Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Figyelő

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

Az Iparművészeti Főiskola kiállítása. Valamikor, a művészi ipar fénykoraiban a háziipari oktatás éppen úgy műhelyekben történt, mint ahogyan festők és szobrászok is egy-egy mester műhelyében nevelődtek. A XIX. században az ipari termékek nagyrészének elkészítése gyári termelés útján bonyolódott le, ezt pedig túlnyomó részben nem művészi szempontok, hanem kereskedelmi érdekek irányították. A kis műhelyek színvonala is lezüllött. Nem mesterségbeli vonatkozásokban, hanem művésziekben. Az utolsó egységes stílus, a biedermeier után a XIX. század második felében a történelmi stílusok utánozgatása és keverése lett uralkodóvá. Szörnyű eredményeit, azt hiszem, nem kell ismertetnem, a neogót, neorenaissance, neobarok bútorok és egyéb használati tárgyak elég közel vannak még hozzánk.

A visszahatás nem maradt el. Ennek egyik tünete volt, hogy a közületek művészlelkű tervezőket iparkodtak nevelni és azért iparművészeti iskolákat alapítottak. Ennek köszönhette hatvan év előtt a mi Iparművészeti Főiskolánk is alapítását. Kezdetben az efféle iskolák meglehetősen elvont tevékenységet fejtettek ki. Tervezőket neveltek, de nem sok súlyt helyeztek a mesterségbeli oktatásra. Pedig épen úgy, mint a művészet magasabb régióiban, sőt talán még inkább mint ott, a szépségre törekvő iparban a mesterségbeli tudás megszerzése nélkül szerves művészi megoldás nehezen valósítható meg. A tervezőnek tisztában kell lennie a terv minden anyagi előfeltételével, ezt pedig csak műhelymunkában tanulhatja meg. Aki nem tudja, hogy miképen készül egy szék, az megtervezni sem tudja kifogástalanul. Iparművészeti oktatásunk igen helyesen, felismerte azt, hogy annak, aki tervezni akar, elébb tisztában kell lennie a mesterség minden csínjával-binjával. Ennek a módszernek alkotóelemeiről és eredményeiről számol be az a nagyterjedelmű kiállítás, melyet Iparművészeti Főiskolánk hatvan éves fennállásának ünneplésére Kinizsi-utcai székházában rendezett.

Oktatása az összes vonatkozásokra kiterjed, ahol művészi szépség kérdése felmerülhet. Növendékeit bevezeti a bútoripar, az ötvösség, a szövetdíszítés, az építkezés, a díszítő festészet és szobrászat, a grafikai ornamentika, a keramika világába. Mindehhez elengedhetetlen feltétel a rajzolás, a mintázás, a faragás, a festés művészi vonatkozásainak oktatása is. Ez sokszor érinti a tiszta, tehát nem dokarativ, hanem öncélú magasabb művészetek, a festészet és szobrászat feladatait is. Így az iskola működése átcsap arra a területre is, mely a Képzőművészeti Főiskoláé. Bizonyos mértékben párhuzamos szerepet tölt be vele, ami e kiállítás szobrászati és festői részén eléggé mutatkozik. Szükségszerűen történik ez, mert a díszítő festészet és szobrászat szépsége a tiszta szobrászat és tiszta festészet kívánalmainak ismerete nélkül csak korcs kísérletezés maradhat.

