Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 11. szám

Dr. Hoffmann Edith: Erdélyi művészek stílusalakító törekvései

Erdély 19. századi művészeiről mindmáig általában az volt a felfogás, hogy azok, akár a dunántúliak, nem alkotnak külön csoportot a magyar művészek között, nincsen külön ismertető jegyük, nem is lehet, mert hiszen kezdettől fogva szoros közösségben dolgoztak az anyaország művészeivel; csaknem mind kijöttek Erdélyből, a fővárosban helyezkedtek el s ezért mód sem igen volt arra, hogy helyi jellemvonásaik kifejlődhessenek. Ez a felfogás azonban, bármennyire meggyőzőnek lássék, csak bizonyos fokig igaz. Csupán addig, amig a szó szoros értelmében egy helyi iskola formai hasonlóságait keressük. Ha ehelyett csupán eszmei és lélekalkatbeli összetartozást veszünk, már nem igaz. Az erdélyi művészek egyénileg valóban annyira beleolvadtak a magyar művészet tarka szövedékébe, hogy sajátságaiknak külön összefüggését azon belül nem is vehetjük észre, de határozott jellemű, zárt egységük rögtön előtünik egy olyan kiválasztásban, mely csupán őket szólaltatja meg. A zenekarban is a szólam erejét és tisztaságát az biztosítja, hogy az egy szólamot játszó zenészeket egymás mellé ültetik.

Kutatva vallatjuk ezeket a művészeket, mi hát az a közös jellemvonásuk, mely őket egymással összeköti? Mi a lelki tartalma és mozgatója művészetünknek? A válasz világos és egyértelmű: uralkodó jellemvonásuk a stíluskeresés ösztöne, az új stílus formálására való törekvés. E tekintetben csaknem valamennyien egyek, a legnagyobbak és a kisebbek is és lényegesen különböznek az ország más vidékeinek nagy művészeitől, például Munkácsytól, vagy Szinyeitől, akikből ez a stílusalkotó hajlam egészen hiányzik. Szinyeit az általános európai művészet legfrissebb problémája, a plein air foglalkoztatta s zseniális megoldásával egy rövid ideig az európai művészet élén állt, ez azonban egészen más, mint az új problémák ismeretében, de azoktól voltaképen függetlenül, új stílus formálásán dolgozni.

Székely Bertalannak Nagy Sándorhoz intézett egyik rendkívül érdekes levelében a következő, nagyon jellegzetes szavakat találjuk: «A mi pályánkon szorgalom, sőt ügyesség nem elég - nagy confusiókban vajúdik a modern művészet - amig egy divatot egy fiatal ember megtanult volna, már az kiment a divatból». Ez a mondat kulcsa és magyarázata Székely stíluskereső törekvéseinek, melyekkel egy muló divattól független stílus kidolgozásán fáradott s ez magyarázza az utána következő, hasonló lelki alkattal bíró nemzedékek újabb és újabb ezirányú próbálkozásait. Arról például, hogy egy erdélyi művész szolgaian utánozzon egy másikat, vagy egyszerűen lemásolja a valóságot, - a mult század elejének kezdeti viszonyai után, még a naturalizmus fénykorában sem igen lehetett szó. Belső becsvágy hajtja őket tovább s szellemük rendkívüli mozgékonysága és ötletessége.

Hogy ezt a stíluskeresést nem tudjuk már Barabásnál kimutatni, az nem sokat jelent. Ő a kezdetek kezdetével küzdött, az egész magyar művészség számára kellett úgyszólván hazát teremtenie. Az ő rendeltetése az volt, hogy a tőle telhető legmagasabb színvonalon, de amellett mégis a közönség igényeit kiszolgálva, ahhoz alkalmazkodva, végtelen szorgalmával, leleményességével és szívós kitartásával a magyart leszoktassa arról, hogy megbízásaival idegenekhez forduljon. Barabást a legnagyobb nemzeti szükséglet hozta létre, az ő feladata nemcsak a művészi munka volt, hanem a magyar művészeti viszonyok megszervezése is és ezt a feladatát híven végrehajtotta. Hosszú élete átível a kezdetektől a teljes kibontakozásig; a magyar művészet a szemeláttára és az ő vezetésével emelkedett a provincializmustól a legmagasabb európai színvonalra. Ez is stílusteremtés, ha úgy akarom.

