Az 1999. szeptember 1-jével életbe lépett 1999. évi 184. számú ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelvek hivatali használatára azokon a szlovákiai településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság részaránya eléri a 20%-ot. A törvény az MKP által kidolgozott, de a parlamentben elutasított tervezetnél jóval korlátozottabb mértékben és sokkal kevesebb színtéren (lényegében csak a közigazgatásban) írja elő a kisebbségi nyelvek használatát; az eddig érvényes szabályozással szemben elő re lépést jelent viszont az, hogy a szóbeli kommunikáción túl a kisebbségi nyelvek írásbeli használatával is számol (l. Driessen megjelenés alatt; Lanstyák 1999).

A hivatalokkal, ezen belül pedig az államigazgatási szervekkel való érintkezésben a magyar nyelv írásban legalább fél évszázada csak korlátozottan volt használatos (vö. Gyönyör 1987, 1989; Lanstyák 1991), s ezért nyelvünk szlovákiai változataiból hiányzik számos regiszter, ezen belül pedig főleg az illető szakterületek terminológiája. A szóbeli hivatali nyelvhasználatban emiatt általánossá vált a "kevertnyelvűség", főként a szlovák, ill. szlovák eredetű szakszavaknak a magyar alapszövegbe való beépítése (kódváltás, ill. közvetlen kölcsönzés útján), az írott szövegekre pedig a szlovák mintára kialakult tükörszavak, tükörkifejezések és jelentéskölcsönzéses formák alkalmazása (vagyis a közvetett kölcsönzés) volt jellemző, s ez a helyzet ma is.

Nyelvművelésünk eddigi történetét áttekintve megállapíthatjuk, hogy nyelv művelőink általában elmarasztalóan szóltak a magyar nyelvű hivatali, közéleti és más (szak)szövegek minőségéről, a helyzet javítására azonban nem születtek átfogó ja vaslatok. Ennek alighanem az az oka, hogy a problémát egyszerű fordítási kérdés ként kezelték. Például Hubik István (1987:238) szerint az ún. könyv alatti fordítások színvonalának emelése végett "a legegyszerűbb megoldás az, ha teljes egészében avatott kezekbe kerül át az egész ügy", vagyis ha az ilyen feladatokkal csakis hivatásos fordítókat bíznak meg. Jakab István (1983:244) pedig a Csemadok KB nyelvi szakbizottságának terminológiai munkacsoportját jelölte meg olyan testületként, melynek "az a feladata, hogy a szlovák közéleti és szakmai terminusok magyarra fordítását egységesítse". A "magyarra fordítás" számukra a magyarországi terminológia alkalmazását jelentette; Jakab István szerint például "a fogalmaknak nem szolgai fordítással kell magyar nevet adni, hanem a már létező magyar2 megfelelő megkeresésével" (1993/1998:32).

Amint azonban alább részletesebben is kifejtjük, ez a probléma nem oldható meg a magyarországi szakterminológia egyszerű átvételével és elterjesztésével (bár ez sem volna kis feladat, hiszen a magyarországi szakterminológiát még a szlovákiai magyar szakemberek zöme sem ismeri, mivel felsőfokú tanulmányaikat nem Magyarországon végezték), mégpedig a részben eltérő reáliák, valamint a magyarországi és a szlovákiai szakszövegek stílusbeli-megfogalmazásbeli különbségei miatt. Annak eldöntéséhez pedig, hogy mely magyarországi terminusok alkalmazhatók szlovákiai kontextusban, s melyek nem, hosszadalmas előkészítő munkálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség.

A cél tehát az, hogy ezeket a hiányzó szaknyelveket létrehozzuk; továbbá meg kell oldani, hogy a szlovákiai magyar hivatalnokok (valamint a nyelvhasználati jogukkal élni kívánó szlovákiai magyar ügyfelek) használni is tudják őket. Vagyis szó jegyzékeket, mintaszövegeket tartalmazó kiadványokat (ún. példatárakat) kell megjelentetni3, s ezeket eljuttatni a hivatalokba, valamint más érdeklődőkhöz. A két fő terület, melynek szlovákiai magyar terminológiáját ki kell alakítani, a közigazgatási és a jogi szaknyelv, de számos más szakterület is érintve van (közgazdaság, tűz oltóság, oktatás stb.).

Írásunk egyik célja, hogy világossá tegye: a szakterminológia kialakítása, kodifikálása és elterjesztése, valamint az országos hatókörű dokumentumok (törvények, általános érvényű rendeletek, az állampolgároknak szóló közérdekű tájékoztató szövegek) és típusfeliratok magyar változatának elkészítése egyetlen központban szak emberek közreműködésével kell, hogy történjék (a központ működésére vonatkozó tervezetet l. alább). A kisebbségi nyelvhasználati törvény nem rendelkezik arról, kik készítsék el a kisebbségi nyelvű beadványoknak szlovák, illetve a hivatal eredetileg szlovák nyelvű válaszának, esetleg határozatának kisebbségi nyelvű fordítását. Úgy tűnik azonban, hogy az államigazgatás a kérdést helyi szinten kívánja megoldani, erre utal a törvény végrehajtásával kapcsolatban kiadott belügyminisztériumi irány elvek (1999.9.9) idevonatkozó pontja, melyben a BM illetékes osztálya a kerületi, illetve járási hivataloknak feladatul adja, hogy a törvény által érintett településeken működő hivatalok számára megfelelő képesítéssel rendelkező, az illető kisebbségi nyelveket bíró szakfordítókat biztosítsanak.

