Udvarhelyi Miklós, a szinházi „arany vőlegény.”

A szinészi és költői pálya gyakran emlékeztet a Nessus–öltönyre, melly éget és elemészt. Kivált a szinészi pálya örök izgatottsága hamar kimeriti az életerőt, s egypár évtized alatt a szinészet hősei, rendesen a szinészet áldozatai lesznek. Sokan elvesznek a törekvés fáradalmai közt; mások alig hogy fölküzdik magukat, ismét hanyatlásnak indulnak, eszünkbe juttatva a mythologia Sisyphusát, mellynek átka volt, hogy midőn szikláját a hegytetőre fölgörité, az a másik oldalon ismét visszahullt; mások ismét a tapsokat és koszorukat igen nagy adóval, sok szenvedéssel fizetik meg, az élet alkonyán, a vénség napjaiban.

Most azonban egy kivételről akarunk szólani, ki a szinészet gondjait és izgatottságát félszázad óta hordozza, a nélkül hogy kidőlt, vagy elgyöngült volna.

Udvarhelyi Miklósról akarunk szólani, kinek ötvenéves szinészkedése emlék-ünnepét junius 14-én este ültük meg a nemzeti szinházban, midőn a közönség és szinészek versenyezni látszottak a kitüntetésekben, és a szeretet nyilatkozataiban. – Most midőn e szép ünnepély képe még élénken lebeg emlékezetünk előtt, érdekes lesz egy futó pillantást vetni az ötvenéves szinészi pályára, mellynek sok rózsája, de még több tövise volt, s melly vége felé lőn a legszebb, mint a nap leáldozása.


Udvarhelyi Miklós.

Udvarhelyi a magyar szinészet élő krónikája; eleven emlék, mellyre egy félszázad érdekességei vannak följegyezve. Ő látta a magyar szinészetet, mint tengődő csemetét a sivatag közepén, könyekkel öntözve, és a lelkesedés tüzével melengetve; látta e csemetét lassankint felnőni, lombosodni, virágokat és gyümölcsöket hozni, s most már édes öntudattal pihenhetne árnyékában. De ő nem pihen, s most is nemes hévvel szolgálja a muzsákat, s egyik nap drámákban, másik nap operákban szerepel.

Udvarhelyi Miklós 1790-ben Tisza-Abádon, Hevesmegyében, született, hol atyja köztiszteletben álló iskolatanitó és segédlelkész volt, s néha a szószéken olly buzgalommal szónokolt, hogy fia egészen belé merült nézésébe, s elgondolkodott rajta: milly szép, midőn valaki egy illy nagy közönség szivéhez szólhat. – E gondolatot később sem feledte el, midőn a debreczeni kollegium alsóbb és felsőbb osztályait tanulá; sőt midőn Debreczenben szavaló szinészek jelentek meg, e gondolat egész lelkesüléssel tölté el szivét, s pap akart lenni, többé nem a szószéken, hanem a szinpadon – Thalia papja.

Vágya keletkezett, egypár hősi szerepet eljátszani, ámde ezt az iskolai törvények tilták. Az igézetnek azonban, mellyet a muzsa gyakorolt reája, nem állhatott ellen tovább, s hogy se szenvedélyét, se az iskolai törvényeket meg ne sértse – a sugólyukba menekült (épen most ötven éve), s közel a szinpadhoz, s mégis elrejtve tanáraitól, boldog kezdett lenni.

De a sugólyuk homálya nem elégité ki szivét, s miután a társulat lelkes pártfogója, Gulácsy Antal szabolcsi földbirtokos szintén buzditá, 1810-ban az „Eső után napfény süt” németből forditott szinmüben végre föllépett, s egy parlagi uracsot szép sikerrel ábrázolt.

Szülei (jó, gondos szülék!) sokáig ellenezték e lépést, és sokat könyeztek a szegény Miklós sorsa fölött, ki a szinészi nomád élet nyomorai közé veté magát, hol eleinte meg kellett érnie hat váltó forintnyi havi fizetéssel.

De Udvarhelyi szivére jobban hatott a muzsa mosolygása, mint a szülék könyüi. – Az ifjuság hitével és reményével kezdé meg debreczeni szerepléseit, s a vándorlás és nélkülözés terheit csakhamar el tudá felejteni, midőn olly nemes szivü maecenásokra talált, minők voltak: dr. Sándorffy (Nagyváradon) és Kállay Miklós (Kállón). – (Életének e korából sok érdekes történet olvasható Vas Gereben „Magyar nemzet napszámosai” czimü korrajzában.)

Udvarhelyit szeretettel fogadák a szinpadon, s még nagyobb szeretettel a szinpadon kivül. Ott erőteljes, érczes hangja, szép alakja és nemes buzgalma, itt tanultsága, szelid kedélye és nemes jelleme által nyeré meg az emberek rokonszenvét; s nem egy vén szinésztől hallám, hogy Udvarhelyi értelmessége és jelleme a szinészet ez első korában, igen sok embert meghóditott az éledő nemzeti ügy pártolására.

