Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Színházi bemutatók

A Hattyúdal után a Színház, két színész-dráma egymásután a Vígszínházban. Nemcsak abban hasonlítanak, hogy mind a kettőben színészek, színházi emberek a szereplők, hanem a cselekmény mögötti témában is. Mind a kettőben a színész magánéletének komplikációja és művészi hivatása közötti kapcsolat, illetőleg inkompatibilitás az alapja a témának. Hogy hat ki a színész munkájára, ha magánéletében valami súlyos üzemzavar áll be? Az első darabban a férfi-színész apai érzésének túlságából származik a baj, amely elszakítja a züllésből már-már kiemelkedett színészt a művészettől. A másikban színésznővel történik a baj: mint annyi polgári nő és mint még több irodalmi nő, beleszeret egy nála sokkal fiatalabb és silány minőségű fiatalemberbe, ez a késői szenvedély bénítja a művészetében, de nagy baj nem történik, a művésznő hamar kiheveri a csalódást, a kirabolt asszonytól nem tudta a csirkefogó elrabolni a művészetet, ez megmaradt neki, mint életének lényege. A dideroti színészi paradoxon két új változatából az hangzik ki, hogy a nagyon heves érzelmi affektusok nem valók színésznek, - játszani kell őket, nem élni. A tétel, tetszetős, de vitatható. Magunk is ismertünk színészeket és színésznőket, akik nagyon heves érzelmi életet éltek és ez nem ártott művészetüknek.

A színésznő és a fiatal suhanc szerelmi esete egyike az irodalom legtöbbet használt komplikációinak, s banalitását fokozza az is, hogy majdnem minden esetben akár regényben írták meg akár színdarabban, a fiú haszontalan fickó, s az életkor különbsége súlyosbítva van az egyik partner erkölcsi alantasságával. Somerset Maugham és Helen Jerome darabja azért mégsem banális, kiemeli az átlagból a művész-lélektani kérdés bekapcsolása és még inkább a cselekvény szövésének és az alakok rajzának disztingváltsága. A színésznő szerelmi válságának ábrázolásában sok fínom hangot hallunk, egy-egy pillanatban mélységet is annyit, amennyit a mai társalgási színmű és színjátszás elbír. Az asszony hozzá méltatlan helyzetbe kerül, de mindig érezni lehet, hogy ez a helyzet méltatlan, hogy szellemileg magasan felette áll annak, ami vele történik. Ezért nem tűnik fel happy-end fordulatnak a befejezés, a visszatérés a művészethez; logikusan következik emberi és művészi fölényéből. Igazi tehetségnek a művészet a menedéke az élet csúfsága elől.

A darab nyilván ezért a szerepért van írva. Mezey Mária játssza, végre olyan szerepet kapott, amelyben több is van, mint amennyit addigi szerepeiben mutatni alkalma volt. Néha úgy érezzük, nagyon is játszik, de a lényeges dolgokban egyvonalban áll szerepével, jól megfogta a hangját, pontosan megrajzolja az alakot, mindig benne van a darab stílusának disztingváltságában. Somlay Arturnak a Hattyúdal után szinte pihenő a férj szerepe, - az ilyeneket ő úgyszólván a kézelőjéből rázza ki. Vitéz Benkő Gyulának most nyílik először alkalma megmutatni, hogy jó szerelmes-színész. Dénes György, úgy érezzük, túlságosan karikirozza az angol lord alakját, a szerzők aligha így gondolták el. Ladomerszky Margit csaknem pontosan ugyanazt a szerepet kapta, amelyből a Hattyúdalban betegsége miatt kimaradt. Okosan, jó stílusban csinálja meg. Kis cselédszerepében feltűnően jó Sitkey Irén. Nagyon jó munka Horváth Árpád rendezése.

*

A harminckétéves kisasszony-gyárigazgatóné kíméletlen szigorú teremtés, agyonszekirozza sivárberendezésű szobájában a tisztviselőit, kivált a fiatal gépírólányokat. Az egyik egy csinos kis fruska, szemébe vágja, hogy kiálhatatlan aggszűz, aki irígyli a fiatalokat, mert ő maga nem tudott férfit keríteni magának harminckétéves korára sem. Az igazgatónő, Klára a neve, megdöbben ettől az igazságtól, elrösteli magát és elhatározza, hogy megszerzi az asszony címet, vesz magának a házasságközvetítő segítségével egy férjet. Nem szándékozik igazán felesége lenni, kiköti hogy bizonyos idő mulva elválnak. A férfi, Gáspár, akit így megvásárol, szintén ragaszkodik ehhez a kikötéshez, neki menyasszonya van, akit a kétezer pengős vérdíj segítségével el akar venni.