Ha a fordítások valóban helyi szinten készülnének, nagy valószínűséggel gyönge minőségű, interlineáris fordítások tömege jön ne létre, tele alkalmi megoldásokkal4; ezenkívül zavaró regionális különbségek is kialakul hatnának. Az emiatt lét re jö vő nyelvi bizonytalanságot elkerülendő nyilván mi magyarok is a szövegek szlovák változatát olvasnánk, mert az lenne az egyértelmű (és persze hiteles) változat - ami konzerválná a jelenlegi állapotot. Ezzel pedig még inkább fölöslegesnek bizonyulna a hivatalok többletmunkája (és főleg a fordításokkal kapcsolatos többletkiadásaik), s félő, hogy az egész kisebbségi nyelvtörvény diszkreditálódna.

De még ha idővel létrejönne is spontán módon egyfajta egységesülés a terminológiában, ez a folyamat a megfelelő magyarországi nyelvváltozatoktól való további távolodáshoz vezetne, ami az illető területeken megértési nehézségeket idézhetne elő a magyar-magyar kommunikációban.

A nyelvtervezés néhány elvi és gyakorlati kérdése

Még meg sem született a kisebbségi nyelvtörvény, s máris gondokat okozott a korábbi, korlátozott kétnyelvűségnek egyetlen szűk területen (l. kétnyelvű iskolai dokumentáció) történő visszaállítása is. A különféle iskolai dokumentumok magyar szövegezésével kapcsolatban ugyanazok a problémák merülnek föl, mint általában a szakterminológiával kapcsolatban, ezért ez a viszonylag szűk terület alkalmasnak látszik a probléma fölvezetésére. Mielőtt azonban ezt megtennénk, szükségesnek látszik két fogalomnak, a "nyelvtervezés"-nek és a "standard"-nak a tisztázása, ill. a "nyelvtervezés"-nek a "nyelvművelés"-től való elhatárolása.

A nyelvtervezés a nyelv változásába való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor "fejlesztésére"). Ha a nyelvtervezés magát a nyelvet, annak rend szerét vagy szókészletét "veszi célba", korpusztervezésről beszélünk; korpusz tervezési tevékenység például új szakszavak - vagy akár egész regiszterek - létrehozása és elterjesztése. Ha a nyelvtervezés az egy országban kisebb államigazgatási egységben használt nyelvek, ill. nyelvváltozatok egymáshoz való viszonyának és használati körének szabályozására irányul, státustervezésről van szó; státustervezési lépés volt pl. Szlovákiában a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása.

A nyelvművelést ezzel szemben olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amely az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a szabályozására irányul, a társadalmi elvárásoknak megfelelően. Mint ilyen, a nyelv művelés esetleg a nyelvtervezés kivitelezési fázisában tehet szert jelentőségre, amikor a nyelvtervezés által a standardban kívánatosnak tekintett formákat a nyelv művelés a maga eszközeivel terjesztheti a beszélők körében.5

Standardnak a magyar nyelv azon társadalmi dialektusát nevezzük, amely elsősorban a nyilvános érintkezés eszköze (oktatás, hivatali élet, tömegtájékoztató esz közök stb.), s bár van élőszóbeli változata is, használata mégis főként az írásbeliséghez kötődik. Más dialektusoktól eltérően társadalmi és regionális korlátozás nélküli: az illető nyelv anyanyelvi beszélőinek jelentős része társadalmi státusától, műveltségétől, életkorától és lakhelyétől stb. függetlenül nagymértékben azonosul ve le, magáénak tartja mint anyanyelvének egyfajta "reprezentánsát". Sokan emellett beszédtevékenységük mintájának, modelljének is tekintik, attól függetlenül, hogy aktívan birtokolják-e vagy sem. Bár a standard elvileg az egész nyelvközösségé, a nyelvileg iskolázottabb, műveltebb rétegek rendszerint más beszélői csoportoknál mégis nagyobb arányban, ill. több funkcióban használják. A standard további jellem ző jegye, hogy normája tudatos beavatkozások nyomát viseli magán és kodifikált, azaz nyelvtanok, szótárak, helyesírási és nyelvhelyességi kézikönyvek rögzítik, ennek köszönhetően pedig más dialektusoknál többnyire egységesebb (Lanstyák-Szabómihály 1994/1998:211).

A szlovákiai magyar nyelvművelés és nyelvtervezés hagyományos alapelve szerint egyetlen magyar nyelv van, melynek így felfogott standard változata a lehető legnagyobb mértékben egységes kell, hogy legyen és maradjon országhatároktól függetlenül (l. Jakab 1983:180). Ez a szlovákiai magyar standard nyelvhasználatnak a magyar országihoz való minél teljesebb alkalmazkodását jelentené. A gyakorlatban azonban ez nem lehetséges a két ország intézményrendszere közötti különbségek miatt.

