Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 5. szám

Várkonyi Nándor: Dunántúli tájköltészet

Dunántúl a tájköltészetnek régi multja, állandó folytonossága és igen nagy becse van. Véletlen-e ez s van-e tényleg ennek a tájnak és költészetének saját palettája? Valamiféle kiegyenlítő, harmóniára törekvő hajlamban véljük látni a dunántúli lélek egyik fő vonását; ez nem jelent meddőséget vagy tétlenséget, ellenkezőleg, a gondolat sokoldalúságát, impresszióra való készséget, egyensúlyozott szellemi termékenységet. S egy kis általánosítással azt is mondhatjuk, hogy a dunántúli táj ennek a lélekalkatnak földrajzi mása, megfelelője: maga a változatos harmónia. Ha bejárjuk, lépten-nyomon változik a kép, de a tájelemek harmóniája megmarad, kirívó vonás nem bontja meg. Összehangzó, idillikus szépségű, benső bájú vidék, a mélyebb kedély hazája és kifejezője is. Tágasabb térségein, mint a Balatonnál, a klasszikus tájak istennyugalma ömlik el, mely Corot ecsetjére kívánkozik. Nem csoda, ha álklasszikus közvetítéssel is, de élő horatiusi hagyomány tudott itt születni, amely Berzsenyitől a mai Takáts Gyuláig elér. A tájhangulat különös, gyengéd varázsa a nyelvbe is átmegy: rege-tájnak nevezték el, talán valamikor a biedermeier-időkben, de itt nem érezzük édeskésnek a szót; a hegyoldalba épített hajlék neve: csendilla, - s ezek élő, köznapi szavak voltak a Balaton mentén, még Krúdy Gyula is használja őket. Az «agg rege» szót Baróti Szabó Dávid írja le először.

A lokális, a tudatos tájszeretet bizonyára korán megszületett itt, de nyomait nem igen kutatták. Már a kuruc bujdosó is érzékeny versben vesz tőle búcsút, bár igaz, hogy bánatába gasztronómiai mozzanatok vegyülnek:

Sok halu Balaton,
Jó boru Badacsony,
Isten hozzád, Csobánc,
Engem többet nem látsz.

A XVIII. század vége felé élénk tájbenyomások jeleit találjuk a költészetben, az álklasszikus mithologizálás divatja azonban igen kártékonynak mutatkozott erre az ihletforrásra nézve. A humanista könyvhagyományok szárított és mumifikált Cyprisei, Glüczéréi, Psychéi elfogják a kilátást, a sok Dámon, Licidás, Mopszus, Koridon, Cintie, Titir, Melibő benépesít erdőt-mezőt, a bátorkeszi szőlőhegyen Bacchus személyesen felügyel a tőkeszedő lányokra, a Koppány-patak ligeteiben Daphnis szólongatja Chloet és sírása elnyomja a hazai pacsirta szavát. Elsőnek Baróti Szabó Dávid énekli meg szeretett faluját, még pedig rímes, magyaros versekben. Sírva búcsúzik, Kassára menet, de reménykedve:

Ah! bévesz vendégül Virt megint engemet
S nála fogom is még élni életemet.
Megjárom sipolva százszor-szép helyeit,
Ligetit, mezeit, dombjait, völgyeit.

Áttérve a hexameterre és a prózára, még vagy háromszor búcsúzkodik Virttől s számos más versét is át- meg átszövi a környékre vonatkozó utalásokkal, leírásokkal. Gyakori és kedvelt kifejezése szerint «sipolva» járja a határt; a sípot nyilván valamelyik görög pásztortól kapta kölcsön, a gyengéd, megható szeretet azonban eredeti.

Szeretet, tájszeretet: a szót Berzsenyitől vesszük:

Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
A' szeretett tájék' öblei, 's árboczai...

Mennyi meghittség, valóság fér el egy-egy ilyen szóban s minduntalan hasonlóra lel a kor költője, Berzsenyi csakúgy mint a többi, ha megfelejtkezik a Grátziákról, vagy arról, hogy zúg immár Boreász a Kemenes felett, a költő tehát öntsön fejére balzsamos kenetet, melyet Bengala napja főz. Azonnal elevenné válik tollán a kép, ha csak azt nézi, amit lát:

Itt a' kék Balaton' partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az arany világ...

Amikor Kemenes-Aljától búcsúzik, az igaz érzés oly egyszerű, közvetlen formában tör ki belőle, hogy sorainak hanglejtése, szókötése helyenkint Aranyra emlékeztet:

Messze sötétedik már a' Ság' teteje,
Azontul elrejti a' Bakony erdeje...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Megállok még egyszer 's rátok visszanézek,
Ti kékellő halmok, gyönyörü vidékek...

