A Fórum Kisebbségkutató Intézet Oral History programja keretében Szilvássy Józseffel készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Öllős László készítette 1997 - 1990-ben.)

- Bevezetőként mondj el magadról alapvető dolgokat: mikor és hol születtél, ki vagy, mi vagy, hol tanultál, hogyan kerültél abba a pozícióba, amelyben 1989 őszén voltál!

- Kezdjük a száraz tényekkel! 1946. július 25-én születtem Somorján, és egészen a mai napig ez a felső-csallóközi kisváros az állandó lakhelyem. Itt érettségiztem a magyar tannyelvű gimnáziumban. Innen kerültem 1963-ban Pozsonyba a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karára - történelem-szlovák szakos voltam. Tanári oklevelemet 1968 júniusában szereztem meg. Innen kerültem az Új Szó kulturális rovatába, majd 1974-ben a kulturális rovat vezetőjévé neveztek ki. 1988 februárjától főszerkesztő-helyettes lettem, 1990 áprilisától pedig főszerkesztőnek választottak. 1998. január 7-én váltottak le erről a posztról. Ezután a Katedra című pedagógiai folyóirat főszerkesztője és a Csallóköz című hetilap főmunkatársa lettem, majd 1999 márciusától december végéig a Pravda szlovák napilaphoz szerződtem regionális tudósítóként és kommentátorként. Jelenleg a Népszabadság szlovákiai tudósítója és az immár négy járásban és három mutációban megjelenő Csallóköz lapigazgatója vagyok.

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy "gyónás" vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

 - Akkor minderről beszélgessünk részletesebben! Hogyan kerültél az Új Szóba?

- Már egyetemista koromban kisebb irodalmi alkotásokat és fordításokat publikáltam, néhány írásom megjelent az Irodalmi Szemlében, a pályakezdők rovatában, a Vetésben, amelyet Tőzsér Árpád szerkesztett. A szlovák fiatalok irodalmi lapjában, a Mladá tvorbában írtam szlovákul néhány magyar könyvről recenziót, többek között Fejes Endre Rozsdatemetőjéről, Sánta Ferenc Húsz órájáról és egyéb olyan kortárs magyar művekről, amelyekről fontosnak tartottam, hogy a szlovák olvasók is tudomást szerezzenek. 1968-ban, amikor elvégeztem az egyetemet, két lehetőségem volt: Turczel Lajos tanár úr - habár nem voltam magyar szakos, de nagyon szoros kapcsolat fűzött a magyar tanszékhez, és gyakran beültem a tanár úr előadásaira is - javasolta, hogy a vállaljam el a Príroda a spoločnosť című szlovák havilap akkortájt induló magyar mutációjának, a Természet és Társadalomnak a szerkesztését azzal a céllal, hogy a mutációból fokozatosan önálló lapot hozunk létre, amely a hazai magyar humán és a műszaki értelmiség fóruma lesz. Másik lehetőségként Turczel tanár úr az Új Szó kulturális rovatát említette. Végül ezt választottam, mert az első ajánlatához túl fiatalnak és főleg tapasztalatlannak tartottam magam. Így aztán 1968. július 1-jén az Új Szóhoz kerültem.

- Milyen állapotokat tapasztaltál a szerkesztőségben?

- Eléggé naiv kezdő voltam, de azért érzékeltem a belső villongásokat Dubček támogatói és ellenzői között. Akkor Fónod Zoltán volt a kulturális rovat vezetője, aki Dobos László és - korabeli szóhasználattal - az emberarcú szocializmus támogatója volt, ám - ahogy visszaemlékszem - Lőrincz Gyulával, a lap akkori főszerkesztőjével is igyekezett kerülni a konfliktusokat. Jómagam első szerkesztői ténykedésem ként az Új Szó hétvégi mellékletének irodalmi rovatában, Csehszlovákia megalakulásának évfordulója alkalmából, a szlovák és a cseh irodalmat mutattam be rövid tényanyaggal és szemelvényekkel Ivan Olbrachttól kezdve egészen a kortárs cseh és szlovák írókig. Aztán színikritikákat is publikáltam, főleg cseh és szlovák társulatok előadásait igyekeztem elemezni. Nagy élményt volt akkortájt főleg prágai színházakba járni. Ha jól emlékszem, 1969 elején jött hozzám Gály Iván, s azt mondta, másnap este együtt utazunk Komáromba a Magyar Területi Színház bemutatójára, s én írjak recenziót Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című művének komáromi színreviteléről, amelyet Beke Sándor rendezett. Életveszélyes mélyugrás volt ilyen kimagasló rendezést és előadást elemezni. Ott voltam Sajógömörben, a Thália Színpad meg alakulásakor is 1969 telén. Az előadás helyett arra emlékszem, hogy Dráfi Mátyás, az akkori igazgató és Beke Sándor, az új hazai magyar társulat megálmodó ja és megteremtője az előcsarnokban a megrökönyödött nézők szeme láttára parázs vitát folytatott arról, hogy ki mondjon ünnepi beszédet az előadás előtt. Aztán az sem volt semmi, hogy Szőke József, a Csemadok KB akkori vezető titkára csak az előadás után mondta el köszöntőjét, mert alaposan megkésve érkezett a helyszínre. Színikritikákat a nyolcvanas évek derekáig írtam rendszeresen, s a jobbakból Tóth László idézett is a Matesz történetét elemző monográfiájában. Közben szinte lélegzetvisszafojtva követtem a szocialista tábor pártvezéreinek pozsonyi találkozóját, Brezsnyev és Dubčekék ágcsernői alkudozásait, s örültem a budapesti Kádár-Dubček találkozó szívélyes hangulatának. Természetesen az akkor szinte mindennapos nagygyűlésekre is jártam. Máig kettőre emlékszem. Az egyik a PKO-ban, vagyis a Pozsonyi Művelődési és Pihenőparkban volt, ahol Husák szónokolt a szocialista demokráciáról. Írásban lehetett neki feltenni kérdéseket. Én azt kérdeztem tőle, hogy a bejelentett demokratizálódásban milyen jogok illetik meg a szlovákiai magyarokat. Nagy füttykoncert fogadta már a kérdés felolvasását is. Ekkor ugyanis már a Csemadok Galántai Járási Bizottságának emlékezetes márciusi felhívása óta folyt a magyarellenes uszítás a sajtóban. Husák semmitmondóan válaszolt. Valami olyasmit mondott, hogy a magyarok egyenrangú polgárok, ugyanolyan jogok és kötelességek illetik meg őket, mint másokat. Szavait néma csend fogadta. A másik, számomra emlékezetes gyűlésre a Comenius Egyetem dísztermében kerül sor, ahol Ladislav Novomeský talán először beszélt nyilvánosan a szlovákiai magyarok deportálásáról és kitelepítéséről. Ha jól emlékszem, Husákék felelős sé gét igyekezett enyhíteni, Benešékre kenve szinte minden bűnt, ám a végén kimondta, hogy ezért a szenvedésért erkölcsi elégtétel jár a magyaroknak. Döbbenten és meglepődve hallgattunk, mert amiről a neves szlovák költő beszélt, legfeljebb csak néhány jelen lévő egyetemi oktató tudott. Nekem a szüleim szoktak mesélni ama bizonyos fehér papírról, vagyis a kitelepítési végzésről, amelyet 48 első napjaiban ők is megkaptak. Mi szerencsések voltunk, mert időközben leállították a kitelepítéseket. De visszatérve hatvannyolcra: a nagygyűléseken mindenki szentül hitte, hogy a szocializmus megreformálható, Dubčekéknak ez sikerülni fog, mert az oroszok nem fognak ránk fegyvert, mint 56-ban Magyarországra. Így tört ránk 1968. augusztus 21-e. Hajnalban hallottam a repülők zúgását, de azt hittem, a korábban zajló csehszlovák-szovjet hadgyakorlat része az egész. Aztán reggel izgatottan kopogott be a szobámba az anyám, és sóhajtozott, hogy bejöttek az oroszok, az Istenért, csak nem lesz háború, szipogta, majd kerékpárra pattant, s beállt a hosszú sorba cukrot, lisztet, sót venni. Bespájzolni, ahogy megtanulta a második világháború során. A menetrend szerinti buszok rendben közlekedtek, elindultam hát Pozsonyba, ahol már nagy tömegek voltak. Hallottam, amikor lőtték az Irgalmasok templomának a tornyát, láttam a zokogó embereket a Comenius Egyetem előtt, amint az eltévedt orosz golyó áldozatául esett ifjú egyetemista lányt siratják. Az oroszok Ligetfalu felől is jöttek, s akkortájt a Šafárik téren volt egy rendőrállás, ahonnan az útkereszteződés forgalmát irányították. Ezt az állást az orosz tankok porrá zúzták, az éppen ügyeletes rendőr, a szemtanúk elmondása szerint, alig tudott leugrani a semmiféle szabályt sem tisztelő tankok elől. Némi nézelődés után bementem az Új Szó szerkesztőségébe, ahol nagyon kevesen voltak. Később tudtam meg, hogy spontán alakult egy nagyon szűk körű, talán négy emberből álló szerkesztőbizottság. Ezekben a döntő napokban ugyanis Lőrincz Gyula főszerkesztő teljesen magára hagyta a szerkesztőséget. Azok, akik végül átvették az ideiglenes irányítást, csak a saját lelkiismeretükre hallgattak. A szellemi vezér Zsilka László volt, akit Tóth Mihállyal együtt a második világháború után fellépő hazai magyar újságíró-nemzedék legjobb tollforgatójának tartok. Jó szerkesztő és szervező volt Szűcs Béla és az azóta már elhunyt Kerekes István. Aktív irányító szerepet vállalt Gály Iván, aki ugyan csak kiváló koponya. Jórészt ők írták, szerkesztették a lapot. Néhány társammal együtt engem kezdetben a lapterjesztésbe vontak be. Beültünk az autóba, és aztán ingyen osztogattuk a rendkívüli kiadásokat Nyitrán, Vágsellyén, Galántán, Dunaszerdahelyen, máshol. Mondanom sem kell, hogy Dubček-párti és a betolakodókat elítélő kiadványok voltak ezek. Tóth Miska vitriolba mártott tollal írt kiváló jegyzeteket ar ról, miként keveredett konfliktusba magyarországi katonai vezetőkkel és járművek kel, Zsilka Laci pedig azt vetette papírra, hogyan fordult fel Ipolyság környékén egy magyarországi jármű, s ugyancsak kemény szavakkal illette a magyar katonákat is. Aztán a következő hetekben az volt a feladatom, hogy helyszíni kisriportokat írjak a valóságról. Így tudósítottam különböző helyekről: főleg arról, miként fogadják az oroszok bejövetelét. Néhányan óvatosan ugyan, de elítélték a történteket, az idős kommunisták viszont nyíltan internacionalista segítségről beszéltek, ugyanakkor elég sokan egyáltalán nem voltak hajlandóak nyilatkozni. 1968 végéig ilyen képlékeny állapotok voltak napilapunk szerkesztőségében is. Karácsony előtt aztán újra indultak az augusztus végén ideiglenesen megszüntetett rovatok, majd elérkezett a CSKP [Csehszlovákia Kommunista Pártja - a szerk.] 1969. áprilisi plénuma, amelyen Husák átvette a hatalmat. Elkezdődött a politikai leszámolás, a hírhedt "preverálás", amelynek két stációja volt az Új Szóban. Az első nagyon simán ment, ekkor még mindenkit átigazoltak. Ha jól emlékszem, ez 1970 tavaszán lehetett.

- Ki "preverált" a szerkesztőségben?

