legkevésbé sem volt benne semmiféle politikai sunyiság vagy félelem, hogy majd más emberek leszünk, nem leszünk partnerek, vagy mit tudom én. Tehát megkaptuk a kiadási jogot, megalapítottuk a Danubius Kiadót. A Danubius Kiadó fő részvényese az FMK volt.

Hunčík Péter december 1-jén a köztárssági elnök tanácsadója lett, ezt megelőzően még a nyár folyamán lemondott a főszerkesztői posztról, így lett Balla Kálmán a lap főszerkesztője, aki addig velem együtt főszerkesztő-helyettes volt. A történeti dokumentáció kedvéért azt is meg kell jegyeznem, hogy egy rövid ideig, 1989. december 15-től 1990 tavaszáig Fazekas József is a lap főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett. Aztán visszament eredeti munkahelyére, a Madách Kiadóba. Miután megalakult a kiadó, 1990-ben az egész évet A3-as formátumban csináltuk végig. 1991. január 1-jétől jelentünk meg A4-es formátumban, részben színes nyomásban 48 oldalon. Nem volt kis munka. A kezdetektől számítva egyébként, egészen a lap megszűnéséig, melyre 1995-ben került sor, körülbelül 80 ember dolgozott a szerkesztőségben. Nem egyszerre, nem mindannyian főállásban, de ebből a nyolcvan főből minimálisan hatvanan egy bizonyos ideig főállásban dolgoztak. Rendkívül nagy volt a fluktuáció. Nem azért, mert a Balla Kálmán vagy jómagam valamiféle diktátorként viselkedtünk volna, és kirúgtuk volna az embereket. Nagyon sokan elmentek tőlünk önként más újságokhoz, átalakult a Szabad Földműves is, oda is átmentek, visszamentek az Új Szóba, miután látták azt, hogy nálunk nincsenek olyan fizetési lehetőségek, mint az Új Szóban. Sokan viszont azért voltak kénytelenek elmenni, mert nem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Tehát elmondhatom, hogy szinte az egész szlovákiai magyar újságíró társadalommal kollégák voltunk egy bizonyos ideig. Közéleti hetilapként definiáltuk önmagunkat, és többé-kevésbé tudtuk is tartani ezt a trendet.

Visszatérve a Soros-kapcsolatra! Soros György volt a legfőbb támogatója a Márai Alapítványnak. Fölvettük a kapcsolatot Soros Györggyel, Balla Kálmán és jómagam, sőt először Sziget László, aki 90 tavaszán elment Amerikába kéthónapos angol nyelvtanfolyamra. Egy nyugati alapítvány finanszírozta az angol képzést, azt hiszem 12 vagy 16 szlovákiai magyar értelmiségi mehetett volna, Szigeti Lászlóra volt bízva, hogy ezeket az embereket kiválassza. Szigeti László ki is választott vagy nyolc embert, vagy tízet, most már nem vagyok ebben biztos, a saját baráti köréből, tehát a legkevésbé sem állítható az, hogy azoknak a gyakorló politikusoknak adott lehetőséget, akik megérdemelték volna. Ebből egy kis konfliktus is keletkezett kettőnk között is és általában az FMK vezetése és Szigeti László között. Szigeti Lászlónak a nyugati nyelvtanulási mandátuma valamikor 90 nyarán járt le, és akkor küldött egy levelet Balla Kálmánnak, hogy szeretne visszajönni a Napba. Azt, hogy visszajönne, azt úgy kell érteni, hogy Szigeti László volt az egyik kiötlője annak, hogy létrejöjjön a Nap. Balla Kálmán respektálta Szigeti László kérését. Tulajdonképpen az első Soros-támogatást Soros Györgyéknél Szigeti László eszközölte ki a Danubius Kiadó igazgatójaként 1990 őszén. Ez a támogatás nem pénzbeli támogatás volt, hanem kaptunk Soros Györgytől két számítógépet, amelyen tördelhettük a lapot. Ez nagy segítség volt, mert csökkentette a költségeinket, legalábbis csökkenthette volna. Csakhogy Szigeti László a Danubius igazgatójaként ezt úgy képzelte el, hogy alapítunk egy külön műszaki dolgokkal foglalkozó kft.-t Kalligram néven. A Napot annak idején Farnbauer Gábor és Juhász R. József, alias Rocco tördelte, mégpedig nem kis pénzért. Azokon a gépeken, amelyeket a Nap kapott erre a célra Soros Györgytől. Ezt az állapotot teljesen tarthatatlannak tartottuk a szerkesztőségen belül, mert teljesen jogtalan volt az, hogy a Nap tulajdonában lévő számítógépeken, a Nap irodáiban, a Nap villamos áramát fogyasztva tördeli két fiatalember az újságot, és ezért hetente fizetünk nekik nagyon komoly összegeket. Ez egy olyan konfliktust eredményezett a szerkesztőségben, hogy Szigeti László fölmondott...

