Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Figyelő

Nagypál István: Virginia Woolf

Nemrégiben emlékeztünk meg James Joyce haláláról; most megint egy író halálhírét kapjuk: Virginia Woolfét. Nevét gyakran emlegették együtt a magános, nagy ir szerzőével: bár sok egyéni hasonlatosság nem volt köztük, inkább keresésük iránya terelte őket egymás közelébe.

Amit a francia irodalomban Proust és Gide indított el, azt az angol szellemiség közegében Joyce és Virginia Woolf (s bizonyos mértékig Aldous Huxley) folytatták. Woolf mindenesetre mérsékeltebb és finomabb formabontó volt, mint a sziklákat tördelő Joyce. Irodalom-sznob körökben egyidőn át divat volt Woolf műveiről eszmét cserélni, amíg a nagyközönség még nem ismerte nevét.

Mint az említett többi írók, ő is az Idő megszállottja. Egy perc, vagy egy évtized annyi, amennyinek érezzük, az emberrel együtt szűkül és tágul a hajlékony idő, érzelmi és érzéki tartalma szerint. Woolf idő-ábrázolása főként a multra támaszkodik, alakjai hosszú, hullámverésszerűen váltakozó, belső monológokban szállnak vissza saját egyéni multjukba, ahol apró, akkor jelentéktelennek látszó események, rezzenésnyi élmények döntötték el volt a jelen sorsát.

Kedvelt eszköze a «flâneire», a céltalan kószálás, ritka alkalom az eszmélkedésre. Alakjai jelentéktelen napi történések során ismerik életük végzetes kapcsolatait; a képzettársítások lejtőin szétguruló gondolatok fűzérei plasztikus finomsággal érzékeltetik a hősöknek, környezetüknek, társadalmi légkörüknek valóságait. E nemben legkitűnőbb regénye a Mrs. Dalloway - egy előkelő londoni asszony bevásárló sétája s előkészületei egy estélyre - s ez alig-történés keretén belül szemfényvesztő ügyességgel bogozza az írónő a képzettársításokat és a sorsokat. Mint tarka szalagok szállnak el a gondolatsorok kezéből, hogy a kellő pillanatban vissza-visszarántsa őket. Többi regényei (To the Lighthouse, The Waves) nagyjából ugyanezt a problémát játsszák meg - az idő és a jelen-mult bonyolult viszonylatait. Utolsó regénye, The Years (magyarul is megjelent, Évek címmel), már nem az egyén, hanem egy népes család szerves életét ábrázolja bűvös tükörében, a viktoriánus kortól a világháború utánig, alig összefüggő és mégis egységes állókép-sorozatban.

Legvonzóbb s legnagyobb feltűnést is keltő műve az Orlando; hőse, az angol renaissance ifjú végigél vagy négy évszázadot, közben nővé változik, bekószálja fél Európát, bájos szerelmi kalandjai vannak, mint férfinak és mint nőnek - s mindez a bűvös Idő varázslatában egészen természetesen adódik. Ez a regény az angol bizarr-hagyománynak és meleg regényességnek egyik legsikerültebb ötvözete az újszerű törekvésekkel.

Egy évtizeddel ezelőtt az időprobléma ilyetén felvetése még nagyon újszerűnek látszott; ma már szinte közhelynek tűnik, tételei átszüremkedtek a világirodalom nagy, közös medencéjébe s közkinccsé váltak. A Zauberberg megállított időszemlélete ma már klasszikus hagyománynak számít. Az egész időforradalomról is kiderült, hogy velejében milyen konzervatív: varázseszközökkel akarja visszaidézni az elveszített multat s megtartani, vagy elkendőzni a jelent.

Virginia Woolf irodalmi súlyát nem is annyira szokatlanra törő problematikája jelenti, hanem általános írói értékei: elegáns, finom stílusa, színes és szíves alak-ábrázolása, az eltűnt hangulatok költői felidézése. Azok közé az írók közé tartozik, akiket örömmel olvasunk el másodszor is.