- Első körben az Új Szó pártbizottsága, amelynek akkor tagja volt, emlékezetem szerint, Szabó Géza - aki kizárását követően a Madách Kiadó műszaki osztályán dolgozott, a kilencvenes évek derekától tavalyig pedig a Szabad Újság főszerkesztőjeként tevékenykedett -, továbbá Gály Iván, Fónod Zoltán, Bábi Tibor és Gál László. A pártbizottsági tagok többsége, mai szóhasználattal élve, reformkommunista volt. Mindenkit átigazoltak, és számomra úgy tűnt, hogy az élet mégis igazságos. Akkor tájt újságíróbojtárként ugyanis nem nagyon érzékeltem a kíméletlen csatákat az elő ző főszerkesztő, Dénes Ferenc és az Új Szó élén 1968-ban álló Lőrincz Gyula között, amelyek személyeskedő, undorító hatalmi harcok voltak a lap főszerkesztői poszt já ért. Ez a poszt akkor a hazai magyarok közötti főideológusi státussal is járt. Mind ketten kommunistábbak akartak lenni a másiknál, ezért balról igyekeztek kiütni a másikat. Lőrincz Gyula sokkal műveltebb ember volt, aki kiváló magyar festőművészként és grafikusként indult, és egészen más karriert futott volna be, ha nem adja a fejét politizálásra. Politikusként viszont nagyon ügyelt arra, hogy senki se nőjön fölé, senki se törhessen a pozícióira. Amikor betörtek az oroszok, még Lőrincz sem tudhatta, mi lesz a folytatás. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, hogy Dubček és az oroszok végül is valamilyen egyezségre jutnak. Lőrincz ezekben a hetekben - ha nagy néha bejött a szerkesztőségbe - elég gyakran azt mondogatta, hogy ami itt végbement, az egyértelműen katonai intervenció, és amíg ő itt főszerkesztő lesz, addig a szerkesztőségben senkinek semmi baja nem történik, mert mi internacionalisták vagyunk - hangoztatta többször is. Dubčekhez maradunk hűek, és aki Dubčekhez hű, az a kommunista eszmékhez is hű. Tehát itt senkinek a haja szála sem fog görbülni. Ám néhány hónap múlva, 69 végén vagy 70 elején leállították a "preverálásokat", az addigi döntéseket semmisnek nyilvánították, új átigazoló bizottságokat hoztak létre, amelyek aztán kíméletlenül végrehajtották az úgynevezett normalizálást. Ezreket zártak ki a pártból, ami akkor az egyéni egzisztencia kerékbetörését jelentette, főleg értelmiségi életpályákon. Az új átigazoló bizottságnak tagja lett Szarka István, a pártközpontból Štefan Jacko, Lőrincz Gyula és még ketten. Ma már nem emlékszem arra, hogy még ki, de az Új Szóban ez benne volt, mert 1990 januárjában közöltük a pontos névsort, miután hivatalosan is megkövettük kizárt és elbocsátott kollégáinkat. Annyi viszont tény, hogy ők hárman játszották a kulcsszerepet. Lőrincz Gyula egy ideig azzal hitegette beosztottjait -akik bizony, ha kipakolnak, hát alaposan megnehezíthették volna az ő átigazolását -, hogy megmenti őket, akik hittek neki és hallgattak. Miután Lőrincz pozíciója megerősödött, nem merte vagy nem tudta megakadályozni a legjobb újságírók kirúgását, mert Szarka és Jacko könyörtelen volt: amit a pártközpontból diktáltak és hasonszőrű kollégái sugalltak, azt irgalmatlanul végrehajtották. El kellett mennie az Új Szóból többek között Tóth Miskának, Szűcs Bélának, Zsilka Lászlónak, Miklósi Péternek, Ozorai Katinak és Szabó Gézának. A legjobb újságíróknak. Első körben úgy volt, hogy Gály Ivánt is kirúgják, de aztán a városkerületi pártbizottság eggyel alacsonyabb szintű pártbüntetésre mérsékelte a javaslatot, s végül szigorú megrovásban részesítette őt és Kerekes Istvánt is. Utóbb kiderült, hogy a pártközpont megszabta, hány embert kell elküldeni az Új Szóból. Ezt hónapok múltán kottyantotta ki Szarka István egy szerkesztőségi ivászaton, ilyen alkalmakkor ugyanis a főszerkesztő-helyettesben temérdek vodka hatása alatt néha megszólalt a lelkiismeret, és mentegetni próbálta saját cselekedeteit. Neki egyébként többen segédkeztek a kizárások körül. Azok a szerkesztők, akik 1968 augusztusában lapítottak, aztán később váltig hajtogatták, hogy őket félreállították, és azért nem írtak, azért nem jöttek be, mert nem értettek egyet az Új Szó akkori vonalvezetésével. Engem, mint friss párttagot, néhány fiatalhoz hasonlóan átigazoltak. Annyit róttak fel, hogy a hatvankilenc őszén közölt riportjaim és a színikritikáim ideológiailag nem megalapozottak, s ne merészeljek a továbbiakban publikálni az újvidéki Magyar Szóban. Akkortájt ugyanis megegyeztünk Burány Nándorral és Sinkovits Péterrel, hogy cikkeket cserélünk a két magyar kisebbség kulturális életéről. A "preverálás" végén egyfajta jutalomként kinevezték Szarka Istvánt főszerkesztő-helyettesnek, és ez tulajdonképpen meghatározta az Új Szó történetét csaknem 1989-ig. Lőrincz Gyula szabad kezet adott Szarkának a szerkesztőségben, így aztán ő lett az ideológiai csendőr, szinte már orwelli gondolatrendőr. Mindenre ő telepedett rá, és mindenhol voltak emberei. Újra Lőrincz Gyula lett a Csemadok országos elnöke is. Ebben a tisztségben a "preverálások" után Dobos Lászlót váltotta fel, akivel szintén voltak csatái. Kettejük hatalmi harcában Lőrincz győzött, mert Dobost - mint állítólagos nacionalistát és revizionistát, jórészt Bábi Tibor aktív közreműködésével - akkor félreállították. Emlékszem, Bábi naponta éjszakákig ült a szerkesztőség archívumában, irdatlan sok cigarettát elszívott, és olvasta Dobosnak az ötvenes években megjelent riportjait meg a 68-as dolgait, azt fundálta, hogyan lehetne belekötni. Bábi Tibort nagyon becsülöm mint költőt, de nagyon negatív szerepet játszott ebben az "átigazoló bizottságosdiban". Dobos meghurcolásán kívül főleg abban, hogy végül Fónod Zoltán is pártbüntetést kapott, és később a Madách Kiadóba kellett távoznia. Bábi Tibortól én szerkesztőként a kezdetben sokat tanultam, de aztán elhatalmasodott rajta a betegsége, nagyon súlyos cukorbaja volt, ami szintén kihatással lehetett tetteire. Egyébként Bábi Tibor minden éjjel krimit olvasott. Én nagyon sokszor voltam vele riportútjaink során szállodában, ő mindig hozott magával vagy helyben vett magának egy krimit, és nem tudott addig elaludni (egyébként nagyon keveset aludt, és állandóan cigizett), míg végig nem olvasta. Ez valahogy meghatározta a jellemét is, mert mindig keresett valami ellenséget, és általában talált is, de ha nem, akkor kinevezett, mint Dobost és Fónodot. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy amikor megjelent Varga Imréék, Tóth Laciék, Kulcsár Ferencék nagy vihart kiváltó Egyszemű éjszaka című antológiája, akkor Bábi eléggé váratlanul bátran kiállt a fiatalok mellett. De vissza az Új Szóhoz! Miután a kizártak távoztak, az volt a legnagyobb feladat, hogy a lapot bárhogy, de naponta megtöltsük hírekkel, cikkekkel. Az oroszok bejövetele után kilépett a kulturális rovatból és nyugdíjasként Prágába távozott Barsi Imre, aki addig főleg nagyszerű képzőművészeti kritikákat írt. Művelt, világot járt ember volt, több riportkötetet is kiadott. Elment nyugdíjba Szabó Béla is, az író, aki addig ugyancsak a kulturális rovatban dolgozott.

- Hogyan lettél rovatvezető?

- A hetvenes évek elején lemondott - vagy lemondatták - a színigazgatói posztról Dráfi Mátyás, aztán néhány év múlva a helyébe lépő Krivosík István is távozott, s keresték a helyettesét a Magyar Területi Színházban. Talán Gály Iván vagy Rácz Olivér javaslatára - aki akkor kulturális miniszterhelyettes volt - engem javasoltak. Rácz behívatott, én teljesen meglepődtem, amikor elmondta, mi a terve velem. Kértem egy hét gondolkodási időt. Túl fiatalnak éreztem magam, meg őszintén szólva lusta is voltam ahhoz, hogy szinte naponta Komáromba ingázzak, de azért izgatott a feladat. Később megtudtam, hogy Dudás Kálmán, egykori somorjai tanárom, aki a hírhedt normalizálás idején már a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizottság nagy hatalmú ideológiai titkára volt, nem tartott politikai szempontból meg felelőnek, és keményen fúrt, ahol csak tudott. Ekkor, 1974 tavaszán behívatott Lőrincz Gyula, aki nem akarta, hogy távozzam, ezért az akkori szokásoknak megfelelően "följebb rúgott". Balázs Béla addigi rovatvezetőt megtette a pártélet rovat főnökének, én pedig a kulturális rovat vezetője lettem. Adott nekem egy szál írástudó embert, igaz, kiváló szerkesztőt és talpig becsületes kollégát, Tölgyessy Marikát, s megörököltem Tőzsér Lajost. Hónapokon át így hármasban voltunk a kulturális rovat. Naponta le kellett adni egy újságoldalt. Mint már említettem, 1970-ben beléptem a kommunista pártba. Nem morális, hanem egzisztenciális kérdésként fogtam fel a belépést, mert akkor úgy láttam, s úgy is volt, hogy az egyetlen szlovákiai ma gyar napilapban újságíróként másként nem maradhatok. Párttagságom később megkönnyítette rovatvezetői kinevezésemet. A hetvenes évek derekán Lőrincz Gyula nemcsak látta, hanem ki is mondta, hogy bűnösen rossz az Új Szó: tele ideológiával, cikkförmedvényekkel. Lőrincz akkor nekem jórészt szabad kezet adott. Azt mond ta, hogy akit én gondolok és megfelel a politikai feltételeknek, azt odahozhatom az Új Szóba. És Lőrincz tartotta is a szavát, egészen addig, ameddig ott volt, ha nem tévedek 1978-ig. Így sikerült a rovat munkatársának felvenni Bodnár Gyulát, aki az Oktatásügyi Minisztériumban magyarországi referensként dolgozott és kész újságíró volt, Szigeti Lászlót Dunaszerdahelyről, Kövesdi Jánost, később Dusza Istvánt, amikor Szigeti elment a Thália Színházhoz dramaturgnak. Mindebben Lőrincz nagyon sokat segített, mert Szarka sokféle eszközt bevetett, hogy ezeket - ahogy ő nevezte - a fiatal titánokat ne hozhassam oda. Mégis sikerült jó tollú újság írókat verbuválnunk, az "ahogy lehet" értékrend alapján legalább olvasható újságoldalakat szerkesztenünk. Szigeti László javaslatára indítottuk a Sokszemközt című riportsorozatot a Vasárnapban. Megpróbáltuk legalább részben megírni a valóságot, Szarka elvtárs ugyan nagyon sok értékes részt kihúzott a riportokból, de azért nem mindent. 1976-ban ugyancsak Lőrincz Gyula javaslata nyomán beválasztottak a Csemadok KB Elnökségébe is. 1978-ban aztán Lőrincz Gyulának azt mondta Pezlár, hogy foglalkozzon többet a képzőművészeti szövetséggel, ahol akkortájt is még nagyon sok ideológiai zűr volt. Így lett Lőrincz főállásban a Szlovákiai Képző művészek Szövetségének az elnöke, és megtartotta elnöki tisztségét a Csemadokban. Főszerkesztőnek elhozták Rabay Zoltánt, aki korábban Csehszlovákia berlini és budapesti nagykövetségén volt tanácsos, s akiről nagyon-nagyon rossz hírek kering tek, hogy egy abszolút ideológiai csősz, Vasil Biľak embere.

- És mi történ ezt követően?

- Rabay valószínűleg valóban Biľak embere volt, de - két tulajdonságát kiismerve - rendszerint feltaláltuk magunkat. Egyrészt az édesapja régi vágású, tehát becsületes kommunista volt - kiállt magyar ügyekben is, nem volt sem gyáva, sem karrierista. Rá és a CSKP nemzetiségi politikájára hivatkozva olykor ki lehetett harcolni egy-egy fontos írás, irodalmi alkotás közlését. Rabay Zoltán különben be akarta bizonyítani, hogy irányítása alatt jobb lesz az Új Szó, mint addig. Volt egy időszak, amikor teljesen szabad kezet adott nekünk. Máig nem tudom, hogy ez naivitás volt-e a részéről vagy taktika, amellyel magához édesgetett bennünket. Akkor sok jó, új verset, prózát és riportot közöltünk. Ennek egyik bizonyítéka, hogy amikor kiadták a Kulcsár Ferencék által szerkesztette fiatal szlovákiai magyar költők antológiáját, akkor örömmel tapasztaltuk: a válogatás tekintélyes része először a Vasárnapi Új Szóban jelent meg. Később összefogtak a Szarka vezette dogmatikusok, és eléggé megnyirbálták a mozgásterünket, de végül is ez már az az időszak volt 78-tól a 80-as évek közepéig, amikor azért már több mindent meg lehetett tenni.

- Miket például?

- Ebben az időszakban kétszer is be akarták vezetni az alternatív oktatást. Az ellenállásban bizonyos szerepet játszott az Új Szó kulturális rovata is. Például nevünkkel aláírt, kommunista frazeológiával teletűzdelt tiltakozó levelet írtunk Ľudovít Pezlárnak, aki akkor a pártközpont ideológiai titkára volt, amiről tudott Rabay is. Erre eljött Pezlár hozzánk személyesen a szerkesztőségbe. Kövesdi János és jómagam - mi tudtunk elég jól szlovákul - elmondtuk ellenérveinket. Mind az öten közöltük, hogy ha bevezetik a szlovák nyelvű oktatást, akkor mi lemondunk, tehát otthagyjuk az Új Szót. Persze, ettől Pezlár nyilván nem ijedt meg, de attól igen, hogy nagyon sokan így cselekedtek, tiltakoztak. Lukács Tibor, aki akkor az Oktatásügyi Minisztériumban dolgozott, és más pedagógus is, bátor cikkeket írt a magyar iskolák védelmében, amelyeknek a közlését Rabay jóváhagyta, olykor Szarka tiltakozása ellenére is. Mindezt azért említem, mert szerintem ez is olyan elem volt, amely bizonyos alapot teremtett ahhoz, hogy az Új Szó megmaradjon 1989 után. Egyébként az Új Szóban szinte a megjelenése óta mindig akadtak olyan munkatársak, akik megpróbáltak hol nyíltan, hol meg csak a sorok között megírni egy picit a valóságból: a szlovákiai magyar gondokat, a sorskérdéseket akár csak egy mondatban. Ez volt az allegóriák, az összekacsintások és a közvetett utalások kora. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy ezekben az években azért a kulturális oldal hasábjain nívós cikkek is napvilágot láttak.

