Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám

Mohácsi Jenő: Az utolsó órák

Az utolsó órák című drámai költeményem az emberiség jövőjéről szól. Az emberiség utolsó órái a föld belsejében játszódnak le, ahol két ország rendezkedett be, melynek lakosai az emberfaj utolsó maradványai. A jövendő technika minden borzalmas vívmányával fölszerelt két ország más-más célnak és világnézetnek hódol. Mindegyik csak úgy látja biztosítva fennmaradását, ha a másik elpusztul, vagy legalább is föltétlenül meghódol. Aztán lefolyt az utolsó harc. Alapos munka volt. Elpusztult az egész emberiség, a legvénebb aggastyánig, az újszülött csecsemőig. Egyetlen egy ember maradt életben: Ábel, az egyik ország államfője. Ez földalatti birodalmából fölvergődik a föld felszínére. Itt, tenger partján, a hajnal első derengésében, Ábel így szól:

Köszöntlek ujra, te valódi tenger,
Valódi ég, csillagos éjszaka;
Köszöntlek ujra, én, utolsó ember,
A föld egyetlen s utolsó ura.
Hatalmamat már senki sem vitatja,
Mert kivülem nincs senki már. Csak én.
Az emberfaj utolsó akaratja
Csak tőlem, általam, csak bennem él.
Jeges tüzével perzsel az utolsó,
Rég áhitott magány számumorkánja,
Vaspántjával szorit örök magányba
A Kozmosz, ez a gigászi koporsó.
Amit évmilliók sok nemzedéke
Emelt, egymásra hágva és tiporva:
Az emberi tudat bábeli tornya
Csak gyönge vállamon nyulik az égbe.
Emberalatti ösztönök mély kutja
Addig buzog csak, mig be nem temettem,
Tragikusan nagy akarások utja
Csak addig futhat, amig föl nem szedtem.
Ó mérhetlen, kibirhatlan örökség:
Az ember, ez a végtelen világ.
Fölmérni ezt nem birná egy örök lét,
Végéig csak az Isten szeme lát.
E mindenség most én vagyok. Csak fáradt
Vérem elhanyatló emlékezése
A vér, mi egykor e világban áradt;
Még itt dereng, sápadt agyamba vésve,
Nagy álmok rajza s kicsi valóságok
Karca, és még hülő szivembe villan
Szerelmek és gyülölködések áldott
Fellobbanása; ezer illat illan
Tejszagu csecsemők és ámbraédes
Leányok testéből és milljó szikra
Pattog az ifjakból, kik, mint a szikla,
Kemények. Ó de véghetetlen véges
E mindenség, mert por porává lészen,
Ha én, utolsó ember, porladok.
E mindenség mindene bennem vész el,
Ki e mindenség mindene vagyok.
E mindenségnek minden mindensége
Meghal velem: nem szikráz égi fény
A festő ecsetjéből, már a légbe
Nem száll zenéből égi zengemény.
Ha meghalok, megdöglik vélem végre
Az emberagy sok ördögi szülöttje:
Elkushad a motorbugás örökre,
Nem robban bomba, és halálos béke
Lesz már a földön. És ha meghalok,
Kiköltözik az emberből az Isten,
Mert tovább élni benne kedve nincsen,
Akiben oly nagyon soká lakott.
Te Isten meggyalázott temploma,
Te ember, oly szennyekkel teli lettél,
Minden utálatot magadba szedtél,
Hogy Isten nem tér vissza már soha.
Ó Isten, ki szállásod elhagyod,
Mikor utolsót dobol a szívem,
Mikor a vér bennem vizzé fagyott,
Hajléktalan nem leszel, Istenem:
Fölpárázva sártestemből, lebegni
Fogsz majd a víz felett, a föld felett,
Amig a földi emberszörny helyett
Egy jobb csillagzaton emberfeletti
Uj embert épitesz, fenségeset
És gonoszat. Legyen uj lakhelyed.

(Most kel föl vérvörösen a nap.)

Te Észak, Dél, Te Nyugat és Kelet,
Te föld, te ég, te nap, Isten veled!
Isten veled, te véghetetlen tenger,
S Isten veled, te legutolsó ember!
A földet többé be nem szennyezed,
Eltünsz, hogy büzös tetemed felett
A füvek s a virágok és a fák,
A pillék, pókok, férgek, bestiák,
Amikben nincsen bün és nincs gonoszság,
Egymást jó lélekkel irtván, megosszák
A tért s időt, születve s elenyészve,
Ahogy rendelte Isten s a természet,
Nem gőgösek, nem rosszak és nem jók,
Nem aljasak és nem irtóztatók,
Miként a boldogtalan emberek!
Én Istenem, Isten veled!

(Meghal.)