Így a magyarországi és a szlovákiai oktatási rendszer is számos részletében el tér egymástól, jóllehet az oktatással kapcsolatos fogalmak szlovák és magyar megnevezése sok esetben viszonylag egyértelműen megfeleltethető egymással. Ám a magyarországi szavak, kifejezések mégsem vehetők át minden esetben, mivel a meg nevezések egymáshoz képest más-más logikát követhetnek Magyarországon, ill. Szlovákiában. Egy banális példa: az osztályzatok megnevezése nyilván nem vehető át Magyarországról, hiszen ott pl. a "jó" a második legjobb jegy, míg a szlovákban a "dobrý" (alapjelentése 'jó') a közepes. Furcsa lenne, ha egy kétnyelvű bizonyítvány magyar nyelvű rovatában a "jó" a kettest jelölné, a szlovák rubrikában pedig a "dobrý" a hármast.

Az ismertetett példa valóban triviális, hiszen ez esetben teljesen egyértelmű, hogy a magyarországi megnevezések nem alkalmazhatók, mégis érzékelteti a probléma lényegét. Sok esetben nagyon jól meg kell fontolni, átvehetők-e a magyar országi elnevezések, s mikor kell létrehozni a szlovák megnevezések alapján külön szlovákiai magyar kifejezéseket, s ez utóbbiak mikor kell, hogy pontos tükörfordítások legyenek, s mikor lehetnek a szlovák eredetinek szabadabb, magyarosabb megfelelői.

Ugyanakkor az egyes szavakat, kifejezéseket nem szabad elszigetelten vizsgálni és megítélni, mindig figyelembe kell venni, milyen "rendszerbe" tartoznak, és milyen szövegtípusokban, illetve konkrét dokumentumokban fordulnak még elő. Az iskolai bizonyítvány adatainak (az érdemjegyeknek) azonosaknak kell lenniük azokkal, melyek a tanuló ún. törzslapjá-n szerepelnek (mivel a bizonyítvány lényegében ennek a kivonata). A bizonyítványokon tehát feltüntetik a megfelelő törzslapszám-ot; ennek szlovák elnevezése: číslo v triednom výkaze. Mit érünk el azonban azzal, ha a magyarországi szakszót (törzslapszám) csak a bizonyítványokon használjuk, a Triedny výkaz-t meg Osztálynapló-nak fordítjuk, amelyben sehol sem fordul elő a törzslap szó? (Legalábbis így járt el az a hivatalos fordító, aki a szóban forgó dokumentumokat most magyarra fordította.)

Az egyes terminusok közötti összefüggések feltárásának szükségességét egy másik példán mutathatjuk be. A szlovák rodné číslo magyar(országi) megfelelője Jakab István (1987:10) szerint a személyi szám. A magyarországi személyi igazolványok betétlapján azonban jelenleg a személyazonosító jel megnevezés szerepel. Egy adott személy születési adataira utaló számsor hivatalos neve Magyarországon 1998 óta a személyazonosító jel, a személyi szám ma legfeljebb a nem hivatalos, rövidsége folytán a mindennapos érintkezésben használt változatnak tekinthető. A magyarországi állampolgárok azonosítására egyéb számsorok is szolgálnak: így minden adófizetőnek van adóazonosító jel-e, valamint társadalombiztosítási azonosító jele (röviden TAJ-számnak is nevezik). Ez utóbbiról az Országos Egészségbiztosítási Pénztár "Hatósági bizonyítvány"-t állít ki (ezt nevezik a mindennapi nyelvhasználatban tb-kártyá-nak), funkciója lényegében ugyanaz, mint nálunk az egészségbiztosítók által kiadott igazolványé (Preukaz poistenca). Magyarországon tehát a személyazonosító jel, az adóazonosító jel és a társadalombiztosítási azonosító jel rendszert alkot, nálunk e három közül csak az elsőnek és az utolsónak van párja: a rodné číslo és a číslo poistenca. Ha következetesek kívánunk lenni (már ami a magyarországi szóhasználat átvételét illeti), akkor az írásos dokumentumokban a személyazonosító jel, illetve a társadalombiztosítási azonosító jel kifejezéseket kellene alkalmaznunk; a kérdés eldöntéséhez azonban figyelembe kellene vennünk legalább az alábbi tényeket: a) e kifejezések és szlovák párjuk között semmiféle hasonlóság nincs (egészen más a motivációjuk); b) mint fentebb említettük, Magyarországon a szóbeli érintkezésben a hivatalostól eltérő megnevezéseket használnak; c) a szlovákiai magyarok mindennapi szóhasználatában a születési szám kifejezés mondható általánosnak, a központi sajtó - éppen Jakab István nyomán - a személyi szám-ot használja, ami viszont Magyarországon már nem tekinthető hivatalosnak; d) Magyarországon (adatvédelmi okokból) az ún. személyazonosító jelet igen korlátozott körben használják (sokkal nagyobb jelentősége van a másik két számnak), nálunk viszont az ún. rodné číslo szinte minden személyes jellegű iraton megtalálható; e) a szlovákban létezik az osobné číslo kifejezés, ennek magyarországi megfelelője a törzsszám. Felmerül tehát a kérdés: ennyi eltérő megnevezés között hogyan tud a szlovákiai magyar állampolgár eligazodni?

