Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 10. szám · / · Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR

Cs. Szabó László: FOJTOTT NYÁR
(EURÓPAI ÚTINAPLÓK)
Május 11.

P. D.-t barnábbnak s mozgékonyabbnak képzeltem. Pedig gondolhattam volna, hogy a bulváron egy korzikai is olyan, mint a többi francia. Azt hiszem, a legeszesebb közírójuk.

"Hol áll ma Franciaország?" - kérdem.

"Angliával együtt védelmi állásban. Descartestől Darwinig az angol és francia szellemi liberalizmus olyan értékeket vívott ki, amelyek nélkül nem érdemes élni. Ezeket védi. Gazdasági szervezetük azonban menthetetlen. Ebben az átalakulásban a parancsuralmak megelőzték a két országot."

Évek óta írom: a forradalom 1914-ben kezdődött. Eleinte azt hitük, hogy csak a revansról s az angol-német leszámolásról van szó. Egyikük fekve marad, de a rend marad a régi. Pedig a háború maszkjában kezdettől fogva egy világforradalom szedte az áldozatait. 1917-ben a keleti harctéren nyíltan átváltozott vörös forradalommá. Oroszországot más-más előjellel követte Törökország, Itália, Portugália, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia, Németország. Ahány parancsuralom, annyi '"előjel". De mindegyiket egy világáramlat hajtja maga előtt.

Csupán Anglia és Franciaország akarta ott folytatni, ahol a háború előtt abbahagyta. Ez a két érett és felnőtt nemzet az Atlanti-óceánon szerzett hatalmához ragaszkodva csak a forradalmak múltjában: 1648-ban és 1789-ben hitt. Holott a föld ma jobban reng, mint akár 1648-ban, akár 1789-ben, ekkora rengés a tizenhatodik század óta nem volt. A politikai érettség és művelődési fölény egyszersmind nehézkessé s óvatossá tette a két országot, ma már a forradalomban is konzarvatívak. Jellemző például, hogy 1934 februárban Párizs átörökölt történeti mozdulattal még mindig a parlament ostromára indult. Csak az hiányzott volna, hogy klasszikus szerephűséggel utána a Városház ellen vonuljon! Ez a fölkelés egy múlt századi "journée revolutionnaire"-re emlékeztetett, száz év előtt talán egy királyságot elsöpört volna. Csakhogy azok a véres napok még valóban 1648 és 1789 szellemében éltek. Franciaország azóta rég elsodródott attól a parlamenti demokráciától, amellyel a februári fölkelés történelmileg összefüggött. Néhány halott maradt a Concorde téren, a franciák egy darabig émelyegtek, de nemsokára senki sem értette, hogy ki mit akart a kitöréssel? Még abban sem tudtak megegyezni, hogy jobb oldalról vagy bal oldalról kelt-e föl az utca? A cél, amelyre öklöt emelt, időközben elmozdult a helyéről.

Előbb-utóbb Anglia is, Franciaország is belesodródik a forradalomba. Nehezebben ismeri föl, s később fogadja be, mint a két "öreg nép és fiatal nemzet": az olasz s a német. De a törvény reájuk is áll. A hosszú fölény, tapasztalat, s az a csodálatos társadalmi mérséklet és arányérzék, amely Angliába a gyarmatbirodalommal, Franciaországban az álló népességgel magyarázható, elavult képzetekhez láncolta őket. E képzetek oszlanak, Franciaország ma már sokkal jobban tudja, hol áll, s merre viszi a század, mint az 1926-os vagy 1934-es válság alatt. A válság ma is nagy, de tudatosabb, s ez már mérsékli.

Kedves barátom, az angol és francia forradalom folyton Rómára és Spártára hivatkozott, a két társadalom azonban Athént utánozta. Angliát még Viktória alatt is Oxford görögös véndiákjai irányították, s Párizs, amelyet Léon Ferrero jóakarattal Róma és Athén vegyületének tartott, valójában az egyetlen új Athén és csak Athén volt. Spártára most kerül sor. Nem tudok találó nevet adni az új világforradalomnak, nem tudom egyáltalán forradalomnak, ellenforradalomnak vagy vallásháborúnak hívjam-e, de közös eszményéről biztosan tudom, hogy hívják: "Etat spartiate", új spártai állam a neve, akármilyen előnevet viseljen. Franciaország és Anglia túlságosan athéni e spártai világban. Nehezebb élethez kell szoknia, ha meg akarja menteni legfőbb szellemi értékeit."

