A közelmúltban látott napvilágot a berlini néprajzprofesszor, Wolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiába című, elsősorban egyetemi hallgatóknak szánt, ám mind szűkebb szakmai, mind tágabb történet- és társadalomtudományi körökben érdeklődésre számot tartó könyve. Mielőtt a munka konkrét bemutatásába kezdenék, szükségét látom két előzetes (magyarázó) megjegyzésnek.
Igaz ugyan, hogy a magyar nyelvben néprajztudományként jelölt tudományos diszciplína idegen megfelelői (etnológia, etnográfia, folklorisztika, kulturális-, szociálantropológia stb.) koronként és országonként annyira változatos képet mutatnak, hogy még a szakmabeliek is csak nehezen igazodnak el a fogalmak között, nagyjából mégis el lehet őket helyezni a tudományos érdeklődés és gyakorlat palettáján. Erre még akkor is szükség van, ha egyetértünk Helge Gerndt véleményével, mely szerint a fenti kifejezések tulajdonképpen egymás szinonimái, és "gyakorlati szempontból megmaradhatunk a néprajztudomány [Volkskunde] kifejezés alkalmazása mellett" (Helge Gerndt: Kultur als Forschungsfeld. Über volkstümliches Denken und Arbeit. München, 1986, 12. p.). Magyar vonatkozásban először Katona Lajos kísérelte meg tisztázni ezeket a fogalmakat a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratának első évfolyamában (Ethnographia. Ethnologia. Folklore. Ethnographia, 1890, 69-87. p.). Később természetesen többen finomítottak e képen (hogy csak néhány nevet említsek: Solymossy Sándor, Marót Károly, Voigt Vilmos, Kósa László, Hoffer Tamás). A továbbiakban, igen erősen leegyszerűsítve, megkísérlem összefoglalni a terminológiai problémakör lényegét.

