Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 8. szám · / · Cs. Szabó László: Erdély

Cs. Szabó László: Erdély
2.

A kárpáti burok mindig szűk volt az erdélyi szellemnek. Ez a szellem kisugárzott a közvetlen szomszédba s a tengerentúlra is elszállt. Erdély törökköri területi változásairól vaskos könyvet írtak. De ezek az államjogi határváltozások eltörpülnek szellemi határváltozásai mellett. A székely leereszkedett Moldvába és Havasaljára, amott sok helyen ősfoglaló, a román tőle tanulja a sóvágást s a szőlőültetést, Havasalföldön udvari ember volt a vajdáknál. Még homályosabb a határ nyugat felé. Hol végződik Erdély? Bessenyei, Kazinczy, Kölcsey sírja még beletartozik. Bessenyei testőrbarátai mind erdélyiek, maga is Erdély lábához húzódik remeteségbe, Kazinczy legnagyobb szellemi kalandja az erdélyi utazás, mindkettő sárospataki diák volt; Kölcsey anyja erdélyi lány, barátja s védence: Wesselényi Erdély vértanuja. Ady Mátyás király erdélyi íródiákjának álmodta magát. A Báthoryak féllábbal a szatmári lápvilágban, féllábbal Erdélyben, a Rákócziak féllábbal a Hegyalján, féllábbal a fejedelemségben éltek. Bethlen Gábor minden jel szerint Kassát az erdélyi Strasbourgnak tartotta. Hol van hát a nyugati határ?

Ha véget is ér valahol Magyarországon, a nagyvilágban újrakezdődik. Az erdélyi ember a hegyek rabja s a világ vándora. Beburkolózik fáklyafüstös, fekete balladáiba, de többet látott a világból, mint akármelyik magyar. Mintha a szellem földrajza fordítva tükrözné a fizikai földrajzot, az erdélyi ember, különösen a fejedelmek alatt közelebb volt a nyugati világvégekhez, mint a dunántúli, akinek Nyugat a veszélyes bécsi szomszédságot, Kelet viszont a dicső származást jelképezte. Nem így Erdélyben. Brassó határában, tehát Erdély küszöbén az orthodox szent Miklós templom már fenyegetőn összekeveri a bizánci stílust a nyugati ízléssel. Erzsébet cárnő adományából építették. A Kelet tehát az erdélyieknek a hún ősapákon kívül s amazoknál jóval közelebbről azt a Bizáncot is jelentette, amelytől az Árpádok intésére a többi magyarral együtt elfordult. Alkudoznia, egyezkednie kellett vele, bárhogy félt. Még az a megbízhatatlan segítség is hiányzott neki, amire a magyarországi kapitányok, államférfiak vagy írók a Habsburgnál számíthattak. Úgy játszott, ahogy tudott, kétszínűn, ravaszkodva, de végeredményben mégis hősiesen. Önállóbb volt, mint a magyarországi magyar, nem lehetett finnyás, az önállóságért sokszor szemérmével fizetett. De ahogy nyomta az élet, úgy emelkedett a műveltsége, mintha csak minden politikai húzásért egy diákot ajánlott volna fel engesztelésül Minervának. Akárhova nézz, az erdélyi nem változik. Puhatolja a keleti hatalmakat, kedvében jár a portának, csillapítja, kíméli a szörnyet, figyeli a vajdákat, járja a vajdaságot, de fiait elküldi a nyugati oceánig, sőt azon is túl.

Nagyszombat mögött az egyetemes egyház állt, az erdélyi mögött a világszomj. Jezsuiták voltak, a nemzetközi rend röpítő ereje nélkül is. Minden stílusba beletaláltak, a vándorló korszellem nyomában az erdélyi diák is egyetemről egyetemre vándorol. A fejedelmi kancellária például eleinte padovai iskolatársakból állt, valóságos «humanista klikk» volt, a versaillesi francia stílust a kastélytól a könyvkötésig először a protestáns Erdély fedezte fel; a feldúlt enyedi kollégiumra Angliában, a leégett unitárius főtemplomra Hollandiában gyüjtöttek; az első magyar, aki beszélt Shakespeare jóakarójával: Erzsébet királynéval, Erdélyből jött; Patak még öltözetben is utánozta az angol puritánokat; a firenzei udvar Flandriából egy székely nyomdászt hívott meg, mintha ebben a bevándoroltban keresné a nyomdász Rubenset; magyar egyetemen egyszer tanított híres idegen költő s az is Erdélyben, egyszer tanított világhírű pedagógus s az is az erdélyi fejedelmek által fenntartott Patakon; a német és svájci tudósoknál erdélyi mágnásfiúk tisztelegtek s e mágnásfiúk hazai hatása akkora, hogy később Bajza József hosszú értekezésben méltatja; egy szegény székely nemes Washington sírjához is eljutott s a lelkesítő por előtt olyan fohászra fakad, mint Renan az Akropoliszon. Hol van hát Erdély határa itthon s odakünn? Az erdélyiek összevéve több órát töltöttek a padovai, leydeni és göttingai egyetemen, mint a hazai főiskolákon s megfordultak minden udvarban; egyik híres humanistájuk is követjárás közben találkozott a halállal Perzsiában. Erdély kicsi, bizonytalan és veszélyes ország volt, ecettel és vérrel etette a fiait, ápolni nem tudott s néha még eltakarni sem, szemfedőnek is keskeny volt. Aki ezt a szülőföldet szereti, a legnehezebb emberi sorsot szereti.

Igaz a mese, hogy az erdélyi ember hamubasült pogácsával ment világgá. Nemcsak az udvarhelyi kollégium, hanem a nagyvilág kapujában is egy tarisznya s egy harisnya volt a vagyona. Erdélyben a szegénység vállalkozott arra a művelődésre, ami máshol évszázadokig a jómód kiváltsága volt. Az Akadémia s a Nemzeti Színház is először egy erdélyi szegény embernek jutott eszébe. Széchenyi vagyonával ma két Széchenyink volna: a cenki gróf s a marosvásárhelyi Aranka György. Erdélyben a mágnás is más volt: igénytelen, parasztos iskolaalapító és néprajzíró, amolyan medveforma ember. Sohase volt Eszterházyja, Kuun Kocsárdra, Makó Imrére, Orbán Balázsra nem illik a «fényes» szó. «Mért utazik harmadik osztályon?» kérdezték egyszer az öreg Orbán Balázstól. «Mert nincs negyedik» felelte.

Erről az Erdélyről van szó. Aranybányái elapadtak: a rómaiak megvetéssel elhagynák. László király testét szétszórták a pogányok: elpusztult a szent sír. Csak a hún csillagok virrasztanak. Az erdőben a halál jár s a tisztásokon szemlét tart a borzongó, hajladozó sereg fölött. Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy barna tüzérköpenyt visel, mint Bem apó. Egyszer majd fölemeli a csonka kezét, szól a fákhoz, az orgyilkos Macbeth gaztettére emlékezteti őket. Nehéz óra lesz, a halottakon kicsap a veríték. Talán megmozdulnak az én őseim is, akik kardjukat vitték Garibaldinak s német tollal, de hű erdélyi szívvel barangoltak a Székelyföldön.

És akkor olyan csönd lesz, mint amikor Attila felhúzta szemöldökét a tanácsban.