Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám · / · FIGYELŐ

Halász Gábor: A SZÁZAD GYERMEKEI

A napóleoni idők szorongatása kétféle magatartás hívott életre az irodalomban. (A késői legendába növésről most nem beszélünk.) Az egyik - az idősebbeké - a változások szédületétől foglyul ejtve a változások titkát kereste, a felfelé röpítő energiát, a tettvágyat, a nyugtalanság erejét figyelte a lelkekben; megfigyelt, hogy ellenállhasson, Julien Sorelek fölött ítélt, nehogy a valóságban szenvedje végig a hatalmi téboly állomásait. Hideg elemzése önmentés volt, menekülés az átforrósodott életből. A másik - a század gyermeke, "une génération ardente, pale, nerveuse", ahogy Musset vallott róla - már testében hordozta a vészes csírákat, de a régi lázrohamokat csendes belső sorvadásra cserélte, az állandósult kór tüneteire, bágyadt volt, fáradékony, akarattalan és céltalan. Magába nézett, és magába feledkezve, erőtlenül, de titkos kielégüléssel beszélt, beszélt a betegségéről.

A nagy válságok korokon és nemzeteken túl azonos, vagy legalábbis hasonló lélektani helyzeteket teremtenek; s talán nem hat erőltetettnek, ha mai és magyar fiatalok arcán keresgéljük az új du siécle áruló jeleit. Regényírók és költők, epika és líra között ezen a ponton alig van különbség; mindegyik álmokat szövöget, a betegség szülte látomásokat teregeti szét, finom ködfátyolon át érzékeli az életet. Puha, vattás gomolyokban úsznak eléjük az emlékek, akár a fellegjárás, alvajárók és kincskeresők egy valószínűtlen világban, környezetük megtelik sejtelemmel, barátaik megnőnek, mint az árnyak, testetlen imbolygással idézve egykor hús-vér kalandokat. Aki például Sőtér István [*] regényét olvassa, egyszerre mintha a vergiliusi alvilág árnyai között járna, körvonalak válnak ki a félhomályból, pillanatokra alakokká sűrűsödnek, hogy azután megint szétfoszoljanak a ködben. Pillanatokra öltenek testet, de milyen intenzív pillanatokra! Vonásaikon ilyenkor belső tűz ragyog át, a bonyolult szervezet legkisebb hajszálerében is átvilágítva áll előttünk, mint kigyúló üvegtáblákra festett miniatúrákon. Két jelenetnek alig van több logikus köze egymáshoz, mint egyik képnek a másikhoz; jellemek a szó hagyományos értelmében aligha válnak ki az egymás utáni testetöltésekből. A regényírói tehetetlenség diadala a hatásuk; írójuk képtelen határozottabbakká formálni őket, de a fullasztó érzésáradatról, amely elmossa jellegüket, kevesen adtak meggyőzőbb tanúságot.

Értelmetlen fiatalos nyüzsgés, céltalan kószálások, és még céltalanabb hirtelen, lázas munka, kamaszszerelmek és kölyökmarakodások, ideges félelmek, váratlan bánatok, beszélgetések és séták, tájak és évszakok jelentik a regény "cselekményét". Íme egy kis összefoglalás az eseményekről: "Holdas, tiszta esték jöttek, őszi szerelmek ideje volt ez. Flórián a Városmajorba járt, Palotás a Gellérthegyre. Mihály keményen, elszántan várt, küzdésre készen, Vandált nem érdekli a szerelem, nagy tett lázában ég; összeesküvést sző, vagy merényletet készít? Konstantin minden asszonyához hűtlen... Méliusz idegesen gyújt cigarettára, a holdfényben nem jól alszik, rettenetes álmokat lát." Nagyjában ilyesmi történik mindvégig.

Kolozsvári-Grandpierre Emil új regényében [*] már több a biztonság és vele a történet, azért az érzelmekkel átfestés, a lírai dekoráció, ha halkabban is, de döntően érvényesül; a legfőbb varázs nála is a hangulati kommentár. A kétféle szerelem, amelyik hősét rabságba ejti, kétféle képet idéz, mintegy zenei kíséretül; a mennyezet leszálló, ráboruló fehérsége az egyik, Ella buja emléke, tiszta, hideg vizű havasi tó a másik, Karola légies vonzása. "Friss havasi levegőt szívtam, s Karola hústalan kezét fogtam a magaméban. Zöld vizű tó partján ültünk, mely mély völgykatlanban feküdt, párnás lombú, zöld hullámos hegyek között, különös csendben."