A magyar "néprajztudomány" kifejezés (mellesleg hasonlóan a szlovák "národopis"-hoz) összefoglalóan jelöli azt a tudományos diszciplínát, amely a saját nép alsóbb rétegeinek tradicionális kultúrájával foglalkozik. A néprajztudomány gyakorlati szempontból viszonylag gyorsan szakosodni kezdett, és a tárgyi népi kultúrával foglalkozó ágazatát etnográfia, míg a szellemi kultúrát vizsgáló hajtását folklorisztika névvel illette. Mindamellett a saját nép népi kultúrájával foglalkozó néprajztudomány (a német "Volkskunde") mellett létezett egy, az Európán kívüli, "történelem nélküli" népek kultúráját vizsgáló diszciplína is (a német "Völkerkunde"), amelyet a magyar nyelvhasználat, saját kifejezése nem lévén rá, a franciához hasonlóan etnológia kifejezéssel illet(ett). Mindeközben él(t) egy olyan (meglehetősen szerencsétlen) megkülönböztetés is, mely szerint az etnográfia a leíró néprajzot jelölné, míg az etnológia az elemző, a törvényszerűségek levonására alkalmas, összehasonlító néprajz megfelelője lenne. Bonyolítja a képet, hogy tudományszakunk (ön)elnevezései országonként, kontinensenként igencsak változatos képet mutatnak: a franciák például a saját nép népi kultúráját vizsgáló tudományágat összefoglalóan általában folklorisztikának mondják, miközben az angolszász országokban ennek a diszciplínának antropológia a neve (Nagy-Britanniában szociális antropológia, Amerikában kulturális antropológia). Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy ezek az antropológiai irányzatok problémaszemléletükben, kérdésfölvetéseikben, kutatási módszereikben sokat tanultak az etnológiától (tehát az Európán kívüli népek kultúrájával foglalkozó tudományos ágazattól). Valószínűleg ez lebeghetett a kiváló svéd néprajztudós, Sigurd Erixon szemei előtt is, amikor megalkotta az európai etnológia kifejezést, és meghirdette ezt az új kutatási irányzatot. Gunda Béla szerkesztői ténykedésének köszönhetően az Ethnographia 1944. évi első füzetében már meg is jelentette Erixon: Európai etnológia című tanulmányát (Ethnographia, 40, 1-17. p.). A dolgozat előzményei jó fél évtizeddel korábban napvilágot láttak angol, ill. svéd nyelven (Sigurd Erixon: Regional European Ethnology, Folkliv. I. Stockholm, 1937, 89-108. p.; uő: Den europeiska folklivsforskningens syftemal och metoder... Stockholm, 1938, 264-293. p.). Annak ellenére, hogy a magyar néprajztudomány az európai etnológia fogalmával ilyen korán megismerkedhetett, az irányzat a maga teljességében istenigazában sohasem fogant meg térségünkben (kivételt jelent talán Fél Edit, a már említett Gunda Béla, Hoffer Tamás és Hoffmann Tamás munkássága). Előzményei azonban jóval korábbra nyúlnak vissza. Legyen elég itt Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról című összefoglalására utalni, amely 1822-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Itt a szerző az akkori Magyarország, "a' hol annyi sokféle egymástól annyira különböző népek laknak" néprajzi vázlatát adja, hangsúlyozva, hogy "Magyar Ország Európa kitsinyben". Csaplovics János (ill. Ján Čaplovič, vagy ahogy idegen nyelvű munkáit ő maga jegyezte: Johann v. Csaplovics és Joannes Csaplovics) munkásságát mind a magyar, mind a szlovák néprajztudomány (több-kevesebb joggal) a maga előzményének tekinti, ill. a kétségtelenül kitapintható magyarellenességét mind a magyar, mind a szlovák közírás a maga mai szájíze szerint értelmezi. Ha azonban elvonatkoztatunk Csaplovics politikai nézeteitől és nem éppen a tudomány hatáskörébe tartozó politikai-közírói ténykedésétől, akkor el kell ismerni, hogy ez a munkája, amellett, hogy az "ethnographia" első magyarországi megfogalmazása, egyszersmind akár a mai értelemben vett európai etnológia előfutárának is tekinthető. Csaplovics után már nemigen születtek a Kárpát-medencében olyan munkák, amelyek az itt élő népek (népi) kultúráit együtt mutatták volna be. Az európai etnológiának persze további előképei is felfedezhetők a magyar néprajztudományon belül. Hadd emlékeztessek itt a Herrmann Antal által szerkesztett első (német nyelven megjelent) magyar összehasonlító néprajzi folyóiratra, az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarnra, amely 1887-1907 között elsősorban az akkori Magyarország népei (köztük kiemelt helyen a cigányok) összehasonlító néprajzi kutatásának orgánuma volt, és alcímében Völkerkunde típusú tudományos megközelítést ígért és részben praktizált is. Ebben az összefüggésben nem szabad megfeledkeznünk a Meltzl Hugó és Brassai Sámuel szerkesztésében 1879-től Kolozsvárott megjelent Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokról sem.

