Bevezetés

A népszavazás intézménye ismeretlen volt 1989 előtt a keleti blokk országaiban. A kommunizmusban - a rezsim lényegéből következően - ez teljesen rendszeridegen elem volt. Így volt ez "természetesen" Csehszlovákiában is. Amikor azonban az ország fejlődése demokratikus irányt vett, alkotmányos rendszere is lényegesen megváltozott. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a modern demokráciák két fontos eleme - az önkormányzatiság és a jogállamiság keretei között kibontakozó civil kezdeményezések - lendületet kapjanak. Meg kellett azonban küzdeniük - s ez a küzdelem ma is tart - azzal a társadalmi közeggel, amely nacionalizmusával, erkölcsi relativizmusával és különösen autónómia-hiányával minden demokratikus törekvés esküdt ellensége. Az önkormányzatok a civil társadalmi kezdeményezések kel összefonódva vagy egyszerűen csak élve a közjogi autonómia számukra adott lehetőségeivel esetenként éppen a népszavazás eszközéhez folyamodtak identitásuk legitimizálása vagy alapvető politikai jogaik gyakorlásának biztosítása érdeké ben. A párkányi népszavazások erről is szólnak.

I. Népszavazás a város nevéről

1. Történelmi helységnevek alkonya

Az ismert 1989-es csehszlovákiai rendszerváltással és az önkormányzatiság megjelenésével számos új lehetőséget kaptak kézbe a helyi közösségek. Így több helyen is kezdeményezték az egykori helységnevek és utcanevek megváltoztatását vagy inkább a régiek visszaállítását, s ez a helyi közösségek identitásának rekonstruálási kísérleteként értelmezhető leginkább. E - főleg kisebbségi - közösségek önazonosságát ugyanis a háború utáni években az őket súlyosan érintő intézkedésekkel igyekezett a nacionalista csehszlovák kormányzat megtörni. Ezen intézkedések egyike a kisebbségek (esetünkben a magyar kisebbség) által lakott helységek megnevezéseinek önkényes - a legtöbb esetben semmilyen ésszerű indokkal alá nem támasztható - megváltoztatása volt. Erre 1948-ban került sor. A névváltoztatások ideológiai (kommunista vagy nacionalista) megfontolásból történtek. A "szent cél" nevében kiválasztott városok és községek ennek alapján a szlovák nemzeti mozgalom vagy a kommunista mozgalom vezéregyéniségeinek nevét kapták. Míg azonban az utóbbiakról elkeresztelt városok és községek szerte az országban megtalálhatók voltak, addig a szlovák nemzeti mozgalom jeles egyéniségeinek nevére kizárólag nemzetiségiek - főként magyarok - által lakott dél-szlovákiai városokat és községeket "kereszteltek" (Štúrovo - Párkány, Šafárikovo - Tornalja, Hurbanovo - Ógyalla, Kolárovo - Gúta stb.). Ezekhez természetesen semmi sem kötötte a névadókat. Ez a névadási gyakorlat egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy ily módon is előmozdítsák azt a nemzetállami törekvést, amelyet már az 1945-ös kassai kormányprogram megfogalmazott. Ennek szellemében hajtották végre a deportálásokat, a lakosságcserét, a reszlovakizációt, és ennek kísérőjelensége volt a már említett névadási gyakorlat is. "A történelem likvidálásának legjelentősebb hulláma a szlovakizálás ürügye révén zajlott. Nagyrészt nem a szlovák névalak megalkotásáról volt szó, hanem teljesen új név kitalálásáról, miközben a legbujább fantázia is teret kaphatott. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a tősgyökeres név a község vagy város szlovák mivoltát is garantálni fogja" - írta egy szlovák szerző 1991-ben. (lásd Gabriel Viktor: Aj názvy sú historickými pamiatkami [A nevek is történeti emlékek]. Kultúrny život, 1991. február 19.) A magyar lakosságnak a hontalanság éveiben, az elnemzetlenítési törekvések csapásai alatt kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy 1948-ban az önkényes névváltoztatások ellen tiltakozzon. Ahogyan ezt a szlovákiai magyarság egyik legismertebb történetírója, Janics Kálmán megfogalmazta: ".az 1948-as helységnévreformot csak az tette lehetővé, hogy előbb a nem szláv nyelven beszélő emberi lényeket 1945-ben törvényesen rabszolgákká deklarálták" (Janics Kálmán: Tudatmérgezés. Új Szó, 1992. március 25). Így ezeket gond nélkül keresztül lehetett vinni. A bolsevizmus éveiben pedig kinek jutott volna eszébe ilyesmivel magára vonni a pártszervek vagy a titkosrendőrség figyelmét?

2. Az első névvisszaállítások és a párkányi kezdeményezés

A régi (hagyományos) nevek visszaállítása már 1990-ben megkezdődött Csehszlovákiában, és különösebb gond nélkül zajlott azokon a helyeken, ahol a kommunista mozgalmi nevek kerültek a történelem süllyesztőjébe (lásd Gottwaldov - Zlín stb.). A nemzeti mozgalmi nevek esetében azonban az ilyen kísérletek kemény ellenállásba ütköztek. Az ellenzők saját identitásuk csorbítását, sőt az ország területi integritása elleni támadást látták az ilyen kísérletekben. "A szlovákiai városok és falvak magyar neveivel együtt ugyanis az első és második világháború igazságtalan eredményével - sőt Trianon érvénytelenítésével - kapcsolatos gondolatok látnak napvilágot." (Martin Hric, Národná obroda, 1991. szeptember 6.) Ennek ellenére azonban - kihasználva a forradalmi hevület kezdeti felhajtóerejét - néhány helységnek még 1990-ben sikerült kiharcolnia a névvisszaállítást (pl. Tornalja - Šafárikovo, Nagymegyer - Čalovo, Alistál - Hroboňovo stb.), mégpedig petíciós akciók nyomán. (Ezen névvisszaállítások idején még nem volt hatályos a 369/90. számú önkormányzati törvény, amely népszavazáshoz kötötte a névváltoztatási kérelmet.)

Párkányban 1991-ben határozta el a városi képviselő-testület, hogy kérelmezni fogja a Párkány név visszaállítását, mégpedig hivatalosan (azaz szlovák névváltozatban) "Parkan" formában. (A város neve előbb Parkáň, majd Parkan formában volt használatos az első Csehszlovák Köztársaság idején). A párkányi képviselő-testület 1991. szeptember 26-i ülésén döntött arról, hogy a névvisszaállítás kérdését népszavazás tárgyává teszi. Így természetesen kénytelen volt kitenni magát annak a veszélynek, hogy amennyiben a népszavazáson nem vesz részt a szavazásra jogosultak több mint 50%-a, akkor a helyi népszavazás nem lesz érvényes, s az egész kezdeményezés kútba esik. A politikai felelősséget pedig azok nyakába lehet varrni, akik a népszavazást kezdeményezték - esetünkben a Magyar Polgári Párt helyi csoportja nyakába. A testület e veszély ellenére vállalta az ügy népszavazáson való megmérettetését, mindannak ellenére, hogy a polgármester nem rajongott az ötletért, és a képviselők tisztában voltak azzal is, hogy a névviszzaállítás akkor sem lesz egyszerű, ha a népszavazás sikeres lesz, mert a szlovák nacionalista propaganda mindent meg fog tenni ellene. A város ugyanis a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom központi alakjának nevét viselte - ami az adott társadalmi közegben egyáltalán nem elhanyagolható körülmény. A névvisszaállítás helyességét Párkány esetében ugyanis sok esetben még azok is megkérdőjelezték, akik egyébként helynévtani szempontból azt indokoltnak látták.