- Akkor elég jó körülmények között dolgoztatok...

- Ez azért túlzás, de Rabaynak köszönhetően volt némi életterünk. Konfliktusaink is akadtak. A napi csatározásokon kívül - amelyeket jórészt Szarka Istvánnal vívtunk - két komolyabb összeütközésre emlékszem. Az egyik 1978-ban történt, amikor Bodnár Gyula javaslatára, az Új Szó megalakulásának 30. évfordulójára novellapályázatot hirdettünk. Eléggé silány pályaművek érkeztek, kivéve Bereck József novelláját, amely a harmincas évek Dunaszerdahelyének életét elevenítette fel. Írásának egyszerre volt esztétikai és szociográfiai értéke. A bírálóbizottság elnöke, Rácz Olivér elismerően szólt ezekről a pozitívumokról, de azért szívta a fogát, hogy túl sok a szex a novellában, ugyanis az egyik novellahős - urambocsá! - a város hírhedt fehérmájú hölgyeihez is eljárogatott. Ráczon kívül Gály Iván és jómagam alkottuk a zsűrit, s meggyőztük őt, hogy Bereck a rothadt kapitalista erkölcsöket pellengérezi ki, s végül egyhangúlag ennek a műnek szavaztuk meg az első díjat. Este azonban Szarka elvtárs elolvasta a novellát, s felháborodva hívta Rabayt, hogy a pártlap ilyen szennyes jelenetekkel teli művet nem támogathat. Ő ezúttal meghátrált, hiába érveltünk Bodnár Gyuszival. Rögvest írt egy dörgedelmes cikket az Új Szóba, hogy a pályázatra ideológiai és esztétikai szempontból gyenge művek érkeztek, ezért egyetlen díjat sem ítéltek oda. Az ominózus Bereck-novella később kötetben is megjelent, Pásztorórák a címe, bárki ma is megbizonyosodhat kvalitásairól. Némi elégtétel Bereck Jóska számára, hogy 1998-ban az Új Szó megjelenésének 50. évfordulója alkalmából az ünnepi számban közölték ezt a novellát. Rabay annak idején napokig gondolkodott azon, hogy eleget tegyen-e Szarka követelésének, de végül mégsem váltott le a rovatvezetői posztról. A másik konfliktus ennél súlyosabb volt. 1979. szeptember 1-jén sztrájk tört ki a Pozsonyhoz közeli Félen, amelyet természetesen a sajtó elhallgatott. Varsányi László igazgató-tanító és felesége, Varsányi Borbála hívott fel bennünket, s arra kért, hogy Szigeti vagy Bodnár írjon egy kemény riportot a történtekről. Ebben a vegyes lakosságú községben ugyanis néhány év leforgása alatt úgynevezett "Z" akcióban, vagyis társadalmi összefogással két új iskola épült. Jórészt a magyar szülők jártak ingyenes társadalmi munkára, amiért azzal hitegették őket, hogy az épület magyar iskola lesz, s gyermekeiknek nem kell majd naponta a közeli Éberhardra ingázni, ahova csak zsúfolt munkásbuszokon juthattak el. Az első épületet a szlovák iskola kapta. Sebaj, mondták a járási pártfőnökök, rövidesen felépül a másik szárny, és az már magyar iskola lesz. A szülők elhitték, és újra jártak - ahogy errefelé is mondták - "brigádozni". Amikor aztán megépült a második épület is, kiderült, hogy ezt is a szlovák iskola kapja, mert nekik még mindig helyiség-gondjaik vannak. A döntésben egyébként a Pozsony-vidéki Járási Nemzeti Bizottság oktatási osztályának magyar vezetője játszotta a főszerepet, aki Éberhardon lakott, a felesége ott tanított, s nem fűlött a foga az ingázáshoz, ezért igyekeztek megakadályozni, hogy a magyar alap iskola korszerűbb épületbe, Félbe költözzön, amely a tanulók és a pedagógusok zömének a lakhelye is volt. A szülők ezt a hátteret nem ismerték, csak annyit tudtak, hogy újra becsapták őket, ám ekkor már nem hagyták magukat. Őrséget szerveztek a bejáratnál, és az épületbe nem engedték be a szlovák pedagógusokat. Négyen mentünk ki a helyszínre. Először Bodnár Gyuszi és Szigeti Laci, néhány óra múlva Gyökeres Gyuri, a fényképész és jómagam. Máig emlékszem, mekkora ovációval fogadtak, s biztattak, írjuk meg az igazat. Gyökeres György sűrűn kattogtatta a gépét, aztán indultunk vissza a szerkesztőségbe, ahol Szarkán kívül a titkosrendőrség magyar ügyekben felelős őrnagya, Danáž István várt bennünket. Gyökerestől elkérte a negatívokat, nekünk pedig Szarka azt mondta, hogy erről semmit sem írhatunk, s többször ne merészeljünk Félbe menni. Aznap este és másnap is visszamentünk, s még aznap délután hívatott Szarka, és elém tett néhány friss fényképet, amelyen a Varsányi házaspárral és másokkal vitatjuk meg a történteket. Nyilván a belügyesek készítették a fotókat, és Szarka elvörösödve üvöltözte, hogy szégyent hozunk az Új Szóra meg a pártra, legszívesebben kitekerné a nyakunkat. Újra Rabay védett meg bennünket, s a bátor magyar szülőkön kívül talán neki is némi érdeme volt abban, hogy az iskolába végül beköltözhettek a magyar pedagógusok és a tanulók. Ugyanis fölemelte a szavát az érdekükben Pezlár elvtársnál. Mi pedig ekkor döbbentünk rá újra, hogy megfigyelnek bennünket.

- Akkor hát halljunk ezekről!

- Ebben az időszakban, 1979 nyarán számos szlovákiai magyar közéleti embert vittek kihallgatásra. Somorjáról Zalabai Zsigmondot, Végh Lászlót és engem. Nyilván meg akartak bennünket félemlíteni, mert akkortájt erősödött az alternatív oktatás tervezett bevezetését megakadályozni akaró ellenálló mozgalom. Ľudovít Pezlár, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkára a nacionalista sugallatoknak engedelmeskedve úgy akarta felszámolni a szlovákiai magyar anyanyelvi oktatást, hogy el akarta rendelni: a földrajzot, a történelmet és a testnevelést tanítsák szlovákul a magyar iskolákban. Később, a nyolcvanas évek közepén, taktikát változtattak, és újabb sötét terveik szerint a matematikával meg a fizikával kezdték volna a magyar iskolák elsorvasztását. Az utóbb javaslatot azzal indokolták, hogy azért kevés a magyar nemzetiségű műszaki értelmiségi Csehszlovákiában, mert állítólag a magyar iskolában tanulók nem tudnak jól szlovákul. Sok ezer magyarhoz hasonlóan mi is pártgyűléseken és más összejöveteleken tiltakoztunk. Névtelen levelek tömkelege zúdult a pozsonyi és a prágai pártközpontba. Ekkor lépett akcióba a titkosrendőrség. 1976. július közepén több fiatal írót, tőlünk a rovatból először Szigeti Lacit, majd Bodnár Gyuszit vitték kihallgatásra. Én éppen Magyarországon voltam szabadságon, és miután hazatértem, Kövesdi Jancsi jött utánam, hogy készüljek föl, mert ha munkába állok, akkor valószínűleg engem is bevisznek Danážék. Így is történt, s később többször is bevittek... Minden kihallgatást fenyegetésekkel kezdtek, hogy ők mindent tudnak, és ha nem hagyjuk abba a tiltakozásokat és a titkos összejöveteleket, akkor lecsapnak ránk is. Aztán nyájasabb hangra váltottak, s olyan dolgokról kérdezősködtek, mint: Duray, jogvédő bizottság, magyarországi kapcsolatok, de mi ebben a dolgokban nem voltunk benne, sokat jómagam sem tudtam Durayék titkos jogvédő mozgalmáról, ezért vi szonylag nyugodtan ismételgettem, hogy mindezekről nem tudok semmit, mert valóban így volt. Tőlem mindössze egyszer, éspedig A. Nagy László kért különböző, hazai magyar színházi vonatkozású adatokat, amit én akkor elkészítettem neki. Megmondta kerek perec, hogy a jogvédő bizottságnak kell. Erről most beszélek először. A nyolcvanas évek elején aztán már rendszeresen találkoztunk Dobos Lászlóval, először a pozsonyeperjesi nyaralójában. Ez akkor volt, amikor másodszor próbálkoztak az alternatív oktatás bevezetésével. Dobos javasolta, hogy írjunk mi is tiltakozó levelet Jakešnak Prágába meg Ignác Janáknak Pozsonyba. (Négyen, Haraszti Erzsébet, Dobos László, Szigeti László és jómagam fogalmaztuk a levelet, és megegyeztünk abban, hogy Zselízen fogjuk feladni, mert ott sokan vannak az országos folklórfesztiválon, tehát a feladót szinte lehetetlen kiszűrni. Kövesdi Jancsi vállalta, hogy vasárnap bedobja a postaládába. Vittük is a levelet nagy félve, és mielőtt Kövesdi kiszállt volna az autóból, a jobb kezére kesztyűt húzott. Csodálkozásunkra elmondta, hogy odahaza eszébe jutott, esetleg ujjlenyomatot lehet venni a levélről, ezért aztán a tűző napon kesztyűben vitte a levelet, és úgy dobta be a postaládába. Azt hiszem, most kell egy dolgot tisztáznom, de ennek érdekében előre kell ugornom az időben. 1992-ben az Új Szó akkori főszerkesztőjeként átvilágítottak engem is. 1992. május 6-án jött meg a Ján Langoš akkori szövetségi belügyminiszter által aláírt bizonylat, mely tanúsítja, hogy a nevem nincs rajta a titkosrendőrséggel együttműködők, magyarán: a besúgók listáján. Ékezetet, születési dátumot csalni, hamisítani nem lehetett - mint később ezt egyesek feltételezték -, hiszen az én adataimat a Slovakopress állami kiadó igazgatójának a titkársága - abban az időben, a pártvagyon államosítása után oda tartozott az Új Szó - küldte el, tőlem mindössze írásbeli beleegyezést kértek az átvilágításhoz. A tamáskodók erről akár ma is meggyőződhetnek, hiszen a Prágából érkezett bizonylat fénymásolatát azon nyomban, 1992 májusában közöltük az Új Szóban. Ezért döbbentem meg, amikor néhány hónappal később a nevem ott szerepelt a Rudé krávo című, magánkiadásban megjelent listán. Ekkor a Slovakopress igazgatója újra "meglusztráltatott", s a válasz ugyanaz volt: hiteles dokumentumként azt kell elfogadni, amit a belügyminisztérium adott ki. Máig gondosan őrzöm ezeket az iratokat. Jómagam csak akkor találkoztam a belügyesekkel, amikor behívtak vagy bejöttek a szerkesztőségbe, s mivel nem voltam kapcsolatban a jogvédő bizottsággal, még ha akartam sem tudtam volna mondani róluk bármit is. Egyébként a belügyeseket főleg a magyarországi kapcsolataim érdekelték és a magyarországi politikai helyzet. Ahányszor magyarországi szolgálati vagy magánúton voltam, mindig behívattak vagy bejöttek, és kérdezősködtek, hogy kivel találkoztam. Válaszaimtól nemigen lettek okosabbak, mert én vagy a Népszabadságba, vagy pedig irodalmárokhoz, leginkább pedig színházba jártam. Ifjabb Rajk Lászlót és társait személyesen nem ismertem. Egyszer voltunk Szigeti Lacival Illyés Gyulánál, ez már a nyolcvanas évek második felében történt, amikor a neves magyar író a Magyar Nemzet karácsonyi számában leleplező cikket írt a romániai és a csehszlovákiai magyarok elnyomásáról. Illyés friss reagálásokat, adatokat kért. Mondtuk neki, hogy írását fénymásolatban, valóságos szamizdatként terjesztik. Egyébként erről az útról soha nem kérdeztek a belügyesek, nyilván nem tudtak róla vagy nem tartották fontosnak. Talán még annyit, hogy tudomásom szerint Csehországban az egykori Csehszlovákia valamennyi állampolgára hozzájuthat a velem kapcsolatos ŠtB-anyagokhoz. Ennek nagyon örülök, mert nem találnak ott egyetlen, általam írt, aláírt, bárkit kompromittáló iratot. Nem azért, mert eltüntették - hiszen ennél sokkal fontosabb dokumentumok sem tűntek el -, hanem azért, mert ilyeneket sosem írtam.

- Rabay még ennyi zűr után sem váltott le?