Példáinkból látjuk: szükség van azon kritériumok összeállítására, melyeknek segítségével a hasonló - és ennél még bonyolultabb esetekben - felelősséggel el dönthetjük, a kínálkozó eljárások közül melyiket alkalmazzuk. A legmegfelelőbb el járás kiválasztása minden egyes szó esetében nem egyszerűen a nyelvészek "intellektuális gyönyörködtetésére" kitalált álprobléma, hanem egyes esetekben messzemenő következményei lehetnek.

Az eddigi kodifikációs gyakorlat6 alapján úgy látjuk, hogy legalább a következő lehetőségek közül kell választani:

1. a magyarországi terminusok változatlan átvétele (pl. természetes személy, szlovákul fyzická osoba, azaz szó szerint "fizikai személy");

2. a magyarországi terminusok némileg módosított átvétele (pl. közegészségügyi állomás, szlovákul hygienická stanica, azaz "higiéniai állomás", Magyarországon közegészség- és járványügyi állomás);

3. sajátos szlovákiai magyar terminusok létrehozása mind a magyarországi, mind a szlovák megnevezések figyelembevételével (pl. munkaügyi hivatal, szlovákul úrad práce, azaz "munkahivatal", Magyarországon munkaügyi központ);

4. a szlovák terminusok tükörfordítása némi módosítással (pl. tanulmányi könyvecske, szlovákul žiacka knižka, azaz "tanulói könyvecske", Magyarországon ellen őrző könyv);

5. sajátos, mind a szlováktól, mind a magyarországi magyartól független szlovákiai magyar terminusok létrehozása (pl. szakosító iskola; szlovákul nadstavbová škola, szó szerint "felépítményi iskola", Magyarországon újabban post secondary képzés);

6. a szlovák terminusok alapján tükörfordítások létrehozása a magyarországi terminusokra való tekintet nélkül (pl. szaktanintézet; szlovákul odborné učilište, Ma gyarországon szakmunkásképző).7

Ami a fent említett kritériumrendszert illeti, ennek kimunkálása nyilván hosszadalmas feladat lesz, a jelenlegi gyakorlat alapján azonban legalább egy igen fontos problémára érdemes felhívni a figyelmet.

A szlovákiai magyar nyelvhasználatban - amint már arról szóltunk - szlovák hatásra kialakult és közhasználatúvá vált néhány olyan, a közmagyarban ismeretlen vagy más jelentésű kifejezés, amely rendelkezik a standard fönt említett ismérveivel, sőt egy részük ellen még nyelvművelőink sem emeltek kifogást. Egy csoportjuk csak szlovákiai magyar formájában használatos, a másik csoport esetében a sajtó ezeket és magyarországi megfelelőiket fölváltva használja. Az első csoportba tartoznak például: alapiskola, községi/városi hivatal, munkahivatal/munkaügyi hivatal, (áru) minőségi bizonylat(a), építési takarékpénztár stb. Az ezek által jelölt intézmény vagy fogalom Magyarországon is létezik (általános iskola, polgármesteri hivatal, munkaügyi központ, minőségi tanúsítvány, lakás-takarékpénztár), magyarországi meg felelőik mégsem használatosak nálunk. Ennek oka részben a magyarországi környezethez kapcsolódó konnotáció (pl. az általános iskola esetében), legtöbbször azonban arról van szó, hogy a szlovákiai magyar forma a szlovák tükörfordításaként alakult ki anélkül, hogy a beszélők ismerték volna az illető intézmény, fogalom magyarországi nevét.8 A föntebb említett második csoportba tartoznak például Monopólium ellenes/Monopolellenes Hivatal : Versenyhivatal, Legfelső Ellenőrzési Hivatal: Szám vevőszék, rendőrparancsnokság : rendőrkapitányság, hozzáadottérték-adó: általános forgalmi adó, (gépjárműveknél) műszaki ellenőrzés : műszaki vizsga, diák igazolvány : (diák)bérlet stb. Ezeket - mint már említettük - a sajtó felváltva használja.

El kell majd dönteni, kodifikáljuk-e a spontán módon kialakult tükörfordításos formákat, vagy a magyarországiakat részesítjük majd előnyben, ill. melyek lesznek esetleg azok a típusok vagy konkrét szavak, amelyeknél a szlovákiai forma mellett döntünk. Ehhez a kodifikáció elismert objektív kritériumaiból kell kiindulnunk, amelyek a következők: a) normativitás (tár sa dal mi elfogadottság); b) adekvátság (funkcionális elfogadhatóság); c) rend szerszerűség (nyelvi, nyelvrendszerbeli elfogadhatóság). A három kritérium egymástól függet len, de nem egyen rangú: amennyi ben ütközés van közöttük, elsőbbséget az elsőnek kell adni; utána következik a második, majd pedig a harmadik. (A kodifikáció objektív kritériumaira és azok sorrendjére l. Daneš 1979:85-9, 1986:226-9, ezek magyar helyzetre való alkalmazására l. Lanstyák 1996/1998.)9

Szlovákiai magyar viszonylatban épp a harmadik, a rendszerszerűség a legkevésbé problematikus, hiszen a szlovák modellt "szolgaian" követő, éppúgy, mint az ettől többé-kevésbé eltérő vagy akár teljesen független közvetett kölcsönszavak és -kifejezések - talán egy-két kivételtől eltekintve - a magyar nyelv szóalkotási és szókapcsolási szabályainak megfelelően jöttek létre. A másik két kritérium, az adekvátság és a normativitás alkalmazásához szükség van annak eldöntésére, melyik közösséget vesszük alapul: a szlovákiai magyar beszélőközösséget-e vagy pedig az egész magyar nyelvközösséget.

