Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 1. szám

Joó Tibor: Fegyveres Európa

Mielőtt ezt a könyvet kezembe vettem, [*] régesrégi magyarok írásaiban keresgéltem az örök magyar magatartás után. Megdöbbentő, mennyire nem változott a magatartás. Mindig Európa felé figyeltünk. Mindig azt lestük szívszorongva, mi folyik, mi történik arra nyugaton. Néha majdnem úgy tünik fel, mintha többet törődtünk volna Európa dolgával, mint a magunkéval. Azért-e pusztán, érdekből, mert tudtuk, hogy sorsunk sorsától függ, hogy olyanok vagyunk, - Pázmány szavaival élve - mint a küszöb és ajtó közé tett ujj? Ki tudja? De az bizonyos, hogy az angolok előbb angolok s a németek németek, a franciák franciák s az olaszok olaszok végig történelmükön, Európa csak érdekeiken túl kezdődik, mi azonban mindig azért lelkendeztünk először, mi lesz Európával. Néha szinte úgy tetszik, hogy magunkat is csak azért féltjük, mert mi vagyunk a kapuja. Hányszor, de hányszor kiegyezhettünk volna, javíthattunk volna sorsunkon, ha bevágtuk volna magunk mögött ezt a kaput! Az angol, a francia, a német, az olasz nem állt soha ilyen választás előtt. De mi álltunk. S állunk szakadatlan. Nekünk naponta döntenünk kell, hűek maradunk-e. Ezért az az éberség és izgalom, amivel nyugatra nézünk. Azt lessük, vajjon Európa is olyan hű önmagához, mint mi vagyunk hozzá. Nem teszi-e kockára azt, ami a mi életünk. Európa, amikor játszik, a mi sorsunkkal is játszik. Sokkal inkább, mint a magáéval. Ez az örök szorongás állandó állapota a magyar léleknek és a magyar írónak. Szemleútamban a régi magyarok írásain végig ezt láttam. Azt, hogy sohasem tehették azt, mélyedhettek el abban, amire kedvük vonta őket. Ez a szorongó éberség és szorongó izgalom mindig kirántotta őket kamrájuk békéjéből és őrségre hajtotta őket. S ahelyett, hogy a maguk lelkének és az örök szépségnek rejtekeiben szőtték volna álmaikat, a történet kemény szelében kémleltek nyugat felé, - keletre is csak azért, hogy nyugatra jobban lássanak! - s a riasztó kürtöt préselték ajkukra.

Cs. Szabó László könyvével [*] nem változott olvasmányaim rendje. Ugyanaz a magatartás. Maga beszéli el, hogy kényszerült a lírától és a tudománytól az esszéhez, a szorongásnak és a védekezésnek ehhez a műfajához. Mint ahogy valamennyien otthagytuk elefántcsont-tornyainkat, s kiálltunk a sáncra. S ő is Európát félti. «Leltározni» indul Európát, mielőtt megsemmisülne. Tudja, hogy nemzete sorsa is tét e küzdelemben, hogy «a háború egy nagy népnek csak történelmi esemény, a nagyság vérdíja, egy ártatlan kis nép bele is pusztulhat». Ám e szorongás beleomlik abba a nagy, mindent átfogó rettegésbe, amit azért a földrészért és azért a kultúráért érez, amelyért IV. Béla, a Hunyadiak, a Zrinyiek és annyi magyarjuk a lelküket és vérüket adták. Az egész könyvből árad a ki nem mondott szó a fegyverben álló Európa felé, a követelés, melyhez talán nekünk van legtöbb jogunk, mert mi áldoztunk és vesztettünk érte legtöbbet: őrizd meg magadat a pusztulástól. S ami drága neki Európában, az ugyanaz, ami a régi magyarok szemében is Európát jelentette. Gazdag sokszínűsége. A magyar sohasem szegődött oda egyetlen nemzet tanítványául. Ő nem németté, franciává vagy angollá akart válni. Ő európai volt. Tudta, hogy Európa: mind nemzetei. Cs. Szabó László is egyazon féltő szeretettel aggódik Belgrádtól Varsóig, a Rajnától Párisig és Firenzéig mindnyájunk Európájáért.

Ez a magatartás. S a magatartás megteremtette formáját és műfaját ezekben az úti meditációkban, epigrammatikus esszékben, melyekből már harmadik kötetet tesz elénk a szerző. S ez a forma tökéletesen illik a mögötte álló személyiséghez, kiben a litterátusság olyan központi helyet foglal el, mint kevés kortársában, s magatartásához, a rendkívül tág, fogékony, megfeszített, szinte lázas és kritikus érdeklődéshez, melyre a szellem emberét, a humanistát kínzó felelősségérzete kényszeríti. «Nincs jogunk félreállni. Farkasok közt vagyunk, farkasok vagyunk, könyörögjünk a farkasokért.» Nincs könyvében egy sor, útjában egy pillanat, amikor megereszkednének idegei, megenyhülne lelke. S stílusa is pontosan e magatartásra illik. Rövid mondatai feszültek és kemények, mint felvont ijak a várfalon. Szorongása azonban sohasem csap föl hisztérikus vagy patétikus sikoltozássá. Ezt is meg kell mondanunk. Nem azért, mintha csoda volna; csak jellemző. Európai ő. Latin. Mértéktartó. Hiszen éppen ezt félti, mikor Európát félti. A kaosztól féltjük valamennyien.

De a végén mégis meg kell valamiért rónom. Mintha őt is megvesztegette volna Spengler; s mert Spengler «meri először kimondani, hogy az európai műveltség mulandó», azt írja róla, hogy «amihez az író gyönge, a bölcsész elég kegyetlen». Hadd legyen most a bölcsész a hívőbb, mint az író, és tiltakozzon az író rezignációja ellen. Európa immár mulhatatlan. Európa már az egész emberiség hazája, határai messze túlterjednek e kis félsziget partjain, s szelleme az emberiségé már. Mint ahogy annyira európai valaki, amennyire görög s latin: annyira ember, amennyire európai. Mióta az író leírta könyve utolsó mondatait, kitört a vihar és romok hevernek nem egy helyen, ahol ő még virágzó városokat látott, de ebben a viharban a szemünk láttára jelent meg valami, amiben ő még kétkedhetett, az európai egység és megvédésének törhetetlen elszántsága. Higyjük, hogy semmi sincs hiában. Ez a háború még jót is hozhat. S hogy azt hozzon, mindnyájunknak a sáncra kell szállni, igaza van Cs. Szabó Lászlónak. Legyünk hát mi is korszerűek, mondván: totális háború ez, valóban. Nemcsak fegyverek, nemcsak országok, nemcsak politikusok küzdelme. Valamennyiünk hazáját ostromolja Mars: a szabad európai - emberi! - szellem birodalmát. Esszéírókká kell lennünk.

 

[*] Cs. Szabó László könyve - Nyugat-kiadás.

[*] Cs. Szabó László könyve - Nyugat-kiadás.