"Elég ehhez a politikai újjászületés?"

"Nem. Franciaországnak legalább hatvanmillió lakos kell. Mi kezdtük el elsőnek a malthuzianizmust, a negyvenes évek óta folyton fékeztük a gyermekszületést. Akkor volt is értelme, a társadalmi feszültséget s a tömegnyomort akartuk elkerülni. Taine, a szigorú, puritán bölcsész és mélységes francia a hetvenes években még önérzettel írta, hogy már nem szaporodunk "par bandes et au hasard", vagyis cigánymódra. De amikor ezt írta, Franciaország és Németország lakossága kb. egy szinten állt, s Olaszországé sokkal kevesebb volt.

Ma már csak egy választásunk van. Változzunk európai Egyesült Államokká. Az őskor óta emberkohó vagyunk, szítsuk, növeljük az olvasztó lángot. Hárommillió idegent vetettek belénk a háború után, ebből legalább kétmillió kitűnő munkás. Emeljük fel a beolvadókat fokozatosan öt-hat-tízmillióra. Így hosszabbították meg a rómaiak a birodalom életét, s jobb kormányzattal, egészséges királyokkal így hosszabbították volna meg a spanyol birodalomét is. Legyünk amerikai kohó, sőt legyünk meszticek, tudós fajkeverők. Valamikor a jezsuiták indián nemeseket szemeltek ki a spanyol főrangú lányoknak. A kétféle dobbanású vért összebékítette a katolikus lelkigyakorlat. Hasonló lelki és szellemi gyakorlat a francia műveltség: a kohóból egy új, hatvanmilliós nemzetet tud kifinomítani."

P. D. félig korzikai. Hazabeszél. Az ellenvetéseimet erre a papírra bízom. Franciaország nem szűz föld, mint Amerika száz év előtt. Ott a nép a földet és önálló kultúráját párhuzamosan hódította meg, pionír kultúrája volt, vagyis a föld meghódítóitól származik. Franciaország ma kicsiben csakugyan olyan olvasztókohó az unokáknak, mint Amerika egy félszázad előtt a nagyapáknak. De a hasonlattal itt meg kell állni. Az amerikai bevándorlók csak egymáshoz alkalmazkodtak, a franciaországi bevándorlók egy régi, öntudatos nemzetet találnak új hazájukban. Talán másképp árnyalják a francia jellemet, de a veszteségük mégis több, mint a nyereségük. Jóval többet vesztenek magukból, mint az amerikai bevándorlók, akiket nem várt egy érett nemzet a kapuban. A franciaországi bevándorlás lassúbb, s fájdalmasabb az amerikainál, jobban jellemzi a lemondás és behódolás, mint a kitágulás. P. D. túlságosan derűlátó, a francia nemzetiségi probléma még csak most kezdődik, s nem lehet egy hasonlattal - (legyünk amerikai kohó!) - megkerülni.

A francia vidék, különösen a Délnyugat s a Középegység tovább ömlik a városokba, főleg Párizsba, s itt az első nemzedékkel megfogy. Tízezrével vesznek el a francia anyák, beállnak gyári munkásnak, elárusítónak, s a nehéz munka, a rossz lakás, a városi igény miatt lemondanak a gyermekről, vagy legalábbis a sokról. A város minden országban egykézik, Franciaországban a falu is, a háborúban az egyetlen örökös esett el, a városban az egyetlen munkáslányuk egykézik. Csak egy fölöslegre szaporodó nép iparosodhat, álló nép a városiasodással sorvadásnak indul. A gyorsan iparosodó Anglia és Németország a falukból óriási emberfölösleget szívott el, mind a két ország onnan duzzasztotta föl Londont, Berlint, az angol szénmedencét, a Ruhr és a szász iparvidéket. Franciaország csak a háború után jutott el ebbe az állapotba, de mivel a múlt század óta malthuzianus, hiányzik a munkaereje. Iparosodás és falusi pusztulás közt kell választania. A munkaerőt még csak szabályozza a bevándorlókkal, de a törzsökös nép sorvadásán ezzel nem segít. A lotharingiai és északfrancia gyárakból sose fogy ki a lengyel, cseh, horvát munkáskéz; a jó francia fajta a gyerektelen vagy egykés parasztlányokkal és munkáslányokkal kivesz. Egy nemzetet az anyák tartanak meg, az apák a fennmaradásában az asszonyok vak eszközei.