Ha a szlovákiai magyar beszélőközösségből indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy a központi sajtóban használt, sajátosan szlovákiai magyar szókészleti elemek az adekvátság kritériumának tökéletesen megfelelnek, mivel a (kétnyelvű) beszélők kommunikatív szükségleteit teljes mértékben kielégítik. Azáltal, hogy szerkezetileg és jelentéstani motiváltságukban a szlovák mintát követik, könnyen azonosíthatók, s így a nyelvi gazdaságosság követelményeinek jobban megfelnek, mint az eltérő szerkezetű, ill. motiváltságú magyarországi megfelelőik. Ezenkívül pontosabban és közvetlenebbül tükrözik a szlovákiai valóságot.10 Ami a normativitást illeti, azok a szavak és kifejezések, amelyeket a központi sajtó egyöntetűen használ (pl. az alapiskola és a többi föntebb felsorolt), e kritériumnak is eleget tesznek, hiszen közhasználatúak, s nincs is "vetélytársuk". A magyarországi formákkal felváltva használt szlovákiai magyar közvetett kölcsönszavak és -kifejezések is zömükben valószínűleg szintén normatívak, ezt azonban csak empirikus kutatásokkal lehet (és kell!) igazolni.

Amennyiben alapegységnek nem a szlovákiai magyar beszélőközösséget tekintjük, hanem az egész magyar nyelvközösséget, a sajátos szlovákiai magyar nyelvi fejlemények nem adekvátak, mivel nehezítik a magyar-magyar kommunikációt; a nyelvi gazdaságosság követelményeivel is ellentétesek, hiszen meglévő elemeket "helyettesítenek", s az egyetemes magyar formától eltérő motivációjuk miatt akadályozhatják az azzal való azonosítást.11 Ezek a szavak és kifejezések a normativitás kritériumának sem felelnek meg, hiszen a magyar anyanyelvű beszélőknek csak egy kis hányada ismeri őket (a szlovákiai magyarok).

Látjuk tehát, hogy ugyanazon objektív kritériumok alkalmazásával gyökeresen eltérő kodifikáció végezhető el attól függően, hogy melyik közösséget választjuk kiindulópontként - szakmailag mindkét eljárás egyformán jól megokolható. Ebből következően a kérdés eldöntéséhez tudományon kívüli szempontokat kell érvényesíteni.

A szlovákiai magyarok köztudomásúan a magyar nemzet részének tekintik magukat (ezt szociálpszichológiai és szociolingvisztikai kutatások többször is igazolták, l. pl. Výrost-Zeľová 1988:199-200; Zeľová 1992:156, 1994:28; Gereben 1998; Lanstyák, megjelenés alatt). Nem tudunk róla, hogy volna a szlovákiai magyarságnak olyan rétege, amely ezen változtatni kívánna (akik már nem vállalnak sors közösséget a magyarsággal, nem mint egy külön "szlovákiai magyar nemzet" tagjai teszik ezt, hanem a szlováksághoz asszimilálódnak). Mivel az anyanyelv a magyarok nemzeti azonosságtudatának központi eleme, a kodifikációnak ezt a tényt hangsúlyosan kell figyelembe vennie. Más nyelvközösségek tapasztalatai azt mutatják, hogy eltérő nemzeti identitástudat esetében az amúgy azonos nyelvet beszélők a legkisebb nyelvi eltéréseket is felhasználják sajátos azonosságtudatuk manifesztálására (a legújabb példák közül l. a ruszinok és a bosnyákok igyekezetét saját nyelv kodifikálására), másfelől viszont még a kölcsönös érthetőséget nagymértékben gátló nyelvi különbségek sem akadályai annak, hogy a beszélők ugyanazon nyelvközösség tagjainak tekintsék magukat, ha azonos az etnikai azonosságtudatuk (l. az arab vagy a kínai nyelv példáját; a kérdés bővebb kifejtésére l. Lanstyák 1998b; a német helyzetre nézve l. még Polenz 1990).

Mindezekből következően az a természetes, ha a szlovákiai magyar kodifikáció alapvetően a meglévő nyelvi különbségek tompítására törekszik. Ennek a törekvésnek azonban határt szabnak különböző gyakorlati tényezők és megfontolások. Ezek közül föntebb már említettünk az eltérő reáliákat és intézményrendszert (és az ahhoz kapcsolódó fogalomrendszert). Ennél nagyobb horderejű azonban az a tény, hogy a szlovákiai magyarok jóval többet kommunikálnak egymással, mint más magyarokkal, s így a normativitás alapjául az egész magyar nyelvközösséget tekinteni bizonyos esetekben célszerűtlen eljárás. Ezért azokat a szókészleti elemeket, amelyek a standard jellegű szlovákiai magyar nyelvhasználatban meghonosodtak, általánosak, s magyarországi megfelelőjük nem használatos, indokoltnak látszik kodifikálni; az egyetemes magyar forma erőltetése itt aligha vezetne eredményre. Azokban az esetekben viszont, amikor mind a szlovákiai magyar, mind az egyetemes magyar szó, ill. kifejezés használatos a standard jellegű szövegekben, megfontolandó a közmagyar forma egyedüliként való kodifikálásának lehetősége.

