Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám · / · FIGYELŐ

Komor András: Guillaume Apollinaire magyarul

Hosszú szünet, talán huszonöt év után, költőink fordító buzgalma most megint a magyar olvasó elé idézi Guillaume Apollinaire-t.

Az idő alatt, amely az első magyarul megjelent Apollinaire-verset mai fordítóitól elválasztja, a költő, a huszonkét év óta halott költő arca megváltozott. Mintha nem is ugyanazt a költőt olvasnók. Az első magyar Apollinaire-versekből holmi boglyashajú szeleburdi vonásai rajzolódnak elénk, aki - alighanem a háború alatt már dívó berlini expresszionizmus nyomán - mit sem törődik a vers törvényeivel, s az értelemnek is hadat üzent; a háborús káoszban az irodalom káoszát hirdető «dada» híve, s mindenkép igyekszik a Tett és a Ma hasábjain megjelenő költőtársaihoz hasonulni. A mai magyar fordítások merőben másnak ábrázolják Appollinaire-t: végképpen megkomolyodott, modora kifogástalan; aféle befelé élő, szelíd lázongó, a mélabú barátja, a nyugalmat áhító, s nyugtató szent. S a legnagyobb különbség: e mai magyar Apollinaire előtt az érthetetlenség kérdését nem lehet fölvetni, - símán folyó sorok, egymáshoz jól kapcsolódó képek, végig követhető látomások, talán az írásjelek hiánya az egyetlen akadály, de ezen is szépen átsegít a ritmus és a verssorok kitűnően érvényesülő zeneisége. A fordítók műve - érdeme vagy hibája - ez a szertefoszlott ködösség? Inkább talán az idő játszott itt közre, az idő, amely az emberekkel együtt kissé megöregít, meglágyít, megjózanít mindent, amit ember alkot, hozzáidomít a fülhöz és a szemhez, hozzátör a polgári izléshez; tapasztalhattuk ezt Ady esetében is, akinek egykor botránykeltőn érthetetlen verseit ma már, semmit nem változva, s mégis megváltozottan, iskoláskönyvekben látjuk viszont.

A hívebb, művészibb magyarra-költés érdeme a mai fordítóké: Rónay Györgyé, akinek szép francia antológiájában kishíján húsz Apollinaire-vers van, a Radnóti Miklósé, meg Vas Istváné, akik Apollinaire-fordításaikat, Cs. Szabó László, a francia líra lényegét feltáró bevezetésével, szemnek tetsző, s értékes kötetbe gyüjtötték. Ami a költőben igazán nemes anyag van, először nekik sikerült magyar versbe átmenteni: az «újító» alatt rejtőző lírikust, a «programszerkesztő» vezér kiáltásokba nem férő mély hangjait, a mozgalmakat irányító Apollinaire tragikus és megejtő nagy magánosságát. A dícsérő jelzők hamar megkopnak, elvesztik jelentésüket: - nem kevés hát, ha azt mondjuk, hogy mindhárman érdemes munkát végeztek.

Azonban... s hiba lenne erről hallgatni: a torzító első magyar fordítási kísérletek adtak valamit Apollinaire-ből, ami a mai megoldottabb fordításokból kimaradt. Kusza, s zenétlen soraikból kihallatszott Apollinaire nevetése, ez a nem egészen egészséges, s nem mindig helyénvaló nevetés, de amely mégis jellegzetes vonása a költőnek. Hisz még legnagyobb szorongásaiban, a háború alatt vergődő utolsó éveiben, nem, még súlyos sebesülése után sem hagyja el, a legérettebb korszakának kétségbeesett verseibe is belekerül egy-egy tréfásan kikacsintó jelző, egy-egy tótágast álló szó, egy fintorgó sor, mindegy, hogy a «modern» költőre kötelező szembehelyezkedés-e ez a konvencionális szomorúsággal, vagy a fiatalabb tréfacsináló évek még vissza-visszatérő hangja. Arra az Apollinaire-re gondolok, akinek Chantre című verse egyetlen légies és mégis mosolyra keltő sor:

Et l'unique cordeau des trompettes marines

s aki ilyen strófát tud leírni:

...Elle avait un visage aux couleurs de France
Les yeux bleus les dents blanches et les lčvres trčs rouges

vagy aki a Loreley érzelmes balladáját talán csak egy kupléba illő rím kedvéért írta meg újra:

L"ŕ-haut le vent tordait ses cheveux déroulés
Les chevaliers criaient Loreley Loreley

A modern magyar líra jellemvonása a komolyság. A Nyugat első nemzedéke nem ismeri a tréfát, s mai fiataljaink hűek ehhez a hagyományhoz - az ifjúsága kedves francia szürrealistáit ma sem felejtő Illyés Gyula, s a maga hangjára szintén Párisban találó József Attila talán csak a kivétel. Költőink kifejező hangszere az elégia, s a rapszódia - olyasféle versek, mint a «Contrerimes», Toulet e bájos bohóságai, s mint Jacob félig-mosolygó hitvallomásai, minálunk elképzelhetetlenek.

S ezt a felsorolást folytatni lehetne akár az avant-garde egész névsorával, hisz, főképp indulásakor, a mozgalom minden jelentkezésében volt valami - többnyire szándékos - komolytalanság, valami bukfencező, s botrányos ötlet, ami az oly könnyen megrőkönyödő s annyira lenézett polgári ízlésnek szólott. A kubizmus boldog forradalma, amelynek épp Apollinaire állott az élén, nagyon jól tudta, hogy a mókázás mily biztos fegyver, s élt is vele; még nagyobb ugratással felelt. Örült, ha ugratott, ha kellett, s ha támadták, a polgári izlés képeiben, verseiben csak összevisszaságot látott, s maga is hozzájárult ahhoz, hogy minél «rendetlenebbnek» lássék. De művészetté csak azért lehetett, mert e rendellenességében látszólagos hányivetésében megmaradt a klasszikus rend letéteményesének. S mint ahogy a már őrült Van Gogh vigyáz képein az ecsetvonások kaligrafikus tisztaságára, s ahogy Braque és Picasso legvadabb képei fölött is Poussin szelleme őrködik, a dacosan újító, nevetve hadakozó Apollinaire sem felejti el, hogy oly nép nyelvén ír, amelynek irodalma Descartes-ot és Pascalt mondhatja magáénak.

Ez az izgalmas kettősség, a könnyed mosolynak és írói szigorúságnak ez az állandó együttléte hiányzik az új Apollinaire-fordításokból, amelyek a játékos, bohóckodó sorokból is a tragikus és tiszta költőt akarták kiemelni. A fordítások épp ezért az eredetinél egy árnyalattal komorabbak, s ünnepélyesebbek. Ezért nehezednek el Apollinaire olyan chansonszerű versei, mint a Les Colchiques és a Cors de Chasse, szívettépő elégiákká. S például a Vendémiaire fordítása ezért hat szinte úgy, mintha nem is Apollinaire, hanem, - akitől valóban tanult - Walt Whitman írta volna. De lehet-e máskép ez oly költők fordításaiban, akik soraik tisztaságát Berzsenyin, szókincsüket Vörösmartyn igyekeznek nemessé nevelni? Ne felejtsük el, «magyar» Apollinaire-verseket olvasunk. S ne felejtsük el, hogy egykor Voltaire-ben magyar kortársai nem az «enfant terrible»-t élvezték, hanem a moralista elé járultak fiúi tisztelettel.