Mi hát mégis a különbség a hagyományos néprajz és az európai etnológia között? Itt is csak rendkívüli módon leegyszerűsített képet festve adható meg a válasz, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy voltaképpen éles határ nem is vonható meg a két irányzat között, hiszen mindkettő folyamatosan alakul, változik (gondoljuk csak meg, hogy mekkora a szemléletbeli különbség például Györffy István és az idén Györffy István-emlékéremmel kitüntetett Voigt Vilmos között!). A hagyományos néprajz alapvetően és eredendően nemzeti keretek között maradva egy régi, sokszor statikusnak elképzelt paraszti világot kíván(t) rekonstruálni, s ily módon ("adatközlőire" támaszkodva) egyre inkább másod-, harmad- vagy negyedkézből vett információkkal kell(ett) beérnie. Ezzel szemben az európai etnológia alapvetően jelenkutatási irányzat (tehát lényegében a lengyel Bronislaw Malinowski által meghonosított "résztvevő megfigyelés" módszerét kellene hogy kövesse), s ezáltal nem az archaizmusmorzsák összesöprögetése a feladata, hanem a jelenleg is zajló kulturális folyamatok változásait is rögzítő (naprakész) vizsgálata. Az európai etnológia továbbá erősen koncentrál az összehasonlításra, nem marad meg egy-egy nemzet (nyelvi) határai közt vizsgálható kulturális és társadalmi jelenségek kutatásánál. Hangsúlyozni kell, hogy mára akár a hagyományos magyar néprajz is fölmutat számtalan olyan kutatási módszert, megközelítést (változásvizsgálatok, erős társadalmi érdeklődés, interetnikus kapcsolatok kutatása stb.), amelyek koncentráltabban az európai etnológia sajátjai. Több magyar kutató munkássága, kutatási intézmény profilja szinte észrevétlenül tolódott át a hagyományos néprajztól az európai etnológia területére. A budapesti egyetemen futó két doktorandusprogram (Magyar és összehasonlító folklorisztika, valamint Európai etnológia) a "mi sem természetesebb" elve alapján, különösebb elméleti-módszertani indoklás nélkül mára lényegében az európai etnológia körébe sorolható. Ez nyilván a fentebb érintett tudománytörténeti hagyományokkal (is) magyarázható.
Mindezeket a jobb érthetőség és a magyar viszonyok közé való könnyebb elhelyezhetőség kedvéért bocsátottam előre. És most nézzük Wolfgang Kaschuba munkáját! A szerző könyve bevezetésében hangsúlyozza, hogy az európai etnológiát az egykori német néprajzból vezeti le, és "ez az ábrázolásmód sokkal inkább német, mint európai lesz, miközben az európai etnológia természetesen nem egyszerűen az egyes 'nemzeti' nézőpontok összegéből jön létre" (10. p.). Szemléje során olykor-olykor hivatkozik más nemzetek eredményeire is (köztük feltűnő módon, de korántsem véletlenül, viszonylag sok magyar példát említ), ám az egész áttekintés - a bevezetés ígéretéhez hűen - valóban "csak" a német nyelvterület európai etnológiai irányzatának előtörténetét, jelenlegi szervezeti kereteit, szemléletmódját, kutatási metódusait mutatja be.

A munka három nagyobb egységre, azokon belül öt-öt fontos fogalmi-módszertani csomópont köré sűrített alfejezetre tagolódik. Ezek az alfejezetek további alegységekre osztódnak, ami az egész kötet jó áttekinthetőségét, viszonylagos olvasmányosságát segíti elő, illetve azt, hogy akár enciklopédia-, kézikönyvszerűen is használható. Az egyes alegységek ugyanis általában önmagukban is megállják a helyüket.
A bevezetés után egy terjedelmes blokk "tudás- és tudománytörténeti áttekintést" nyújt, elsősorban német vonatkozásút. Mivel az európai etnológia jószerével az európai nemzeti néprajz(ok) és az Európán kívüli néprajz (valamint bizonyos szociológiai,

historiográfiai és néplélektani aspektusok) szimbiózisából jött létre, Kaschuba párhuzamosan foglalkozik e két néprajzi irányzat (és azok szemléleti változásainak) német vonatkozásaival. Tanulságos nyomon követni azt az ívet, amelyet a német néprajz Johann Gottfried von Herder híres, akár az európai etnológia egyik előfutáraként is fölfogható gyűjteménye (Stimmen der Völker in Liedern) óta a nemzeti, majd nemzetiszocialista orientáción át az európai etnológiáig megtett.

A második blokk Fogalmak és elméletek címmel a kultúra és a mindennapok, az identitás és az etnicitás, a rétegek és a nemek, a kontinuitás és a változás, a szimbólumok és a rítus kapcsolataival, fogalmi meghatározásaival foglalkozik. Olyan kérdések ezek, amelyekkel a néprajztudománynak, lett légyen az hagyományos "nemzeti néprajz" vagy európai etnológia, mindenképpen foglalkoznia kell(ene).