Tulajdonképpen elsőként mi voltunk azok, a szlovákiai magyar lapok közül egészen biztosan, akik a nyomdai előkészítést is a kiadón belül végezték. Manapság, 2000 küszöbén ez már teljesen természetes, de akkor korántsem volt az. Tehát ilyen szempontból is úttörőknek számítottunk. Persze mert volt rá lehetőségünk. A lap a forradalmi időszakban, egy-két hónapon keresztül, 40 ezres példányszámban jelent meg. Amikor megkezdődtek a politikai szembenállások, amikor az Új Szóban is úgy érezték, hogy probléma van velük, hogy konkurenseik lehetünk, akkor beerősítettek propaganda meg mindenféle szempontból, aztán jöttek a politikai csetepaték, amelyekbe belebonyolódtunk, következésképp pár ezerre csökkent a példányszámunk, s a Nap így természetesen veszteséges volt. Volt azonban rendszeresen kormánydotáció, amelyet nem csak a Nap kapott meg, hanem valamennyi magyar sajtótermék. Ezeknek a dotációknak a mértéke összehasonlíthatatlan volt a jelenlegi támogatások összegével. 1991-ben például a Hét című lap, a Csemadok hetilapja, amely a legkevésbé sem tartotta kegyeiben az FMK-t, a kormányon lévő FMK-t, 4 millió koronás támogatást kapott, a Nap pedig csak 2,5 milliót. Tehát azt sem vetheti senki a szemünkre, hogy mi kormánypozícióban, vagy a kormányhoz közel álló lapként nagyobb anyagi támogatásban részesültünk volna, mint azok a lapok, amelyek ellenzéki lapoknak számítottak. Erről hitelt érdemlően azért tudok beszámolni, mert tagja voltam annak a bizottságnak, amely döntött a támogatások összegéről. Mint ahogyan tagja volt Lacza Tihamér is, a Hét akkori főszerkesztője. Felhőtlenül folytak a dolgaink, és normálisan működött minden, mígnem elkezdtek megjelenni mindenféle ügynöklisták. Valamikor 1992 áprilisának végén eljuttattak az Új Szóhoz és hozzánk is egy ügynöklistát, amelyen szlovákiai magyar újságírók is szerepeltek. Ezen a listán szerepelt sajnos Balla Kálmán is, a Nap akkori főszerkesztője és a kiadó igazgatója. Nem akarok belebonyolódni abba, hogy a Balla Kálmán miért szerepelt ezen a listán. Tény az, hogy saját maga is elismerte, hogy valamikor a rendszerváltás előtt aláírta az együttműködési szerződést. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy legjobb tudomásom szerint Balla Kálmán gyakorlatilag nem működött együtt a titkosrendőrséggel, senkit nem jelentett föl, hisz jómagam is elég komoly kapcsolatban voltam vele 89 előtt is. Semmiféle ilyen dolgot nem tapasztaltam, amikor engem bevittek a Néhány mondattal kapcsolatban például a rendőrségre, hogy Balla Kálmán ártott volna nekem, de azt sem tudom, hogy azok közül az emberek közül, akik annak idején ellenzékiek voltak és részt vettek bizonyos dolgokban, ártott volna nekik. Tény azonban, hogy saját bevallása szerint aláírta ezt az együttműködési szerződést, és emiatt lemondott a főszerkesztői posztról és a kiadó igazgatói posztjáról. A Nap impresszumában főszerkesztőként, megbízott főszerkesztőként 1992. május 18-án jelentem meg. Azt hiszem, Balla Kálmán az egyetlen ember, aki önkéntes száműzetésbe vonult amiatt, hogy felfedezték a névét a titkosszolgálati ügynökök listáján. Azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember a szlovákiai magyarok közül, aki önként levonta a következtetéseket abból, hogy valamikor az élete során elkövetett egy hibát.

- Konkrétan kik voltak még a listán?

- Nem tudom. Mivel ez egy kényes dolog, nem szeretnék még csak véletlenül sem tévedni, hagyjuk inkább.

