Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire

Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire [+]
1.

A francia nyelv kegyetlen megtisztítása csak a prózának használt, a líra majdnem belepusztult. Mikor nemrég Louisiánában, egy francia nyelvszigeten megkérdeztek egy iskolásfiút, hogy miért tanul franciául, azt felelte: «mert őseim nyelve s Descartes és Pascal is ezen írt». Tehát két gondolkodó. A szabályozások és átvágások meggyorsították a gondolat áramlását, de a nyelvből kimaradt az a heves hőemelkedés, amellyel a vers elszakad a prózától. A francia költészet káprázatos kezdet után már a tizenhetedik században az angol alá süllyedt. A mágneses mezők kialusznak, az izzó csillag összehúzódik, Ikárusz szárnya leolvad, Orfeusz nem talál többé a napvilágra. Kozmikus forradalom vonul át a francia irodalmon. Utána a tűzhányók elnémulnak, s a próza előbb óvatosan, később egyeduralmi öntudattal lépked a kihűlő hamuban. Két költői véglet, François Villon és Maurice Scéve: a garázda diák s a versalchimista egyformán bizonyítja, hogy a nagy tisztogatás előtt a francia intellektualizmus még annyira tele volt zamattal, visszafojtott feszültséggel és meglepetéssel, mint az angol «metafizikus» költők. Tekintetük a virágsziromról, a darázs-szárnyakról, s a nyárfalevélről átsiklik egy kozmikus látomásba, a kert átváltozik Édenkertté, a fák mögül kinyúlik a Sátán árnyéka, a sűrűben egyszarvú csörtet, az erdő fölött arkangyalok csapnak össze. A francia verset a klasszicizálódás űzte el ebből az Édenkertből. Az angol irodalomból kimaradt egy végzetes forradalom és szakadás; «klasszicizmus» és «romantika» hasznavehetetlen választóvonal a szigeten. Ezzel szemben a francia vershagyomány kettészakad a tizenhetedik században; az ősöket azóta mindig egy forradalom fedezi fel, nem a közös hagyomány adja át. Az angol líra Chaucerrel kezdődik, s még a hajporos Pope is egyenes leszármazottja; a szertelen Byronnak Pope a bevallott mestere. Elképzelhető, hogy például Hugo ugyanígy vállalja Voltairet? Klasszicizmus és romantika küzdelme visszahat a vers életére, s tegyük mindjárt hozzá: a legnagyobb ellensége. Ez a harc elkerülte az angol költészetet. Paradox módon éppen nagyobb terhével szállt francia vetélytársa fölé: Chaucer óta senki se szakadt le a szárnyairól.

Volt azonban a francia irodalomnak egy csodálatos évszaka, mikor a két áramlat összefolyt, sőt együtt vett részt egy forradalomban. Baudelaire, a tudós költő és Verlaine, a hegedős, Mallarmé, az alchimista, s Rimbaud, a garázda látnok az a párhuzamos, s majdnem egyidejű négy nagy erő, mely a próza egyeduralmát megtöri, s a versnek visszaszerzi a nyelvi varázst. A szimbolizmus (mert hiszen a négy költő ebben a szóban egyesül) a francia irodalmat a vers oldalára billentette. Ezért nem is lehet egyszerűen szimbolista iskoláról beszélni, amely a romantika, s a parnassien után következik; a szimbolizmussal az egész széljárás és súlytörvény megváltozik a francia irodalomban. Az európai szellemre nagyon jellemző az ilyen villámgyors fölemelkedés és kész tökéletesség; a nagy fordulókon mindig egy fegyveres Minerva pattan ki belőle. Zeus homloka az európai szellemnek is jelképe. A Baudelaire és Rimbaud közti emberöltő a Masaccio és Lionardo, Marlow és Ben Jonson, Bach és Mozart közti csodatevő időszakra emlékeztet. Ezekből a pillanatokból isznak a szomjas századok, s a későbbi akadémikus «iskolák» azt a rövid (s biológiailag is pusztító) vihart osztják fel maguk közt, melyben az ellentétes lángelmék egy közös forradalomra rendelve megfordították az eddigi széljárást. Ami a Brancacci kápolna, s a milánói Úrvacsora, a Máltai Zsidó és Volpone, a Máté passió és a Jupiter szimfónia közt történt, megismétlődik Franciaországban a mult század végén. A szimbolisták egyformán felhasználták a keresztény himnuszok átszellemült érzékiségét (Baudelaire) és Scéve kopár szépségét (Mallarmé), a parnassien zeneiségét (Verlaine), s Hugo verbális lángelméjét (Rimbaud). A könyörtelenül világos és élesen visszhangzó francia nyelv először kerül csillagfénybe, először puhítja meg a homály, először telik meg fel-felriadó madárhanggal. Musset és Hugo is az éjszakáról írt, de szavalva; a fojtott szó, a félálom hangja csak a szimbolizmussal szűrődik be. Sokkal irodalmibb forradalom a romantikánál, mert csupán a nyelv, az Ige forradalma, míg a romantikus árvíz rengeteg irodalmon-kivüli eszmét és vezényszót is sodort a hátán. Társadalmi és nemzeti földrengés volt a romantika, s a költők kihasználták a nagy csuszamlást: kürtöseivé, főpapjaivá szegődtek. De Mallarmé a rue de Rome két szobájában, Verlaine a Procope kávéházban már kizárólag a vers főpapja, s a költők a keddi délutánokon a verssé varázsolt szó szertartására gyűltek össze Mallarmé lakásán. A költészet elárad a dolgokban, az ősi összefüggések meglazulnak, a versre erőszakolt logikai sorrendet fölbontja az álom, a hipnózis, az éber önkívület. A próza rémuralmát már csak ezzel a mágiával lehetett leverni.