Önmeghatározásának, kutatási tárgya körülírásának szerves részét kell képeznie ezen fogalmaknak a tisztázása. Csak egy példát hadd emeljek ki a Kaschuba által felvetett problémák közül, mégpedig a "párhuzamos különidejűség" kérdését. Ezzel már Marx is foglalkozott politikai gazdaságtanában, majd Ernst Bloch fejtette ki bővebben a magyarul is olvasható, Korunk öröksége című esszéfüzérében (Bp. 1989). A néprajz oldaláról Hermann Bausinger tárgyalta a témát a magyarul ugyancsak hozzáférhető Párhuzamos különidejűségek című tanulmányában (Ethnographia, 1989, 24-37. p.). Lényege, hogy egy időben, egymás mellett különféle korszakok kulturális vívmányai élhetnek, s erre Kaschuba a város és falu mint a modernség és hagyományőrzés példáját hozza (emlékezhetünk a kommunista jelszóra, miszerint "megszüntetjük a falu és város közti különbséget"). Van azonban a párhuzamos különidejűségnek egy másik vetülete is, melyre annak idején részben Jacob Grimm is utalt. Arról van szó, hogy a vidéki települések, falvak sem a kulturális (gazdasági, társadalmi) fejlődés azonos szakaszán állnak ugyanabban az időben. Akkor tehát, amikor egy nép (például a magyar) népi kultúráját rekonstruáljuk (mert hiszen azt sosem tudjuk elérni, hogy "olyannak" írjuk le, "amilyen" volt, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy rekonstrukciónk minél inkább meg tudja közelíteni a vélhető "valóságot"), szóval amikor a magyar nép népi kultúráját rekonstruáljuk, akkor nem szabadna azt e párhuzamos különidejűség szem előtt tartása nélkül megtenni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy adott időpontban a Csallóközben, a Zobor-vidéken, Gömörben és az Ung-vidéken (hogy csak szlovákiai példáknál maradjak) végzett néprajzi kutatás eredményei nem azonos idősíkot eredményeznek. Az egyes táji csoportok kialakulását több más tényező mellett igen erőteljesen befolyásolta az egyenlőtlen fejlődés, a párhuzamos különidejűség jelensége is.

Nem lehet említés nélkül hagyni a szerzőnek a jelképekről és rítusokról szóló eszmefuttatását, ill. annak reánk is érvényes vonatkozásait. Arnold van Gennep francia néprajzkutató átmeneti rítusokról szóló tanát alapul véve, azt a társadalmakra is kiterjesztve megállapítja, hogy az átmeneti társadalmakra fokozottabban érvényes a jelképek és rítusok iránti igény. Ezzel látják tudniillik (tudat alatt vagy tudatosan?) biztosítottnak fennhatóságukat. Mindezeket helyi viszonyainkra alkalmazva (márpedig térségünket ebben az évszázadban az átmeneti társadalmak sora fémjelzi) érthetővé válik, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején miért emelték oly nagy intenzitással a legionárius-szobrokat, ill. miért építették 1928-ban a "jubileumi iskolákat" Dél-Szlovákia-szerte. Ugyanígy magyarázható a kommunista érában gomba módra szaporodó szovjet hősi emlékművek, pártalapítási emléktáblák, majd napjainkban a kopjafák, turulmadarak és más magyar emlékművek, valamint a Matica-emléktáblák, ill. az előbb-utóbb felállításra kerülő komáromi Cirill és Metód-szobor esete is. Ezeknek a jelenségeknek a tudományos igényű vizsgálata és elemzése is az európai etnológia hatáskörébe tartozik.