- Nem, mert lassan-lassan az ő szeme is kinyílt. Nem akarom őt idealizálni, mert valóban ideológiai csősz volt, s erre hadd mondjak két példát. Ő volt az, aki leállíttatta az Magyar Távirati Iroda hírszolgáltatását, amelyet annak idején telexen kaptunk, s nekünk óriási segítség volt, mert nem kellett a külföldi híreket, érdekességeket szlovákból, csehből fordítanunk. Rabay egyre gyakrabban mondogatta, sőt hitte, hogy Kádárék revizionisták, nem igaz kommunisták, ez meglátszik a média irányításában és ellenőrzésében is, amely nem osztályharcos és nem is internacionalista, s ezért a nyolcvanas évek elejétől a külföldi híreket is már csak kizárólag a ČSTK-ból vagy a szovjet TASZSZ-ból vehettük át. A másik történet még pikánsabb. Dobos László akkortájt a Madách műszaki osztályának a vezetője volt, ám az igazgatók, Fónod Zoltán, később Sárkány Árpád rendszeresen konzultáltak vele, mert bejáratos volt Miroslav Válekhez, az akkori kulturális miniszterhez, és volt közvetlen kapcsolata Pezlár ideológiai titkárral is. Nos, ezeknek köszönhetően Dobos kiadhatta új regényét, az Új Szó mint pártlap azonban nem vehetett tudomást róla, hírt, recenziót nem írhatott a műről. Magyarországon E. Fehér Pál méltatta először a könyvet - ő egyébként is sokat segített abban, hogy Dobos ezekben az években publikálhasson, s róla is írhassanak Magyarországon -, s ez akkora közfelháborodást váltott ki szlovák pártkörökben, hogy Rabay elvtárs kitiltotta E. Fehér Pált, a Népszabadság kulturális rovatának akkori vezetőjét az Új Szóból, akit akkor nálunk Szlovákiában nacionalistának, Magyarországon anacionalistának, kozmopolitának, Jevtusenkóék, Gorbacsovék pedig igaz internacionalistának tartottak. És most vissza a kérdéshez: még Rabay elvtárs is felháborodott azon, amikor a Pezlárék másodszor is megpróbálkoztak az alternatív oktatás kierőszakolásával. Rabay ennek hangot is adott, s emiatt pillanatok alatt ő is kegyvesztett lett. Valamilyen titkos tanácskozás volt a pártközpontban megbízható elvtársak számára a kétnyelvű oktatás bevezetésének taktikájáról. Ott Rabay - ahogy szlovák ismerőseim később elmesélték - nagyon keményen kiállt a magyar iskolák mellett. Azt hiszem, azt mondta, hogy szégyen a pártra, ha ugyanazt csináljuk itt a magyarokkal, amit a törökökkel Bulgáriában. Ezt onnan tudta, hogy az Új Szónak hosszú évek óta baráti kapcsolata volt az egyetlen, ha jól emlékszem, Yen-Sik című bulgáriai török lappal. Ahogy jöttek hozzánk cserelátogatásra, évente, láttuk, mennyire romlik a helyzetük. Először csak török munkatársak érkeztek, keveset beszéltek, mert féltek elmondani az igazat az ottani helyzetről, aztán a nyolcvanas évek elejétől már mondogatták, hogy a lap fele már bolgár nyelven íródik. 1985-ben egy török rovatvezető volt a vendégünk, akivel egy este elmentünk a Somorjához közeli - a vízi erőmű miatt később lebontott - körtvélyesi vendéglőbe. Ott mondta el, hogy a főszerkesztő és a helyettese már bolgár. Konyakoztunk keményen hármasban - Rabay, a török és én -, amikor a jó néhányadik pohár ital után a vendégünk a szó szoros értelmében elsírta magát. Zokogott, és elpanaszolta, hogy miként üldözik és asszimilálják embertelenül a törököket Bulgáriában. Rabay falfehéren csóválta a fejét, és azt hajtogatta, hogy majd a párt helyrehozza a hibát. Rá egy évre a török lap munkatársaként már egy bolgár hölgy jött Pozsonyba - egy tábornok ifjú felesége -, aki felhevülten magyarázta nekünk, továbbá Váleknek és Pezlárnak - sose felejtem el -, mennyire fontos, hogy a törökök megtanuljanak bolgárul, és mennyire helyes az, ha csak bolgár nyelvű lapokat olvasnak. Pezlárt mintha hájjal kenegették volna, Válek zavartan köhécselt, és gyorsan véget vetett az audienciának. Rabay ott a pártközpontban erre a törökre és a döbbenetes élményre gondolhatott, amikor kiállt a magyar iskolák mellett. A bírálatot, a becsületes véleményt akkor már tőle sem tűrték, ezért mihamarabb igyekeztek megszabadulni tőle. Ez sem akármilyen történet.

Utólag visszatekintve egyértelmű, hogy hónapokig gondolkodtak azon, miként rúgják ki Rabay elvtársat. Nem találtak rá semmi terhelő tényt, mert makulátlan kommunista múltja és jelene volt, csak hát neki is tele lett a hócipője, mert édes apjához hasonlóan azért ő sem hunyt szemet a magyarellenes sovén támadások felett. Nagy hirtelen befektették a pártszanatóriumba, és nyilvánvalóan rá akarták bizonyítani, hogy beteg. Ezt onnan tudom, hogy akkor én is ott feküdtem a pártszanatóriumban, mert az újságírócsapat egyik edzésén megsérültem, s megműtötték a lábam. Hetekig egy osztályon dekkoltunk. Ő természetesen külön szobában, egyedül. A legkülönbözőbb vizsgálatoknak vetették alá, csak hogy valami komoly diagnózist állapíthassanak meg. Valamilyen betegséget ebben az életkorban - Rabay hatvan felé közeledett -, ilyen beosztásban nyilván lehetett találni, magasabb vérnyomást vagy hasonlót, de azt nem tartották elegendőnek. Végül több hetes tortúra után infarktusveszélyt emlegettek, és valamiféle veszélyes foltot a tüdőn, s javasolták, hogy egészségi okok miatt mondjon le. Rabay - fegyelmezett pártkatonaként és eléggé hipochondriás is volt - szót fogadott, holott átlátta az egész színjátékot, nem volt buta ember és beteg sem. Éjszakánként ott sokat beszélgettünk, keserűen emlegette Pezlárék embertelenségét, de még akkor is hitt a kommunista eszmékben és a pártban. Még mindig jobban járt, mint Bohuš Trávniček, a Pravda akkori főszerkesztője, akiről máig nem tudni, hogy öngyilkos lett-e, vagy megölték, vagy véletlen baleset áldozatává vált. Őt ugyanis 1987-ben holtan találták a pozsony-vaskutacskai gyógyszanatórium előtti tóban... Ez már a gorbacsovi peresztrojka időszaka, amelynek egyik legbátrabb és következetes szlovákiai képviselője éppen a Pravda főszerkesztője volt, aki személyesen és néhány fiatal újságíró oknyomozó riportjait támogatva és írásait közölve keményen támadta az országos pártfőnökök többségének és a helyi kommunista kiskirályoknak a harácsolásait, korrupt üzelmeit, tivornyázásait, s ezért sokan bosszút esküdtek ellene. Tőle még többen akartak megszabadulni, mint Rabaytól, és sokan nem csupán a főszerkesztői posztjára törtek. A pozsonyi pártközpont illetékesei őt is le akarták váltani, ezért fektették be a vaskutacskai szanatóriumba. A többit, utolsó napjait, tudomásom szerint máig teljes homály fedi...

- Az Új Szó élére tehát 1986-ban új főszerkesztő került. Halljunk most erről!

- Ez megint egy furcsa, ellentmondásos történet. Abban az időben már fontos párttisztségekbe csak abszolút megbízható elvtársak, tehát eléggé korlátolt emberek kerültek. Pezlárt például Gejza Šlapka váltotta fel az ideológiai titkári beosztásban, aki előszeretettel hangoztatta, hogy neki francia műveltsége van, mert inas korában a mestere franciakulccsal verte a fejét. Kiss József, az Új Szó új főszerkesztője ilyen vonatkozásban kivétel volt. Igaz, megbízható elvtársnak számított, hiszen a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, ám művelt személynek és becsületes magyar embernek tartottam és tartom ma is. Ő egyértelműen reformkommunista, a hazai magyar értelmiséget is megszólító, ideológiai sóderoktól mentes napilapot kívánt kiadni, s ebben is egyetértettem vele. Azonnal feloldotta E. Fehér Pál bejárási tilalmát, felújította a kapcsolatot az újvidéki Magyar Szóval. Fontos volt, hogy ki tudta védeni Szarkáék feljelentéseit, mert tökéletesen beszélt szlovákul, értett a pártközpontban dolgozó káderek nyelvén, soknak közülük a jó ismerőse, ivócimborája volt. Kiss Jóskával egyetemista korom óta jó barátságban voltam. Még kinevezése előtt mondogatta, hogy ha ő lesz a főszerkesztő, engem megpróbál fő szerkesztő-helyettesnek megtenni, habár főleg a Csemadok 1986-os országos közgyűlésén elhangzott felszólalásom óta magyar nacionalistának és megbízhatatlan kádernek tartanak, de ő igyekszik ezt a képet korrigálni. Hosszú, majdnem másfél éves csata után sikerült Szarka elvtársat "taccsra" tennie, vagyis nyugdíjaztatnia. Így lettem én azután 1988 februárjában főszerkesztő-helyettes. Utólag visszatekintve: a lehető legrosszabbkor. Ezek már tulajdonképpen a létező szocializmus végnapjai voltak, csak hát akkor a legtöbb emberhez hasonlóan mi sem vettük észre... Főleg három dolgot restellek mind a mai napig. Az egyik szomorú történet akkor kezdődött, amikor a Dubček-interjút sugározták a Magyar Televízió Panoráma című, akkortájt nálunk legnézettebb műsorában. Ez 1989 kora tavaszán lehetett. Kiss Jóskával éppen a Bodrogközbe indultunk, hogy az ottani vezérekkel beszélgessünk az Új Szóról. Pozsonyból délután keltünk útra, ezért este Kassán megszálltunk, s ott a szállodai szobában néztük végig Sugár András beszélgetését Dubčekkel, aki akkor csaknem két évtizedes elnémítása után először szólalt meg a médiában. Akkor vissza kellett volna fordulni, s talán minden másként alakul, mi azonban ott nem is sejtettük, hogy a csehszlovák pártvezetés mennyire feldühödik ezen az interjún. Másnap délre megérkeztünk Tőketerebesre, s ott már várt bennünket Csető János főszerkesztő-helyettes kollégám üzenete, hogy azonnal hívjuk vissza őt. Azonnal tárcsáztunk. Ő remegő hangon közölte, hogy reggel beparancsolták a párt központba, s ukázba adták, hogy másnap a Pravdával együtt indítsuk el a Dolgozók tiltakoznak című, az ötvenes évekből ismert hírhedt hecckampányt; a Pravda rövidesen produkált néhány förmedvényt, munkásokra rákényszerített tiltakozó leveleket, amelyeket nekünk is közölni kellett. Magyar ember talán kettő akadt, aki kötélnek állt és nevét adta a Dubček-interjú elítéléséhez. Ellenben jóval többen pontos névvel, lakcímmel ellátott levélben fejezték ki felháborodásukat a tiltakozó levelek közlése miatt. Az egyik Borbély József volt, aki a dunaszerdahelyi járásbeli Nagylégen tanított, s akit emiatt a kerületi ideológiai titkárból járási vezető titkárrá és a pozsonyi pártelnökség tagjává avanzsált Dudás Kálmán akkor elmozdított az állásából. Ez az egyik szégyenfolt az életemben. A további az, hogy ebben az időszakban több ellenzéki beadvány íródott, a legismertebb a Harminchármak tiltakozása volt, amelyben tételesen felsorolták és tényekkel igazolták a szlovákiai magyarságot ért politikai és nemzeti sérelmeket. A dokumentumot először én is aláírtam, ám aztán részben Kiss József kérésére, részben pedig félve a következményektől, visszavontam az aláírásomat, ami gyávaság volt részemről. A harmadik dicstelen epizód az volt, amikor a Magyar Nemzettel teljesen fölösleges pengeváltást folytattunk Dubček ügyében. A magyarországi napilapban keményen megbírálták az Új Szót, s hallgatás helyett - amit Dusza István javasolt - én írtam meg a választ, amelyben azt próbáltam bizonygatni, hogy miért volt helytelen nyilvánosságra hozni az interjút. Nagy baromságokat hordtam össze, de a Magyar Nemzet tisztességesen és hatalmas önmérsékletet tanúsítva minden húzás nélkül közölte. Utólag Lőcsei Gabriella és Sugár András a Magyar Televízióból 90 tavaszán eljött Pozsonyba, és én elmondtam kerek perec úgy, ahogy megtörtént az egész. Kicsit talán könnyítettem a lelkiismeretemen. Ezek a gyászos történetek a már említett Csető Jánost is bánthatták, mert rövidesen kérte a nyugdíjaztatását, ahogy Szarka és Gál is. Így zúdult ránk 1989 novembere. Hetekig eléggé zavaros volt a helyzet, s lassanként jómagam is rádöbbentem, hogy a rendszer, úgy, ahogy van, összeomlott Csehszlovákiában is. Ekkor tulajdonképpen a kulturális rovat munkatársaival és még néhány kollégával, Fekete Mariannal, Görföl Zsuzsával, Haraszti Erzsébettel és Mészáros Jánossal közösen szerkesztettük a lapot. Mi voltunk az első olyan napilap Szlovákiában, amely már december elején közölte a szerkesztőség állásfoglalását, amelyben kinyilvánítottuk, hogy nem akarunk a pártközpont lapja lenni. Bodnár Gyula írta a szöveg első verzióját, amelyben egyértelműen az szerepelt, hogy független napilap kívánunk lenni. Ez akkor nagyon bátor mondat volt, Kiss Jóska javaslatára ezen úgy módosítottunk, hogy a két világháború közötti szlovákiai magyar hagyományokra, Fábry Zoltán szellemiségére építő modern baloldali lapként határozzuk meg magunkat. A pártközpont végül januárban lemondott az Új Szó tulajdonjogáról, hogy miért ilyen gyorsan és könnyen, arról egy kicsit később.