"Ha visszatérnénk Štúrovoról Párkányra a Parkan névalakkal, ez nem a magyar, hanem a történelmi névhez való visszatérést jelentené. De hogy ebben a társadalmi és kulturális helyzetben helyes volna-e a Štúrovo nevet Parkan-ra cserélni - tekintettel Ľudovít Štúr személyiségére és a szlovák nemzet, valamint Szlovákia történetében játszott szerepére -, ez kérdéses." (Pravda, 1993. április 2.)

3. Az indoklás

A testület a névvisszaállítás indoklásában - igen körültekintően - az érvényes jogi normák betűjéhez ragaszkodva járt el. A Szlovák Köztársaság területi és közigazgatási felosztásáról szóló törvény alapján az indoklásban az alábbiak olvashatók: "Ľudovít Štúrt városunkhoz semmi sem köti. Ezért a Štúrovo névalakot nem tartjuk megfelelőnek és városunkra illeszthetőnek, különös tekintettel a város történelmi fejlődésére. (Az említett - 517/90. Tt. sz. - törvény 4. § 4. bekezdése szerint "nem megengedettek többek között a terület történelmi fejlődéséhez nem illeszkedő megnevezések.) Az indoklás a továbbiakban - egy kis civil kurázsival - kísérletet tesz a várható nacionalista kritika kivédésére: "Tudatosítjuk, hogy Ľudovít Štúr személyisége és életműve milyen nagy jelentőséggel bír a szlovákok számára. Ezt a helynévtani megoldást ennek fényében is eltúlzottnak és tévesnek tartjuk, és ennélfogva nem megfelelőnek a város és nem helyénvalónak Ľudovít Štúr személyét illetően. E tekintetben nevének legmegfelelőbb viselője talán szülőhelye, Uhrovec lenne." A továbbiakban az indoklás kimondja, hogy a "Parkan" (magyarul Párkány) meg ne vezést tekinti "egyedül helyénvalónak és helynévtani szempontból az idevonatkozó törvény betűjének és szellemének megfelelőnek". (Párkány és Vidéke, 1991. november.)

Mondani sem kell, hogy a népszavazás kiírásának jelentős sajtóvisszhangja volt, több oknál fogva is. Az ellenzők minden lehető és lehetetlen érvet felsorakoztattak, és persze igyekeztek lejáratni, megfélemlíteni, eltántorítani a szervezőket a népszavazástól.

Az ellenérvekből általában anyagi érvek és a nemzeti színezetű aggodalom szólt: arra mutattak rá, hogy a népszavazás és annak adminisztratív következményei igen költségesek, továbbá hogy a dél-szlovákiai magyarok ezzel elszigetelik magukat ahelyett, hogy integrálódnának, továbbá hogy ez hátrányosan érinti az ugyanitt kisebbségben élő szlovákokat, akik saját hazájukban kénytelenek tűrni ily módon az elmagyarosítást, arról nem is beszélve, hogy a magyarok ezekkel a kezdeménye zé sekkel megbolygatják az eddigi - nyugalmat biztosító - status quót, amivel az állam stabilitását veszélyeztetik stb. (A párkányi névvisszaállítási kísérlet mellett más városok és falvak is rendeztek népszavazást ez ügyben: Gúta - Kolárovo, Köbölkút - Gbelce, Tardoskedd - Tvrdošovce stb.) Az említett fóbiák mellett egészen egyedi megnyilatkozások is napvilágot láttak. A már említett Uhrovec község polgármestere 1991. november 13-án Párkány polgármesterének és képviselő-testületének címzett leveléből idézünk, amelynek szóhasználata már önmagában is sokatmondó: "Uhrovec község képviselő-testülete, a jeles szlovák, Ľudovít Štúr szülőhelye határozottan tiltakozik a város nevének megváltoztatása ellen. Amellett vagyunk, hogy Ľudovít Štúr neve továbbra is az Önök városához kapcsolódjon. Együtt élünk - szlovákok és magyar nemzetiségű polgárok - ezen a területen már hosszú évek óta és többé-kevésbé egyetértésben. Nem akarjuk, hogy a város- és utcanevekbe történő ilyen beavatkozások fölösleges nemzetiségi indulatokat vigyenek közénk."

Ezzel szemben az eredeti helységnevek visszaállítása mellett érvelők általában a történelmi igazságtételre és a polgári szempontokra helyezték a hangsúlyt. ".a második világháború befejezése után Dél-Szlovákia úgy vált szabad prédává, hogy nemcsak őslakosságától akartak erőszakos úton megszabadulni, hanem a történelmétől is. Ennek nyomait viselik a mai helységnevek is. Az eredendően nacionalista és történelemhamisító aktus jellegzetességeihez tartozott, hogy minden áron új neveket akartak produkálni, elfeledtetni Dél-Szlovákia magyar jellegét. A helységnevek mai használatát is a türelmetlenség, az elfogultság, az egyoldalúság és kizárólagosság béklyózza." (Fónod Zoltán: A táblaháború és környéke. Új Szó, 1993. szeptember 2.) A magyar politikai pártok helyi csoportjai felhívásukban, amelyet a népszavazás előtt bocsátottak ki, többek között ezt olvashatjuk: "Ezt a diktátumot (mármint az 1948-as önkényes névváltoztatást - H. Gy.) nem fogadhatjuk el, ha büszke és öntudatos polgárai vagyunk ennek a városnak."

4. A népszavazás eredménye

Ellentétben az 1998-as népszavazással, az államhatalom nem avatkozott be adminisztratív nyomásgyakorlással, informális úton azonban kísérletet tett a népszavazást kezdeményező önkormányzati képviselők megfélemlítésére, ez azonban végső soron hatástalannak bizonyult. Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy a népszavazásra 1991. november 17-én - a csehszlovákiai "bársonyos forradalom" második évfordulóján - került. sor.

A város 9594 szavazásra jogosult polgára közül 5185-en vettek részt a népszavazáson, azaz 54,04% - tehát a népszavazás érvényes volt. A résztvevők 87,10%-a szavazott igennel, azaz a "Parkan" név visszaállítása mellett, 12,16% pedig ez ellen foglalt állást. A maradék szavazat tartózkodás vagy érvénytelen volt.

A törvényi szabályozás értelmében a népszavazás eredményével alátámasztott kérelmet és indoklást a város az illetékes járási hivatalnak továbbította véleményezésre, ahonnan a belügyminisztérium helynévtani bizottsága elé került a javaslat.

5. A szakbizottság szakmai csődje

A minisztérium helynévtani bizottsága több mint fél évvel a népszavazás után tárgyalta a párkányi - és még néhány más város és község által benyújtott hasonló - kérelmet. A szakbizottság ülésén elhangzott "érvek" eklatáns módon bizonyították, hogy a bizottság - és állásfoglalása nyomán a kormányzat - nem volt képes felül emelkedni a már említett fóbiákon, de legjobb esetben is nem volt bátorsága meghozni egy olyan politikai döntést, amelyet minden - önmagát demokratikusnak nevező - kormánynak meg kellett volna hoznia, a legilletékesebbek, tehát az érintett város polgárainak többségi akaratából kiindulva.

A bizottság tagjai semmilyen releváns szakmai vagy jogi érvet nem tudtak felhozni, amely alapján a kérelmet elutasíthatták volna, mégis elutasító - mégpedig egyhangúlag elutasító - ajánlást fogalmaztak meg az ügyben a kormány felé. A bizottsági tagok bosszúról, reciprocitásról (Magyarország vonatkozásában), fölös le ges költségekről, a társadalom destabilizálásáról, presztízsről (!) beszéltek. A legfőbb érvük azonban az volt, hogy "az össztársadalmi érdeknek" ez esetben elsőbbséget kell élveznie a "helyi érdekkel" szemben. Jellemző volt a helyzetre, hogy a párkányi javaslattal kapcsolatos döntést az éppen hivatalban levő kormány elodázta, nem mervén azt felvállalni a választások előtt, így a döntés a következő - Mečiar által vezetett - kormányra maradt, amely aztán nem sokat teketóriázott az üggyel.