Mikor Székely Bertalan huszonöt évvel később fellépett, a helyzet egészen más volt már. Virágzó kultúra, s eleven művészi élet vette körül; ő már megengedhette magának, hogy egyéni hajlamait kövesse. Tétovázón kutató szellemét félig ámulattal, félig rosszalólag szokás emlegetni, csakhogy a szüntelen keresés nem határozatlanságból, s nem csupán elvetélt tudósi hajlamból fakadt. Ellenkezőleg: munkássága a fejlődés olyan céltudatos következetességét mutatja, mint egyetlen más magyar tehetségé sem. A történeti festészetből indulva ki, nem állapodik meg nála, mert maga a történelmi függőképfestés nem volt végcélja Székelynek. Képei tagadhatatlanul a legszebb magyar történeti képek ugyan, lélekkel és drámai erővel teltek, de a sok tervezgetés, mérlegelés, a képötletek újabb és újabb átkomponálása, félig öntudatlanul, félig tudatosan csak egy célt szolgált végeredményben: a monumentális magyar falképstílus megteremtését. Az olajfestmények részletezőbb, természetutánzóbb formáitól, a falkép egyszerűbb, összefoglalóbb előadásmódjához, kifejező szűkszavúságához akart eljutni. Székelyt ennek a munkának az elvégzésére valósággal éppenúgy a gondviselés jelölte ki, mint Barabást a magáéra. A kiegyezés utáni Magyarország lázas építkezéseinél szükség volt falképekre. Ha Székely és Lotz nincsenek a helyükön, templomaink falát még hosszú ideig hivatásos, idegen falképfestők festegetnék, hiszen e két művész már javában dolgozott, mikor a pécsi templom falképeinek egy részét még mindig Karl Andreae és tanítványai készítették el. Székely legszebb munkáit adta Pécsnek, melegen színdús és formagazdag, mély érzésű, ünnepélyes és mégsem színpadias, csupa lélek kompoziciókat, mint amilyen Szent Imre herceg látomása, vagy az a jelenet, melyen Szent István felajánlja Szűz Máriának a koronát. Oly korban, mely vallásos képek terén alig tudott figyelemreméltót alkotni, Székely pécsi képei a legmélyebb megindultságot keltik. Mellettük az idegen művészek munkái a sivár mesterségszerűség megdöbbentő példáiként hatnak. A most olyan nagy lendülettel nekiiramló magyar falképfestés megteremtése Székelynek még akkor is nagy érdeme volna tehát, ha egyéni teljesítménye nem lenne olyan nagyszabású.

Már a pécsi képekhez készült vázlataiban, a nyolcvanas évek végén, bizonyos jelek arra vallanak, hogy Székely munkaközben jött rá arra, hogy még magasabb cél felé kell törnie, nemzeti jelleget kell adnia falképeinek. Első lépésként magyar stílű, tulipán-motivumos keretet vont a képek köré, az ornamentikán keresztül akarván hozzáférkőzni a magyaros jelleghez. Ugyanígy pár évvel később a budavári koronázó templom ornamentális díszítményeihez is a tervezetek százait készítette el, azon törve magát, hogy a középkorias díszítményeket magyaros motivumokkal hassa át. A festészetben ilyenféle kísérletek nem merültek még fel előtte, s így mindenképpen újító volt, de lényegében egyelőre nem tett egyebet, minthogy Feszl Frigyesnek már a század közepén az építészetben megpendített törekvéseit folytatta; Feszl óta nem is aludt ki a vágy az építészekben egy magyaros stílus teremtésére, de komolyabb eredményekhez, például Lechner Ödön is, csak körülbelül Székellyel egyidőben, a millenniummal kapcsolatos magyarosító irányzat éveiben jutott el.