Végezetül a Módszerek és kutatási területek című blokkban az európai etnológia legfontosabb metódusait, terepeit tárgyalja. Rögtön a bevezetőben figyelmeztet, hogy "manapság a kultúrakutatásban kevés olyan módszertani gyakorlat és tematikai terület van, amelyről az európai etnológia azt állíthatná, hogy kizárólag az ő eszközkészletéhez, ill. vadászterületéhez tartozna" (195. p.). Az európai etnológiára sokkal inkább a specifikus kérdésfölvetések, azok a specifikus utak a jellemzők, amelyek a válaszok megtalálásához vezetnek, valamint azok ábrázolásának specifikus módjai. Amint a többi tematikus blokkban, a szerző itt sem törekszik a teljességre, hanem néhány kiemelt, általa központi fontosságúnak vélt jelenséget jár körül, kezdve a terepmunka módszertani buktatóival, a forráskritikán, az értelmezési problémákon keresztül az interpretáció lehetséges megoldásaival bezárva, miközben bőséges gyakorlati útmutatóval is szolgál. A terepmunkával kapcsolatos etikai kérdések elől sem tér ki (ennek az utóbbi időben mellesleg elég nagy az angol és német nyelvű irodalma, vö. Hermann Amborn szerk.: Unbequeme Ethik. Überlegungen zu einer verantwortlichen Ethnologie. Berlin, 1993), és olyan kérdéseket is felvet, hogy a néprajzkutató "meddig mehet el", mikortól számítható privát szférának egy-egy jelenség. A kutatásra való jogot Kaschuba kiegészíti a nem kutatottságra való joggal. Nálunk ezek a kérdések szinte föl sem vetődnek. Tudomásom szerint mindössze Voigt Vilmos kérdezte meg egyszer egy mellékmondat erejéig, hogy mennyire etikus vadidegen emberek temetésén videózni.

Azt szokták mondani, hogy az igazán jó könyv nem is kérdéseket, gondolatokat ad közre, hanem kérdéseket, gondolatokat ébreszt az olvasóban. Nos, Wolfgang Kaschuba könyve valami ilyesmi is, hiszen végigolvasásával fejezetről fejezetre hozzáfűzheti az olvasó a maga kommentárjait, kérdéseit, gondolatait. Ezekből a fentiekben igazán csak némi ízelítőt sikerülhetett adnom. Végezetül hadd utaljak arra a tényre, hogy a magyar néprajztudomány a mai napig adósa egy sajátos néprajzelmélet kidolgozásának. A fentiekben már hivatkoztam néhány résztanulmányra, kísérletre; viták is zajlottak a kérdésben (a legutóbb talán a kilencvenes évek elején az emlékezetes BUKSZ-vita), ám összegzően a mai napig nincs meghatározva a tudományszak elmélete, tárgya és módszere, valamint helye, szerepe a rokon tudományok rendszerében. Tulajdonképpen még olyan önálló munkával sem rendelkezünk, mint a szlovák Andrej Melicherčík 1945-ben megjelent, sok tekintetben a mai napig használható összegzése (Teória národopisu). Az igaz, hogy bizonyos modern külföldi munkák megjelentek azóta magyar nyelven is, például Hermann Bausinger először 1961-ben (!) Stuttgartban németül megjelent könyve 1995-ben (!) napvilágot látott magyarul is Népi kultúra a technika korszakában címmel. Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában című könyve már mindössze tizenkét esztendős késéssel, 1991-ben jelent meg magyarul. Amíg megszületik a magyar néprajztudomány elmélete, nem lenne tanulságok nélkül való akár Wolfgang Kaschuba könyvének magyar fordítását is közreadni. Persze nem három és fél évtized múlva... Említettem már, hogy a könyv - célkitűzéseit tekintve - elsősorban tankönyvként íródott. Az olvasó azonban ne egy, tájainkon (de akár a német nyelvterületen is) honos "szájbarágó" módszerrel írt tankönyvet képzeljen el, hanem egy kutató, olykor finom iróniával fűszerezett "hangosan töprengését" egy ma is folyamatosan változó tudományos diszciplína struktúrájáról és terminológiájáról, kutatási terepeiről és módszereiről, valamint helyéről a rokon tudományok rendszerében. E "hangos töprengések" rengetegében persze a figyelmes olvasó folyamatosan megtalálhatja azokat a, többé-kevésbé elrejtett irányjelző, ill. veszélyekre figyelmeztető közlekedési táblákat, amelyek segítségével beletanulhat a szakmába. Ez a módszer természetesen az olvasókat, az egyetemi hallgatókat is továbbgondolásra, -olvasásra kell hogy kényszerítse. Azt hiszem, hogy ennél hatékonyabb pedagógiai módszer nemigen található ki, és már önmagában ez is indokolhatná a könyv magyar megjelentetését.