A magyaros-romantikus Kisfaludy Sándor szerencsére már szakít a múzeális isten-faunával; tudatosan kutatja a vidéket, nemcsak költői motívumok kedvéért, hanem «önzetlen» természetbaráti érzéssel. A Regék előszavában így ír: «Lelkemnek illy meg-ihletése szülte e' jelenlevő Regéimet a' Magyar Előidőkből; minekutánna, a' sok háboruk által öszvezavarodott Világnak csatázó zajos piaczczáról ősi fészkembe, a' Természet' csendes kebelébe, a' mezei élet' jóltévő nyugalmába visszavonulván, itt, lakásom' romántos körében, millyent sok jeles, és szép tájairól hires országokban jártomban-keltemben is keveset találtam, - minekutánna itt szinte naponként látom a' váromladékokat, mellyek minden erre utazónak szemeit, figyelmét, és képzelő erejét magokra vonnyák, és érzeményeit természet szerint a' hajdani időbe merittik».

Kisfaludy csakugyan, a szó szoros értelmében felkutatja regéi színhelyét s mindent tud róla: multját, jelenét, mondáit, népszokásait, nevezetességeit, gazdasági viszonyait, állat- és növényvilágát, ismeri minden útját, a hegycsúcsokról nyíló kilátásait, téli-nyári képét s főként hangulatait: zivatarát, napsütését, hajnalait, alkonyait, regényes zugait, szikláit, szakadékait, - és gyüjti őket, számontartja, kedvvel festegeti. Mindezt olyan időben, amikor a sportszerű természetjárás még ismeretlen volt s a természetrajongás alig hogy ébredezett. Vehette tárgyait Veit Webertől, vagy akárkitől, ez az ihlet a sajátja, itt született ezen a tájon, amelynek lelkét több-kevesebb erővel költészetté tudta emelni. Saját szókincse is van, ami átéltségre vall, visszatérő egyéni jelzői, vonzalmai bizonyos hangulatok, tájrészletek iránt, amelyeket szívesen felkeres. Fogyatkozása, hogy a versforma terjengősségre, henye sorkitöltésekre készteti, amelyek minduntalan felhígítják a képet s megzavarják a hangulatot.

Neki is megvan a maga meghitt jelzője «a Balaton szivemelő tájá»-ról. Számos hely vall természetjáró kedvtelésére, a Boldog szerelem 5. éneke akár egy mai túrista hangulatát is híven kifejezi:

Szeretek én tébolyogni
A tavasz szép zöldjében,
Lovag, gyalog csavarogni
A természet keblében...

Verseit is itt formálja magában:

Mult szüretkor Badacsonyon
Ezt Musámtól vettem én,
Egykor, midőn magam bolygék
A hegy szirtes tetején.

A Regék hősei szívesen vonulnak bánatukkal egy-egy szép hegy csúcsára s a költő ilyenkor nem felejti el leírni a kilátást. Visszatérő jelzőkkel él; az erdős hegyet «bodros»-nak nevezi:

Fonyód fabodros két halma...
*
Magán álló setét halom
Cserharasztos bodrával...
*
Mély csendben a Balatonnak
Sima, fényes tüköre
S annak egész hegyhullámos,
Erdőbodros szép köre.

A szikla «hamuszin», de néha igen különös párosítással:

Honnan égő hamuszinben
A sziklák felmerednek
*
Hol a szirt setétebb hamva
Vérvörös lángszinben ég.

Ezt a látszólag ellentmondó színbenyomást a badacsony-tapolcai völgyben szerezhette, melynek különös, egyedülálló szépségű sziklahegyei az alkonyati világításban csakugyan szinte felparázslanak. Különös, vulkánikus eredetü tájalakulat ez, Lóczy Lajos a világ legszebb, legérdekesebb tájai közé sorolja. Itt és Sümeg, Somlyó, Tátika, Rezi vidékén gyüjtötte Kisfaludy Sándor legerősebb tájélményeit, ez volt lakásának «romántos köre», amelyhez hasonlót világszerte keveset talált.

De ezeken a benyomásokon, leírásokon túl valami továbbelemezhetetlen dunántúli ízt érzek az ilyen sorokban:

A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának,
Az árnyékok óriási
Hosszúságra nyulának...

S tovább is:

Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürün általszállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk
És bennünk is a menny volt,
S szivünkben szent tüz lángolt.

