Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Ady és Tisza és Kosztolányi

Ady és Tisza és Kosztolányi
II. Illyés Gyula

Az első Ady-verset nekem a gimnáziumban kellett bemagolnom; a folyosón magoltam be, a tizperces szünetben, a szekundától rettegve: magyar-tanárunk igen szigorú volt. A költő következő versét márványtáblán láttam, aranyos betükkel, egy kaszárnya kapujában (a költő halála évében). E két élmény hatása alatt ifjúi képzeletem a költőt rögtön Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty vidékére helyezte, klasszikusaink sorába. Bár se tananyagnak, se márványtáblának nem volt oly eleven, oly közvetlen (oly forradalmi sem), mint például Petőfi, igen tiszteltem, már csak jótanulói buzgalomból is. Azóta is változatlanul tisztelem. Abban a minden különösebb odafigyelés nélkül leirt mondatban, hogy nagy költőink között ő az, akinek legtöbb rossz verse van: abban is az első hangsúly nyilván a nagy-ra esett. Tollamat elsősorban ez a régi, klasszikusnak-kijáró tisztelet vezette. S csak másodsorban az a tárgyilagosság, amely a nagyok birálatára is felbátorit. Volt már bátorságom Petőfi néhány kevésbbé sikerült verséről is birálatot kockáztatni. Akkor senki sem szólt. Még annyit sem: ez is a műhöz tartozik. (A rossz, sőt a felesleges vers csak úgy tartozik a műhöz, ahogy a legyalult forgács a kész asztalhoz: tüzelni való.) Egy mukk közbeszólás nélkül birálhatjuk Vörösmartyt, Aranyt -

Bármily furcsán hangzik is: bizonyára azért, mert már nincs élő kortársuk. Fenyő Miksa oly megtisztelő megrovásában legjobban ez a mondat illetett meg: «számomra Ady Endre élete műve valami nagyszerű egységként jelentkezik...» Ez a valami, ez a szép egység - bocsásson meg a személyeskedésért - azt hiszem mindenek előtt saját magában van; a közös ifjúság, a közös élmények és harcok gyönyörű egysége ez. Sajnálom, hogy nem lehetett benne részem, sajnálom, hogy nem élhettem abban a szép egységben; hogy csak egy ifjúságom volt. Mert egy ilyen érzelmi, ifjúi egységet, amelynek minden rezzenete mond valamit, én is érzek; minél jobban telik az idő, annál inkább érzem az én ifjúkori élményein és harcaim társának, József Attilának művében. Köröttünk már a nemzedék, amelynek természetszerűen Ady művénél is sokkal többet jelent az ő életműve. Egyetlen soráról sem mondanék le. De nem esztétikai szempontból.

Adyt, a költőt, a számomra már klasszikust elsősorban az esztétika, a költészet szempontjából nézem. Azért ismertem el utólag is Kosztolányi jogát a bírálatra. S ezért engedtem meg magamnak a kifogásolt mondatot, melyet fenntartok. Hiszem, hogy épp a kellő birálat emeli fel a költőket az olcsó népszerűségből a klasszikusok magaslatára. Ady népszerűsége Kosztolányi pamfletjének idején olcsó volt. Állitom, hogy a népszerűség elsősorban nem a költő igazi értékeinek szólt. Az egymást érő matinék és estek tömegei a «Tengerpart, alkony...» hallgatása közben igazában a kabaré-versek érzelmeit borzongatták végig bűntelenül magukon. Mások, mint váteszt és alibit ünnepelték, ami azt jelenti, hogy ha ellenkező jelü vátesz és alibi lett volna, akkor gyalázzák. Ma már tudjuk, hogy nem volt vátesz; nevezetes alibi-igéi a nyilas hirlapok homlokzatán diszelegnek. Ennek ellenére is költő. Sokak szemében most azért oly istenítésre-méltó költő, mert magyar, a világ teremtése óta a legmagyarabb. Sajnos, ez sem ismérve a költészetnek s ha megmondom itt, hogy én sem képzeletét, a tengerre, sziklára, vitorlára, skóciai félhomályra járót, sem jellemét, az érzékiségével kérkedőt, a maga-fitogtatót, az isten-keresőt nem érzem azonosnak népünk tulajdonságaival, vagyis magyarnak, csak azért mondom, hogy hozzátehessem: ennek ellenére is nagy költőnek tartom. S mert annak tartanám, ha merőben nem-magyar volna, azt hiszem, én vagyok közelebb hozzá: hívebb lényegéhez. Mert mi történnék, ha ezektől az időszerű, tehát időleges ismérvektől függne műve sorsa? Adynak tehát igazán szolgálatot az tesz, aki ezektől függetlenül is megmutatja költészetének bensőbb erejét. Tiszáról pontosan az a véleményem, ami neki volt, de szégyenleném, ha verseiért azért lelkesednék, mert politikai véleményét helyeslem. Kosztolányi politikai nézeteit sosem követtem, de épp úgy restellném, ha ezen át nézném az ő költői alakját is. A Fenyő Miksa-emlitette tömegek ezen át nézik. Adynak - hálistennek - vannak másfajta tömegei is, egyelőre jelentékenyebbek, mint akár Petőfinek; - hány Ady-estre esik egy Petőfi-est, hány Ady-kiadásra egy Petőfi-kiadás? S ha már kockázatról és bátorságról van szó, ezért érzem ma nagyobb bátorságnak Kosztolányi mellett kiállani. Példa rá épp a nevezetes vita is.

Személyes kérdéssé azt épp ezek a tömegek fordították, hangulatukkal is, de közvetlenül szellemi gyülevész-hadukkal is. Megrovásom félreérthetetlenül az ujságiróknak szólt. Fenyő Miksát - kérem, fogadja őszinte megbecsülésem jeléül - nem tartom ujságirónak.