A párkányi önkormányzat éles hangú állásfoglalásban tiltakozott a bizottság döntése ellen. "Az össztársadalmi érdek nem hagyhatja figyelmen kívül a helyi érdeket, hanem abból kell, hogy kiinduljon - feltéve, ha a demokratikus polgári elvet tartjuk szem előtt. Egy demokratikus kormányzat számára elsősorban a demokratikus vívmányok és intézmények védelme kell legyen presztízskérdés, többek között a nép szavazás intézményének védelme, amely a népfelség megnyilvánulásának legautentikusabb formája. Az SZK Belügyminisztériuma Helynévtani Bizottsága állásfoglalásával meggátolni igyekszik jogaink érvényesítését, annak ellenére, hogy a törvények szabta követelményeknek teljes mértékben eleget tettünk." (Párkány és Vidéke, 1992. július-augusztus.)

Az új kormány 1992. július 28-án hozta meg elutasító döntését, amely tehát nem akceptálta a népszavazás eredményét. A kormánydöntés meglehetősen ellentmondásos volt, mivel a hét kérelemből kettőt jóváhagyott, ötöt viszont elutasított, mégpedig azonos közjogi és törvényességi feltételek teljesítése mellett. Az egész ügy jogfilozófiai ellentmondásosságáról nem is beszélve, miszerint kérdéses, hogy a helyi népszavazás eredményének ily módon való lesöprése milyen alkotmányossági kérdőjeleket vet fel. Ha ugyanis a törvény lehetővé teszi a helyi népszavazást mint a közvetlen demokrácia intézményét, akkor egy ilyen kormányzati döntés és az azt lehetővé tevő törvényi szabályozás hogyan állja meg a helyét a népfelség elvének alkotmányjogi imperativusa előtt. A döntést a belügyminiszter levélben indokolta. Indoklásában leírja, hogy "a község neve nemcsak a község polgárainak, esetleg a szűkebb régiónak az ügye, hanem a tágabb régió és az állam ügye is", továbbá hogy a kormány "nem helyezheti a helyi érdekeket az össztársadalmi, nemzetközi és állami érdekek fölé." (Párkány és Vidéke, 1992. október.) A képviselő-testület állásfoglalásban utasította el a belügyminiszter indoklását, illetve a kormány döntését: "Nézetünk az, hogy ez a döntés megerősítette azt az 1948-as értelmetlen cselekedetet, amellyel városunkat megfosztották több mint 400 éve viselt nevétől, mégpedig teljességgel megindokolhatatlan és semmi által nem igazolható totalitárius módon. Megdöbbentő számunkra, hogy egy ilyen állapot tartósítása a hely név tani bizottság, ill. a kormány számára 'össztársadalmi érdek', míg a város polgárai akaratának tiszteletben tartása. nem számít annak." (Párkány és Vidéke, 1992. november.) A kormánydöntés - bár igazából senkit sem lepett meg - felháborodást váltott ki a városban, és bizonyította, hogy a kormányzat politikája eszmei tekintetben szerves folytatása "a hontalanság éveiben" követett nemzetiségi politikának. A város hiába kérte a döntés felülvizsgálását, azt a kormány lezárt ügynek tekintette.

6. A táblaháború

Az ügy utóéletéhez tartozik a "táblaháború", amely az antidemokratikus döntések kel szembeni egyfajta polgári engedetlenségnek is minősíthető az önkormányzatok részéről. Ahogy sok helyen, így Párkányban is az önkormányzat a helységet jelölő táblák alá újabb táblákat függesztett ki a város magyar nevének megjelölésével, amelyeket az államigazgatási szervek adminisztratív huzavona után többször eltávolíttattak.

Az 1994-es kormányváltás ismét azokat az erőket juttatta hatalomra, akik hajlandónak mutatkoztak az alkura ebben a kérdésben. 1994. július 7-én a parlament megszavazta a községek kétnyelvű megjelöléséről szóló törvénytervezetet, amelynek értelmében a községek kisebbségi nyelven történő megjelölése mindenhol lehetséges, ahol a kisebbségek számaránya meghaladja a 20 százalékot. A törvényhez csatolt névjegyzékben azonban nem szerepelnek a szlovák történelmi személyekről elnevezett helységek. Ezek esetében a kétnyelvű megnevezést a törvény csak akkor engedélyezi, ha azt az adott város vagy község érvényes népszavazás formájában kéri. Ez a "kelet-európai kisállami nyomorúságot" igazoló törvényhozási produktum egy politikai alku eredményeként születhetett meg, amelyet a magyar koalíció képviselőinek jelentős része is megszavazott. Azok a párkányiak, akik annak idején a régi városnév visszaállítása mellett szavaztak, most érezhették csak igazán szemen köpve magukat, mert a törvény egy tökéletesen abszurd helyzetet teremtett számukra a népszavazásos megoldás abszolút diszkriminatív mivoltával és közjogi képtelenségével.

A sikeres népszavazás mindenesetre az önkormányzat erkölcsi győzelmét hozta, és ezáltal a Párkány név ismét polgárjogot nyert a közhasználatban. Másrészt a népszavazás újabb adalékkal szolgált a nemzetállami törekvések és a demokrácia viszonyának kutatásához.

II. Az 1998-as párkányi népszavazás

1. Egy kisváros üzenete

1998. április 19-én a nemzetközi sajtó és közvélemény figyelme ismét Párkányra összpontosult. Ez a tizenháromezer lakosú városka azzal vonta magára a figyelmet, hogy önkormányzata ezúttal egy olyan precedens értékű helyi népszavazást szervezett, amely valójában nem is volt helyi, mindenesetre közjogi és politikai értelemben is egyedülálló jelenségnek mondható. A helyi népszavazáson az önkormányzat lehetőséget biztosított a város polgárai számára, hogy véleményt nyilváníthassanak arról, kívánják-e Szlovákia NATO-tagságát, illetve hogy közvetlenül választhassák a köztársasági elnököt. Valamirevaló alkotmányjogász vagy törvényhozó ezt bizonyára jó viccnek vagy happeningnek tartotta volna, és azonnal rákérdezett volna, hogyan lehetséges helyi népszavazáson dönteni ilyen országos jelentőségű politikai ügyekről vagy egyáltalán helyi népszavazást tartani ilyenekről. A kérdés nyilván jogos lett volna, a megdöbbentő viszont az volt, hogy az akkor érvényben lévő szlovák jogrend ezt lehetővé tette. Az adott kérdésekről szóló (országos) népszavazásnak eredetileg 1997-ben kellett volna megvalósulnia a köztársasági elnök döntése alapján, ezt azonban a kormányzat meghiúsította - megsértve ezzel az állampolgárok alkotmányos jogait -, ahogy az 1998. április 19-re újfent kiírt népszavazást nemkülönben. Párkány önkormányzata ekkor határozta el, hogy az országos szinten kétszer meghiúsított népszavazást helyi népszavazásként valósítja meg a városban. Ezzel egyedülálló helyzet állt elő. A népszavazás szervezői számára nyilvánvaló volt, hogy annak eredménye semmiféle közjogi következménnyel nem jár, és senkit semmire nem fog kötelezni. Inkább arról volt szó, amit az önkormányzat ily módon fogalmazott meg: ".nem az lesz a legfontosabb, hogy ki mint szavaz a feltett kérdésekre, hanem az, hogy egyáltalán eljön-e szavazni, mert itt. arról lesz szó, hogy egyáltalán tudatosítottuk-e azt, hogy a közügyekben való véleménynyilvánítás törvényadta jogától valaki megfosztott bennünket. Arról lesz szó, hogy kinyilvánítsuk, igenis igényt tartunk erre a jogra, és élni is akarunk vele. hogy alapvető demokratikus jogainkat szabadon és feltétel nélkül gyakorolhassuk." (Párkány és Vidéke, 1998. március.) Vagyis Párkány önkormányzata hadat üzent a kormánynak az alapvető emberi jogok védelmében. A népszavazás körüli történések és viták a kormányzati hatalom eredetéről, az önkormányzati demokrácia és az állampolgári szuverenitás értelmezéséről szóltak. A feladat adott volt: ha a közügyek intézése nem lehetséges a választott képviselőkön és a belőlük vétetett kormányon keresztül, akkor majd megvalósul a közvetlen demokrácia intézményein - vagyis a népszavazáson - keresztül. Lényegét tekintve azonban a feladat A Szlovák Köztársaság alkotmányának 32. paragrafusában volt definiálva: "A polgároknak jogukban áll szembeszegülni mindenkivel, aki a jelen alkotmányban foglalt emberi jogok és szabadságjogok demokratikus rendjét megdöntené, amennyiben az alkotmányos szervek tevékenysége és a törvényes eszközök hatékony alkalmazása meg van akadályozva." Az pedig nyilvánvaló volt, hogy ez esetben erről volt szó, hiszen a kormány két alkalommal is lehetetlenné tette a népszavazást.