Ami pedig azokat a szókészleti elemeket illeti, amelyeket a szlovákiai magyar standard funkcionális hatókörének a kisebbségi nyelvtörvény jóvoltából bekövetkező kiterjesztése következtében kell majd a közeljövőben létrehozni, amelyek tehát még Szlovákiában nem használatosak (és így a szlovákiai magyar beszélőközösség körében nem normatívak), ezeknél értelemszerűen az adekvátság szempontja kerül előtérbe. Ennek kapcsán ésszerű figyelembe venni a célszemélyek körét: a szlovák állampolgároknak szánt szövegek (iskolai bizonyítványok, határozatok, értesítések stb.) esetében nem indokolt 14 milliónyi magyarban gondolkodni, inkább arra kell törekedni, hogy ezek a szlovákiai magyarságot tekintve feleljenek meg az adekvátság követelményének. További - eddig csak éppen érintett - szempont a kölcsönös fordíthatóság kérdése: a létrehozandó magyar szövegek döntő többsége nem önálló, hanem ún. metaszöveg lesz, mégpedig adott szlovák dokumentumok fordítása. Ez azt jelenti, hogy a magyar szöveg szerkezetében és stílusában is óhatatlanul magán kell, hogy viselje az eredeti bizonyos jellegzetességeit. S minél kevésbé összefüggő, hanem ellenkezőleg inkább felsorolásszerű egy szöveg (a szlovák iratokra általában ez a jellemző), annál kevésbé lehet érvényesíteni a szövegszintű kiegyenlítés módszerét, mivel a fordítás valójában a lexémák szintjére korlátozódik.

Ma még nem lehet pontosan felmérni, hogy a fentebb említett eljárások milyen arányban fognak érvényesülni a nyelvtervezés során; az eddigi tapasztalatok alapján azonban úgy tűnik, hogy alapvető (és számarányában is a legjelentősebb) az első lesz: vagyis a kodifikáció elsősorban a magyarországi terminológia átvételét jelenti majd, ehhez képest másodlagos, jóval kevesebb kifejezést érintő lesz a sajátos szlovákiai magyar szakkifejezések kodifikálása.

A Nyelvtervező, tanácsadó és fordítóiroda tevékenysége (vázlat)12

Amint a tervezett iroda neve is mutatja, tevékenysége három fő területre terjedne ki: 1. nyelvtervezés, 2. nyelvi tanácsadás, 3. fordítás. A nyelviroda működésének első időszakában központi jelentősége lenne a nyelvtervezésnek; egy-két év után a fordítások elkészítése, valamint a nyelvi tanácsadás kerülne előtérbe, bár korrekciós, ill. bővítő, differenciáló nyelvtervező munkálatokra folyamatosan szükség lenne.

A nyelviroda fő állású alkalmazottai - az adminisztratív erőket nem tekintve - jórészt szakfordítók volnának; övék lenne a fő szerep nemcsak a fordítások elkészítésében, hanem - némileg szokatlan módon - a nyelvi tanácsadásban is. Kellő szakmai felügyelet mellett a fordítók is alkalmasak lehetnének, ill. fokozatosan alkalmassá válhatnának a nyelvtervezéssel kapcsolatos előkészítő munkálatok elvégzésére. Előnye ennek a megoldásnak, hogy e tevékenység során a fordítók olyan értékes tapasztalatokra tennének szert, amelyek nagyban segítségükre lennének tulajdonképpeni munkájukban, a különféle fordítások elkészítésében is.

Nyelvtervezés

A nyelvtervező munka első szakaszában a fordítók összegyűjtenék az összes szlovák szövegtípust, melynek fordítására a kisebbségi nyelvtörvény alapján szükség lesz. Az ezekben található szakszavakból és szakkifejezésekből számítógépes adatbázist létesítenének, de természetesen a megszövegezés grammatikai sajátságait sem hagynák figyelmen kívül. A munka második fázisában a fordítók magyar országi kiszállások során az adott területekről magyarországi szakszövegeket gyűjtenének, s egyben fölvennék a kapcsolatot az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel. A munka harmadik szakaszában a szlovák és a magyar szövegek összevetésével tisztáznák a szlovák és a (magyarországi) magyar műszavak és kifejezések ekvivalenciaviszonyait; e munka eredményei máris egy (sőt: több - bár hiányos) szakszójegyzékként épülnének be az említett adatbázisba. Külön adatbázis készülne azokról a terminusokról, amelyeknél vagy nem sikerült megtalálni a magyarországi megfelelőt, vagy pedig a fordítók nem biztosak abban, hogy a magyar országi terminus szlovákiai magyar viszonylatban is alkalmazható. Ezután - negyedik lépésként - a nyelviroda vagy a fölöttes szerve szerződést kötne az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel, melynek alapján azok a fordítókkal együtt működve megpróbálnák tisztázni a fölmerült problémákat.