Székely további lépése az volt, hogy a díszítményektől az egész mű felé fordult, a külsőségektől az egésznek szelleméhez; azt akarta magyarsággal megtölteni. A vajdahunyadi vár tervbe vett díszítéséhez az 1900-as évek elején, a Csodaszarvas történetét elmesélő temérdek tanulmányt és vázlatot készített, melyek teljes képet adnak szándékairól. A szarvast lóháton üldöző magyarok alakjával kapcsolatban egy teljes lómozgás elméletet dolgozott ki, a rege különféle jeleneteihez, a szarvasünő üldözéséhez, a nőrabláshoz, a vitéz hazatéréséhez, az egészen pogány hangulatú regőshöz számtalan színvázlatot készített. S miközben a leghatásosabb színösszeállítással kísérletezik, rájön arra, hogy nem tud máskép magyarossá lenni, mintha a népihez nyúl le, az ősi magyar szín- és formaérzékhez. Hogy egészen magyar lehessen, ősei földjének, Erdélynek népi művészetét szívta fel magába. Hol élénk, vidám és tüzes, hol komor és mélyen ízzó színei egyaránt a népi ösztönös színezés pompáját sugározzák, hímzések, szőttesek jutnak eszünkbe. S ezt a népi jelleget aláhúzza avval, hogy itt-ott, anélkül, hogy tudálékosan vagy ötlettelenül etnográfikumot hajszolna, belevillant a női ruhákba valamit a kalotaszegi női ruhák szabásából. A célzás olyan tartózkodó, hogy inkább csak sugallja az összefüggést, s az erőltetettség legkisebb árnyalata nélkül, természetesnek érezteti az ősanyák magyar voltát. Mindehhez hozzájárul az alakok mozgásának valami különös, ismétlődő, népi táncoktól ellesett, magyaros ritmusa. Különösen a Nőrablás-nál. A magához ragadás és símulás, a húzó és taszító mozdulatok a belső ritmustól hajtva, a színek virító naiv szépségében, inkább diadalmas hódítás, mint rablás érzését keltik fel. Szín, forma és táncritmus együttesével, a népit az általános nemzetiig fokozva, teremtette meg Székely a legeszményibb népies magyar stílust, melynek nem motivumai, hanem szelleme és lelke színmagyar.

Hogy Székely éppen Erdélyt fedezte fel a magyar művészet számára, az származásánál fogva természetes. Éppoly természetes, hogy tanítványai, Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor és aztán Wigand Ede is az erdélyi nép művészete felé fordultak ösztönzésért. Nagy Sándor, mikor a Toldi trilógiában magyaros környezetet akar érzékeltetni, a székely tornácok faragott oszlopait alkalmazza; mikor Buda halálának Gyöngyvérét ábrázolja, kalotaszegi ruhát ad rá, hogy magyarsága meggyőző legyen. Ugyanígy tesz Körösfői Kriesch Aladár Vadászat című nagy kompozicióján és másokon. Ez annál érdekesebb, s Székely eredményeinek termékenyítő és lenyűgöző hatására annál jellemzőbb, mert hiszen éppen ezeket a Gödöllőn tömörült művészeket mesterük oktatásai után az angol prerafaeliták, s Walter Crane végletesen idegen munkái ihlették, s mégis éppen ez a művészcsoport volt az, mely Székely útmutatásainak szellemét javára fordítva új stílus formálásán fáradott, s azt a magyar népies művészet motivumaival igyekezett egyeztetni.

A stílusalakító hajlam mellett az erdélyi művészeknek másik feltűnő közös vonása a mély lelki tartalom. Kompozicióik belső feszültséget árulnak el, előadásuk drámai, de ezt a drámaiságot rendszerint a bonyolultabb lelki konfliktusok területéről merítik. Tisztán reprezentativ ábrázolás alig fordul elő műveik között. Már Székely Bertalan művészetének egyik főmozgatója az áhítatos lelkiség, s feltűnően ütközik ki ez a sajátság Gyárfás Jenőnél is, kinek Székelynél jóval kisebb kiterjedésű és rövidebb ideig tartó munkássága legnagyobb részében ugyancsak ilyen területről választja tárgykörét. Gyárfás külön tragikus esete a magyar tehetségek történetének, s korai letörése csak az idegek rendkívüli érzékenységével magyarázható. Viszont éppen az idegeknek ez a finom fogékonysága élteti és teszi széppé alkotó erejének teljében készült összes műveit. Töprengő érzékenység, mely eszünkbe juttatja, hogy éppen a székely fajtában különös hajlam van a misztikum iránt, s hogy a hétköznapitól a földöntúli felé fordulás már régóta mindenféle szekták alapításához vezetett. Már Karlovszkyról festett, s egyéb pompás arcképei a lélekbelátás remekei, s választása elbeszélő képeinél sem véletlenül esik mindúntalan olyan tárgyakra, melyekben a földi és a földöntúli érintkeznek, a megfoghatatlan uralkodik és a túlfeszített idegek megbontják az ész nyugalmát. Háromszor is különféleképpen megfestett Tetemrehívásában a gyötrelmes önvádból fakadó lelki elborúlás, egy másik kép tervén a gyermekéért aggódó anya lelkét hatalmába kerítő, s a kísértetlátásig fokozott, beteges félelem, Prometheusában a test és lélek emberfeletti szenvedései jutnak kifejezésre. Egy meghatározhatatlan, talán az erdélyi történelemből vett kompozicióján mintha egy fejedelemnek egy szerzetes szenvedélyes előadása kapcsán támadt viziójáról volna szó. Ha a fejedelem magába merülését jól értelmezzük, a kép tárgya itt is az önvád.