2. A helyi népszavazás indítékai

A párkányi népszavazás közvetlen kiváltó oka a Michal Kováč köztársasági elnök által eredetileg 1997. május 23-24-re meghirdetett népszavazás meghiúsítása volt. A népszavazás, amelyet közel félmillió állampolgár kezdeményezett aláírásával az erre irányuló petícióban, Szlovákia NATO-tagságát és a közvetlen elnökválasztást célozta. Az alkotmánybíróság végzése szerint a belügyminisztérium a népszavazás meghiúsítása irányába tett intézkedésével megsértette az állampolgárok azon alkotmányos jogát, hogy a népszavazáson részt vegyenek, illetve azon jogukat, hogy közvetlenül részt vegyenek a közügyek intézésében. (A Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának 1998. február 6-i döntése.) Az alkotmánybíróság döntésének kihirdetése nyomán 1998. február 20-án Michal Kováč köztársasági elnök 1998. április 19-re tűzte ki a népszavazás új időpontját. Az elnök megbízatási ideje 1998. március 2-án letelt, jogkörei jelentős részét az alkotmány értelmében a kormány vette át, amely másnap az elnöknek a népszavazás időpontjára vonatkozó döntését semmissé nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy a népszavazás másodszorra sem valósulhat meg. Ugyanezen a napon - azaz március 3-án - a párkányi képviselőtestület határozatot fogadott el a helyi népszavazás kiírásáról. A népszavazás tárgya ugyanaz a négy kérdés volt, mint a meghiúsított népszavazás esetében, mégpedig:

A népszavazást 1998. április 19-re hirdették meg, s ennek természetesen megvolt a szimbolikája. Ez egyenlő volt a cinikus és önkényes praktikáiról elhíresült Mečiar-kormánynak küldött hadüzenettel. Képletesen szólva elkészült egy teszt, amellyel le lehetett mérni a kormány tűrőképességét az önkormányzatokkal szemben. Az a kormányzat, amelyik eddig "sikerrel" forgácsolta szét az ellenzék erejét, s amelynek gőzhengerét nem lehetett megállítani semmilyen politikai eszközzel, most az önkormányzatiság erejével, pontosabban egy önkormányzat elszántságával és civil kurázsijával találta szemben magát. Úgy tűnik, ez ellen nem volt megfelelő eszköz a fegyvertárában, a nyers erőszak alkalmazásához pedig végső soron nem mert folyamodni.

Az a morális erő és aktivitás, amit az önkormányzatiságban véltek megtalálni a párkányi városatyák, nem volt releváns a kormányzati politika eszköztárához képest, és ez felkészületlenül érte a Mečiar-kormányt. A támadás nem várt irányból érkezett.

3. A népszavazás visszhangja

A népszavazás meghirdetésére először a civil szféra reagált, amely a párkányiak legodaadóbb és legtermészetesebb szövetségese és támogatója lett, és mindvégig szilárdan támogatta az ügyet. Ez természetes is volt, hiszen természeténél fogva a civil társadalom érezte leginkább a cselekvés szükségességét az adott politikai helyzetben. Ez a támogatás annál is fontosabbnak bizonyult, mivel az ellenzéki politikai erők meglehetősen bénult állapotban voltak, és egyáltalán nem látták meg az országosan lehetetlenné tett népszavazás önkormányzati szinten való megvalósításában rejlő politikai tőkét. Ezért az ellenzék meg is kapta a megérdemelt sajtókritikát. "V. M. (a miniszterelnökről van szó - H. Gy.) . tudja azt is, hogy veresége Párkányban mindenki számára világossá teszi, hogy a király meztelen. Remélhető, hogy tudja ezt a Szlovák Demokratikus Koalíció, a Demokratikus Baloldal Pártja és a Polgári Egyetértés Pártja is, akiknek nem kellene vasárnap Párkányból hiányozniuk." (Sme, 1998. április 18.)

Ami viszont meglehetősen elkeserítette a párkányiakat, az a többi önkormányzat mélységes hallgatása volt. Ez tükrözte a szlovákiai állapotokat, azt az egyesek által célirányos pragmatizmusnak, mások szerint defetizmusnak minősített magatartást, amellyel a többi önkormányzat viszonyult a párkányi kezdeményezéshez. A Szlovákiai Városok és Falvak Szövetsége, amely az önkormányzatok országos csúcsszerve, csak egy semmitmondó állásfoglalást volt képes az üggyel kapcsolatban magából kiizzadni. A szövetség egyik vezető tisztségviselője pedig "barátilag" - és persze nem a nyilvánosság előtt - annyit javasolt a párkányiaknak, hogy vonják vissza döntésüket, amíg nem késő, mert azt nagyon megbánhatják.

A már említett civil szféra - amely ugyanúgy megszenvedte a mečiari kormányzat ténykedését (például az alapítványi törvény megváltoztatása folytán), akárcsak a kegyvesztett önkormányzatok, amilyen a párkányi is volt az emlékezetes 1991-es nép szavazással a háta mögött - a legmesszebbmenőkig támogatta a párkányiak törekvését. A népszavazás meghirdetése után tömegével érkeztek a támogató és elismerő nyilatkozatok - levélben és a sajtón keresztül egyaránt - a különböző polgári társulásoktól, alapítványoktól, polgárjogi szervezetektől, amelyek pontosan értették, hogy miről van szó, hiszen ezek a szervezetek is ugyanazt a fajta aktivitást képviselték tevékenységükkel, mint amire a párkányi önkormányzat vállalkozott. Ezt a támogatást igen érzékletesen fogalmazta meg a besztercebányai EKOPOLIS Alapítvány vezetője: "Párkány ösztönző példa lehetne más önkormányzatok számára is. Ha a parlament a pozsonyi várdombon csak jól fizetett bábszínház, akkor az egyes városok parlamentjei legyenek azok, amelyek itthon és a nagyvilág előtt bizonyít hatják a közvetlenül a polgároktól származó legitimitásukat azzal, hogy teljesítik a polgárok - világos és félreérthetetlen módon kinyilvánított - akaratát. A városokban rendezendő népszavazás értelme más és mélyebb, mintsem egy konkrét kérdésre adott válasz. Több ennél, mégpedig a demokrácia szellemének érvényre juttatása. Ez a népképviseleteknek és a városok polgárainak a demokrácia és szabadság érdekében kifejtett megnyilvánulása - és a városok azon képességének felmutatása, hogy tudják polgáraik akaratát képviselni - tekintet nélkül a hatalmat pillanatnyilag bitorlókra." (Párkány és Vidéke, 1998. március.)