More philologico elemezhető a vers: a «berek» dunántúli szó, vizenyős rétet, nyaranta kiszáradó mocsarat jelent, a bürü is tájszó, s itt, a kaszásokkal és a berekkel együtt, rögzíti a dunántúli helyszínt, tekintve, hogy a berek máshol mindenütt kis erdőt jelent. Az alkonyati óra s a két szerelmes szubjektív hangulata csodálatos sikerrel fonódik össze egy elrévült pillanat misztikumának megéreztetésében: a táj s a lélek egyesülnek. Ezek adnák tehát a «dunántúli vers» csalhatatlan impresszióját? De ez a benyomás ugyanúgy fellép az alábbi félstrófa nyomában is:

Ott ahol én nevekedtem,
A dombról egy patak folyt,
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt.

A megszokott Himfy-vers tenné a hatást? De akkor miért ismerünk reá például Vörösmartynak ez egyetlen sorában is, amelynek már semmi közös eleme sincs a fenti idézetekkel:

Szép vagy, kolna, a dombnak oldalán...

A kolna (présház) ugyan dunántúli szó, de itt kétségtelenül a hangulat a döntő. Talán a költő felkiáltása: Szép vagy! amely a szőlősorok közt, a diófa alól kifehérlő hajlék közismert képét érzéssel telíti? Bármeddig elemezzük is e tájköltészet példáit, mindig, mindegyikben fennmarad valami meg nem határozható elem, valami, amire nincsen szavunk. S bizonyára így van ez más tájakkal is, ha a lelket akarjuk ujjainkkal megérinteni. Vajjon mi a különbség az alma és a körte íze közt? Csak az, hogy ráismerünk. Individuum est ineffabile: az egyéniség kifejezhetetlen, mondotta Dilthey az emberre vonatkozólag, s ez nyilván a tájakra is áll.

Hogy Vörösmarty mennyire felszívta a dunántúli táj képeit, bizonyítani felesleges. Bárhová bolyongjon, az altáji hegyek közé, a Bodrog mellé, vagy a mesés Délszigetre, ezeket a képeket mindig magával viszi. Csak egy vonást ad néha hozzájuk a maga költői egyéniségéből: az epikai páthoszt, a határtalanságra törekvő jelzőket, a romantikus lendületet a végtelen felé. De ezt is ritkán; a legtöbbször zavartalan tájképet és tiszta költői hangulatot kapunk:

...gyönyörü táját a délre mosolygó
Szép hegynek, zengő ligeteit s vizlepte lapályát.

A következő idézet Vörösmarty szerint az Altáj-hegységről nyujt leírást:

A hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal
S a falu népeivel, gyönyörü zöld róna virított,
Közben egész tájnak látója, az uri lak állott,
Büszke toronyviselő tetejével messzeragyogván...

E tájköltészet hűségét és az ihlet valódiságát jelzi, hogy amilyen ritka Dunántúl a megműveletlen, lakatlan vadon táj, époly ritkán találkozunk ennek leírásával is. Jellemző, hogy Vörösmarty legzordonabb eposzának, a Két szomszédvárnak bevezetéséül ír le egy ilyen embert nem látott vidéket:

Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a Sár,
S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,
Bus panaszát az uszók négylábu serge zokogta,
S a vizek országát idegen hangokkal ijesztvén,
A bikatorku bölöm durván felbőge; csak embert
Nem látott ez a táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló összhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő...

Vörösmarty tájképzeletét egy tipikus dunántúli vidék, a belső-tolnai Völgység alakította ki; ifjúkorának, az Etelka-epizódnak színhelye ez s hogy mily erős lelki szálakkal nőtt össze vele, arról maga tesz szinte meghatott hangú vallomást:

Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?
És ha neved zendül nagy késő korra lejutván
Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
Halmaidat koszoruzza borág, koszoruzza tetődet
Százados erdőség; köztök, mint égi maradvány,
Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők...

Mindezekből a példákból - s még folytathatnánk sokáig másoktól - kiragadhatunk valami igen szép és igen fontos dolgot. A Dunántúl költőinek hangja, a nagy klasszikusoké épúgy, mint a kicsinyeké, megindult lírává melegül, mihelyt hazai képek tolulnak eléjük, leírásaikból nem tudják száműzni az érzés közvetlen kifejezését, nemcsak a szemük, hanem a lelkük is pihen a tájon. Azt a távlatot, amit Petőfi drámai mozgalmassága, Arany tárgyilagos nyugalma állít a táj és a költő közé, náluk sohasem találjuk meg. Ezek a gyöngéd kifejezések: «szeretett tájék» (Berzsenyi), «szívemelő táj» (Kisfaludy Sándor), «szentté lett táj», «megsiratott szép völgy» (Vörösmarty) - gyöngyszemekként kristályosodnak ki a tájélmények anyagából. Néhány próbából láthattuk a táj színeit, érezhettük hangulatainak ízét, hogy ilyen szeretetet tud ébreszteni értőiben, ebben van talán a lelke.

