Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám

Illés Endre: Babits Mihály új könyve

Évjáratokat ízlelve. - Vers-sorok holdfényében olvassuk az új Babits-könyvet, - «Írók két háború közt». Költők, s megint csak költők, a kötet kétharmada őket idézi, róluk szól. Az író mentegetődzik: a cím az utolsó húsz év irodalmát igéri s ő nem szólhatott mindenkiről, a könyveket és a problémákat a véletlen sodorta hozzá, sokakról hallgatott.

Nem szabadulhatok egy képtől... Ahogy a könyv minduntalan visszatér a költőkhöz, olyan komoly és meghitt hangulatúvá válik, mint egy téli pincézés. A havas, szürke délutánban odakívül iszonyú csend, a házigazda a lámpafényben tompán kongó hordókat dugaszol ki és különböző évjáratokat ízlelget. Ez a dombháti idill visszavonulás. Lent a faluban gerilla-harcok tüzei villannak, estére vissza kell majd térni a tusakodásokba, holnapra a munkához, de közbül kell néhány korty bor, vers, vagy másfajta tiszta szenvedély. Kell valamiféle lángolva rohanó íz, mely bemelegíti a szívet. Szomszéd présházak szalagnyi kéményfüstje alatt - a rejtelmes, üveganyagú csendben - összeesküvés, politika, erőszak, kivörösödő arcok főnek, itt vers-sorokat és költőket csorgat a házigazda vendégeinek a hosszú lopóból a kancsóba. Nem részrehajlás ez, mely a költőknek kedvez, de olyan meghitt férfimulatság, szertartás, feledkezés, melyhez a mámort csak a vers - a más verse - adhatja. Arra a húsz évre, melyet ez a kötet átfog, olyan Babits-munkák esnek, mint a Halálfiai, az Írástudók árulása, a Versenyt az esztendőkkel, Az európai irodalom története, a Jónás. Ez a könyv a visszavonulás, a pihenés, a testvériség, a társak nedüjének könyve, elsősorban a költőké.

Milyen komoly, szép könyv. És ezek az írások, így egybegyűjtve, milyen tisztavonalú rézkarc-gyüjteménnyé nemesednek. Hány ostoba legenda foszlott már szét Babits körül. Az első a tudós poéta ráhazudott álarca volt. Az utolsót talán ez a könyv oszlatja el, - hányszor hallottuk, hogy Babits nem kritikus. Az «Írók két háború közt» leleplezi: éppen ő legnemesebb gyakorlatú kritikusunk. Persze nem úgy kritikus, hogy kedve volna bármelyik könyv fölé pattanva saslengésekkel elkápráztatni minket, ezt a jó előtornászokra hagyja. A válogatás nélküli olvasástól is szabódik, nemcsak a rossz könyveket tolja félre, néha a jót is. Olvasmányában ő testvérlelket keres. De hogyan tudja azután ezt a testvériséget elmondani! Mennyi szeretettel mutatja be a társakat: társait a versben, gondolatban, mértékben, fegyelemben, tudásban, szenvedélyben.

Költők. - Róluk szól hát... Mint a szeptemberi fecskerajok, oly sűrű csapatokban szállnak át új könyve fölött a költők. Ady már halott, s azok közül, akik utána jöttek, talán Tóth Árpádot szereti legmelegebben. Amikor költőkről ír, sohasem az életrajz megbűvöltje, egyetlen igaz, elemezhető valóságot ismer, magát a verset. De Tóth Árpádnál az ember is megejti, - «egy szent jóságú égitest volt, mindig a fényes oldalát fordította felénk», írja róla. Egy ilyen szerencsés mondat azonnal belevon Tóth Árpád világába, a játékba és látványba, a vers különös világításába, s végül az izzásba, melyben az ötvös gonddal összerakott, fínomművű szavai magas költészetté olvadnak. Gellért Oszkárról különböző években három vázlatot is készít, - e hármas képben időbelileg együttvándorolva a változatlan Gellért-verssel és témákkal szinte drámailag tudja megfogni a Gellért-vers jellemét: «minden új kötet több mint az előbbi, éppen azért, mert nem vágyik más lenni», ez a költő a nyugtalan változás helyett az állandóságot választja, a mélységbe vivő utat, verse pedig a virág nagy útját a gyümölcsig. Ahogy Babits Tóth Árpádról vagy a Gellért-versről ír, nem meg-megbillenő mérleggel játszik, nem megfigyeléseket és szabályokat közöl velünk, de magát a verset támasztja fel bennünk, szívdobogásával is átvilágítottan, s ez a kritika olyasféle varázslata, amilyennel csak a vers él. De tud Babits mérlegre is tenni verseket, elégedetlenkedni ujjgyakorlatok miatt, szeretni a barátot s mégis távolodni tőle, s azután visszatérni a végső, nagy versek igézetéhez, - így lélekzik együtt Kosztolányi életművével. Tud elvezetni költőkhöz, kikhez alig vezet út: milyen szeretettel ír Nagy Zoltán makulátlan ízléséről, elégikus belső zenéjéről. Tud gyengéden legendát rombolni és szép új hitet adni helyette. Juhász Gyulánál teszi ezt, akinél megérezteti velünk, hogy a szegedi költőnek nem a legjobb versei a legjobbak, s hogy ez a költő jobb, mint a versei. A versek könnyűk, édesek, a költő nehézlelkű, keserű.