- Térjünk még vissza 89 végéhez! Konkrétan milyen utasításokat kaptatok akkor, amikor megkezdődtek a tüntetések?

- Az első napokban olyan utasítást kaptunk, hogy ez ellenforradalom, külföldi kémközpontok által szervezett ellenforradalmi banda szervezi az egészet, éberen őrt kell állni és így tovább, ömlött a szokásos ideológiai sóder. Az Új Szó egyik akkori munkatársát fel kellett szabadítanunk a munka alól, mert akkor tudtuk meg, hogy ő milicista, s ezután néhány napon át irulva-pirulva teljesített őrszolgálatot a Press centrum bejáratánál. Kiss Jóska állandóan a pártközpontban dekkolt, jómagam és Pákozdi Gertrúd - aki a hetvenes években az Új Szó gazdasági rovatának a vezetője volt, aztán főszerkesztőként a nehéz időkben is megtartotta a Nő című hetilap kiváló színvonalát, majd Csető János főszerkesztő-helyettesi tisztségét vette át az Új Szóban - akkor sokat rohangáltunk utána, más pozsonyi tanácskozásra és Prágába is, ahol a főmuftik magabiztosnak akartak látszani, ám egyre zavartabbak és idegesebbek lettek. Amikor leváltották Jakešt, akkor Kiss Jóskával koccintottunk, és mindketten úgy véltük, hogy még van némi esélye a reformkommunizmusnak, ám az események keményen ránk cáfoltak. Akkor már nem volt ellenőrzés a lapoknál, mindenki az tett, azt írt, amit akart.

- Mit közölhettetek arról, ami történik?

- Kezdetben csak a hírügynökségi anyagokat - az akkori ČTK, azonkívül a moszkvai TASZSZ volt az engedélyezett hírforrás. Azon kívül semmi mást nem lehetett közölni, csak ezeket az anyagokat és pártközpont sajtóalosztályán jóváhagyott egyéb közleményeket. Decembertől azonban már egyre szókimondóbb tudósítások jelentek meg a szlovákiai, különösen a dél-szlovákiai történésekről.

- Milyen volt a hangulat a szerkesztőségben?

- Egyre lelkesebb. Mind jobban éreztük, hogy történelmi események részesei vagyunk, s leírhatatlan érzés volt megtapasztalni, milyen az, amikor szabadon írhatunk, csak a lelkiismeretünknek tartozunk felelősséggel. Ezekben a napokban Mészáros Jancsi és Haraszti Erzsébet, teljesen felborítva az Új Szó merev konstrukcióját és koncepcióját, valósággal becsempésztek egy Reflexió oldalt, kemény cikkekkel. Kiss Jóska nagyon letolt engem, hogy miként engedtem be ilyen anyagokat a lapba, s nem akarta elhinni, hogy engem is átvertek. Őszintén szólva akkor, amikor megláttam a becsempészett újságoldalt, és végigolvastam, én is meg ijedtem. De amikor láttam, hogy ennek sincs semmi visszhangja, és másnap már még keményebb írások jelentek meg, akkor láttam, hogy nincs mit tenni. Csak arra ügyeltem, hogy a stilisztikai és a helyesírási hibákat korrigáljam, egyébként december végétől már mindenki írhatott mindent, mindenféle belső ellenőrzés nélkül.

- Mi lett annak az állásfoglalásnak a sorsa, amely szerint az Új Szó nem kíván többé a pártközpont lapja lenni?

- A kommunista párt központi bizottsága ennek a hatására, és nyilván a VPN [Nyilvánosság az Erőszak Ellen - a szerk.] és az FMK [Független Magyar Kezdeményezés - a szerk.] nyomására úgy döntött, hogy lemond az Új Szóról. Kiss Jóska akkor mindenképpen egy baloldali, szociáldemokrata hetilapot akart indítani, s azt mondta, hogy ő erre szerez papírt, pénzt a pártközpontban. Az ő ötlete alapján született meg aztán valamikor 1990 késő tavaszán az Új Út című hetilap, amely azon ban tiszavirág-életű volt. 1989. december közepén egyébként megjelent a ma gát függetlennek kikiáltó Nap, amely egyértelműen az FMK és a VPN lapja volt. Néhány munkatársunkat próbálták elcsábítani, többek között azt a kollégát is, aki napokon belül milicistából "vépéenes" újságíró lett. Egyébként máig kitűnő publicista. Csak ő a megmondhatója, mi késztette ekkora vargabetűkre. Akkortájt már két síkon futnak a szálak. Az egyik az aktuális történések nyomon követése a szerkesztés és a napilap megmaradása szempontjából, a másik a közelmúlt politikai bűneinek enyhítése azáltal, hogy a szerkesztőségi gyűlés döntése alapján meghívtuk a jogtalanul elbocsátott volt kollégáinkat. Eljött valamennyi újságíró: Szabó Géza, Ozorai Katalin, Miklósi Péter, Szűcs Béla, Zsilka László, Tóth Mihály. Megkövettük őket, habár az akkori szerkesztői gárda többsége nem értette, miről is van szó valójában, hiszen ők jóval 1972 után léptek be az Új Szó szerkesztőségébe, az egykori normalizátorok vagy meghaltak, vagy már nyugdíjba vonultak. Egyébként ezen a nyomasztó hangulatú találkozón minimális rehabilitációként felajánlottuk azt, hogy valamennyien visszatérhetnek abba a pozícióba, ahonnan el mentek. S ez a javaslat jórészt valóra vált. Ozorai Katalin riporter lett; Miklósi Péter egy ideig szintén riporter, utána főszerkesztő-helyettes és a Vasárnap vezető szerkesztője, Zsilka László főszerkesztő-helyettesként, Szűcs Béla a Vasárnap vezető szerkesztőjeként tért vissza. Tóth Mihály főmunkatársi státust kapott, de szerintem ő éveken át főszerkesztő, egy ideig pedig az FMK parlamenti képviselője szeretett volna lenni. Ezen a találkozón hangzott el először Szabó Géza szájából, hogy november óta semmilyen lényeges dolog nem történt az Új Szóban. Hangnemében valamiképp megváltozott a lap, átfestették a cégtáblát, de ez nem elég. Mészáros János volt az, aki kerek perec kimondta, hogy Kiss Józsefet le kell váltani. Nem a személye miatt, hiszen a legtöbben szerettük, tiszteltük őt, hanem addig betöltött pártfunkciója okán, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor az Új Szó létét veszélyeztetjük. Január végén, egy vasárnapi napon szerkesztőségi gyűlést tartottunk, és úgy döntöttünk, hogy valóban most már dűlőre visszük a dolgot. Döntés született arról is, hogy elfogadják Malinák István és Mészáros János javaslatát, és egy hónapra engem bíznak meg a főszerkesztői poszt ellátásával, s kiírnak egy pályázatot - a felhívás aztán meg is jelent az Új Szóban. A pályázati feltételeket Bodnár Gyuszi, Malinák István, Görföl Zsuzsa, Fekete Marian és Mészáros János fogalmazta meg. A pályázat határideje február vége volt, és március 15-vel vagy április 1-jével akarták kinevezni az új főszerkesztőt. Azon a vasárnapon hosszú órákon át arról folyt a vita, hogy milyen szöveg jelenjen meg Kiss József leváltásáról. A szerkesztőség ahhoz a ténymondathoz ragaszkodott, hogy leváltották (nem pedig lemondott). Érdemei elismerése meg mindaz, amit akkor Kiss Jóska óhajtott (emberileg én ezt értettem is), az bekerült, de ez a ténymondat megmaradt a szövegben. Akkor már kemény csata dúlt az Új Szó megmaradásáért, mert a VPN napilapot indított Verejnosť címmel, az FMK lapja, mint már említettem, a Nap volt. Azokban a hónapokban elég kevés volt az újságnyomó papír. A kormányhivatalban alakult egy bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy elossza az újságnyomó papírt. S most térek vissza a pártközpont fentebb említett döntéséhez. Szerintem azért mondtak le gyorsan és könnyen az Új Szó tulajdonjogáról, mert ők minél több újságnyomó papírt szerettek volna megszerezni a Pravdának, ugyanis az akkori politikai harcban ezt az újságot tartották kulcsfontosságúnak. Az Új Szó sorsa, szerepe nem érdekelte őket. Az Új Szó ekkor a klinikai halál állapotába került, főleg miután a Nap megjelent.

- Csökkent a lap példányszáma?

- Számottevően nem. A minimális csökkenés azzal magyarázható, hogy akkorra már megszűnt nagyon sok pártalapszervezet, amely addig kötelezően előfizette az Új Szót. A lapban egyébként őszinte, olykor szubjektív és kemény írások jelentek meg. Mészáros János és Haraszti Erzsébet naponta, a mi tájainkon teljesen újszerű belpolitikai oldalt szerkesztett, amelyben olvasók leveleit, reagálásait és különböző glosszákat, jegyzeteket, más újságírói reflexiókat közöltünk. Nagyon dinamikus oldal volt, felrúgta az Új Szó merev kereteit. Valóságos oázisként hatott a korábbi unalmas belpolitikai írásokhoz képest Tóth Mihály szellemes, szókimondó publicisztikája. Ez is közrejátszott abban, hogy végül is sikerült az Új Szót felébreszteni a klinikai halál állapotából. Ebben az időszakban a lap megmaradásában kulcsszerepet játszott Szigeti László. Megbízott főszerkesztőként részt vettem több, a lap szempontjából sorsdöntő találkozón, ahol Szigeti határozottan védte az Új Szót Ján Budajjal és más VPN-vezetőkkel szemben, akik a napilapot meg akarták szüntetni, s legfeljebb azt támogatták, hogy hetilappá alakuljon át. Szó volt arról is, hogy a Vasárnapból önálló társadalmi hetilap legyen, amolyan Élet és Irodalom-szerű és a Hét néhai mellékletének, a Fórumnak a hagyományait ötvöző értelmiségi sajtótermék. Akkor már Varga Sándor volt a miniszterelnök-helyettes, akinek ugyancsak érdemei voltak abban, hogy megmaradt az Új Szó. Közben gyűrűztek az események a főszerkesztői pályázat körül. Jómagam nem gondoltam arra, hogy pályázzak, azt az elgondolást támogattam, hogy megpróbáljuk meggyőzni valamelyik "hatvannyolcast", legyen ő a főszerkesztő. Két emberrel beszéltünk, Zsilkával és Fónoddal. Zsilka megmondta kerek perec, hogy ő már 60 éves lesz, ezt egyszerűen nem tudja vállalni. Helyettesként segít, és mindent megtesz, amire újságíróként képes, de fő szerkesztő nem akart lenni. Az volt a véleménye, hogy fiatalembert keressünk főszerkesztőnek. Fónod Zoltán vállalta volna a tisztséget, pályázni is hajlandó volt, őt azonban több hatvannyolcas nem akarta. Főleg Szűcs Béla és Zsilka László berzenkedett, amikor megemlítettem nekik Fónod nevét. Egyébként meglepő módon jó részt csak dilettáns emberek jelentkeztek. Nagymegyerről egy fiatal, ambiciózus villamosmérnök pályázott, őt Bodnár Gyula találta meg és biztatta. Jómagam a pályázatok számát és színvonalát látva az utolsó nap adtam be pályázati dolgozatomat. A bizottságban Zsilka László képviselte a szerkesztőséget. Az Új Szó akkor az állami Apollopresshez (később Slovakopress) tartozott, onnan Gabriela Salomonovát jelölték a bizottságba, amelynek tagja volt még miniszterelnök-helyettesként Varga Sándor, továbbá Szigeti László és Koller Gyula, aki éppen akkor alakította meg a Gloria Társaságot, amely a Remény című lapot adja ki a mai napig. Komolyan csupán két pályázatot mérlegeltek. Az egyik a már említett nagymegyeri mérnök dolgozata volt. Ő azonban soha nem dolgozott szerkesztőségben és soha nem is publikált. Ezért olyan döntést hoztak, hogy engem javasolnak a főszerkesztői posztra, de előtte kipuhatolják, hogy kommunista múltam miatt a VPN beleegyezik-e a kinevezésembe. Zsilka, Szigeti és Varga Sándor vállalta ezt a feladatot. Szigeti László néhány nap múlva azzal jött vissza a szerkesztőségbe, hogy meggyőzte a VPN vezetését, s nem ellenzik a kinevezésemet. Ezt követően a bizottság hivatalosan is úgy döntött, hogy három évre kineveznek főszerkesztőnek. Így lettem én 1990. április 1-jétől az Új Szó főszerkesztője. A tervezett három helyett csaknem nyolc esztendeig. Egyetlen feltétellel vállaltam el a funkciót, ez pedig az volt, hogy Kiss József maradhasson a szerkesztőségben, mert műveltsége, történelmi áttekintése valóságos szellemi kincsesbánya az Új Szó számára, amit ő számos írásával később igazolt is. Évek múlva saját kérésére ment el tőlünk a Történettudományi Intézetbe.

