Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Figyelő

Szauder József: Az udvari ember
Baldassare Castiglione könyve - Franklin

Baldassare Castiglione műve, a Cortegiano, 1528-ban jelent meg. Most magyarul olvashatjuk gróf Zichy Rafaelné fordításában.

Húsz év gondolatai, töprengése, diplomáciai fáradozásai járultak hozzá, hogy a Cortegiano létrejöjjön, hogy még egyszer s talán utoljára összefoglalja mindazt, ami eszményképe s egyúttal valósága is volt a renaissance társadalmának, legmélyebb emberi törekvése Castiglione-nak. Már-már átalakulóban a világ, más ember s vele más embereszmény készül, hogy feledtesse a mult csodás embereit, az ideális udvari embereket. Ezek beszélgetnek az urbinói palota termeiben s feledik az idő múlását, belemerülve az ideális szép filozófikus fejtegetésébe - csak a hirtelen hasadó hajnal szakítja félbe a hosszú éjjelen át folyó beszélgetést s oltja el a rőtfényű fáklyákat.

A tökéletes udvari emberről beszélgetnek, aki jövő századoknak is problémája, világok történelmét igazgató, barokk és rokokó életgyakorlat mintaképe lesz. A Cortegianoban szabadul meg először a középkor ideáitól, melyek kifejlődésében gátolták, öntörvényű lesz, de még part és gát a barokk hullám előtt, ideát reked a nagy európai krízisen, a reformáció s ellenreformáció közt vajúdó új világon. A boldog európai intermezzó, a renaissance utolsó, XV. századvégi nemzedékének tagja Castiglione, gondolatai is idegenül, értetlenül mennek át a fauszti Európa tartományaiba. Hogyan is értenék meg a szép harmónia-elvet, mely az önuralom, bátorság, vallásosság erényeit mind megegyezteti egymással s a renaissance sajátos individualitására vonatkoztatja. A XVII. század embere vagy katona vagy udvaronc, pap és vallásos ember vagy világi, az ellentétekből összeálló egység idegen tőle. Castiglione udvari embere egész és magabiztos ember a fejedelem előtt is. A fejedelem legfeljebb primus inter pares. Kétszáz év mulva, egy kis menekülő magyar csoport tagja, kései, de nem dísztelen utód a nagy udvari emberek s eszmények sorában, így ír az aulicusról: »Ideje magának semmi nincsen; semmi tulajdon hellye; mindent kérelemmel, más asztalátúl él; valamikor fejedelmét láttya, meg halványodik, meg pirul, tétova futos, mindenkor fél: mennyi térdet hajt, süveget vét, mindent a fejedelemnek, mindent másnak, magának semmit.« (Kiss István rodostói Magyar Phylosophya-ja.) Az udvari ember saját világa, biztos éntudata e kiszolgáltatott helyzetében omlik össze.

Az urbinói kastély vendégei azzal az ígérettel oszolnak szét, hogy szép elmélkedéseiket folytatni fogják. Az ígéret beváltatlan maradt, az urbinói vár körül más események zajlanak, meggátolják a szépbe önfeledten bámuló ember továbbalakulását.

A Cortegiano egy régi kommentátora tudálékos pontossággal mutatta ki, hogy Catria hegyét s a hasadó hajnallal megelevenedő természetet abból a teremből, ahol a beszélgetés folyt, nem lehetett látni. Ami a kommentátornak furcsaság, nekünk szimbólum: az a természet, az a világ, amit Castiglione láthatott ablakából, alig jelentett neki többet falra festett függönydekorációnál, amit nem érdemes s nem is lehet széthúzni, vagy a renaissance számtalan festett hamisablakánál, amin kitekintés úgysem nyílik. Minden csupa belsőség, még a természet is halvány, irodalmi napok és holdak visszfényét sugározza. A kastély termében az élet kibékíthetetlen ellentétei is összehajolnak, kiegyeznek egymással, a harcban, politikában, világnézetben s nőkérdésben, államban és vallásban egyaránt robbantó ellentétek mintegy a danse és contredanse fínom-ütemes lépteivé símulnak el s fonódnak össze. Mert ezekről van szó, a kor ellentétes eszméiről s viharzó életéről, mely egy pillanatra elcsitul s eszményivé magasodik a műben. Kár, hogy a szép fordítás elé írt szép tanulmány nem foglalkozik a magyar udvari élet hagyományával, a Cortegiano s a magyarság kapcsolataival s nem emeli ki eléggé a Cortegiano eszményének történelmi jellegét.

A Valdes-féle támadó röpiratból nem csupán éles szóharc fejlődik, egyúttal két ellentétes világ, a katolikus s a kezdődő protestáns is megnyilatkozik benne. A diplomáciai vereség, a Sacco di Roma is fájt Castiglione-nak. Fájt az új világ, az élet, ami elhaladt s fölébe nőtt a klasszikusan szép elméletnek, ideálnak. Ezzel a fájdalommal szívében halt meg, kevéssel műve megjelenése s az élettől kapott cáfolat után.

Talán már akkor sem volt aktuális. A renaissance ragyogó korát zárja le, a reformáció s az ellenreformáció keserves harcaihoz hangjának, embereszményének, fínom vitáinak semmi köze. Az érvek ezentúl nem szép beszélgetések útján, hanem kardok és fütykösök erejével hatottak. Ma sem aktuális. Klasszikus mű, a magyar irodalom nyert fordításával.

A képanyag, ami a fordítást kíséri, fínom ízlésre vall, a gondosságot, amivel készült, a végén olvasható tájékoztató mutatja.