Jairus leányának feltámasztásában Gyárfás a halál és a feltámadás misztikus kérdései felé fordul. A törékeny kislány szenvedő arcán, tágrameredt szemeiben a túlvilágot járt örökéletű lélek vívja harcát az esendő emberi testtel. A vele szemben álló Jézus az életet adó isteni erőt fejezi ki, Gyárfás mély hitét a szenvedésektől való megváltásban. Ezek s hasonló képötletek töltik meg Gyárfás vázlatkönyvének nagyobb részét, s szoros egységet alkotnak egymással. Az arcokon remegő idegesség, mély belső élet jele vonul végig tervezetein. Nem kérdéses, hogyha a mostoha sors nem vágja el Gyárfás tehetségének további kibontakozását, fejlődésének iránya is ezen az úton halad. Ösztönzőbb környezetben levetette volna a müncheni iskolában elsajátított naturalizmusát, s képeinek kivitele is jobban hozzásímult volna elgondolásainak sugárzó lelkiségéhez. Mindenesetre egészen feltűnő és rendkívüli körülmény, hogy éppen a realitásokat kedvelő józan naturalizmus városában, Münchenben, a fiatal székely elszakad az őt körülvevő művészettől és egyéni utakon a legkényesebb és legszubtilisabb lelkiállapotok megjelenítésével viaskodik.

A misztikára való hajlam párosul az erdélyi stílusalakító törekvésekkel Kacziány Ödön munkáiban is. A Golgotha, a Nagypénteki vizió és számtalan más munkája Kacziány különlegesen patétikus stílusának képviselői, melynek alkotó elemei a komor, szinte tragikus színek, a mélyen sötét ég, villanó vörös fények. Ezek a színek borongós hangulatot borítanak a jelenetekre, gyakran a villanyosságig telített, misztikus atmoszférát teremtenek; a közeledő viharos éjszaka, a késő alkony sejtelmes világát, melyben a részletformák elmosódnak, s a való dolgok sötét árnyékokká egyszerűsödnek. Ebben a képzeletre ható környezetben a szenvedés nagyobbnak hat, a csend mélyebbnek, itt tanyázik a hit. A következetesség, mellyel Kacziány ennek a világnak kiépítésén dolgozott, a stílusalakítás határozott ösztönéből fakadt. Hogy öreg korára, különösen éjjeli tüzek ábrázolásával ezt a magateremtette stílust külsőlegessé és gépiessé tette, nem változtat a dolog lényegén, s nem vonja le férfikora nemesen eszményítő törekvéseinek érdemét.

Gróf Bánffy Miklós személyében sokat köszön az erdélyi stílusérzéknek a magyar színpadi kultúra is. Hogy a színházak az 1910-es évek elején a teljesen idejét mult naturalisztikus díszleteket elhagyva, az egyszerűbb és stílusos, modern díszletekre tértek át, az elsősorban Bánffy terveinek és irányításának volt köszönhető.

Mindezekben a Székely óta mutatkozó, különféle stílusalakító kísérletekben az eszményítés félreérthetetlen szándéka rejlik. Törekvés arra, hogy a természet egyszerű lemásolásán túl a művészet tisztultabb, elvontabb világába emelkedjék fel a mű. E művészeknek az elvont utáni vágya egy tőből fakadt a marosvásárhelyi Bólyai Jánosnak kortársai számára érthetetlen, elvont gondolkodásával, mely kora legzseniálisabb elméletének, az absolut geometriának megteremtéséhez vezetett.

