Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom · / · Keresztury Dezső: Három délszláv író
«Szomszédainkról túlságosan is keveset tudunk»: ez a panasz, amelyet az elmúlt évtizedek folyamán egyre többször hallottunk és hallattunk, valóban indokoltnak látszik. Egyazon földrajzi övezetben, hasonló történelmi erők terében s ugyanazon veszélyek forgatagában élünk, multunk folyamán a politikai, népi, kereskedelmi s szellemi érintkezések rengeteg szálával fűződtünk össze, az elmúlt század idején mégis egyre messzebb szakadtunk egymástól. Igaz, hogy sem a sors és hivatás azonossága, sem az ellenséges szembenállás nem volt olyan nagymértékű, mint mostanában emlegetni szokás, tagadhatatlan azonban, hogy nemcsak a politikai tájékozódásnak, hanem önmagunk, helyzetünk és szerepünk megismerésének eleven ösztöne is azt kívánja, hogy tudjuk, mi történik a keleti s déli határokon túl. Ha például tudomásul vesszük, hogy a cseh, lengyel, horvát s szerb irodalom fejlődésében mennyi a miénkkel rokon vonás, a magunk történelmi útja is sok ponton megvilágosodik. Ezért kell örömmel üdvözölnünk a
A kiadó joggal hivatkozhatik arra, hogy a délszláv írók műveinek kiadására évszázados hagyományok ösztönözték. A XVIII. század végén s a XIX. század első felében a budai Egyetemi Nyomdában rendkívül sok szerbnyelvű nyomtatvány készült; a Duna mellett egészen Pozsonyig húzódó szerb településeknek Buda volt egyik legfontosabb szellemi központja. Mindez inkább csak exportot jelentett s a magyar szellemi élettel kevés kapcsolatot tartott. A meginduló magyar reformkor irodalmában nem egy értékes déli színre is bukkanunk ugyan; Vitkovics Mihály, népiességünk kialakulásának egyik jelentős művelője, egész «szerbus manirt» honosít meg nálunk, de Kazinczy mégis Goethe után fordítja magyarra «Azzán agát», ezt a mélabús szerb hősi éneket, amelynek trocheusai Vörösmarty felejthetetlen «Hedvig»-jében lágyulnak végtelenül gyengéd s áhítatos zenévé. Vuk Karadzsits nagyarányú népköltési gyüjteménye is nyugati közvetítéssel jut el hozzánk, azon a hosszabb úton, amely a XIX. században sajnos csaknem teljesen elfeledtette a régebbi, közvetlen és rövidebb utakat. A magyar irodalom s Budapest még csak sugároz valamit a maga nagy fényeiből dél felé, de maga egyre inkább s egyre kizárólagosabban nyugat felé fordul termékenyítő ihletért. Hogy szomszédaink ugyanezt teszik, inkább közös fogyatkozás, mint közös erény.