A szerelem és az élet lényege ebben a regényben is, mint a többiekben, a képzettársítások, a felbolygatott emlékek, a jelenbe belejátszó múlt. Egy óra jó vagy rossz hangulatáért az egész gyermekkor felelős, a boldogság visszaemlékezés, a fájdalom felejteni nem tudás; láthatatlan fonalakkal, mint közülük kinőtt Gullivert kötözik magukhoz a hőst gyerekélményei. Ez a félig múltban élés elhomályosítja a valóságot, elvész a reális érzék az írókban, az emberek mind hasonlítanak egy régi ismerősre, a leányok az első leányra, az események valamire, ami már megtörtént. Hogy idegzetünket megbolygassa, az új ismerősnek meglepőnek, groteszknek, váratlannak kell lennie; innen előszeretetük a mesterkélt alakok iránt. Folyton otthon vannak, és folyton a különlegesre vágynak; csalódásaik rezüméje a regény.

A legtöbb furcsa emberrel Jékely Zoltán [*] találkozik, oly rendíthetetlen biztonsággal, hogy néha már gyanút kelt, nem futószalagon futnak-e eléje. De ha megjelentek és elfogadtuk őket, hatásuk alól nehéz lenne szabadulni. Mint a fekete szemüveg sápasztja el az író modora a napot, hervasztja le a rózsákat a lányok arcáról, teszi halottá, földszínűvé az eleven testet. Szerelem és halál kettősségét nemcsak ősi divatból vonja meg, hanem feszülten, elgyötörten érzi és érezteti olyan színekkel, hogy szinte fiziológiailag támadja meg az olvasót. Íme egy szerelmes séta Annával a halott öreg parasztasszony háza előtt: "Mintha irtózatos, nyirkos, rothadó növény- és romlott orvosságszag vegyüléke terjengett volna a levegőben. Vagy csak képzelődtek talán? Néha pállott, döglött halas, puffadt békás mocsarakból árad ilyenféle szag nagy melegben. Mindketten az elevenen elrothadt, bűnös öregasszony tetemére gondoltak... A halálborzalom és a szerelemvágy oly különös keveréke hömpölygött mindkettőjükben, amilyent sohasem éreztek még talán."

Látjuk, állóképek sorozata az új regény, ködösebb, színesebb vagy feketébb az írók palettája szerint. Az állóképszerűséget szolgálja még egy közös vonásuk: csodálatos érzékük a tájak iránt. Akár a gyermekkor tartja őket fogva egy-egy utcarészlet, kert vagy hegyi út, a kettő egybefolyik, a táj a gyermekkortól nyerte varázsát, akkor jártak rajta, vagy akkor álmodtak róla. Mert álomlátomás még a legvalóságosabb környezet is; Sőtérnél a pesti mellékutcák mint egy szabadtéri előadás díszletei lebegnek, éjszakai kiránduláson válnak idegen világgá a budai hegyek, esti lámpák fénye varázsolja el a körutat. Jékely erdélyi falvak, "ősmagyar, bibliásbeszédű sziget-maradványok" éjszakáit láttatja túlvilági derengésben, mint valószínűtlen szépségű üvegfestményt. Grandpierre maga teremt tájat magának; a pamlagon heverve lehunyt szeme mögött hegyek, víztükrök, néma erdők vonulnak; rossz felébredni és újra körülnézni a szobában.

Emlékek, tájak, különös emberek - ismétlődésükben van valami görcsös monotónia. Az író képzeletét kényszerképzetek tartják fogva és lendítik egyforma irányban; ez volna az új mal du siécle, a szabad szárnyalás, a sokféleségben gyönyörködés hiánya, lemondás a csapongó romantika és a kutató realizmus örömeiről, s helyette lekötődés a kényszeredetthez, ideges egy helyben kerengés, akár a tömlöcben, panoráma helyett panoptikum? Vagy csak átmeneti modorosságokról van szó, fiatalos túlbuzgóságról, az olvasmányok még le nem vetkezett hatásáról, amelyek Grandpierre voyeurjét, Jékely revenantjait, Sőtér escapistáit - hogy az eredeti nevekkel utaljak a forrásra - bizonyára nem kis mértékben segítették a világra? A kor betegsége sokszor csak fejlődési zavar.