- Térjünk még vissza azokra a hetekre! 1990 januárjában világossá válik, hogy az országban rövidesen parlamenti választások lesznek. A lapok, így a szlovákiai magyar lapok is elkezdenek foglalkozni azokkal a szubjektumokkal, amelyek esetleg részt vehetnek a választásokon, és minden lap (legalábbis, ahogy én végiglapoztam) egyértelműen támogatott valamilyen új politikai tömörülést. Az akkori Új Szót átlapozva az volt a benyomásom, hogy a lap akkor egy mezőgazdasági pártot támo gatott. Így volt-e, s ha igen, akkor mi volt ennek az oka?

- Az volt, hogy nagyon kevés információnk volt. Legalábbis nekem az FMK-ról. Én nem jártam be a VPN-központba hírekért, instrukciókért. Aztán azt sem felejtettem el, hogy amikor 1989 decemberében megszületett a Nap, aznap este lementem a nyomdába a rotációs gépekhez. Én gratulálni akartam, hiszen mégiscsak új magyar lap indult, ráadásul az első szabad magyar lap nyolcvankilenc után. Nem tudtam, miként fogadnak, ha lemegyek, és hát tartottam a konkurenciától is. Odamentem Hunčík Péterhez, az új lap főszerkesztőjéhez, nyújtottam a kezem, gratulálok, rebegtem, mire vigyorogva azt válaszolta, hogy ő meg majd eljön az Új Szó temetésére. Minden bizonnyal viccnek szánta, hiszen korábban is, azóta is jó barátságban vagyunk, de ott és akkor számomra bizony vészjóslóan hangzott ez a mondat. Egy szóval akkor keveset tudtunk az FMK-ról, és hát tartottunk is tőlük, mert éreztük, hogy akkor nem nagyon szimpatizálnak velünk, ami teljesen érthető volt, hiszen ők a Napot támogatták minden erejükkel, befolyásukkal. Az agonizáló kommunista párttal minden kapcsolatot megszüntettünk, így aztán ösztönösen olyan politikai tömörülések felé fordultunk, amelyek a mezőgazdaságban dolgozókat igyekeztek maguknak megnyerni. Úgy gondoltuk, hogy rájuk talán támaszkodhatunk, hiszen az Új Szó olvasóinak jelentős része közvetlenül vagy közvetve kötődik a mezőgazdasághoz. Néhány közleményüket közöltük, ennyi volt a kapcsolatunk, s nem több.

- Aztán az idők folyamán mindenféle platform és párt alakult. Megkezdődött a nyolcvankilences események utáni első választási kampány. Erre már főszer kesz tőként hogyan emlékszel?

- A politikai esélylatolgatás, a szlovákiai magyarság politikai és társadalmi érdekképviselete elsősorban a Csemadok pozsonyi székházában és akkori központi bizottságában formálódott. Itt alakult meg a Csehszlovákiai Magyarok Fóruma Dobos László vezetésével, aki egyértelműen egyfajta hazai magyar gyűjtőpártot kívánt szervezni, ám a dolgok másként alakultak. A Csemadok elnökségi tagjaként január elején Szencen találkoztunk, ahol megjelent Duray Miklós is, aki a Független Magyar Kezdeményezésre építve egységes magyar pártot kívánt létrehozni. Az FMK azonban akkor elítélte a nemzeti alapon végbemenő pártalapítási modellt, mert ez a magyar lépés szerintük ellenreakciót vált ki a szlovák nacionalisták részéről, s ez a feltevésük rövidesen be is igazolódott. Az FMK politikai és nem nemzeti értékrend alapján a VPN-hez közeli tömörülésként tevékenykedett, Duray Miklós pedig megalakította az Együttélés Politikai Mozgalmat, amelynek az volt az ambíciója, hogy megszerezze a szlovákiai magyarokén kívül más hazai nemzetiségű polgárok szimpátiáját is. A további történetet ismerjük, annyit azonban hadd jegyezzek meg, hogy a két magyar tömörülés közötti feszültségek sok dilemmát, bonyodalmat, konfliktust okoztak az Új Szó szerkesztésében is.

- Térjünk vissza még kissé részletesebben a Csemadok vezetőségének januári szenci találkozójához, amely kétnapos volt! Mikor érkezett meg Duray Miklós?

- Csak a második napon.

- Ki volt ott, fel tudnád sorolni?

- Elég sokan. Dobos László, Szabó Rezső, Bauer Győző, Bauer Edit, Sidó Zoltán, Mag Gyula, Presinszky Lajos, Bárdos Gábor, Neszméri Sándor, Varga Sándor, Szőke József, Gyimesi György, Gyurcsík József Dunaszerdahelyről, ha jól emlékszem, Lukács Tibor is ott volt; elég sokan, legalább harmincan lehettünk. Tulajdonképpen ekkor vettem részt Csemadok vezetőségi tagként ilyen tanácskozáson, mert a követ kező közgyűlésen már nem választottak be a szervezet országos választmányába, a továbbiakban pedig a főszerkesztői poszt kötötte le minden energiámat. Szencen kezdetben arról folyt a vita, hogy a Csemadok átalakuljon-e párttá, vagy pedig megmaradjon kulturális szervezetnek. Mács József, aki szintén eljött Szencre, vehemensen kardoskodott amellett, hogy a Csemadok egységes, erős magyar párt legyen. Dobos is ezen a véleményen volt. Szabó Rezső óvatosabban fogalmazott. Ő a Csemadok későbbi taktikáját vázolta fel, amelynek az volt a lényege, hogy nem az a fontos, hogy hány párt van és mennyi tagja van, hanem az, hogy a választásokon majd kit támogat a tömeg, s ebben a Csemadok szerinte döntő szerepet játszhat. Bauer Győző ugyancsak egyetlen magyar pártot akart. Ő azt javasolta, hogy a Csemadok ne kulturális szervezet, hanem ennél jóval nagyobb hatáskörű társadalmi szervezet legyen. A vita nem ért véget aznap, mindenki azt várta, mikor érkezik meg Duray Miklós, aki másnap aztán betoppant. Azzal kezdte, hogy végigjárta a magyarlakta területeket, és szerinte egyértelmű az óhaj, alakítsanak egy új pártot, illet ve mozgalmat, és már eldöntötte, hogy ennek Együttélés lesz a neve. Duraynak az volt az elképzelése, hogy ebbe bevonja az FMK-t is, tehát egy egységes szlovákiai magyar mozgalom lesz, amely nemcsak a szlovákiai magyarságot, hanem a többi, Szlovákiában élő nemzetiséget is képviseli. Közölte azt is, hogy azért nem mutatkozott november óta, mert előtte hónapokon át Amerikában tartózkodott, ezért legelőször is igyekezett meggyőződni arról, hogy milyen a helyzet és az elvárás a magyarlakta vidékeken. Végül kijelentette: addig nem mondja ki a végső szót, ameddig nem jut egyezségre az FMK vezetésével, amely közül a legtöbb személy - ma már tudjuk - Durayval együtt a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottságban tevékenykedett. Rövidesen kiderült, hogy a politikai alku akkor, s éveken át, nem jött létre. Duray Szencen mondta ki először azt, hogy a Csemadok sztálinista struktúra, amelyet szét kell rombolni, s más felvidéki magyar kulturális szervezetet kell megalakítani a két világháború közti hagyományokra építve. Nem sokkal később azonban más lett a helyzet, ugyanis a Csemadok tisztségviselői és járási irodái oroszlánrészt vállaltak az Együttélés megszervezésében. Ezt a tényt, szerintem, senki sem vitat hatja.

- Kikkel szimpatizáltak az Új Szó szerkesztői?

- Az Új Szó gárdája mindig heterogén volt, korábban főleg műveltségi, azokban az években pedig már politikai szempontból is. Mészáros János, P. Vonyik Erzsébet és néhány idősebb kolléga egyértelműen az Együttéléssel szimpatizált. Akadt, aki családi vállalkozása érdekében építgette kapcsolatait az Együttéléssel, később a Magyar Koalícióval. A fiatalabb nemzedék inkább az FMK-hoz kötődött, Tóth Mihály a radikális FMK-vonalat képviselte akkor, s akadtak olvasók, akiknek ez nem tetszett, le is mondták a lap előfizetését. Nagyon kevesen őrizték meg újságírói függetlenségüket. Csak Bodnár Gyula, Dusza István és még hárman-négyen. Én is inkább az FMK-hoz kötődtem, mert meggyőződésem volt, hogy valós szlovák-magyar megbékélés nélkül nem lesz társadalmi béke Szlovákiában, s ezt a tételt akkor legmeggyőzőbben a liberálisok képviselték

- MKDM-es nem volt a szerkesztőségben?

- Érdekes módon nem. Később jómagam próbáltam nyitni a lapszerkesztésben az MKDM [Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom - a szerk.] felé azért, mert egyre nyilvánvalóbb volt, hogy olvasóink jelentős része velük szimpatizál.

- SDĽ-esek nem akadtak?

- A nyíltan SDĽ-pártiak [SDĽ - Demokratikus Baloldal Pártja - a szerk.] "átigazoltak" az induló Új Úthoz, amikor az megszűnt, akkor Mázsár Lászlót vettük vissza az Új Szóba. A már ugyancsak említett mezőgazdasági párttal Kádek Gábor tartotta a kapcsolatot, de ő aztán otthagyott bennünket, s megindította a Jó Gazdát, amely máig kiváló mezőgazdasági havilap.

- Főszerkesztőként mikor és milyen politikai nyomásnak voltál kitéve?

- Semmi rendkívülinek. Mint már említettem, kezdetben amiatt akadtak konfliktusok és dilemmák, hogy két magyar politikai szekértábor alakult ki. Az első válasz tási kampány idején akadt egy provokáció, amikor a Magyar Televízióban bemondták, hogy az FMK megszűnt, és ezért felhívják az FMK-sokat, hogy az Együttélésre szavazzanak. Órákon belül kiderült, hogy az FMK nagykaposi helyi szervezete szüntette meg önmagát, nyilván nem véletlenül. S habár kampánycsend volt, a tisztes ség úgy kívánta, hogy a választások napján közleményben tudassuk a Magyar Tele vízió véletlen vagy tudatos félretájékoztatását. Senki nem rótta ezt fel nekünk. Aztán lezajlottak a választások, és szerintem egy jó időszak kezdődött az Új Szóban. A. Nagy László a parlament alelnöke, Zászlós Gábor az új szlovák kormány alelnöke lett, mindkettőjükkel gyakori kapcsolatban voltam. Klaussal is találkoztam, amikor a szövetségi kormány pénzügyminisztereként itt volt Pozsonyban.

- A Marián Čalfa vezette kormány ideje alatt támogatták a szlovákiai magyar sajtót is. Hogyan emlékszel erre?

- A legelső élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor Václav Havel már köztársasági elnökként meghívta a cseh és szlovákiai napilapok főszerkesztőit a híres prágai Vikárkába sörözésre, és ott említette először, hogy szó lehet a sajtó állami támogatásáról, közéjük fog tartozni a pozsonyi magyar napilap is, válaszolta Havel az én felszólalásomra, és gondolkodik majd a kinevezett kormány azon, hogy ezt miként lehet megvalósítani. További prágai utam során A. Nagy László, Zászlós Gábor és Hunčík Péter segítségével - aki akkor már Havel tanácsadója volt - bejutottam Jozef Mikloško szövetségi miniszterelnök-helyetteshez, aki elmondta, hogy évente körülbelül négymillió koronát tudnak adni, majd részletesen érdeklődött az átalakuló szlovákiai magyar sajtóstruktúráról. Amikor aztán Václav Klaus Pozsonyba jött, akkor Juraj Verešt, a Národna obroda, Peter Sitányit, a Pravda akkori főszerkesztőjét és engem fogadott a mintegy tizenöt-húsz ott várokozó szlovákiai főszerkesztő közül. Ezt L. Gály Olgának köszönhetem, aki akkor a Kormányhivatalban dolgozott. Klaus akkor is kemény és szókimondó volt. Kijelentette, hogy a napilapok nem kapnak támogatást, s az a napilap, amely az eladásból és a reklámokból nem tud megélni, az szűnjön meg. Aztán a jegyzeteibe nézett, és hozzátette: természetesen az Új Szót kivéve, amely nemzetiségi napilap, habár talán az a lap is meg tud na élni önállóan. Bizonyos folyóiratoknak, főleg a kulturális sajtónak adnak pénzt, aztán amiatt dohogott, hogy miért kell itt Madách Kiadó meg nemzetiségi gyermeklap, hozzanak be magyar könyveket, kulturális lapokat Magyarországról, mi a fenének itt külön kis kiadókat, lapokat pénzelni, amelyek feltételezése szerint sem szellemi, sem anyagi értelemben nem érik el a vezető magyarországi kiadók szint jét. Igyekeztem érvelni Klausnak, miért fontosak és miért színesítik kiadványaikkal a magyar és a csehszlovákiai kultúrát a szlovákiai magyar kiadók, ha valóban színvonalasan működnek. Klaus figyelt, és nem válaszolt semmit. Ezekben a hónapokban úgy-ahogy talpra állítottuk az Új Szót minden szempontból, még anyagiakban is. Később aztán kiderült, hogy a két esztendőn át az Apollopressnek folyósított, az Új Szó gazdasági megsegítésére szánt állami pénzek nem kis részét az akkori vezetők a veszteséges szlovák kiadványaikra fordították. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk az Új Szót privatizálni.