A mustot nem szereti. Zavaros és fojtó. De a kiforrt újbort milyen értőn ízleli: a fiatal Szabó Lőrincet első kötetének évében úgy jellemzi, mintha mögötte sorakoznának már későbbi kötetei is, tudatos belső geometriájáról, az értelem harmóniavágyáról, klasszicizáló fegyelméről ír. Illyés Gyulát olyan szeretettel mutatja be, hogy ez a sugár közös fénybe borítja a költőt s versét, mint Tóth Árpádnál, itt is megismerjük az alkotó s a vers közötti áramlást, s ezenfelül még a kritikus nosztalgiáját is, a maga útját s a fiatal költő új tájait. A tájakat, a zenét s az egyszerűséget, miket Erdélyi Józsefnél is szeret. De ha az új népi forma megtelik cigányos, körmönfont póriassággal, tizenkétágú kötésekkel, ő az, ki elsőnek támad a Sértő Kálmán-féle etno-pornográfikus, szotyogó népieskedés ellen.

Csapatostul szállnak így a költők az új Babits könyvben (Reményik Sándor, Sárközi György, Fenyő László, Gulyás Pál, a költő Karinthy Frigyes is), szállnak húsz év tájai felett, mintha az egyik égésből a másik égésbe kellene átvinniök egy üzenetet.

A költő. - «A kritikus nem élvezi a költészet területenkívüliségét» - tagadta meg a kritikust egy régi vitában Babits. De ahogy ő ezekben a vázlatokban végül mindig kettős portrét rajzol, a megidézett költőét s a magáét, az a nyiltság, mellyel például a Kosztolányi-írásban kettejük különbözését vallja, «a nagy feladat jellemzőt mondani», Kosztolányi az életről, a jelenségekről akart jellemzőt írni, ő titkolva-nyiltan sajátmagáról is, ahogy ezt, kritikát írva meg is teszi: ez az ömlő, örök vallomás, az arányok valóság fölé emelkedő új rendje, az átrajzolt táj, mindez - máris kimondhatjuk - nemcsak kritikusi, de költői tett. S ez természetes is, - hogyan rejthetné el Babits legigazibb alkatát...

A költő vall itt a nyugtalanságról, a kényszerről, a csapdákról, a kimondhatóról, a szárnyakról, melyekkel a kimondhatatlan fölé lehet kerülni, a versről, szóval mindarról, amire életét feltette. Minden részletről: az elhagyhatatlanról s a változóról, mértékéről, ízléséről, rokonszenvéről, s mindez azonnal vers-sorokba ömlik, vagy éppen versekből bomlik ki, költői alkatokat és arcokat ölt, - a közvetlen út, az átló: egy Babits-vers lett volna, de itt kerülő utat teszünk, egy idegen egyéniséget járunk körül, s ettől az ismerkedéstől a költő végül önmagában erősödik meg.

A kritikus-Babitsot ez a közvetlenség teszi oly meggyőzővé. Ő nem változik könyvről-könyvre, nem alázatos az idegen mű előtt, - a művészet előtt alázatos. Szereti anyagát s hű maradhat anyagához, mert önmagához hű. Biztos önmagában, tehát az idegen műben sem tévedhet el. Nem szereti a misztikumot, - tudja, hogy végül minden a szón múlik, s ahogy szavakból kell felépítenie saját művét, az idegen írást szavakig bontja le. Az írás igazi rejtelme: «a szavak bölcsebbek a gondolatoknál». S ezen a ponton, a szavak ízlelésében, legjobban eggyé forr benne a biráló s a költő.

Két térkép. - Még mindig a költőknél tartunk. De nincs-e Babitsnak igaza, amikor könyvének kétharmadát nekik adja. Megrajzolja ugyan - az előszóban - a másik térképet is, a húsz év irodalompolitikai térképét, nemzedékek egymásra rétegződését, s mint a történeti térképeken szokás: a csaták és csatározások helyét, hullámzását, idejét, műfajok területi változásait; de nem jellemzőbb-e ennél a vázlatnál az a térkép, mely csak a hegyeket tünteti fel, az igazi egyéniségek gránittömbjeit s nem a lávaömléseket és indulatömléseket. A költőket rajzolja be először erre az igazibb térképre, a biztosan megmaradó anyagot. S ki hiányzik még kívülük? Egy olyan nagy egyéniség mint Szekfű Gyula, egy olyan tragikus, elfeledett tudós, mint Király György, a megejtő játékú regényíró, Tamási Áron, egy nagy dokumentum írója: Kuncz Aladár, egy nyugtalanító torz-életmű, a Karinthyé, két szerkesztő, fiatalok barátja: Osvát Ernő és Mikes Lajos. Nincs is tovább. Őket még bárkájára veszi, mint egy gondos Noé. A próza s az esszé ezúttal rosszul járt (milyen kár, hogy például Móricz Zsigmond nagy egyéniségéről nem ismerjük Babits kritikai vallomását). De a költő látása szuverén, alig fellebbezhető meg.

S ennek az igazibb térképnek védelmében harcossá is tud válni. Amikor a régi, nagy hegyeket pisze dombokká akarja benyomni egy másfajta térképrajzoló vállalkozás, pajzzsal és dárdával kél a hegyek védelmére. A kötet szikrátvető, kemény írása a Németh László-sziluettjét idéző polémikus tanulmány.

Ezüstkor. - Mint minden kötetében, itt is a kor szorongatja hőseit. Ugyanaz a sötéterejű kor ez mindig... A torony nem véd többé, a harcot vállalni kell. De itt nemcsak a bizonytalan harcot hirdeti a költő, felvillantja az örökséget is, a két égés közé esett írók örökségét, amit ez a kor emelt homlokkal adhat tovább a következőnek.