A fordítók által kidolgozott anyagot (melynek egyaránt részei a megoldott problémák és a megoldatlanul maradottak) egy, legalább három nyelvészből álló reprezentatív testület nyelvi szempontból ellenőrizné, s döntést hozna a fönnmaradó kérdésekben, az érintett szakterületek szakembereinek további közreműködésével. Ennek eredményeként létrejönne az illető szakterületek kodifikációja, amely a hatodik, implementációs szakaszban szakszójegyzékekben és legalább egy, minta szövegeket tartalmazó kötetben (példatár) öltene testet. A szójegyzékeket (melyek nek anyaga a leendő szlovák-magyar, ill. magyar-szlovák nagyszótárakba is beépül ne), valamint a példatárat minden olyan szerv, testület és természetes személy meg kapná, amelynek szüksége lehet rá (vagyis amelynek a nyelvtörvényből következően kötelessége magyar nyelvű fordítások elkészítése). Ezenkívül e kötetek be kerülnének a kereskedelmi forgalomba is.

Nyelvi tanácsadás

A nyelviroda másik feladata a későbbiekben a nyelvi tanácsadás volna, amely azon kívül, hogy helyi szinten segítené a közintézmények dolgozóit a kétnyelvűség gyakorlati megvalósításában, a kodifikáció elterjesztését, közismertté tételét is szolgálná. Ennek részeként munkaidőben egy állandó telefonos közönségszolgálat működne, munkaidőn kívül pedig üzenetrögzítő rögzítené a hívásokat. Bárkinek lehetősége volna fölhívni e közönségszolgálatot és nyelvi, terminológiai kérdésekben tanácsot kérni. Ha a szolgálatot teljesítő fordítók ismernék a választ, azonnal megadnák, ha nem, a kérdést jegyeznék és továbbítanák olyan szakembereknek, akik ismerik az adott szakterületet (ha nem szakterminológiai kérdésről van szó, akkor nyelvész szakemberekhez fordulnának), s a hívónak később levélben válaszolnának. A közönségszolgálat nemcsak a nagyközönség tájékoztatását szolgálná, hanem fontos szerepe volna a folyamatos nyelvtervezésben is: a fordítók jegyeznék a kérdéseket és beépítenék őket adatbázisukba, amely így folyamatosan gazdagodna, differenciálódna.13

Fordítás

A nyelviroda harmadik feladata a fordítás volna: az országos érvényű dokumentumok magyar fordításának az elkészítése. Nagyon fontos, hogy Somorjától Nagykaposig ugyanaz a kodifikáció érvényesüljön a magyar nyelvű szövegekben, s ne jöjjön létre fölösleges zavar, ill. nyelvi különfejlődés. A fordítások központi elkészítése továbbá tehermentesítené a helyi és járási szerveket, amelyekre a kisebbségi nyelvtörvény amúgy is többletfeladatokat róna, hiszen a helyi és regionális érdekű fordításokat nekik kellene majd elkészíteniük (már ahol egyáltalán képesek rá önerőből). Abban, hogy erre képessé váljanak, nagyon fontos szerepe lenne az említett, központilag elkészített szakszójegyzékeknek és a mintaszövegeket tartalmazó példatárnak, valamint a nyelvi közönségszolgálatnak.

A központi nyelvirodát olyan jogosítványokkal is föl kellene ruházni, melyek lehetővé tennék számára, hogy a regionális vagy helyi szinten készülő fordítások színvonalát ellenőrizze, ill. a nyelviroda jóváhagyásához legyen szükség ahhoz, hogy bizonyos típusú fordítások publikusak lehessenek. Ennek hiányában ugyanis nem volna garancia arra, hogy a regionális és helyi szinten készülő fordítások valóban követni fogják a kodifikációt.

A nyelviroda szerkezeti felépítése és működtetése

Figyelembe véve az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvénytervezet idevágó rendelkezéseit (a hivatali nyelvhasználat kétnyelvűsége azokon a településeken érvényesül, ahol a kisebbségi lakosság arányszáma 20%), a nyelviroda szak mai tevékenysége a magyar, a ruszin (ukrán) és a roma nyelvekhez kapcsolódna. (A nyelviroda működésének ruszin és roma vonatkozásairól az illető kisebbségek szak emberei külön tervezetet készítenek.) A nyelviroda működésének első, feltételezett átmeneti szakaszában (l. föntebb) mindegyik nyelvvel két-két szakember foglalkozna. A magyar és a ruszin (ukrán) nyelv esetében ezek fordítók volnának; a roma nyelv helyzete meglehetősen eltérő, ezért valószínű, hogy itt más megoldásokat kell alkalmazni. Az adminisztratív teendők ellátásával és a szervezéssel két személy foglalkozna. A munkába bekapcsolódó további szakemberek (nyelvészek, valamint az egyes szakterületek művelői) szerződéses alapon dolgoznának. A költségvetés kidolgozásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy e szakemberek egy része magyar, ill. ukrán állampolgár kell, hogy legyen.

Az iroda működéséhez természetesen szervesen hozzátartozik a megfelelő műszaki háttér (kézikönyvtár, számítógépek14, nyomtatók, telefon, telefax üzenetrögzítővel, fénymásoló). A munka kezdeti szakaszában számolni kell az iroda munkatársainak gyakori külföldi (Magyarország, Ukrajna) kiszállásaival.