Az egységesített birodalom korszakában elhalkul ennek a léleknek a szava; mintegy felvonásköz áll be s mikor a függöny felgördül, ismét a régi vidék áll előttünk. A változatlan színpadra egy új mester visz újfajta életet: Babits Mihály. Persze közben majdnem száz év irodalma suhant el: más módon él és lát a költő, a színek árnyaltabbá váltak, a költészet szótára kibővült, a lirai játék érzékenyebb lett. De ha megfigyeljük, az élmény ugyanoly határozott, akár Berzsenyinél, akinél a dunántúli tájban «minden mosolyog, mint az arany világ». Babits képei közt Itáliában merül fel először a dunántúli emlék:

De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb,
mint honni dombjaink s a dunántuli ég,
E gömbölyü, szelid, szinjátszó kék vidék.

Babits saját dunántúli jelzője a «gömbölyű»:

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyüt, csinost.

De prózában is ez a szó csúszik legelőször a tolla hegyére: «A szép dunántúli dombok között, melyeknek szelíd gömbölyűsége egy ártatlan leány kebleit juttatja eszünkbe - a szelíd bor emlői ezek a szelíd dombok s a nyájas szőlő rézsutos sorai hálózzák be, mint a finom bőrt a pórusok - a gyönyörű Völgységen át, melyet Vörösmarty, apáink költője megénekelt, Vörösmarty és Garay, és ahol Petőfi utazott hajdan a négyökrös szekéren...» (Gólyakalifa.)

A szőlőhegy ennek a tájnak az igazi hegye, az erdő kevés, civilizált, gyakran táblákba osztott. A hegyet kert növi be s a kirándulás ősi dunántúli fajtája a pincézés. Az ember itt a hajlék előtti üldögélés idilljében simul össze leginkább a természettel s ezt a «présház-költészetet» Vörösmarty óta Babits érzi meg először.

A nap ocsúja most csorog;
piros levél a venyigén;
a présház felé megyek én;
a nagy kulcs zajjal megforog.

A táj szerepe, hatása nem áll meg az egyszerű benyomáskeltésnél, hanem elvontabb ihlet forrásává is válik:

Várakozásban ég a hegytető,
benn a présházban locsolják a kádat -
ó méla napfény, lankad dajkaság!

Méla Halál, te nagy szüretelő,
jőjj, hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince ajtaját!

De nem idézhetünk tovább. Azonban, hogy ezek a pasztellszínek és méla hegedűhangok mennyire a tájban élnek, egy kontraszttal is megmutathatjuk:

Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd:
oly simán gyüri lejjebb vizei halk hüsét,
mint tikos mángorlóból gördülne selyem lepedő.
Kanyarg a mély szakadékban s locsolja arany csepegő.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Patak! tudod-e: nemsokára itt lesz a tavaszi ár!
Jajgatni fogsz, ha vize benne medredet tépve leszáll
s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni fogsz!
Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz.

A tárgy itt is tudnántúli, de a költői kép már nem; éles színeivel, drámai ellentéteivel ez már valóságos «erdélyi» vers.

A táj ihlető ereje azóta egyre elevenebben éled fel líránkban. A Balaton csodálóinak költeményeiből egész antológiát gyüjtött össze Váth János s az újabb nemzedék sűrűen keresi fel a régi szépségeket. Váth János a Balaton rajongója, Marconnay is róla ad eleven, heves erejű képeket; Harsányi Lajos egész ciklust szentel a «Dunántúl dícséretének» s a Hany a választott tája; Takáts Gyula Somogy költője, Jankovich Ferenc a Középdunántúlé, Weöres Sándor a Kemenesaljáé, Féja Géza az esztergomi Dunáé; Illyés Gyula prózájában is egyre visszatér szűkebb hazájába, ahol az Alföld átjött a Dunán s ölelkezik az igazi Dunántúllal (Mezőség-Sárköz-Völgység). Ez a költészet, a nagy kezdeményezőé s a készülődő utódoké egyformán, élő irodalom már.