Mindenesetre hallatlanul tehetségesek; s Mussetnek értelmetlenség szemére lobbantani, miért nem született Balzacnak. Nálunk feltétlen újat hoztak, a legtisztább irodalmi síkon. Előttük jó ideje senki sem tudta a hangulatok fenyőillatával ennyire átitatni pórusainkat. És ha Sőtér Miliusz tanárára gondolok, erre a fáradtságból, mindent-értésből, szeméremből és jóságból összeszőtt alakra, Grandpierre megkérés-jelenetére, ahol a vágyakozás nagyszerűen ábrázolt, lappangó tüze végre lobot vet, ha Anna összeomlását követem végig Jékely boncolásában, izgalommal várom az elkövetkező éveket, melyek gazdagabb, érettebb tapasztalatokat szállítanak majd finom írástudásuk számára.

*

A lírikus regényírókról a valódi költőkre áttérni nem jelent törést. A század gyermekei ők is, még hivalkodóbb-panaszosabban azok. Mondjuk el újból, hogy a kényszerű kötöttség hogyan bágyasztja, sápasztja, betegíti a képzeletet, soroljuk fel a közös gyengéket, mint a regényíróknál? Nem, a közös korlátok között figyeljünk az egyéni erőfeszítések gazdagságára.

A legtöbbet valóságos atlétamutatványként Jankovich Ferenc [*] produkálja. Aki a kötetben tájképecskéire nyit rá, és olvassa a jól ismert konvenciókat a pufók kis templomról, a fázó kőkapuról, az őrt álló jegenyéről, és más megelevenedett díszletekről, aligha sejti meg a következő versben feszülő, robbanó erőket. A kétféle magatartás felváltva kíséri, a boldog elernyedés és az izgatott figyelem, a nyugodt lélegzetvétel és a szaggatott zihálás. Elborong a tájon és felindult lakóinak a sorsán, az irodalmi emlékek csendes őszi sugárzását rőt fényre váltja mai, ideges érzékelése. "Két végtül: templom s állomás - fej és láb - közbül rothadás" - hangzik az újfajta útirajz, az idill messze tűnt. Ha csak a divatos falusiratást művelné, nem támogatná, inkább elárulná a hang, az őszinteség próbaköve. De éppen ez az ércesedő, érdesedő, szilaj zengésű hang mutatja, hogy a nyugtalanság belülről, mélyről szakad fel, a lélek válságának, nem a valóságproblémáknak a jele.

Mordul a menny, a kóruson
a repedt fujtató nyikordul,
üvöltik: "Édes Jézusom..."

Érzékei mint a fájós íny, néha a csendes érintést sem bírják, szája keserű, és megrontja a belékerülő ízeket. Ilyen hangulatában lesz a maga és országa példája a bodzafa, "e fanyar bokor, kesernyés illataival", vad virágával. Ilyenkor lesz az esztergomi dombból megkövült hajó, hol "megkövülni volna jó!". Ilyenkor figyel fel test és lélek a fülledtségre, mikor "robbanni áhítoz az ég"; fojtogató csendből szakad fel a kiáltás, mint a mennydörgés.

Ó, néma fojtás, barna láz,
amelyből zengő robbanás
lesz délutánra, rőt vihar,
kiáltó férfikari dal:

Te segíts engem gyúlani,
versem világgá gyujtani -

Furcsa idillköltői kívánság, különösen ha a régi pásztorokra gondolunk, kik barlangjuk mélyére vonultak a vihar elől. Jankovichban éppen ez a kiállás rokonszenves; mellét nekifeszíti a szélnek, megveti lábát, és versenyre kél az elemekkel; úgy száll szembe a viharral, hogy túlkiáltja. Békére áhítozik, de nem kerüli a harcot, a kor kihívását elfogadja. A harcban mégsem esküszik fel zsoldosnak, nem jelszavakat kiált, hanem a maga lázba borult igéit. Döbbenetes háborús versét a vackából, csendjéből kizavart, és a szavak husángjával mindhalálig védekezni kész pásztor énekelte.

Másképpen védekezik Weöres Sándor. [*] A bölcselő nyugalmával tartja szükségesnek a rosszat ("Nem a békesség a cél: minden öljön, ami él"), és a bölcselő önzésével vonul el távoli, valószínűtlen tájakra. Magatartásában van valami herakleitoszi pózként felvett, de úrifiús lényében is gyökerező fölény a küzdőkkel, panaszosokkal és átkozódókkal szemben.

Ne mondd, hogy rossz az élet és az Isten,
Ne koldulj tőle kellemest. Világa
nem a boldogság langyos pocsolyája
s nem azért van, hogy téged megsegítsen.

