Emlék-töredékek.
(Törökországi utinaplómból.)

Bécsben tanulmányaim kedvéért több évet tölték. Akkor még számos volt az akademiák hallgatósága, s ezek között hazám is szépen képviselve. Nyilvános helyeken sokszor összegyülekezvén, a tanév vége felé teendő utazásokról gyakran folyt a beszéd. A mi társaságunk terve volt a legmerészebb, és mégis létesült: egy fedél nélküli vitorlás csónakon, matróz köntösben utaztunk le Bécsből a Fekete tengerre, s ezen, korunkban ritka utazás folytában különféle s talán nem egészen érdektelen adatok kerültek naplóinkba.

Meleg augusztusi nap égetett bennünket. Akonyatkor beborult az égbolt s órákig tartó nem hideg záporeső csapkodott szemeink közé, azonban jóirányu szelünk mellett bőrigátázásunkat számba sem vevén, tovább tovább vitorláztunk. – Az este bekövetkeztével azonban az idő hűsebb lőn; dideregni kezdénk, s a folytonosan szakadó eső szárazabb ruha keresésre kényszeritett bennünket. Elkéstünk, minden, de minden csupa viz s az est beálltával a partokat sem láttuk többé, csak a Duna folyását követve haladtunk s szomoruságunkból egyik utitársunk ezen emlékezetes mondata vert föl: „a hol kutya van, ott ember is van. Halljátok az ugatást: falut értünk!”

Kikötve a parton, épen egy három mázsás vizát vagdostak a halászok s egy huszasért annyit kaptunk belőle, hogy egy markos bolgár alig birta a faluba beczipelni. „Hol vagyunk te?” kérdjük vezetőnktől. – „Florenczben, widdini pasalik”, volt a felelet.

Korcsma után tudakozódtunk; nem volt a faluban, hanem vezetőnk oly lakoshoz vezetett, akinek még bora is van.

Másnapra virradva láttuk, hogy az egész falu egyformán van épitve; minden parasztudvar olyan mint házigazdánké, melyet albumomból lerajzolva, ezennel bemutatok. (Lásd a rajzot.)

Hanem térjünk csak be a lakba. A mint nyájas olvasóm a rajzból láthatja, nem egyéb ez, mint egy földkunyhó. Gödör fölé rakott szarufák földdel födve; az egész egy szobaformát foglal el, s az ajtó és kémény az egyedüli nyilások rajta. Az épületbe lépve tapasztaljuk, hogy a bűzt a nagyszerü füst csak némileg volt képes elnyomni, s mialatt jó estét kivántunk, azalatt ökleinkkel töröltük szemeinkből a könyeket.

A tűzhely a kémény alatt van, s hogy kifogjanak a teremtőn, miért nem apróra vágva teremti az erdőn a fát, ők sem vagdalják el, hanem a kéményen több hosszu szálat eresztenek le, az egyik vége lenn és benn van a földön, a másik meg fenn és künn a levegőben. Az also részét meggyujtják, s a mint lassankint fogy, akként esik a fa lejebb és lejebb, s ha elfogyott, ujra kezdik. Ebből az a tanulság: hogy ez a nép nem valami munkaszerető, hivják pedig őket bolgároknak. – Vezetőnk elmondá, mi járatban vagyunk, mialatt a hozott halat egy kétes tisztaságu tuskóra lökte. A házigazda családostól együtt az égő tüz körül guggolt, s a mint megérté, hogy nála akarunk letelepedni, igen szivesen fogadott, helylyel kinált: „üljünk le a divánra!” mondá, mialatt egy pár gyékénynyel beteritett szalmazsákra mutatott, ennyiből áll rendesen az a kényelméről hires török diván. Egy a tűz, fölé függesztett bogrács s egy nagy, felső részén kifurt tuskó (melyről később kitünt, hogy ünnepélyes alkalmaknál egy maga gyártotta faggyus kötélnek szolgál tartóul) egésziték ki a szoba butorzatát, s a markos bolgár deli feleségével, reánk bámuló borzas gyermekekkel az egész környezetet oly mélabus, regényes festői képnek tüntették föl! Valahogy törtük az oláh-bolgár nyelvet.