Összességében tehát a visszhangokból a startvonalnál azt lehetett kikövetkeztetni, hogy a párkányiak össztársadalmi szinten nem túl sok támogatást fognak élvezni, tehát többé-kevésbé a saját erejükre és kurázsijukra támaszkodva kell a népszavazást megvalósítaniuk.

4. "Egyéb fontos ügyek."

A kormány előtt két lehetőség állt: 1. észre sem venni a párkányi kezdeményezést, ugyanis még ha a népszavazás érvényes is lett volna, ez semmiféle kötelezettséget nem rótt volna a kormányzati szervekre vagy a törvényhozásra. Arról nem is beszélve, hogy ha a közvetlen elnökválasztással kapcsolatos petíciós akciót egy mozdulattal lesöpörhette az asztalról, akkor a helyi népszavazás eredménye sem kellett, hogy különösebben izgassa; 2. az államhatalom erejével meghiúsítani azt. A kormány felvette a kesztyűt, vagyis - mint később kiderült - a lehető legrosszabb megoldást választotta.

Elsőként a belügyminisztérium reagált, rámutatva, hogy a párkányi önkormányzat határozata ellentétes az önkormányzati törvény rendelkezéseivel, amely tételesen felsorolja, hogy mely esetekben jogosult az önkormányzat népszavazást kiírni. A továbbiakban a belügy álláspontja felhívja a figyelmet arra, hogy szerinte az önkormányzat csak olyan kérdésekkel kapcsolatban írhat ki helyi népszavazást, amelyekben a népszavazás eredménye alapján döntést hozhat, és teljesen egyértelmű, hogy Szlovákia NATO-tagsága vagy a közvetlen elnökválasztás nem tartozik ezen kérdések közé. E jogértelmezésnek kétségtelenül megvan a maga logikája, s minden bizonnyal megfelel a törvény szellemének is, a törvény betűje azonban mégis egyfajta manőverezési lehetőséget vagy kiskaput szolgáltatott az önkormányzatnak ebben a jogvitában. Az önkormányzati törvény ugyanis, miután felsorolja, hogy milyen esetekben szükséges vagy lehetséges helyi népszavazás kiírása, egy további rendelkezésében csupán csak annyit mond, hogy az önkormányzat ugyanezt megteheti egyéb fontos ügyekben is, de nem specifikálja, hogy ezek mik lehetnek. Vagyis az önkormányzatra bízza, hogy mit tekint "egyéb fontos ügyeknek". A párkányi önkormányzat Szlovákia NATO-tagságát, illetve a közvetlen elnökválasztást ilyen "fontos ügyeknek" tekintette, különösen azután, hogy a Mečiar-kormány meg hiúsította a népszavazást e fontos ügyekben. A vita ily módon jogi síkra terelődött. A belügyminisztérium ezt követően keresetet nyújtott be a főügyészhez, hogy az vizsgálja meg, hogy a párkányi önkormányzat határozata nem törvénysértő-e. Ezután az illetékes járási főügyész 1998. március 24-én ellenvetést nyújtott be a városhoz, amelyben javaslatot tesz a városi képviselő-testületnek a népszavazás kiírásáról szóló határozat semmissé tételére. A járási ügyész szintén az önkormányzati törvény már említett rendelkezésére hivatkozik indoklásában, miszerint a város a népszavazást olyan ügyben hirdette meg, amelyben szerinte nem illetékes. Emellett a jogvita az alkotmány két rendelkezése körül folytatódott. A járási ügyészség képviselője szerint a város az önkormányzati törvény mellett megsértette az alkotmány 2. cikkelyének 2. bekezdését is, miszerint "Az állami szervek csak az alkotmány alapján, ennek keretein belül és a törvény által megállapított terjedelemben és módon járhatnak el." Az önkormányzat azonban nem tekintette magát állami szervnek. (A jelenlegi szlovák közigazgatási-önkormányzati modell lényegesen eltér az általános európai gyakorlattól, mégpedig abban, hogy az önkormányzatok nincsenek felruházva államigazgatási jogkörökkel, illetve csak minimális mértékben.) A helyi államigazgatási feladatokat külön járási és kerületi hivatalok látják el, ezért magára nézve az alkotmány 2. cikkelyének 3. bekezdését tartotta irányadónak, miszerint: "Mindenki azt cselekedhet, amit a törvény nem tilt, és senki sem kényszeríthető arra, hogy azt cselekedje, amire a törvény nem kötelezi." A városi kép viselő-testület törvényértelmezése tehát merőben eltért az ügyészségétől, illetve nem tekintette relevánsnak a járási ügyész ellenvetését, ezért azt elutasította, és határozatot hozott az előkészületek folytatására. Közben érdekes események történtek a városban is. A képviselő-testület két tagja, akik a kormánypárti, nacionalista Szlovák Nemzeti Párt színeiben ültek a testületben, feljelentést tettek a város polgármestere ellen, jogkörrel való visszaélés gyanújával. Ugyanez a két képviselő április 14-én a járásbíróságon megtámadta a képviselő-testület népszavazást kiíró határozatát. Ennek alapján a járásbíróság - a szlovákiai joggyakorlatban példátlan gyorsasággal - két nappal az indítvány benyújtása után előzetes intézkedést foganatosított, amelyben utasította a városi képviselő-testületet, hogy tartózkodjon minden további intézkedéstől a népszavazás előkészületeit és lebonyolítását illetően. A bíró döntésébe azonban két jelentős jogi hiba is csúszott. Egyrészt nem volt illetékes ilyen előzetes bírói intézkedés kiadására (a város a népszavazás után megfellebbezte a bírói döntést, és a fellebbviteli bíróság a városnak adott igazat, és elmarasztalta a bírói intézkedést), másrészt a címzett a városi képviselő-testület volt, vagyis egy nem létező jogi személy (jogi személynek a város tekinthető, amelynek csupán szerve a képviselő-testület). Az előzetes bírói intézkedés jelezte, hogy nemcsak az államigazgatási szervek, de a bírói hatalom is hajlandó az autoritárius kormányzati praktikák kiszolgálására, s ez mindenképpen nagyon veszélyes tendenciákat hordoz magában, nemcsak a párkányiak tekintetében, de a demokratikus intézményrendszer funkcionális működésére nézve általában. Erre a sajtó is felfigyelt. "...a bíróság előzetes intézkedése egy újabb figyelmeztetés a szlovákiai demokrácia újabb pillérének lassú széttöredezésére vonatkozólag." (Práca, 1998. április 21.)

A város polgármestere - miután tárgyalt néhány jogi szakértővel is - egy nappal a népszavazás előtt válaszként nyilatkozatot adott ki, amelyet a városi tanács (a képviselő-testület szűkebb, tanácsadó jogkörrel felruházott testülete) is megtárgyalt. Tekintve, hogy a civil kurázsinak az esettel kapcsolatos egyik legmarkánsabb megnyilatkozásával van dolgunk, érdemesnek tartjuk a nyilatkozatot teljes terjedelmében idézni:

A népszavazás irányítása ugyanis ekkor már a városi választási bizottság illetékességébe tartozott.