Az elnyomó mégis pusztulásra van ítélve, az elnyomott pedig diadalra hivatott; az arisztokratikus érzület Weöresben a rezignált tisztánlátást is jelenti. De alapjában véve ez is lényegtelen. Osztályok egymásba roppanása, az elkerülhetetlen romlás felett áll az ember ősi igénye, ahogy az keleti tanításokban tükröződik; a feloldódás a végtelenben, az örök nirvána.

Az érett bölcsesség azonban egy fiatal, nemrég még faunosan játékos kedvű költő ajkán szólal meg, és megütődve keressük a magyarázatot. Nincs-e túljátszottság ebben is, mint a régebbi szerepkörben, valódi indítékok mellett - hiszen könyvek, utak, témák tanúskodnak az ösztönös, mély vonzalomról - nem munkál-e szemfényvesztés ingere? Bármi legyen azonban a helyzet, a mutatvány elragadó.

Dávid táncát jeleníti meg egyik verse, és önfeledt, könnyű tánc a kötet minden darabja, röpködő, változó ritmusok, kavargó képek füzértánca. Mint Puck a tündérkirálynét ugrálják körül sorai az alvó leányt:

Fél-vállra hull
gyerek-feje,
széjjelsimul
halvány haj-erdeje,
száján kering
a levegő,
ütemre ring
zárt medrein a hő
- csak alszik ő,
lehunyta két
lakk-fényt verő
sötét dió-szemét.

Az anyát visszatérő sorok zenéje ünnepli, a kedvest bársonyos szavú ciróka-játék simogatja, a gyönyörű páros dalban patak locsog, gyerek cseveg, "fű, fa, füst", rím, szó, hang összefog, hogy teljesebb legyen a bűvölet. A sokszor kirívóan tárgyilagos bölcselkedés is dús képekbe öltözik a hold ódájában:

Ó te csipkéken libegő, bolyongó
céltalan nagy test, ki magot nem érlelsz,
milyen álmokkal telik ős-magányod
tenger uralma?

Menekül Vas István [*] múzsája is a valóságból irodalmi álmokba, a jelenből egy magyar-latin klasszicitásba. Hosszú, kissé túl hosszú versekben kényelmes merengéssel veszi számba, katalogizálja mintegy ami szép, jó és értékes ebben a világképben. Költészetének alapja a nosztalgia; "lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek" vonzzák magukhoz a vágyát. Dunántúli táj néz be pesti lakása ablakán, Berzsenyi meghitt vendége a Hold utcában, hol a görög istenek is rendre átvonulnak, "a legszebb semmiből épül világom ottan". Mégis meggyőzőbb, ha dac üt át szaván, és költőibb, ha nyersebbre fordul hangja, ha a városi sivárságot vagy az otromba végzetet énekli:

Mindhiába, önmagunktól
megpihenni hol van ünnep?
Hidd el, nincs, csak egy menekvés:
megszeretni végzetünket.

Csendes szavú szerelme is meghitt együttélés, vigasztaló egybefonódás. Csendesek indulatai, inkább sajnálja, mint lázítja a szegényt, dühös nem tud lenni, csak méltatlankodik. Megfért a magánnyal, és megbékélt az öregedéssel; képzeletdajkáló, bölcsességteremtő mindegyik, nem lidércnyomásos rémület. Őszi stanzák dicsérik "csípő erejét a szélnek - az ősz esőjét és a tél havát"; máshol gyönyörű strófa búcsúztatja finom melankóliával az elszálló isteneket:

Köröskörül a táj finom,
titkos zenéje elakad,
a pontos indulat keres
nehéz, sötétlő szavakat.
A nimfa fázik, menekül,
alkonyi pára, színezüst,
elrejti lenge lábnyomát
fekete ének, őszi füst.

A század gyermekei éveiket számolják, s bármilyen fáradtak, egyik társuk példájára szívesen elsiratnák a tovatűnt születésnapokat. Mert ki kacérkodna öregedéssel, betegséggel, halállal, ha nem a lélekben fiatal, kinek számára még színes zűrzavar az élet, gyönyörűség minden szorongás, kinek édes beszéde kiapadhatatlan? Még néhány év, és változni fog az érzés.

E ritkán szálló szó, e rémület,
ez volna hát a termő férfikor?
(Radnóti)

 

[*] Fellegjárás (Egyetemi Nyomda)

[*] Alvajárók (Franklin)

[*] Medárdus (Franklin)

[*] A viharhoz (Szerző)

[*] A teremtés dicsérete (Janus Pannonius Társaság)

[*] Menekülő Múzsa (Cserépfalvi)