- Térjünk még vissza 1991 történéseire. 1991 legfontosabb történése a VPN szakadása, Mečiar leváltása és a HZDS megalakulása volt, tehát elsősorban a szlovákoknál, a nagypolitika szintjén. Hogyan jellemeznéd ezeket az eseményeket?

- Azt hiszem, hogy a VPN szakadása kapcsán vissza kell térnünk egy olyan eseményhez, amely 1990-ben történt. Amikor a 90-es választások előtt Ján Budajról kiderült, hogy Štb-gyanús, és rajta van azon a bizonyos listán, azt hiszem, a VPN szakadása valamikor akkor kezdődött. A hajszálrepedés a VPN-ben ekkor történt. Ján Budaj akkor lett kegyvesztett a VPN vezetése egy részénél. Látszólag Mečiarnál is többet tudott, habár Mečiar még abban az időben nem volt egy mérvadó ember. Mečiarról azt kell tudni, hogy úgy került a VPN-be, úgy lett belügyminiszter először, hogy a VPN-nek még közvetlenül a 90-es választások előtt sem volt belügyminiszter-jelöltje. A VPN-re az volt a jellemző, hogy volt egy grémiuma, 10-16 tagú grémiuma, ahol naphosszat arról tárgyaltak, hogy mi a teendő. A VPN koordinációs központjáról beszélek. Folyt a tárgyalás, az értelmiségi szócséplés meg minden. Egy napon a titkárnő bejelentette a Fedor Gáléknak, hogy jött egy úriember, aki szeretne velük beszélni. Ezt az úriembert Vladimír Mečiarnak hívták. Vladimír Mečiar akkor bejelentette, hogy ő a belügyminiszteri posztra alkalmas ember, mert ő mindent tud, azt is tudja, hogy hol van a WC, és melyik ajtó hova nyílik a belügyminisztériumban, és fölajánlotta szolgálatait a VPN-nek. Az értelmiségi politikusok a homlokukra ütöttek, és azt mondták, hát kérem szépen, van belügyminiszterünk, hála istennek. Vladimír Mečiar így került a politikába. Visszatérve a VPN szakadására: volt egy nagy grémiuma a VPN-nek, olyan volt, mint a magyar pártoknál az országos választmány, amelyben a vidéki apparatcsikoktól kezdve a parlamenti képviselőkig mindenki ott volt. A nép közül jött politikusok voltak többségben, és ez a grémium döntötte el, hogy ki lesz a miniszterelnök. Mečiarral szemben a miniszterelnöki posztra a koordinációs központ Miroslav Kusýt jelölte; aki tisztában van a dolgokkal, és ismeri a két személyiséget, erre azt mondja, hogy micsoda különbség. Az is természetesnek tartható, hogy ez a nagyon vegyes, földuzzasztott grémium nem Miroslav Kusýt, az okos értelmiségi politikust jelölte miniszterelnöknek, hanem a karizmatikus és a nagy dumás Mečiart. Így lett Mečiar miniszterelnök. Miniszterelnökként pedig már a kezdetektől fogva pontosan ugyanazt a vezetői gyakorlatot művelte, amit aztán a csúcson csinált. Az FMK rendkívüli aggodalommal figyelte már azt is, hogy a Mečiar lett a miniszterelnök, és tehetetlen volt. Nem lehetett közvetlen beleszólásunk abba, hogy ki legyen a miniszterelnök, de azt nagyon jól tudtuk, hogy mi lehet Mečiarból. Evidens volt, hogy előbb-utóbb szakadáshoz vezet a VPN országos választmányának döntése. Teljesen világos volt számunkra, nagyon sokat beszélgettünk erről Fedor Gálékkal. Így jutottunk el a VPN szakadásáig, amit megelőzött Mečiar leváltása a miniszterelnöki posztról. Erre az eseményre 1991. április 23-án került sor.