5. A pártok és a népszavazás

Érdekes és tanulságos egy pillantást vetni az egyes politikai pártok, illetve azok képviselő-testületi frakcióinak magatartására a népszavazással kapcsolatban és annak lebonyolítása során. Az eredeti szavazáskor - 1998. március 3-án a népszavazás megvalósítása mellett szavazott a Magyar Polgári Párt, az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Néppárt valamennyi jelenlévő képviselője. A Demokratikus Baloldal Pártja képviselője tartózkodott, a Szlovák Nemzeti Párt két képviselője pedig nem volt jelen. Így a jelenlévő 21 képviselőből (a testületet ekkor összesen 30 képviselő alkotta) 20 támogatta a javaslatot, egy pedig tartózkodott a szavazás során. A Szlovák Nemzeti Párt (akkor kormánypárt) két képviselőjének álláspontja már ismert előttünk - ők mindvégig ellenezték a népszavazást. Mindez azonban nem okozott meglepetést senkinek, hiszen a pártok csak "adták a formájukat". Az igazi meglepetés az volt, hogy a népszavazási előkészületek félidejében a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom nyolc és a Szlovák Nemzeti Párt két helyi képviselője együtt kérte egy rend kívüli testületi ülés összehívását a népszavazás ügyében, amelyen azt javasolták, hogy a képviselő-testület vonja vissza a népszavazás kiírásáról szóló döntését. A Magyar Polgári Párt, az Együttélés és a Magyar Néppárt jelenlévő képviselői azonban meghiúsították a visszakozási kísérletet, és az indítványt elvetették. A Demokratikus Baloldal Pártjának képviselői ismét tartózkodtak a szavazástól, viszont a Szlovák Nemzeti Párt helyi csoportjával ellentétben delegáltak tagokat a körzeti választási bizottságokba. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom helyi képviselőinek meghasonlottságát sokféleképpen magyarázták, s emiatt a mozgalom országos vezetőinek is sok esetben kellemetlen kérdésekre kellett válaszolniuk - miközben a helyi és országos vezetők egymásra mutogattak.

6. A helyi magyar kisebbség és a népszavazás

Kétségtelen, hogy a párkányi képviselő-testületben a magyar pártok képviselői voltak többségben, s ez 1989 után mindig is így volt (Párkányban a magyarok szám aránya a legutóbbi, 1991-es népszámlálás adatai szerint 72,8%), amióta demokratikusan választották a testületet. A népszavazás idején a számarányok a következők voltak: A 30-tagú testületben a Magyar Polgári Párt 11, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 8, az Együttélés Politikai Mozgalom 5, a Magyar Néppárt 1 képviselővel rendelkezett. A maradék 5 helyen a Demokratikus Baloldal Pártja és a Szlovák Nemzeti Párt osztozott 3, illetve 2 képviselővel (valamennyien szlovák nemzetiségűek). Érdekes jelensége volt a helyi politikai életnek, hogy a konzervatív (Kereszténydemokrata Mozgalom), illetve a liberális (Demokrata Párt) szlovák pártok nem tudták megszervezni magukat, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (Mečiar pártja) pedig soha nem tudott mandátumot szerezni ebben a közegben. Ez a körülmény már önmagában is vörös posztónak számított a szlovák nacionalista pártok köreiben. Nincs mit csodálkozni hát azon, hogy ez a "hungarofóbiában" szenvedő közeg a népszavazást a magyar irredentizmus előre kitervelt akciójának, a szlovák önrendelkezés elleni merényletnek tartotta. Természetesen minden józan ítélőképességű ember számára nyilvánvaló volt, hogy itt szó sincs irredentizmusról vagy egyéb hasonló jelenségről, hiszen a dolog természete egészen más volt - a népszavazásban feltett kérdések nem Párkány elszakadásáról szóltak, Ján Oravec polgármester pedig, aki kezdeményezője volt a népszavazásnak, szlovák nemzetiségű. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta "a nemzetiségi kártyával" hadakozókat. A nacionalista sajtó megállás nélkül tüzelt a magyar többségű képviselő-testületre, a nacionalista kormánypártok helyi aktivistái pedig élen jártak a suttogó propaganda terjesztésében. Mindez azonban kevésnek bizonyult a többség megfélemlítéséhez és a népszavazás meghiúsításához. Az önkormányzatnak végső soron sikerült kivédenie a támadásnak ezt az irányát és polgári alapállásból levezényelnie az ügyet. Ebben minden bizonnyal az a körülmény is közrejátszott, hogy míg a szlovákiai magyar sajtóorgánumok meglehetősen visszafogottan cikkeztek az eseményről, addig a szlovák liberális és baloldali sajtó egyértelműen pártfogásába vette a párkányi kezdeményezést, s ez kellő módon ellensúlyozta a szlovák nacionalista sajtó támadásait.

7. Civil kurázsival a jogsértő kormány ellen

A kormányzat, látván, hogy a párkányi önkormányzat eltökélten kiállt eredeti elhatározása mellett, és a népszavazást mindenképpen meg akarja tartani, immár nem csak jogi eszközök alkalmazását tartotta célravezetőnek. Ebbeli eltökéltségét erősítette az a körülmény is, hogy a többi - esetleg hasonló gondolatokkal kacérkodó - önkormányzatot sikerült eltántorítania attól, hogy hasonló népszavazásokat szervezzenek. Igaz, erre csak két esetben történt kísérlet, annak ellenére, hogy a liberális sajtó és a civil szervezetek kiálltak Párkány mellett, és szégyenletesnek nevezték, hogy a többi önkormányzat nem állt az ügy mellé. Először Pozsonyszentgyörgy (Jur pri Bratislave) önkormányzata írt ki hasonló népszavazást, ám a belügyminisztérium fenyegetései nyomán visszatáncoltak "az esetleges jogi problémák elkerülése miatt", és csak ún. közvélemény-kutatást tartottak, elenyésző rész vételi aránnyal. Hasonlóan cselekedett Kassa óvárosa is, ahol azonban csak a közvetlen elnökválasztásról írtak ki népszavazást, de az ügyészségi szervek figyelmeztetései nyomán az önkormányzat visszavonta erre vonatkozó határozatát. Így Párkány egyedül maradt, a kormányzat pedig fokozta a városra kifejtett nyomást, a tőle már megszokott hangnemben. A belügyminisztérium "felhívta Párkány polgármesterét, hogy tartsa be a törvényeket, és ne éljen vissza köztisztviselői pozíciójával, félrevezetve így a városi képviselő-testület tagjait, a város lakosságát és a szélesebb nyilvánosságot", és figyelmeztette őt, hogy "önkényesen és tudatosan megszegi az önkormányzati törvényt". (Sme, 1998. április 2.) A válasznyilatkozat nem hagyott kétséget afelől, hogy a belügyminisztérium túllépte hatáskörét, az alkotmány értelmében ugyanis nincs jogi felhatalmazása semmiféle "figyelmeztetésekre" vagy "felhívásokra" az önkormányzattal szemben. Állásfoglalásában a polgármester továbbá közölte, hogy a belügyminisztérium törvényességi aggályait csak egy véleménynek tartja, amely jogi értelemben nem tekinthető irányadónak, és kijelentette, hogy amint az önkormányzat kézhez kapja az illetékes szerv (vagyis a bíróság) jogerős határozatát a minisztérium jogi álláspontjának helyességét illetően, akkor azt az önkormányzat - másokkal ellentétben - tiszteletben fogja tartani. Mivel erre vonatkozó utalást a polgármester nem vélt felfedezni a belügyminisztérium nyilatkozatában, ezért azt csak "közönséges faragatlan beszédnek tartja, amelynek sok minden lehet a célja, csak nem a vita jogi úton való megoldása". (A TA SR [Szlovák Sajtóügynökség] 1998. április 2-i közleményéből.)

A civil kurázsi újabb eklatáns megnyilatkozása volt az a kereset, amelyet a kép viselő-testület egyik tagja nyújtott be a főügyésznek, s amelyben a belügyminisztérium fent említett "felhívásainak" és "figyelmeztetéseinek" kapcsán indítványozta, hogy a főügyész vizsgálja meg, vajon a belügyminisztérium jogszerűen járt-e el. A képviselő indítványában ismét az alkotmány 2. cikkelyének 2. bekezdésére hivatkozott, amely az állami szervek mozgásterét szabályozza. Továbbá reményét fejezte ki, hogy a főügyész az érvényes jogrend alapján megteszi a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a belügyminisztérium ne használhassa ki helyzetét a törvényesség kereteit túllépő és politikailag motivált tevékenységre.