- Már ekkor, 1990-ben?

- Igen, már 90 nyarán. Abban az időben drasztikus mértékben, egy koronáról 2,80-ra emeltük a napilap és ugyanilyen arányban a Vasárnap árát. A napilap példány száma ugyan jelentősen csökkent, de 60 ezer fölött állapodott meg, vasárnapi kiadásunk csaknem százezer példányban kelt el. Ezek az adatok reményt adtak arra, hogy a vállalkozás nem lesz ráfizetéses. Politikai értelemben is cselekedni kellett, hiszen állami kiadóban, netán kormánylapként látszólag kényelmes az élet, ám ha változik a kormány és a politikai irányvonal, akkor nekünk is irányt kellene váltanunk, s már elegünk volt a politikai talpnyalásból. Függetlenek akartunk lenni. S aztán Mečiar országlása idején bizony gyakran felsóhajtottunk, milyen jó, hogy függetlenek vagyunk! Már a piacon volt a Nový čas, amely osztrák tőkeérdekeltségű és viszonylag hiteles bulvárlapként máig szédületes sikertörténet, hiszen a szlovákság több mint 30 százaléka és a szlovákiai magyarság nem kis része naponta ezt vásárolja. Napvilágot látott a Jerguš Ferko szerkesztette magyarellenes, idegen gyűlölő Koridor, amely ugyan nem sokáig mérgezte a levegőt, ám ezt a mocskolódó hangnemet később a Slovenská republika című napilap vette át. Kemény csata kezdődött az Új Szó magánosítása körül. Hazai magyar tőke nem volt, szlovák és magyarországi anyagi körökhöz nem akartuk kötni a lapot, ezért külföldi befektető után néztünk. Ekkor neveztem ki Pákozdi Gertrúd helyett egyik helyettesemnek Slezákné Kovács Editet, aki anyanyelvi szinten beszélt szlovákul és németül, jó ma gam angolul pötyögök, így hát olykor tolmács nélkül is szót értettünk partnereink kel. Jelentkezett az Axel-Springer és a Bertelsmann, mindkét német cégnek már komoly érdekeltsége volt Magyarországon. Aztán Bodnár Gyula bemutatott egy francia befektetőt Montpellier-ből, aki Szegeden a Dél-Magyarország című napilap többségi tulajdonosa volt, és éppen Temesvárott kívánta megvenni az ottani román és magyar lapokat. Nem sokkal ezután jelentkezett a párizsi Hearsant Csoport, amely Prágában a Mladá fronta dnest és a pozsonyi Národná obrodát is megvásárolta, illetve több kerületi napilapot Csehországban és több tucat megyei újságot Lengyel országban. Ők kaparintották meg Antall József segítségével, inkább protekciójával a Magyar Nemzetet is, amelyet egy ismert svéd kiadó már majdnem megszerzett. Az Új Szó munkatársai ez idő tájt alakították meg a Vox Nova Részvénytársaságot, amelyben aztán a Hearsant 51 százalékos tőkerészesedést szerzett. A befektető megválasztásának a felelőssége reám hárult, s én főleg azért döntöttem a párizsiak mellett, mert ők lettek a tulajdonosai a már említett pozsonyi és prágai napilapnak. Úgy gondoltam, ezzel nagyon jó társaságba kerülünk, ráadásul Juraj Verešsel nagyon jó kollegiális kapcsolatban voltam. Aztán nemsokára kiderült, hogy rossz lóra tettünk, mert hónapokon belül kiderült: a franciák tulajdonképpen nem óhajtottak beruházni és huzamosabb ideig itt maradni Közép-Európában, hanem csak nyerészkedni.

- Erre még visszatérünk, de előbb beszélj a magánosításról!

- Sokáig tartott, valamivel több mint két esztendeig. Főleg az FMK segített, ám végül kiderült, hogy sokáig azért, mert maguknak akarták megkaparintani a lapot. Erről A. Nagy László és Gyurovszky László tudna bővebben beszámolni, mert a franciák tudta nélkül párhuzamosan tárgyaltak a Slovakopress akkori vezérigazgatójával, kft-t is alakítottak, amelynek át akarták játszani az Új Szót. Amikor aztán a végjáték során minderre fény derült, akkor úri módon visszavonultak, mert belátták, hogy nekik sem lehet érdekük, hogy újra pártlap legyen az Új Szó. Végül Ivan Mjartan akkori kulturális államtitkár, aki a kiadókat és a sajtót felügyelte, beleegyezett az Új Szó magánosításába. S a napilap 1992 szeptemberétől a Vox Nova Rt. tulajdonába került.

- És akkor térjünk vissza a franciákhoz! Mi volt hát a valós szándékuk?

- Párizsban is tárgyaltunk, idehaza is többször. Számos részletre már akkor fel kellett volna figyelnem. Például arra, hogy mi időben megérkeztünk a francia fővárosba, és minden ottani tárgyalásra, ők ott is mindenhonnan késtek. Amit meg ígértek, például a szükséges okmányok előkészítését, azt sem Párizsban, sem később Pozsonyban sosem teljesítették időre. Gondoltam, francia lezserség ez, s nem más. Ám aztán az újdonsült többségi tulajdonosok egyre több keserű percet szereztek nekünk. Több mint egy évet késett például a szerkesztőség felszerelése a számítógépes rendszerrel, s akkor is már - nyugati szemmel nézve - eléggé elavult, valószínűleg valamelyik francia nagyraktárban elfekvő számítógépeket kaptunk, a Národná obroda meg Párizsban kiselejtezett faxokat. Nos, ekkor érkeztek a hírek arról, hogy az Hearsant Csoport Párizsban csődbe jutott, Budapesten sok százmillió forint veszteséget halmozott fel, s valójában azért vásárolták fel a cseh, a szlovákiai és a lengyel lapokat, hogy mielőbb nagy nyereséggel túladjanak rajtuk, s ezzel is csökkentsék hazai adósságaikat. 1996-ban ez be is következett. Egy nap Gruber László - aki ötvenhatos menekültként Franciaországban élt, majd a Hearsant alkalmazottjaként a Magyar Nemzetet és az Új Szót felügyelte, nálunk inkább jó szándékú tanácsadóként, semmint valamiféle diktátorként - bejelentette, hogy az Új Szó többségi tulajdonát egy düsseldorfi német befektetőnek adták el. Következett egy dísz ebéd a pozsonyi Arkádia étteremben, ahova eljött Henry Morny, a franciák külföldi érdekeltségeinek az igazgatója, és a rossz emlékű francia kalandunk véget ért. Néhány nap múlva felhívott Juro Vereš, és közölte, hogy menjek a Duna utcai Prešporská kúria vendéglőbe, mert ott találkozunk az új német tulajdonosokkal.

- Térjünk vissza újra a szerkesztőséghez! Volt valamiféle hatalmi harc ezekben az években?

- Semmi különös. Néhányan ugyan riogattak, hogy Miklósi Péter tör a helyemre, de ez nem izgatott, mert egyrészt ő talpig úriember, s ha valamit óhajtott vagy valamivel nem értett egyet, azt mindig nyíltan megmondta, másrészt ő jó publicista és szervező, tehát a lap mindenképpen megfelelő kézbe került volna, de ilyesfajta törekvést én nem észleltem. Tóth Mihály szerintem mindenáron főszerkesztő akart lenni, néha jól megkavarta a dolgokat, még pamfletet is írt ellenem azzal a felhívással, hogy rúgjanak ki. Főleg azóta neheztelt rám, amióta a feleségét, Pákozdi Gertrúdot leváltottam, akivel máig, miként Miskával is, jó barátságban vagyok. Gertrúd talán azonnal megértette, hogy a kialakult helyzet világnyelvet is beszélő kollé gát kívánt a gazdasági főszerkesztő-helyettes posztjára. Slezákné Kovács Edit akkor valóban nagy munkát végzett, beindította a Vox Nova Részvénytársaságot, végig bír ta a tárgyalások feszített tempóját, s gazdasági szempontból új sínre tette az Új Szót. Akkori szerepe mindenképpen pozitív volt, a későbbi pedig már egy teljesen más történet.

- Még mielőtt a német tulajdonosokról beszélnénk, hadd említsem meg, hogy azokban a hónapokban az a hír járta, hogy Duray elég gyakran meglátogat, és nyomást gyakorol rád. Mi ebből az igazság?

- Ez azért túlzás. 1990-ben a főszerkesztői pályázat idején felhívott, s azt mondta, ne vegyek részt a pályázaton, legyen Popély Gyula a főszerkesztő, s helyetteseként én szerkeszteném a lapot. Én akkor azt válaszoltam Miklósnak, hogy bárki beadhatja a pályázatát. Máig nem tudom, Popély végül miért nem jelentkezett. Amikor az Új Szó politikai vonalvezetése FMK-párti volt - habár az Együttélés vezetői is kellő teret kaptak, Bauer Edit, Duka-Zólyomi Árpád, Dolník Erzsébet és mások is rendszeresen publikáltak, Miklóssal pedig sok interjút készítettünk -, Duray többször kifejezte rosszallását, például amikor 1994-ben azt szorgalmaztuk, hogy az FMK is kerüljön be a hármas koalícióba, vagy amikor 1996-ban elleneztük a hazai magyar pártok egyesülését, ugyanis nem volt világos, hogy milyen politikai érték rend alapján alakuljon meg és tevékenykedjék az egységes hazai magyar politikai tömörülés. Duray akkor még nem övön aluli ütésekkel tiltakozott, hanem szóban, levélben, vagyis tisztességesen. Kivéve azt, amikor mindenáron meg akarta akadályozni, hogy más határon túli magyar kisebbségi napilaphoz hasonlóan az Új Szó is megkapja az MTI ingyenes műholdas hírszolgáltatását. Csaknem két éven át sike rült is neki. Egyébként néhányszor eljött az Új Szóba, fogadta őt Gruber László is, neki tett célzásokat arra, hogy más főszerkesztő kellene az Új Szóba. De Gruber úr magyar volt, olvasta naponta, hogy mit írok, mit ír az Új Szó, s nem kifogásolta a véleményünket, vonalvezetésünket. Később, amikor Magyarországon MSZP-SZDSZ koalíciós kormány alakult, és Miklós idehaza létre akarta hozni az egységes ma gyar pártot, feszültebbé vált a viszonyunk. Vitáinkról hosszasan kellene beszélni, de igyekszem tömören elmondani a lényeget. Duray Miklóssal még 1968-ban ismerkedtem meg, amikor a MISZ-ben, vagyis a Magyar Ifjúsági Szövetségben találkoztam vele, ahol ő már akkor meghatározó egyéniség volt. 1994-ben írtam le, hogy a kommunista rezsimben összehasonlíthatatlanul jellemesebben politizált, mint sokan mások, köztük jómagam, ezért és kimagasló történelmi, politológiai műveltségéért tisztelem, nagyra becsülöm őt. Ugyanakkor úgy véltem és máig úgy vélem, hogy Közép-Európában a nacionalizmusra nem nemzeti radikalizmussal kell válaszolni. Újságíróként bejártam csaknem az egész Európát, s döbbentem tapasztaltam, hogy nemzetiségi sérelmek szinte mindenhol lappanganak. Hollandiában a frízek, Belgiumban a vallonok, olykor a flamandok elégedetlenkednek, s folytathatnám sokáig, de talán a spanyolországi baszkokat kivéve nem határmódosításokra törekszenek, hanem autonómiára és a határok elválasztó szerepének a megszüntetésére. Dél-Tirolban az ottani parlament elnöke a következő szavakkal fogadta a szlovákiai magyarok küldöttségét: "Sem önök, sem mi nem szólhattunk bele, hogy hol legyen a hazánk, hol húzzák meg a határokat. Bennünket sem kérdeztek meg, de mi azért fölemeltük a szavunkat, hogy szülőföldünkön ne semmizzenek ki bennünket, ne legyünk másodrangú polgárok. Négy évtized alatt fegyverrel és politikai eszközökkel kiharcoltuk széles körű, az önkormányzatiság és az önrendelkezés elveire épülő autonómiánkat, s megőriztük osztrák-német identitásunkat." Meg győződésem, hogy ez a járható út a mi tájainkon is. Konszenzusra jutni a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal - ami nyilván nem néhány hónapos, ha nem valószínűleg akár több évtizedes erőfeszítéseket igényel - a kisebbségek autonómiájának az ügyében. A kardcsörtetés, valamiféle felsőbbrendűség hangsúlyozása, az urambátyám világ visszaerőszakolása nem vezethet eredményre, csak a kölcsönös empátián alapuló őszinte párbeszéd. Nem egyszerű ez, hiszen a szlovákok például a huszadik század során valahányszor autonómiát követeltek, valójában elszakadásra, szuverén állam létrehozására gondoltak, s ezért a legtöbben közülük most is arra gyanakszanak, hogy ha a szlovákiai magyarok autonómiát követelnek, akkor tulajdonképpen az anyaországhoz való visszacsatolásuk útját egyengetik. Több magyar politikus megnyilvánulása sajnos máig erősíti ezt a gyanújukat. Főleg ezek a kétségek és aggodalmak fogalmazódtak meg cikkeimben, legutóbb néhány, a Pravdában megjelent kommentáromban. Duray Miklós ekkor már azzal vágott vissza, hogy számtalan esetben nyilvánosan, például a magyarországi médiában besúgónak bélyegzett meg, aki valamilyen utasításokat hajt végre. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy főszerkesztői tisztségemben soha senkitől, semmilyen szervezettől nem kaptam utasításokat. Az sem igaz, amit Dobos László állított, aki a legutóbbi választások után a Fidesz kegyeibe próbált férkőzni, ezért az Új Szót és személy szerint engem azzal vádolt meg egyik írásában, hogy kiszolgáltuk az MSZP-t, ami teljes képtelenség, hiszen ők erre egyáltalán nincsenek rászorulva. Az Új Szó szerepe Magyarországon a nullával egyenlő, az MSZP befolyása Szlovákiában ugyancsak minimális, tehát Dobos állítása nonszensz. Mellesleg az ő kiadója az MSZP-hez közeli József Attila Alapítványtól összehasonlíthatatlanul több pénzt gombolt le, mint a Vox Nova. Annyit még hadd tegyek hozzá, hogy amióta nem vagyok az Új Szó főszerkesztője, korrekt a kapcsolatom Duray Miklóssal, aki készségesen nyilatkozik, ha a Népszabadság szlovákiai tudósítójaként megkérem őt erre.

