Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: JANCSI ÉS JULISKA
Hunyady Sándor regénye - Athenaeum

Ez a rövid kis regény - inkább hosszúra nyúlt novella - leleplez valamit, amit számtalanszor lelepleztek, de még mindig van benne új lelepleznivaló: a drámaírást. Azon az úton vezet végig, amelynek indulópontján az író, aki eddig lenézte a színházat és a színdarabgyártókat, elhatározza, hogy darabot fog írni, és ott végződik, hogy a darabját már elő is adták, mégpedig sikerrel. Útközben sokmindenféle történik az íróval. Gőgös elhatározása, hogy nem ír üres Jancsi és Juliska-darabot, valami szépet, íróhoz méltót alkot, beleütközik a színház üzemi törvényeibe, meg kell tanulnia a maga kárán, hogy ami jó stílus és hang novellában és vezércikkben, az pléhnek hangzik a színpadon, hogy az előre kigondolt téma folyton módosul magától, az író akarata ellenére, mert alkalmazni kell a kínálkozó színészek lényéhez és képességeihez, mert számolni kell a színház akusztikájával, és egy sereg más beleszólással, és így tovább. Közben az író belekeveredik abba a furcsa, kicsit alantas rendű, silány műveltségű, többé-kevésbé élősdi társaságba, amely a színházat körüldongja, az úgynevezett színházi emberek közé, érzi, hogy ezzel kissé degradálódott, s ha eddig komoly emberszámba vették, most kezdik kissé férgesnek nézni. Végül is a színház átformáló gépezete addig gyúrja, pofozza, míg alkalmassá válik céljaira, és megtanul a színpadnak írni. Nem lángoló remekművet, hanem épkézláb színdarabot, amely beletalál a nézőtérbe, és szégyellni sem kell magát miatta az írónak. Valóban úgy van. A színdarab nem csupán irodalom, hanem irodalom plusz színház, és a két tényezőnek együtt kell megfelelő arányban meglenni. Az az igazi, ha a színház az írónak annyira a kisujjában van, hogy követelményei és kényszerei egyáltalán nem akadályozzák, sőt segítik gondolatai és elképzelései kiformálásánan.

Attól tartok, hogy amit eddig elmondtam, azt a benyomást keltheti, mintha ez a Jancsi és Juliska valami okoskodó dramaturgiai írásmű volna. Hangsúlyoznom kell tehát, hogy ez csak a nyersanyag, a fődolog a könyvben azon van, hogy miken megy keresztül, miket tapasztal, érez, gondol, szenved az az író - nem valami típus, hanem valóságos, élő ember, Kajári Pál, mialatt vezércikk- és novellaíróból színműíró lesz. Hogy birkózik a mesterségével, hogyan ütődik hozzá különféle emberekhez, milyen ütődéseket és kék foltokat kap, hogyan változik az emberi formája és magatartása a saját életével szemben? Természetesen nem marad el a szerelem sem, amelynek más az íze, lefolyása, technikája, mint eddigi szerelmeié. Így kerül a darabba a színésznő finom, passzív, erkölcsileg fölényes, a szerelemben alázatos alakja: az író legértékesebb leleménye. Kissé vázlatosan van tárgyalva, pedig érdemes volna szélesebben és mélyebben megrajzolni. Szeretnénk sokkal többet megtudni róla, mint amennyit Hunyady elmond.

De az íróról is szeretnénk többet megtudni, mint amennyit elárul. A "vázlatos" jelző ráillik az egész műre, általában Hunyady minden epikai művére - a színdarabjai, az más, azokban kénytelen gondosabban kidolgozni a témát. Amit regényeiben ad, az majdnem mindig tetszik, de mindig érezzük, hogy többet, súlyosabbat is tudna adni. Csak nem gyürkőzik neki amúgy istenigazában. Pedig milyen jó, teli, férfiasan lágy hangja van, okosság cseng belőle a nagyképűség legcsekélyebb nyoma nélkül, fölényes megértés az emberekkel és ügyeikkel szemben, irónia agresszivitás nélkül - egy kevés rosszmájúság is, de csak annyi, amennyi kell az édes italba, hogy csömört ne okozzon. Kitűnő mondásai vannak és kitűnő ötletei, de ezeket sohasem mélyíti el valódi gondolatokká. Az nem baj, sőt lehet nagyon jó is, ha az olvasó úgy érzi, az író különb a művénél. De a mű élvezésében zavar az, ha az író csak játszik a mondanivalóival, nem ragadja meg őket erős markolással.