A kiállítás azt bizonyítja, hogy az Iparművészeti Főiskola az ötven éves fennállást ünneplő emlékezetes bemutatkozás óta kitűnően töltötte be hivatását a szépipari oktatás minden terén. Különösen abban az irányban, hogy növendékeit felszabadította a meddő és üres történelmieskedéstől és arra nevelte őket, hogy a mai kor lelkéből törekedjenek stílust alakítani. Nemkülönben azért, mert kiváló mesterek vezetése alatt olyan műhelymunkára fogta tanulóit, amilyen valamikor elengedhetetlen volt és akkor is, ma is megtermi gyümölcsét. Más kérdés az, hogy áldásos működése mennyire tudta a szépségre való törekvést iparosainkba beléoltani. Bizonyos, hogy a gyáripar egy része hamarébb ismerte fel a szépség szükségét, mint a kisiparosok nagy tábora. Vannak ugyan jókora számmal kisebb üzemeink, sőt törpeműhelyeink is, amelyeken fogott a főiskolanyujtotta irányítás, de például bútoriparunkban még jókora idő fog eltelni, míg eléri az egykori ipar művészi színvonalát. Ennek igazolására elég, ha az Iparcsarnokban rendezett lakáskiállításokra emlékezünk, ahol asztalosaink mai célbútorok nyugodt körvonalait egészen feleslegesen rontják el lehetetlen neobarok díszítgetésekkel. Az iparművészeti oktatásnak tehát a mainál még szélesebb körökre kell kiterjednie. Közönségünknek nevelése sem kevésbbé szükséges, mert hiszen iparunk egy részének művészi fogyatékossága végső eredményben közönségünk ízlés-hiányában gyökerezik. Erre az ízlésnevelésre pedig elsősorban az Iparművészeti Társulat és az Iparművészeti Főiskola kiállításai hivatottak.

*

Basch Andor kiállítása a Tamás-galériában mindenképpen igazolta azt az elismerést, melyet az elmult két-három évben szórványosan látható műveivel szerzett. Csendéletei és szobabelsői széles, izgatott festőiséggel tárulnak elénk. Sötétes, sőt néha feketéllő és mégis színdús kavargásban egy igen érzékeny lélek küzdelmesen gazdag kifejező erejében gyönyörködhetett a szem. Basch tárgyai nem álmodozó csendben sorakoznak egymás mellé, eleven élet van bennük: a művész változatos és lüktető képzelete.

*

A képzőművészet iskolája. [*] Nemcsak művésznövendékeink, hanem közönségünknek a festőművészet, grafika és szobrászat technikai eljárásai iránt érdeklődő része is régóta hiányát érezte olyan magyarnyelvű könyvnek, amely e titkokba bevezet. Ezért igen örvendetes, hogy Szőnyi István néhány művésztársával szövetkezve egy majdnem négyszáz oldalas műben összefoglalta a képzőművészet mesterségbeli részének ismertetését. Az olaj és temperafestést ő írta meg, a vízfestésről Elekfy Jenő, a pasztellről Szobotka Imre, a freskó, mozaik és üvegfestésről Molnár C. Pál, a képrestaurálásról Kákay-Szabó György, a grafikáról Molnár C. Pál és Varga Nándor, a szobrászatról Ferenczy Béni értekezik. Egytől egyig mesterei szakmájuknak. Itt a mű pedagógiai értéke kevésbbé érdekel, mint a közönség szempontjából való jelentősége. A művészet és mesterségbeli része annyira szétválaszthatatlanok egymástól, hogy a technika ismerete és megértése nagymértékben hozzájárul az alkotások élvezetének fokozásához. Nálunk erre különösen szüksége van, mert közönségünk nem éppen járatos efféle kérdésekben. Az, aki gondosan végigolvassa e könyvet, mégha nem is csábul el műkedvelősködésre, ami különben nem volna éppen baj - sok tekintetben más szemmel fogja nézni a műalkotást. Nemcsak gyakorlati kérdések megoldását fogja megtalálni, hanem a művészet határkérdéseinek magyarázatát is. Az alkotás és technikája egymástól alig választhatók el, legalább is nehéz felismerni a határvonalat, ahol a mesterségen túl a művészet kezdődik. A viszony kölcsönös: nincsen művészet mesterségbeli tudás nélkül, a puszta mesterkedés pedig még nem művészet. Ezt a viszonosságot sikerülten juttatja érvényre e műben az, hogy szerzői nemcsak elsőrangú mesterei technikájuknak, hanem érdemes művészek is. A könyvet különben nemcsak tartalmi érdekessége, hanem megírásának közvetlen, jól szemléltető módja is alkalmassá teszi célja elérésére.

 

[*] Győző A. Andor kiadása.