A belügyminisztérium, bár fogcsikorgatva, de kénytelen volt belátni, hogy nem rendelkezik megfelelő jogi eszközökkel ahhoz, hogy meggátolja a népszavazást. Ezt támasztotta alá Ernest Valko, a közismert szlovák jogász előzetes jogi elemzése is, akinek véleményét az üggyel kapcsolatban az önkormányzat kikérte, mielőtt belevágott volna a népszavazás előkészítésébe. Nyilvánvaló volt, hogy ebből az ügyből a kormány nem kerülhet ki presztízsveszteség nélkül, bár presztízsét a demokratikus közvélemény szemében már régen eljátszotta. Ez a közvélemény most visszafojtott lélegzettel figyelte a kisváros merész dacolását a kormányzattal.

A kormány - miközben kimerítette jogi lehetőségeit - már-már nevetséges intézkedésekhez folyamodott. A helyi államigazgatási szerveken keresztül pl. meggátolta néhány szokványos szavazóhelyiség igénybevételét a népszavazás lebonyolításához (állami iskolaépületek, óvodák). Az önkormányzat azonban ezeket pótolni tudta, részben helyi vállalkozók jóvoltából, s ez azt jelezte, hogy a helyi közösség nem ijedt meg a kormányzati nyomásgyakorlástól.

Közvetlenül a népszavazás előtt maga a kormányfő is színre lépett, s a televízió nyilvánossága előtt megfenyegette a párkányiakat. A népszavazást a jogrend meg sértésének flagráns eseteként jelölte meg, sőt "felforgatási kísérlet"-nek minősí tette azt. A párkányiakat azzal vádolta, hogy tudatosan konfrontációra törekednek az államhatalommal és az államigazgatással. Majd felhívást intézett a polgármesterhez és a polgárokhoz: ne rohanjanak fölöslegesen konfliktusba az államhatalommal és államigazgatással, mert a törvényességet a kormány mindenhol képes megőrizni. Bárki, aki nem hajlandó tiszteletben tartani a törvényeket, számolnia kell ennek következményeivel. Felhívta és kérte a polgárokat, hogy ne csinálják ezt. S aki nem a törvénytisztelet útját választja, s nem fogja tiszteletben tartani a kormányfő kérését, az majd ne csodálkozzon - világosította fel a polgárokat a miniszterelnök.

8. A népszavazás és a sajtó

Párkány városa soha ennyit nem szerepelt a hazai és a külföldi sajtóban, mint a népszavazás kapcsán. Természetesen az egyes sajtóvisszhangok - a sajtótermékek pártszimpátiái és függetlenségük mértékétől függően különböző módon ítélték meg az eseményt. A legtöbb támogatást a független sajtótermékektől kapta az ügy, ezek között is élen járt a Sme című napilap, amely folyamatosan figyelemmel kísérte a fejleményeket, és naprakészen reagált minden fejleményre, ami óriási mediális segítséget jelentett a párkányiaknak. Ez nagymértékben tudta ellensúlyozni a népszavazás-ellenes propagandát és hangulatkeltést, amely a kormányzat talán legfontosabb manipulációs eszköze volt.

A másik oldalon a kormányhű sajtó a sajtóetika minden elvének gátlástalan felrúgásával ostorozta a párkányi önkormányzatot a népszavazás megrendezéséért.

A nacionalista kormánypárti sajtó ismét előhúzta a "nemzetiségi kártyát", s igyekezett az egész kezdeményezést a magyar pártok ármánykodásaként, és - mint ilyet - az ország területi integritásának megbontására irányuló törekvésként feltüntetni. Ez a legeklatánsabban a Slovenská Republika című kormánypárti lap 1998. április 14-i vezércikkében mutatkozott meg, amely igazi sajtóbombaként hatott. A jelenség nem csupán az üggyel kapcsolatban érdemel figyelmet, mivel szóhasználata, "szellemisége" az ötvenes évek koncepciós pereinek hangulatát idézi. Ebből idézünk: "Ez a magyar irredentizmus átgondolt és régóta tervezett akciója, amely a Szlovák Köztársaság területi integritása ellen irányul. Célja az önkormányzatiság leple alatt megvalósítani lehetőségeik terhelőpróbáját, és letesztelni államunk hatalmi szerveinek türelmét és engedékenységét. Ha ezt az akciójukat büntetlenül végrehajthatják, semmi nem áll majd annak útjában, hogy Dél-Szlovákia régiói belátható időn belül népszavazásokat hirdethessenek ki egyetlen kérdésről. Hogy mi lenne ennek tartalma, bárki hozzágondolhatja. És ennek nem szabad megtörténnie! A párkányi népszavazást minden eszközzel meg kell akadályozni." Ezután a lap szerkesztői kollektívája (sic!) felhívást intéz a kormányhoz, hogy azonnali intézkedéseket foganatosítson, felszólítja a kormányfőt, hogy haladéktalanul hívja össze az államvédelmi tanácsot, a belügyminisztert, hogy mozgósítsa a rendőrséget, és a hadügyminisztert, hogy rendeljen el harckészültséget a hadseregnél. Majd a "szerzők" a parlamenti képviselőkhöz fordulnak, hogy tegyék félre párthovatartozásukat, és felhívja őket, hogy nyilvánítsák ki állampolgári bátorságukat, állhatatosságukat és szeretetüket a szlovák haza iránt, a szent cél érdekében - a szlovák államiság megőrzéséért. "Mindezen intézkedéseket a külföldi reakciókra való tekintet nélkül javasoljuk bevezetni. A Szlovák Köztársaság a mi államunk! Imádságokkal suttogtuk, s dalokkal énekeltük ki magunknak. Ha szükséges lesz, másként is kiállunk érte" - írja befejezésül a lap szerkesztői kollektívája. A cikk óriási vihart kavart, a legtöbb sajtótermék és a szlovák demokratikus politikai erők a leghatározottabban elítélték a felhívást, azt politikai kalandorságnak és olyan extrém megnyilatkozásnak minősítették, amely arra irányul, hogy etnikai konfliktust robbantson ki Dél-Szlovákiában. A felhívást a kormányfő is elutasította. A polgármester nem szándékozott reagálni az írásra, de mindenesetre megjegyezte, hogy Párkányban nem ellenforradalom, hanem népszavazás készül. Az inkriminált cikk az elemzők megítélése szerint sokakban félelmet ébresztett, kétségtelen viszont, hogy másokat - akik eddig esetleg ingadoztak - arra ösztönzött, hogy mégiscsak részt vegyenek a népszavazáson. Másrészt "a városi képviselő-testület, amely a népszavazást meg hirdette, minden bizonnyal nem számított ilyen masszív ellenkampányra és figyelemre. a népszavazás ugyanis főleg a Slovenská Republika kollektívája felhívásának köszönhetően kerül a külföldi megfigyelők figyelmének középpontjába" - értékelte a sajtó. (Sme, 1998. április 15.) A kormánypárti lap írása eredményezte azt is, hogy a népszavazás napján emberjogi aktivisták jelentek meg a városban, akik - az esetleges veszélyekre való tekintettel - mindvégig rajta tartották a szemüket az eseményeken. Jelenlétük fontos segítséget jelentett a népszavazás lebonyolítása során.