Az ominózus Kňažko-tévébeszédet követően szakadt a VPN, és aztán Mečiart nem tudta tovább vállalni a koalíció. Mečiar leváltásában rendkívül fontos szerepe volt az FMK-nak. Az FMK vezetői voltak azok, akik szinte belerugdalták a VPN akkori vezetőségét Mečiar leváltásába. Több titkos tárgyalás előzte meg a döntést. Két ilyen megbeszélésen én is részt vettem. Ivan Čarnogurský pozsonyi vállalatának üdülőközpontjában találkoztunk, mert attól tartottunk, hogy a székházunkat lehallgatják. Akkor ott pró és kontra érvek hangzottak el, hogy miért kell leváltani Mečiart, hogy mi a kockázata leváltásának, de végső soron egyezség született, hogy Mečiarnak távoznia kell. Az utolsó konspiratív megbeszélést követően került sor arra, hogy megidéztük Vladimír Mečiart. Ezen a találkozón Fedor Gál közölte vele, hogy leváltják őt. Ezen a megbeszélésen Vladimír Mečiar egy rendkívül elesett, megszeppent ember benyomását keltette. Mindent megpróbált az utolsó pillanatig, hogy a leváltására ne kerüljön sor, de végül is hiába. Az is figyelemre méltó, hogy ezt a döntést Hunčík Péter közölte a sajtó képviselőivel, ami nem is biztos, hogy szerencsés dolog volt, mert Mečiar rendkívüli gyűlölettel viseltetett aztán irántunk.

- Kanyarodjunk vissza még az 1990. június 8-9-i parlamenti választások utáni kormányalakításhoz! Ezt hogyan élted meg?

- 89 után volt az FMK második hivatalos győzelme, politikai győzelme, azután már nem mondhatni, hogy sok győzelmet aratott volna. Képviselőink a VPN listáján jutottak a parlamentbe, következésképp kormányalakításra jogosult koalíció tagja lehetett a Független Magyar Kezdeményezés. Tekintettel arra, hogy nekünk a kooptált kormányokban is volt emberünk, nem ért bennünket váratlanul ez az esemény, hiszen kormányalakítási ambícióval indultunk a választásokon annak idején. A választások eredményének közzététele után, sőt már a választások előtt is, koalíciós tárgyalásokat folytattunk. A kormánybeli szereplésről szóltak ezek a koalíciós tárgyalások. Egy alapvető szándéka volt a Független Magyar Kezdeményezésnek, éspedig az, hogy mivel addig Zászlós Gábor volt a parlament alelnöke, ezt a státust meg akartuk tartani. Miniszterelnök-helyettessé viszont Varga Sándor helyett, aki kooptált miniszterelnök-helyettes volt, A. Nagy Lászlót javasolta az FMK országos választmánya, mellyel többé-kevésbé a választások előtt egyetértett a VPN vezetése is. Amikor viszont Mečiar elkezdte összeállítani a kormányát, nagyon határozottan kinyilvánította, hogy ő Zászlós Gábort kívánja miniszterelnök-helyettesnek, A. Nagy Lászlót pedig a parlament alelnökének szánja. Számunkra ez elfogadhatatlan volt azért, mert politikai tapasztalatait tekintve A. Nagy Lászlót sokkal alkalmasabbnak tartottuk a végrehajtó hatalomban való részvételre, mint Zászlós Gábort. Mečiar nem akarta ezt elfogadni, napokon keresztül tartott az alkudozás, és sejtettük, hogy azért nem enged, mert tulajdonképpen tart A. Nagy Lászlótól, azoktól az elvektől, azoktól az elvárásoktól, melyeket A. Nagy László a miniszterelnök-helyettesi posztról markánsan tudott volna képviselni. Emlékszem rá, a kormány hivatalos kinevezését megelőző napon Mečiar ultimátuma az volt, ha nem azonosulunk elképzelésével, hogy A. Nagy a parlament alelnöke, Zászlós meg miniszterelnök-helyettes legyen, akkor szakértőként Szabó Rezsőt nevezi ki miniszterelnök-helyettesnek. Számunkra ez teljesen elfogadhatatlan volt, hiszen Szabó Rezső nyíltan FMK-ellenes politikus volt, és természetesen azonnal nemet mondtunk Mečiarnak. Elkezdődött a feszült várakozás, mert este 11 óráig végleges választ kellett adnunk, és kinyilvánította, hogy nem áll szándékában megváltoztatni véleményét. Ebből a párharcból, ebből a politikai húzd meg, ereszd meg párbajból Mečiar került ki győztesen, mert végül beleegyeztünk, hogy A. Nagy László legyen a parlament alelnöke és Zászlós Gábor kerüljön a kormányba. Ennek a kormánynak a későbbi történetéről már szóltam.

- A 90-es évben, már a választások után, a kormányalakítás után egyre markánsabban eldurvul az FMK és az Együttélés-MKDM koalíció közötti vita, illetve a magyar pártok vitája. Ennek talán a két legmarkánsabb példája Zoller nyílt levele Csákyhoz, illetve a Duray-Janics-vita. Te hogy emlékszel erre?