Udvarhelyi nem tartozott a lángeszek közé, kik zajt ütnek mindenütt a merre járnak; hanem egyike volt azon szép tehetségeknek, kik folytonos törekvés közt becsülettel állják meg helyüket. Nem volt vezér, hanem egy kitartó erejü bajnok, ki nagy mértékben megérdemli az elismerés koszoruját most, midőn a szinészet ügye „annyi balszerencse közt, olly sok viszály után” végre diadalra emelkedett.

Udvarhelyi sok nélkülözést szenvedett, annyival inkább, mert szemérmes volt, és kérni soha sem tudott. De egy jobb jövő reményében türt és nem panaszkodott.

Tanult és másokat is tanitott, s többi közt Kántornét, a később olly hiressé vált tragikai szinésznőt is ő tanitá (1809. és 10-ben) a szinpadi magyar nyelvre és nagyobb szerepeire. A fiatalabb tehetségeket átalában örömest oktatá, és Szentpéterink is (későb, midőn Udvarhelyi debreczeni igazgató volt) az ő oldala mellett növekedett.

A debreczeni szintársulatnál 1811-ben volt egy kedves fiatal szinésznő – Juhász Julia, – ki szintén fölkérte Udvarhelyit: tanitaná be egynehány nagyobb szerepre. Udvarhelyi szivesen megtett mindent, a mire kérték, s egy este igen halavány arczczal és bús tekintettel ment a szinházba, hogy Juhász Juliával fölmondassa szerepét.

A fiatal szinésznő észrevevé, hogy Udvarhelyinek valami baja van, bár azt gondosan titkolni törekedett.

– Ön beteg, Udvarhelyi? – kérdé jól sejtő részvéttel.

– Nem vagyok, kisasszony!

– Arcza szertelenül halovány.

– Semmit sem tesz, viszonzá Udvarhelyi szemérmes zavarral.

– Hol szokott ön ebédelni, nemde T… kovácsmesternél?

– Ott már fölmondtam.

– S hol ebédelt ma?

Udvarhelyi nem tudott hazudni, s bevallá, hogy „sehol!” És a jó leánynak egy köny hullott ki szeméből, a részvét és gyöngédség könye, melly forrása lőn a legszebb, legnemesebb szerelemnek. Más évben (1812-ben) már Juhász Julia, Udvarhelyi neje lőn.

E történetke mindenesetre érdekes annyiban, a mennyiben jellemző. Jellemzi Udvarhelyi szemérmes természetét, az akkori idők sanyaruságát és végre azt a régi jó szokást, hogy akkor a jó szivért szerették meg egymást az emberek.

Udvarhelyi 1815-ben jött először Pestre, vezetvén egy társulatot, mellyet az öreg Lánggal együtt igazgatott, s melly akkoriban a rondella-szinházban tartott előadásokat gróf Ráday városi szinházi igazgató (Gedeon atyja) segélyezése mellett.

Udvarhelyi érdemeit később azzal jutalmazák, hogy három évre a kolozsvári szinház országos igazgatójává tevék (épen harminczegy év előtt), midőn az első operatársaságot alkotá, s buzditásai által a legelső magyar dalmüvet, a „Béla futását,” Ruzsitska János József huszár karmester által megiratá.

Derék társulatával később alsó Magyarország egy részét, s 1827-ben Pestet is meglátogatá, hol a nagy városi szinház kapuit is örömest megnyiták előtte. Udvarhelyi társulata tükre volt a társulatoknak, s ő maga tükre az igazgatóknak, kivel mindenki örömest érintkezett, s kinek Katona József, „Bánkbán” nagy költője is egyik legjobb barátja volt.

1835-ben a hires budai játékszin, s 1838-ban a pesti nemzeti szinház tagja lőn, s olly sok év és annyi fáradalom után még ma is teljes erővel szeepel. Hangja most is cseng, alakja erőteljes, festői, mellyre olly jól illenek a lovagkori jelmezek; a szelid apákat, becsületes öregeket még mindig megható bensőséggel ábrázolja, s kétségkivül a szinház legtiszteletreméltóbb tagjai közé tartozik.

Pályatársai szeretetét különösen rendkivüli becsületessége által nyeré meg: ő sohasem ártott senkinek; sem szóval sem tettel nem bántott senkit; az ármány és alattomoskodás egész félszázados pályája alatt ismeretlenek maradtak előtte. Családi körében igen szeretetreméltó, kedélyes öreg ur, s a legjobb apa, ki most leginkább négy szép gyermeke növelésével foglalkozik.

Mindez érdemeit a junius 14-diki „félszázados emlékünnep” alkalmával a közönség és pályatársak a legfényesebben ismerék el, mint ezt a lapok már megirták.

A szeretet és tisztelet e nyilatkozványai közt Udvarhelyi boldogan emlékezhetett vissza ötven éves szini pályájára, melly fölött elmondhatjuk:

A ki igy élt, nem hiába élt, s a kit ugy szeretnek, annak mennyországa van már itt a földön!”

Vadnai Károly.