A kormánynak a népszavazástól való - szinte már eszelős - félelmét, amely a kormánynyilatkozatok összevisszaságából is elég kézzelfoghatóan kitűnik, az alábbi sajtóvélemény dokumentálta a legjobban: "A kormánypárti politikusoknak útjában áll a polgárok véleménye, mert az ő felfogásuk szerint a demokrácia a választásokból áll, és kész, azután a többség azt teheti, amit jónak lát. E véleményt támasztja alá. a párkányi népszavazás körüli hisztéria is. Természetesen a civil társadalom, ahol az emberek aktívan részt vesznek az állam döntési mechanizmusaiban, bűzlik azoknak, akiknek kizárólagos szabadalmuk van az észre. A polgárok ugyanis, ne adj'isten, olyan elnököt választanának, akit nem a megfelelő párt köz pontban választottak ki, vagy kinyilvánítanák, hogy a kormány politikája ellenére akarnak vagy nem akarnak a NATO tagjai lenni." (Pravda, 1998. április 16.) A Práca című napilap még ennél is sötétebbnek látta a helyzetet: "Valójában sokkal fontosabb dolog főpróbájáról van szó, mint néhány túlságosan bátor önkormányzati tisztviselő ijesztgetéséről. Ebben az országban ugyanis a fejlődés már egy ideje a szükségállapot kihirdetése és a szeptemberi parlamenti választások meghiúsítása felé irányul... Figyeljék csak meg, hogy milyen ernyedten reagál a közvélemény a hasonló kiáltásokra. El vagyunk tompulva a jelenlegi hatalom elferdültségétől." (Práca, 1998. április 16.) Más elemzők véleménye szerint pedig a párkányi népszavazás jelentősége éppen abban áll, hogy ez a főpróbája a szeptemberi parlamenti választásoknak. A történések bizonyos értelemben őket igazolták. A párkányi népszavazás megmutatta, hogy mi a leghatásosabb fegyver a mečiari gőzhenger ellen. A népszavazás másnapján a már említett Sme című liberális napilap, amely az ellenzéket is gyakran ostorozta langyosságáért, ily módon méltatta a párkányiak által végrehajtott fegyvertényt: "Mindannak ellenére, hogy V. Mečiar. visszaélt az állami szervekkel, sőt mi több, a bírói hatalommal, kiütötték őt. Nem az ellenzék, nem is a saját emberei, hanem azok, akik az igazi urai ennek az országnak - az állampolgárok. A párkányi önkormányzat leckét adott az ún. ellenzéki pártoknak is. A párkányiak megmutatták., hogy Mečiart csak aktivitással lehet legyőzni." (Sme, 1998. április 20.)

9. A népszavazás eredményei

Párkány 10 317 szavazásra jogosult polgára közül a népszavazáson 4933-an vettek részt, ami 47,81 százalékos részvételt jelent. Az érvényes szavazatok száma 4904 volt. Ahhoz, hogy a népszavazás érvényes legyen, mindössze 222 szavazó részvétele hiányzott.

Az egyes kérdésekre adott igenlő vagy nemleges válaszok azonban így is elég egyértelműen jelezték az állampolgári akaratot Az eredmények valószínűleg egy országos méretű közvélemény-kutatás reprezentatív mintájaként is megállták volna a helyüket.

Az első kérdésre a szavazók 89,4%-a igennel, míg 5,66%-a nemmel szavazott.

A második kérdésre a szavazók 19,2%-a szavazott igennel, 68,01%-a pedig nemmel.

A harmadik kérdésre a szavazók 42,25%-a mondott igent és 46,79%-a nemet.

A negyedik kérdésre a szavazók 97,2%-a válaszolt igennel és mindössze 1,11%-a nemmel.

A számszerű eredmények már önmagukban is sokatmondóak és tanulságosak. Ami a részvételi arányt illeti, az államhatalom mindent megtett azért, hogy azt a lehető legkisebb mértékre szorítsa vissza. A "puhítás" leginkább az állami alkalmazottakat érintette, melynek hatása meg is mutatkozott, másrészt ékes bizonyítékát adta annak, hogy a kormányzat a polgárokat alattvalóinak tekinti. A városi választási bizottság tagjai a sajtó képviselőinek elmondták, hogy a választás előtti napokon a suttogó propaganda útján olyan "hírek" keringtek a városban, miszerint megvonják azok nyugdíját, illetve szociális segélyét, akik részt mernek venni a népszavazáson, s azt is terjesztették, hogy a rendőrség különleges alakulatai bevetésre készen várják a parancsot az egyik közeli községben.

A népszavazáson résztvevőket minden bizonnyal a polgári öntudat, a "csakazértis" magatartás, a kormányzat megalázó packázása és cinizmusa vitte a szavazóhelyiségekbe. Akadtak azonban olyanok is, akik nem hagyták magukat befolyásolni semminemű propaganda által, mondván, hogy értelmetlen a részvétel egy olyan népszavazáson, amelynek nincs semmi tétje, illetve közjogi következménye.

10. A kormányzat "bosszúja"

A kormányzatnak végül is nem sikerült megakadályoznia a népszavazást. A következtetéseket azonban le kellett vonnia. Jogi értelemben ez azt jelentette, hogy a kormány javaslatot terjesztett elő az önkormányzati törvény módosítására, amelyet a parlament gyorsított eljárásban jóvá is hagyott. A törvénymódosítás értelmében helyi népszavazást kizárólag az önkormányzatokat közvetlenül érintő kérdésekben lehet kiírni. Ezzel párhuzamosan törvénymódosítást hajtottak végre a polgári perrendtartásban is, amely a bíróságokat feljogosítja ilyen - a párkányihoz hasonló - népszavazások előkészületeinek leállítására. Amennyiben ugyanis az önkormányzat nem semmisíti meg törvénytelen határozatát az ügyészség óvása nyomán, az ügyészség vagy az illetékes járási hivatal (közigazgatási szerv) indítványt nyújthat be a bíróságnak, hogy az semmisítse meg a törvényellenes határozatot, és szabjon ki pénzbüntetést, amely 3 millió koronáig terjedhet. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a törvénymódosítás alkotmányellenes, de ez a hatalom urait ezúttal sem zavarta. Az ügyészség (egy közigazgatási szervről nem is beszélve) ugyanis nem lehet illetékes annak eldöntésében, hogy mi a törvényes és mi nem az. Mindazonáltal az említett törvénymódosítás egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a kormányzat beismerte jogi tévedését, vagyis hogy a párkányiaknak jogi szempontból igazuk volt, az ügy egyéb vonatkozásairól nem beszélve.

A "retorziók" további részét illetően a kormányfő kijelentette: "Nem fogjuk támogatni olyan városok fejlesztését, amelyek nem tartják tiszteletben ennek az államnak a törvényeit. Ha nem érzik magukat az állam részének, akkor tekintsenek el azoktól az előnyöktől is, amelyeket ez az állam nyújt."

Tanulságok

Anélkül, hogy erőltetni akarnánk a párhuzamokat a két párkányi népszavazás között, elmondható, hogy mindkét esetben valamilyen elfogadhatatlan autoritárius, antidemokratikus kormányzati praktikák ellen szerveződtek. Mindkét esetben teljesen legitim keretek között valósultak meg, tehát a törvényeket a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva. Legfőbb tanulságuk, hogy éles fényt vetettek arra, hogy a nemzetállami törekvések továbbélése, illetve az autoritárius kormányzás folytán az államhatalom képtelen a hatalomgyakorlás demokratikus technikáinak maradéktalan alkalmazására, továbbá hogy ez lehetetlenné teszi a népfelség elvének ér vényesítését. Másként ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy hiába léteznek Közép-Kelet-Európában demokratikus politikai intézmények, ha azok kormányzati gyakorlatában a demokráciától idegen gyakorlati-politikai hajlandóságok vannak masszívan jelen, amelyek egyrészt a többségi társadalom jelentős részének merev történeti-tudati beidegződéseiből, frusztrációiból erednek.

Mindazonáltal az általunk leírt népszavazások jelentős mértékben hozzájárultak ezen kormányzati politika korlátainak feltárásához, és ráirányították a figyelmet azokra a veszélyekre, melyeket ez a fajta kormányzati politikai gyakorlat jelent az önkormányzatiságra, a jogállamra és a civil társadalomra, valamint a kisebbségek re. Másrészt azonban a népszavazások arra is rámutattak, hogy az önkormányzatiság eszméje és a civil társadalmi aktivitás mekkora erőt képvisel a bibói "kelet-európai kisállami nyomorúság" keretei között is.