- Megmondom őszintén, hogy Zoller Csákyhoz írt levelére nem emlékszem, tudom, hogy volt valamilyen vita köztük, de ezzel kapcsolatban nem kívánok véleményt nyilvánítani. A Duray-Janics-vita pedig tulajdonképpen fölmelegítődött, mert még a választás előtt megvádolta Duray Janics Kálmánt, hogy a titkosszolgálatnak dolgozott, Janics Kálmán pedig azt állította Duray Miklósról, hogy KGB-s kém volt.

A csatabárd tehát ki volt ásva a két személyiség között, és épp a választások előtt ásták el, akkor még senki nem tudta, hogy csupán ideiglenesen. Zselizen a Galán Géza által szervezett szabadtéri színpadi ünnepségen, amely a magyar koalíció kampánynyitója volt, Galán Géza dörgedelmes, patetikus hangon fölinvitálta a színpadra Duray Miklóst és Janics Kálmánt, ott a nagyközönség előtt kezet fogtak mintegy demonstrálva, hogy most már szent a béke, és most már egy a cél: legyőzni az áruló Független Magyar Kezdeményezést, és megnyerni a választásokat. A későbbiekben aztán többször volt nyílt ellentét köztük. Alkalomadtán, amikor politikai vagy bármiféle érdekből ezt az ellentétet fel lehetetett melegíteni, az egyik vagy a másik fél fel is melegítette.

- Közben azért az FMK-ban is megértek a dolgok, az FMK első embere Tóth Károly volt, majd nemsokára Tóth Károly helyét A. Nagy László vette át, és 1992-re megtörténik az FMK arculatváltása, és Magyar Polgári Párt lesz belőle. Ezek a változások hogyan történtek?

- Ami történt, nem politikai erjedésnek nevezném, mert nem személyi problémák miatt került sor vezetőváltásra. Egészen biztos vagyok benne, hogy én javasoltam azt Tóth Károlynak annak idején, mivel a Független Magyar Kezdeményezésnek van egy parlamenti alelnöke, akit A. Nagy Lászlónak hívnak, teljesen kézenfekvő, hogy azt a politikust kell megtennünk elnöknek, aki a legmagasabb közjogi méltóság pozíciójában van. Tóth Károly a legkevésbé sem ellenkezett, és egy teljesen sima, egyhangú szavazás eredményeképpen lett A. Nagy az FMK elnöke, s ez, még egyszer hangsúlyoznám, teljesen pragmatikus döntés eredménye volt.

- És az MPP, tehát a párttá alakulás?

- A párttá való alakulás szintén egy pragmatikus ügy volt. A kormányrészvételt ugyanis sokkal rugalmasabban meg lehet oldani egy párt struktúrájában, mint egy mozgalom struktúrájában, amelynek rendkívül laza szabályai vannak. Zárójelben jegyezném meg, visszautalva 1989. november 16-ára, de lehet, hogy már említettem, Tóth Károly lakásán Tóth Károly volt az egyetlen, aki ötpercenként szót kért azzal, hogy pártot kellene alapítanunk, politikai pártot, tehát tulajdonképpen semmi más nem történt, csak megvalósult Tóth Karcsi álma. Teljesen normális döntés volt ez, és abszolút semmiféle vita nem volt körülötte, mert ha megnézzük a Szlovákiában működő politikai mozgalmakat, teljes egészében pártként működtek. Az Együttélés is és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom is tulajdonképpen pártként működött.

- 1992-ben parlamenti választásokra is sor került, amelyen az Együttélés és az MKDM koalícióban, míg a Magyar Polgári Párt egyedül indult. Miért?