Láttunk és elfogadtunk már ennél kevésbé valószínű színdarab kezdetet is és ahogy Barabás Pál, a Magyar Színház 2000 pengős férfi című ujdonságának szerzője ebben az expozicióban az alakokat talpra állítja, a helyzeteket összebonyolítja, abból azt a reményt merítjük, hogy jobbfajta tónusú vígjátékot fogunk kapni. A két főszereplő arcát kezdjük látni, Klára elkeseredett elhatározása, Gáspár szégyenkezése és undora a házassági üzlettől, jó komikai alapvetésnek látszik. Aki ismeri a vígjáték íratlan törvényeit, az már tudja, hogy a cél, amely felé a cselekvény indul, nem lehet más, minthogy akik együtt állnak az anyakönyvvezető elé, azokból előbb-utóbb, több vagy kevesebb bonyodalom után mégis csak valódi férj és feleség lesz a végén. De hogyan jutunk el ehhez a célhoz? Ezt az utat megépíteni a szerző feladata. Klára «szívfagyát» fel kell olvasztania, a két lelket össze kell találkoztatnia. Elvégre együtt laknak a második felvonás eleje óta, közös lakásban, férj és feleség a világ előtt, minden előfeltétel megvan arra, hogy előbb-utóbb érezzenek valamit egymás iránt. Az egész csak írói invenció kérdése.

Csakhogy ez az invenció nagyon nehezen mozdul meg és nagyon lanyhán mozog tovább. A szerző túlságosan a felületen fogja meg a dolgot, helyzeteket állít fel, amelyek nem világítanak bele a két ember lélektani alakulásába, mindig a könnyebben kéznél levő eszközökhöz nyúl. Természetesen ki kell iktatnia a dologból Gáspár menyasszonyát, de ezt túlegyszerűvé teszi magának. Ez a menyasszony, ahol egy üres autót lát, mindjárt beleül, vagyis fut minden pénzes férfi után és pedig erről maga tájékoztatja Klárát, öntudatlan locsogás közben. Nos, hogy egy ilyen flapperben ilyen kevés ravaszság van! Klára felmelegedését jóformán készen kapjuk, a szerző nem engedi meglátni, ami benne, belül végbemegy. Az egész ellaposodik üres színpadi konvencióvá. Végül is mit kapunk? Semmi egyebet, mint némi színpadi érzékkel összeszőtt középszerűséget.

Bulla Elma játssza a zord gyárosnőt. Kitűnő a megjelenése az első felvonásban, jó kedvvel, találó vonásokkal játssza meg a fanyar vénlányt és a továbbiakban is, amikor jelenetről jelenetre csinosodik, a szeme egyre jobban csillog, a hangja melegszik, ahogy lemarad róla a «vén» jelző és marad a lány, a férfi előtt szemérmesen kívánkozó és félénken kínálkozó lány, - az a maga nemében kitűnő művészi játék. Hát még ha a szerző jobb alkalmakat adott volna neki; legalább egy-egy mélyebbről jövő hangot! A színész nem pótolhat mindent, amit a szerző elmulasztott. Hajmássy Miklós jó partner, a magát pénzzé tevő férfi húzódozását, félszeg szégyenkezését, s utálkozásának lassú lecsillapodását jó humorral játssza s a komikus hatás érdekében jó hasznát veszi hatalmas termetének is. A többi szereplőnek nincs mit játszani. A szerző invenciójának fogyatékossága érik az epizódszereplők kifejezéstelen arcán.

*

A legkevesebb amit egy színdarab: általában egy írói mű szerzőjétől elvárhatunk, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit akar írni, milyen műfajú dolgot. Szabados Árpád, A fülemüle szerzője nyílván ezt sem tisztázta magában. Kezdi mint régi receptszerinti népszínművet, a szegény paraszt és a gazdag paraszt szomszédi civódásával, szegény legény és gazdag leány érzelmes szerelmével, folytatva ízetlen paraszt-operettel, amikor a kupaktanács tagjai tánclépésekkel, indulót énekelve jönnek be ítélni a fülemüleperben, végzi valami misztikus kenetteljességgel, mikor a földbe ásott zsákban nem kincset találnak, hanem egy kis feszületet. Hogy ezt a stílus-zavart és minden írói lelemény nélküli ürességet előadta, az a legnagyobb tévedés, melyet a Nemzeti Színház mai vezetése elkövetett. Ha egyebet nem, legalább azt elvárhatnók a színháztól, amely büszkén viseli a «nemzeti» jelzőt, hogy jobban tisztelje Arany János emlékét, ne csúfolja meg kedves anekdóta-versének ilyen eltorzításával.

A darab előadása a színészek reménytelen küzködése a játszhatatlan szerepekkel. Két színész mégis ki tudott tűnni: Gózon Gyula, aki a szegény szomszéd dühös gyűlölködését játssza meg hiteles realizmussal és Pataky Jenő, aki nemcsak játékban, hanem énekben is olyan jó kvalitásokat mutat, melyeket eddig nem sejtettünk benne. A darab kísérő zenéje Farkas Ferenctől való, játékmestere az előadásnak Both Béla.