A nyelviroda részletes koncepciójának kidolgozására csak a későbbiekben kerülhet sor, akkor, amikor ismeretesek lesznek az iroda működését meghatározó jogi és gazdasági feltételek. Az előkészítő munkálatokat azonban már most meg lehetne, ill. kellene indítani. Elvi síkon tisztázni kellene a kodifikálással kapcsolatos, föntebb tárgyalt problémákat, méghozzá a szlovákiai magyar társadalmi elit képviselőinek bevonásával. Az irodával kapcsolatos szervezési kérdések megoldásához pedig hasznos volna megismerni más országok példáját, ill. az első köztársaságbeli gyakorlatot.

Hivatkozások

Daneš, František 1979. Postoje a hodnotící kritéria při kodi fi ka ci. In: Ja ro slav Kuchař szerk., Aktuální otázky jazykové kultury v socialistické společnosti, 79-91. Praha: Academia.

Daneš, František 1986. Values and Attitudes in Language Stan dar dization. In: Chloupek, Jan és Nekvapil, Jiří szerk., Reader in Czech So cio linguistics, 206-245. Praha: Academia.

Dobos László 1996. Intézményesített anyanyelv-védelmet. Nyelvünk és Kultúránk, 94-95, 27-31.

Dobos László 1997. Anyanyelvünk védelme a Kárpát-medencében. A Duna Televízió Heti Hírmondó műsorának kerekasztal-beszélgetése Kassán. Nyelvünk és Kultúránk, 99, 16-25.

Driessen, Bart megjelenés alatt. A further step towards the European Union - a legal analysis of the 1999 Slovak law on the use of languages of national minorities.

Gereben Ferenc 1998. Anyanyelv és identitástudat kapcsolata a magyarpárú kétnye lvű ség helyzetében. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kár pát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre, 113-127.

Gyönyör József 1987. Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. In: Zalabai Zsigmond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 44-59. Bratislava: Madách. (2., bővített kiadás.)

Gyönyör József, 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Madách: Bratislava.

Hubik István 1987. A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái. In: Zalabai Zsig mond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 230-249. Bratislava: Madách (2., bővített kiadás).

Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava: Madách.

Jakab István 1987. Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava: Madách.

Jakab István 1993/1998. A szlovák hatás és a többi. (Nyelvünk területi változatainak s társadalmi használatuknak kérdései és kérdőjelei.) In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 25-33. Budapest: Osiris.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés - nyelvhelyesség. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kvarda József és Gyuricsek Piroska 1999. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához különös tekintettel az önkormányzatokra. Návod k praktickej realizácii zákona o používaní jazykov národnostných menšín s osobitným zreteľom na samosprávy. Šamorín: A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás-Združenie pre demokratickú a otvorenú spoločnosť-Association for Democratic and Open Society.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918-1991). In: Kontra Miklós szerk., Tanulmányok a határainkon túli két nyel vű ségről, 11-72. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Lanstyák István 1996/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli ma gyar nyelvhasználatról), 408-436. Budapest: Osiris.

Lanstyák István 1998a. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Duna szerdahely: Lilium Aurum. /Egyetemi Füzetek 1./

Lanstyák István 1998b. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára. In: Nyelvünkben - otthon, 158-172. Dunaszerdahely: Nap Kiadó.

Lanstyák István 1998c. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle 41/3-4, 107-115, 41/5-6-7, 152-163.

Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1/2, 75-83.

Lanstyák István, megjelenés alatt. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest: Osiris.

Lanstyák István, Simon Szabolcs és Szabómihály Gizella 1998. A magyar stan dard szlo vákiai vál to za tá nak szókincséről. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, 67-77. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó-A Magyar Köz tár sa ság Kulturális Intézete.

Lanstyák István és Szabómihály Gizella 1994/1998. Standard - köznyelv - nemzeti nyelv. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 211-216. Budapest: Osiris.

Lőrincze Lajos 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest: Magvető Kiadó.

NyKk. Grétsy László-Kovalovszky Miklós szerk., Nyelvművelő kézikönyv. I-II. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1980-1985.

Polenz, Peter von 1990. Nationale Varietäten der deutschen Sprache. Inter na tional Journal of the Sociology of Language, 83, 5-38.

Simon Szabolcs 1998. Nyelvi változók a szlovákiai magyar sajtóban. In: Sándor Klára szerk., Nyelvi változó - nyelvi változás, 123-139. Szeged: JGYTF Kiadó.

Výrost, Jozef és Zeľová, Alena 1988. Sociálno-psychologický vý skum národnostných vzťahov. Úvod do etnopsychológie. Bra tislava.

Zeľová, Alena 1992. The integration of the Hungarian minority in Slovakia - the language problem. In: Jana Plichtová szerk., Mino rities in Politics. Cultural and Lan guage Rights, 154-158. Bratislava: Czechoslovak Committee of the European Cultural Foundation.

Zeľová, Alena 1994. Maďarská menšina. Minoritné etnické spoločen stvá na Slovensku v procesoch spoločenských premien, 23-31. (Szerzők: Alena Zeľová, Viera Bačová, Slávka Hadu šovská, Mária Homišinová, Milan Olejník, Vladimír Paukovič, Štefan Šutaj, Jozef Vý rost.). Bratislava: Veda.

Jegyzetek