- Akkor hát valóban semmiféle nyomás, ármánykodás nem nehezedett rád?

- Tulajdonképpen nem. Az FMK említett manőverei után mindenki beletörődött abba, hogy az Új Szó külföldi tulajdonba került. Valamikor 1996 táján indult egy Együttéléses kampány, amelyet tudtommal Mihályi Molnár László, Pogány Erzsébet és más személy szervezett. Körlevélben szólították föl a mozgalom szimpatizánsait, hogy mondják le az Új Szót, mert manipulálja az olvasókat, tisztességtelen a vezetőség. Felhívásuknak nem volt különösebb foganatja, habár az Új Szó-ellenes kampányba bekapcsolódott Dobos László, aki több bíráló cikkünk miatt orrolt ránk, és Szabó Rezső is. Ő simán csak "FÚj Szó"-nak titulált bennünket, főleg falugyűléseken és természetesen Magyarországon, a Határon Túli Magyarok Hivatalában és a Rákóczi Szövetségben. Jóval később, 1998 elején jelentkezett Gyimesi György, aki szerint a Rezeš vezette kassai Kelet-szlovákiai Vasmű érdeklődik az Új Szó iránt. Gyimesivel mindketten a hetvenes évek derekától a Csemadok KB Elnökségének tagjai voltunk, gyakran találkoztunk. Ekkor, 1998-ban és később is beszélgettünk több alkalommal. Ennek ellenére a hosszú nevű magyar párt közleményeit csak politikai hirdetésként közöltük végig, ami válasz azoknak, akik szerint az Új Szó, pontosabban jómagam egy ideig Gyimesiék felé kacsintgatott. Olyannyira nem, hogy 1996-ban hárommillió korona Pro Slovakia [Pro Slovakia Állami Kulturális Alap - a szerk.] támogatástól estünk el azért, mert nem voltam hajlandó közölni az egyik akkori szlovák külügyminisztériumi főosztályvezető propagandacikkét arról, hogy milyen jól élnek Szlovákiában a magyarok. Egyébként már Lovász Attila volt a főszerkesztő, amikor újra felröppent a hír, hogy a Kelet-szlovákiai Vasmű megvenné az Új Szót, erről Gyimesi újra tájékoztatott, ám aztán szinte pillanatok alatt kiderült, hogy az egész merő kitaláció vagy egyesek teljesen megalapozatlan álma. A vasmű és személy szerint Mjartan, Szlovákia akkori csehországi nagykövete - aki már készült haza, s állítólag közvetítőként lépett fel a vasmű és a német tulajdonosok között - egyértelműen megcáfolta ezeket a híreszteléseket. Ha már a politikai nyomásokról kérdeztél, egyszer a meghiúsult referendum idején kaptam főszerkesztőként a belügyminisztérium szóvivőjétől faxon egy figyelmeztetést, hogy az Új Szó a személyiségi jogokat sértve bírálja Mečiart és Krajčí akkori belügyminisztert, melynek esetleg súlyos következményei lehetnek. Ezt azonnal ugyancsak faxon visszautasítottam, mindkét szöveget az Új Szóval együtt a Sme is közölte, este beolvasták a Szabad Európa szlovák adásában, s azután már semmi sem történt. Természe tesen Dušan Slobodník és Jerguš Ferko szinte megszámlálhatatlanul sok förmedvényt írt az Új Szót és személy szerint engem támadva, de ez inkább kitüntetésnek számított, mint valamiféle veszélynek, habár Slobodník egyszer perrel fenyegetett meg, amikor azt írtam róla, hogy bértollnok. De aztán Mészáros Lajos - ma már alkotmánybíró, akkor dunaszerdahelyi ügyvéd volt - a védelmemben olyan frappáns választ írt neki, hogy a képviselő úr jobbnak látta a visszavonulást.

- Akkor térjünk vissza a német tulajdonosokhoz! Mindössze két évig tartottak meg főszerkesztőként. Miért?

- Bonyolult és mégis egyszerű történet. A németekkel én nem tudtam közvetlenül kommunikálni, nekik pedig nem volt emberük, aki legalább a lapot olvasta és szakmai szempontból elemezte volna. Mindenben Slezákné Kovács Editre, aki időközben a Vox Nova Rt. ügyvezető igazgatója lett és Tóth Jánosra, a Vox Nova Igazgatótanácsának elnökére hallgattak, akit a németek ültettek ebbe a tisztségbe, engem pedig pillanatok alatt kitúrtak az igazgatótanács tagjai közül. Lehetséges, hogy Németországban és máshol is ez a gyakorlat, vagyis a főszerkesztő nem tagja ennek a döntéshozó testületnek, de Szlovákiában a legjobb napilapoknál (Sme, Pravda) a főszerkesztő igenis teljes jogú tag, közte és az ügyvezető igazgató között partneri a kapcsolat, inkább mellérendelő, mint alárendelő a viszony. Sőt a Népszabadságban Eötvös Pál főszerkesztő is, egyúttal pedig az igazgatótanács tagja is. Ezt egyáltalán nem sértődöttségből mondom, hanem azért, mert az újság nem csupán áru, hanem szellemi termék is, s profiljának, tartalmának meghatározásában talán mégsem lehet mellőzni a főszerkesztők véleményét, elgondolásait. Aztán a németek előálltak az Új Szó és a Vasárnap grafikai arculatának és tartalmi átalakításának a tervével, ami egyértelműen német és nem közép-európai ízlést, értékrendet sugallt. Mindig először Slezáknéhoz mentek, és miután ő mindenre rábólintott, beállítottak hozzám. Kezdetben én is bólogattam, s rosszul tettem. Miklósi Péter bátrabb volt, mert amikor meglátta a tervet, saját tervezettel állt elő, amelynek az volt a lényege, hogy a Vasárnap a mai Plus 7 dní, a Moment és részben a 168 óra mintájára színes, mélynyomású magazinná alakuljon át. Amikor ezt a németek nem támogatták - az igazsághoz tartozik, hogy én sem, mert a Vasárnapból inkább értelmiségi lapot szerettem volna létrehozni, a tévémellékletből pedig szórakoztató magazint -, akkor Péter barátom vette a kalapját, és a szabadúszó státust választotta. A németek által átalakított Új Szó és Vasárnap grafikai elrendezésében látszólag színesebb, vizuálisan vonzóbb volt és mindenképpen tömörebb, ami jót tett a lapnak, ám kivesztek belőle a hagyományos magyar publicisztikai műfajok, a tárca, a kisesszé, a hosszabb lélegzetű riportok. Az Új Szó egysíkú hír-lap lett A Vasárnap pedig szerintem máig nem találja arculatát, fuldoklik a ráerőszakolt grafikai kalodában. Én emiatt egyre több konfliktusba keveredtem Matthias Roscherrel, a németek képviselőjével, s ez nagyon jól jött a Slezákné-Tóth párosnak, akik - ezt igazolni tudom - hónapokon keresztül rendíthetetlenül keresték az utódomat, mert csak engem tettek felelőssé azért, hogy állandóan csökkent a két lap példányszáma. Nyilvánvalóan sokféle hibát követtem el, ma már ezeket még világosabban látom, például azt, hogy lágy szívű, esetenként pedig következetlen voltam néhány kollégámmal szemben. Ám azért bizakodom abban, hogy "es kommt der Tag", vagyis talán eljön az a nap, amikor az említett hölgyet és urat, esetleg a németeket, megkérdezhetem: elmozdításom után megállt-e a lap példányszámcsökkenése, javult-e a két lap színvonala? Aztán még egy tisztázatlan ügy lebeg máig előttem.

Amikor a németek kaparintották meg a lapot, 51 százalékos részesedésük volt, ma csaknem százszázalékos. Máig nem találok magyarázatot arra, miként lehetséges az, hogy amint ők átvették a lapot, hirtelen nagy lett a veszteségünk, amely hónapról hónapra nőtt. Az újdonsült tulajdonosok különösebben nem zavartatták magukat, küldték a pénzt. Közben megtették Pavol Lančaričot - aki kiváló közgazdász és talpig becsületes úriember, ma a Globtel mobiltelefonos szolgáltatóvállalat szlovákiai vezérigazgatója - cseh és szlovákiai vállalkozásaik igazgatójának. S akkor a veszteség hirtelen csökkenni kezdett. Csak két magyarázat lehetséges: vagy ő sokkal jobb közgazdász és menedzser, mint Slezákné, és néhány hónap alatt rend be rakta a Vox Nova szénáját, vagy a németek beintettek, hogy már nem kell további veszteséget kimutatni papíron. Máig nem tudom, mi az igazság, erre csak Tóth János, Slezákné és Pavol Lančarič tudna válaszolni, ha valóban akarna. Tény viszont, hogy egy szép napon a németek bejelentették: az általuk nyújtott több millió korona kölcsönt a kamatokkal együtt nem kérik vissza, hanem ennyivel megemelik a Vox Nova törzstőkéjét. Ezzel kisemmizték a kisrészvényes szerkesztőket, akik szerény fizetésükből természetesen képtelenek voltak lépést tartani a németekkel. Slezákné és Tóth János pedig elérkezettnek látta az időt az én menesztésemre. Végre találtak igent mondó jelöltet is, Lovász Attilát.

- Hogyan történt a leváltásod?

- Német precizitással és lelketlenséggel. Nem a tényt fájlalom, hiszen néhány hónap híján nyolc évig át álltam a lap élén, s ez igen hosszú idő, természetes tehát, ha a korlátlan hatalomhoz jutó tulajdonos új főszerkesztőt akart. Hanem a mód. 1998. január 7-én behívattak az Igazgatótanács ülésére, amelyen az "Egyebek" napirendi pontban odavetette Tóth János, hogy úgy döntöttek, hogy leváltanak. Kétféle ajánlatot tett. Ha önként lemondok, tisztességes havi honoráriumért az Új Szó főmunkatársa lehetek, ha nem, akkor a Dunaszerdahelyi járás regionális tudósító állását kínálják fel nekem. Azonnali választ kértek tőlem, aztán Slezákné javas la tára mégiscsak kegyeskedtek egy nap gondolkodási időt adni. Valamiképpen megtudakolta a hírt Martin Lengyel, aki telefonon interjút készített velem a Twist Rá dióban. Percek múlva hívott Pavol Minárik, aki a Pravdába hívott és Karol Ježík - drága barátom már meghalt, méghozzá ugyancsak rejtélyes körülmények között -, ő pedig a Smebe invitált. Még aznap este Barak László jött el Somorjára, s azt javasolta, legyek a Katedra főszerkesztője és a Csallóköz főmunkatársa. Az ő segítsége és szlovák kollégáim gondoskodása leírhatatlan erkölcsi támogatást jelentett számomra azokban a nem könnyű órákban. Végül aztán nem fogadtam el Tóth Jánosék egyik ajánlatát sem, mire pillanatok alatt felmondtak nekem. Én pedig 1998 januárja óta újságírói pályafutásom számomra legizgalmasabb napjait élem, hiszen a Nép szabadságban, a Pravdában és a Csallóközben is kiváló publicisták társaságában kell helyt állnom. A korábban ugyancsak tartalmas Katedrából pedig talán sikerült szakmai és grafikai szempontból is még vonzóbb folyóiratot formálnunk. Ezek a lapok azóta szinte minden nap újabb és újabb kihívást jelentenek számomra, úgy hogy bízvást elmondhatom: 54 évesen is mozgalmas és semmiképpen sem céltalan az életem