- Azért, mert kevés volt a fóka és sok volt az eszkimó. Sok volt a politikusi akarnok, sokan akartak bejutni a parlamentbe parlamenti képviselőként, sokan akartak pozícióba kerülni a választások után, és nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a három párt létezése "terhelte" a szlovákiai magyarságot, mert a szlovákiai magyarság szemében a választási lehetőségre ugyan három párt volt, de hát természetesen három pártnak apparátusa van, illetve hát a három pártnak saját politikusai voltak, ahogy említettem, akiknek komoly ambícióik voltak. Világos volt az, hogy nem születik egyezség. Először szeparált tárgyalásokra került sor; a Magyar Polgári Párt az MKDM-mel is folytatott koalíciós tárgyalásokat, és komoly ígéreteket kapott a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomtól egészen az utolsó pillanatig. Amióta létezik a szlovákiai magyar politikai paletta, ez mindig így volt, ám az MKDM végül mindig az általa erősebbnek vélt mozgalomhoz csapódott. Így maradt magára a Magyar Polgári Párt. Amikor pedig külön egyezséget kötött az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, kezdődtek újra a tárgyalások már az Együttélés-MKDM koalíció és az MPP képviselői között. Több mint húsz találkozóra került sor, rendkívül sok órát tárgyalt együtt a három párt tárgyalóküldöttsége. Ezek a tárgyalások semmi másról nem szóltak, csak arról, hogyan kell kiszorítani a koalícióból a Magyar Polgári Pártot. Erre megvoltak az okok és az ürügyek, úgymond az FMK-nak magyar egyetemhez való viszonyulása annak idején, az előző kormányban való részvétele, a nyelvtörvényhez való viszonyulása és mindenféle vélt, valós vagy mondvacsinált ürügyek. Semmi másról nem szóltak ezek a tárgyalások, mint hogy ne jöjjön létre a hármas koalíció. Annak ellenére, hogy a közvélemény, a szlovákiai magyar közvélemény rendkívüli intenzitással szerette volna elérni, hogy hármas koalíció legyen. Ezt tárgyaló partnereink is tudták, és választottak egy "gordiuszi csomó megoldást". Kreáltak egy Magyar Néppártot, amelynek Popély Gyula lett a vezetője, és nagy dirrel-dúrral bejelentették, hogy végül is az MPP-vel ugyan nem lehetett megegyezni, de a hármas koalíció létrejött. Ezután nem maradt más választása a Magyar Polgári Pártnak, mint hogy egyedül induljon a választásokon, mert rendszerváltóként, viszonylag mozgalmas múlttal a párt nem engedhette meg magának azt, és a választóival szemben sem lett volna tisztességes, hogy ne induljon a választásokon. Ha egy politikai párt nem indul a választásokon, legyenek azok helyhatósági választások vagy parlamenti választások, tulajdonképpen aláírja megszűnését, fölszámolódását. Tehát elemi érdeke volt a Magyar Polgári Pártnak, hogy induljon a választásokon, és prezentálja magát a közvélemény előtt, ami többé kevésbé sikerült is. Az 5%-os küszöböt ugyan nem értük el, de több mint 3%-ot értünk el a választásokon, és ezzel lehetővé vált, hogy fennmaradjunk.

- Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, amely arról szólt - egy szlovák politológus tollából -, hogy az 1992-es, illetve a mostani, az 1999-es jelenlegi szlovák pártstruktúra jelentős mértékben megváltozott volna, ha annak idején a VPN utódpártjai, tehát a Demokrata Párt, az ODÚ és hát az FMK utódpártja, az MPP koalícióban elindult volna az 1992-es választáson. Voltak ilyen jellegű tárgyalások?

- Voltak ilyen jellegű tárgyalások is természetesen, de ki kell, hogy ábrándítsam a politológusokat, mert nem tudom, hogy mennyire vannak tisztában azzal, hogy komoly igény, komoly szándék a megszólított szlovákiai politikai partnerek részéről nem volt. Mert a szlovák demokratikus ellenzék, a szlovák demokratikus pártok viselkedését is meghatározta a szlovák választóktól való félelem. Még a legjobb barátaink is ballasztként fogták föl a Magyar Polgári Pártot esetleges koalíciós partnerként. Bizonyos politikusokat fölvettek volna a listájukra, de ez volt a maximum, normális koalíciókötésre nem voltak hajlandóak.

- Hogyan értékeled a saját rendszerváltó szerepedet ma?

- Volt egy időszak, amikor a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam. Úgy gondolom, hogy a saját lehetőségeim határain belül helyesen cselekedtem. Természetesen úgy, ahogy mindenki, én sem vagyok hiba nélkül való, és nyilvánvaló, hogy az én cselekvéseim részleteibe is hibák csúszhattak, egészében véve azonban nyugodt szívvel elmondhatom magamról, hogy abban szerencséltetett a sors, hogy cselekvő részese lehettem egy forradalomnak, méghozzá nem csupán közkatonaként. Azt is hozzá kell tennem, hogy vesztettem is közben, mint ahogy általában a forradalom gyermekei veszteni szoktak, mert majdnem fölfalt mint gyermekét ez a forradalom. Olyan szempontból is szerencsésnek érezhetem magam, hogy viszonylag emelt fővel és erkölcsi stigmák nélkül kerülhettem ki ezekből az eseményekből.