– Adjanak egy nyársat, ha van! Erre a gazda azt felelte, hogy nincs, de lesz, és tüstént lett egy derék fa-nyárs. Becses személyem volt rendesen a szakács, tehát nekimentem a mintegy negyven fontos halnak, elapróztam, feltűztem a nyársra, s valahogy a tűz mellé illesztettem, később megsózva zsirt is kértem az asszonytól, azalatt többi társaim példáját követve, vetkezni s ruhámat száritani kezdtem. A vacsora felé tekintve, látom, hogy az én asszonyom már zsirozza a halat, t. i. a gyertya faggyuját csepegteti reá. Fejünket csóváltuk. „Legalább szaga is lesz!” mondák nevető társaim, én pedig boszankodtam, de nem szóltam: vártam a dolog végét. Az asszony a gyertya gyors fogyását látva, nekiment a szurtos gyertyatartónak, s onnan vakarta le a zsiradékot s kente a halra: „Igy, ni, már egészen jó lesz!” mondá önelégült mosolylyal felém fordulva. Én megköszöntem, nem tudtam boszankodni, eszembe jutott, hogy „a hány ház, annyi szokás.”

Mialatt a hal megsült, a gazda a háttérből egy veder bort czipelt elénk, a háziasszony pedig kukoricza-lisztet öntött a tűz felett párolgó bogrács vizébe s egy pár pillanat mulva, mint kemény, a bogrács alakját fölvett anyagot önté egy tisztás gyékény-darabra s szoknyájából egy szálat kihuzva, elszeldelte s mi éhségünkben mit tehettünk egyebet, mint hozzáfogtunk az evéshez, a kukoriczafőzeléket kenyér helyett használva. – Ennek „mameliga” a neve; – a bor jó lehetett, hanem a meleg elrontotta. Gazdánk azt mondá, hogy a hal még igy zsirosan is jó. Vacsora után a gyékényen heverésztünk, félig meddig száraz öltönyökben, beszélgetve mindenféléről, végre a gazdát kérdeztük „hogy miért ilyen szegények?” „Oh uram, mondá az őszintén, hogy lehetne itten nálunk gazdag az ember, a hol semmije sincsen, nekem és másnak is jó kövér marháink voltak s mielőtt használhattuk volna, a basa megfeleztette, mert: neki is kell! igy vagyunk mindennel, van s lehet, a mit szemünk kiván, csak az a baj, hogy a más szájába kell azt tennünk.”

Másnap azután végig mentünk a falun. Mindenütt ugyanazt láttuk. Egy földkunyhó mellett vesszőből font magtár, gólyafészekkel a tetejében. A török falukban borzasztó sok kutya van mindenfelé, melyek az éhségtől gyötörtetve még a falubeli embereket is lehuzzák, de ezek ennek elháritása végett az alsó végén kétágu botokkal járnak, s ha valamely kutya igen közel jő hozzájok, annak nyakát a két ág segedelmével a földre szoritják, s testök egyéb részét pedig kényük-kedvük szerint összerugdossák, mit a szegény állat egy pár napig bizonyára emlékezetben is tart. Ime, minő találékony az emberi ész!

Gazdánktól bucsut véve, az vendégszeretetét semmivel sem akarta kárpótoltatni, de mi egy pár orosz-rubelt mégis csak reá erőszakoltunk, a bucsuzáskor látva e szegény ember elérzékenyülését, mondók egymásnak: a mely népben ily érzés van, annak kár elkárhozni!

* * *

Pár óráig vitorlázva Widdinbe értünk. Ez egy basaszékhely, csupa rondaság, mint minden török város. Bazárja (vásárhely) tarkasága s élénksége által tünik ki.

Luppa Péter.


Török-bolgár falusi ház.