A sors Sedan után bőkezű kiegyenlítésül átengedte Franciaországnak a világ szellemi vezetését. Ha feltérképeznők nemzetközi hatását, a pontozás még sűrűbb volna, mint Voltaire és Diderot korában, amikor csak az irodalom gondolkozott világszerte franciául. Most elérünk egy pillanathoz, amikor a szimbolista költőknek Renoir és Degas, Rodin és Maillol, Debussy, Dukas és Ravel a kortársa. Az angol költő, az olasz muzsikus, a dalmát szobrász, a délsomogyi festő, Babits Fogarasban, Rilke az örök bolyongáson, George Heidelbergben francia bátorításra szabadul fel:

Mag traum und ferne uns als speise stärken
Luft die wir atmen bringt nur das Lebendige.
So dank ich freunde euch die dort noch singen
Und väter die ich seit zur gruft geleitet...

Wie oft noch spät da ich grund gewonnen
In trüber heimat streitend und des sieges
Noch ungewiss; lich neue kraft die flüstern:
Retournent Franc En France Dulce Terre.

Valóságos élettani törvény, hogy ekkora erőfeszítéshez legfeljebb két nemzedéknek van elpazarolni való ereje. A lángot fiatal szívekkel kell etetni, mint a mexikói isteneket. Azután megkezdődik a gazdálkodás, a lassú ferdítés, az utánérzés, a manier. A szimbolista forradalom is a századfordulón befejeződött: a fiataloknak választaniok kellett a nagy példák közt. Természetesen a teljes tagadást is választhatták.

Mallarmé egyetlen hajtása a mesternél is nagyobb versalchimista, Paul Valéry. Mint Cézannet, őt is a Provenceba kell helyezni; elvont és előkelő költészete a mediterrán sugárzásban hevül fel, latin formaszépsége, mint a délfrancia római romok csak az izzó kék égen és a lila cserjék közt domborodik ki. Valéryt azonban utolérte a francia végzet, mely Mallarmét is fenyegette, s végül korán elnémította: a görcsös latin világosság, a gőgös ráció, mely csak a sakkjáték, s az algebra szabályosságával tud félrebeszélni.

Szabadabb út vezetett Rimbaudtól. A szimbolisták közt ő volt a legvakmerőbb, a legfrissebb, s azt hiszem, a legnagyobb lángelme. Mallarmé mögött ott settenkedett az irgalmatlan francia értelem, Verlaine mögött a gyors cukrosodás, mely legtöbb tanítványát tönkretette, de Rimbaud igazi látnok, s felforgató angyal volt, aki egyetlen érintéssel szétválasztotta a tengereket, s megfordította a folyókat. A késői szimbolisták (most vannak kihalóban) jórészt Verlainetől tanultak, de a legnagyobb élő francia költőt, Claudelt saját vallomása szerint Rimbaud látomásaiban érte a döntő megrázkódás. Már pedig az ember úgy lesz igazi költő, ha egy nagy előd kitaszítja a megszokott világrendből. Ezt a rimbaudi taszítást érezte a századeleji fiatalság is. Műtermekben éltek, a montmartrei hegyoldal tücskei voltak. Egyikük, egy született «mozgalmi ember» festő és szobrász barátait is berántotta az irodalmi harcokba. Így történt, hogy a félig öntudatlan, sokfelé tapogatózó mozgalomra egy képzőművészeti jelszó ragadt. Elnevezték kubizmusnak. A víg zajlás lelkét, a művelt és bohém szervezőt és ösztönzőt Guillaume Apollinairenek hívták.

 

[+] Bevezető Guillaume Apollinaire válogatott verseihez. A sajtó alatt levő kötetet Radnóti Miklós és Vas István fordította.