A századforduló nemzedékének nagy tehetsége volt Vida Árpád. Rövid munkássága az 1910 körüli évekre esik. Művészete pár éven belül emelkedik önarcképének józanabb felfogásától és ólmosabb színezésétől Párisban készült kompozicióinak egészen rendkívüli színkulturájáig, sőt néhány szabadban játszódó jelenetnél ujjongó színpompáig. Az utóbbiaknál a szinte nyersen felrakott csillogó sárgát, vöröset, kéket, zöldet újszerű szándék állítja egymás mellé. A plein air képek napfoltos jellegét véve kiindulópontul, Vida is színfoltokra bontja a kép felületét, de eltér a plein airtől, amennyiben színfoltjait nem teszi a naptól függővé. De távol áll a pointillisták gépies és mesterkélt modorosságától is, éppúgy, mint Rippl Rónai dekorativ törekvéseitől. Nagyobb és hatásosabb színfoltjaival elkerüli amazok műveinek mozaikszerűségét, s új dekorativ stílusa az elképzelés egységességével, a belső rajz egyszerűségével és a színeknek árnyalatokat alig ismerő tisztaságával hat.

Vida Árpáddal szemben, ki a színektől ittasan, színfelületekkel próbál stílust formálni, Nagy István művészetének kiindulópontja a vonal. Rendszerét a fehér és fekete ellentétére építi fel, s ezt a két színtelen színt olyan gazdagon és plasztikuson tudja árnyalni, hogy feledteti az igazi színesség hiányát. Ha mégis színben dolgozik, darabos előadása gyakran színtelenebbnek látszik, mint egyéb munkáin. Az ő művészete egy külön világ, egy magába vonult lélek absztrakt elképzelése a földről. Képei az ősi havasi csúcsok levegőjével telített, kihalt és zord képét adják a földnek, melyen roppant természeti erők formálnak hegyeket, dombokat, vágnak utakat és emelnek óriási fákat az égig. A mezőkön nincs virág, a fákon nincs gyümölcs, Nagy István hatalmas fekete vonalai nem ismerik a nyájas részleteket. Eseménytelen, szenvedélyes látomásaiban ugyanaz a nagy belső feszültség nyilatkozik meg, mely Székelyt és Gyárfást mélyen átérzett események drámai előadására késztette. Egymást ezer- és ezerszámra követő munkáin nem fárad el mondanivalóját küzködő keresésben még szorosabbra fogni, még tömörebben, még egyszerűbben fogalmazni.

Barcsay Jenő lélekben rokon Nagy Istvánnal, csakhogy míg amaz robusztusabb, Barcsay álmodóbb. Különleges stílustörekvései erdélyi környezetben nem is feltűnőek, annál jobban kiválik azonban a többi fiatal művész közül. Az absztrakciót oly fokra emeli, hogy képein a tájnak már csak váza marad meg; nagy lendülettel szántó, széles fekete vonalai vasszerkezetet alkotnak, melynek keménységét azonban leggyakrabban megenyhíti a mélyről izzó s a vonalak közül előretörő színezés. Hogy stílusát törhetetlen akarattal igyekszik egyre jobban kiépíteni s ennek folytán igen sok egymáshoz hasonló munkát készít, az Székely Bertalan és Nagy István hazájában nem meglepő. De azért Barcsaynak nem minden munkája épül fekete vázon, vannak olyanok is, melyeken a széles ecsetvonások bonyolult szépségű színek hordozói. E látszólag lazán egymás mellé rakott, gyujtó tűzű színekből alkotott tájképeket azonban, melyek absztrakciójukban már csaknem díszítményekhez közelednek, mégis láthatatlan, erős szerkezet tartja össze.

Stílustörekvések, az idegek érzékenységéből fakadó lelkiség, drámai erő és nemes színkultúra az ismertető jegyei az erdélyi művészek munkáinak. Ezen kívül nagy erkölcsi komolyság. Művészetüket szentségnek tekintik, isteni tálentumnak, melyet forgatni a földre küldettek. «Szorgalom és tisztesség, ez az első feltétel», mondta Székely Bertalan és ez az elv kimondatlanul beszél minden erdélyi művész munkájából. A léhaságot nem ismerik. Ez teszi munkásságukat olyan rokonszenvessé.