Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 8. szám

Lovass Gyula: PAPÚ

Papú román lány volt, ösztöndíjas Párizsban, mint én. Az ösztöndíjasok kirándulásán ismerkedtem meg vele. De hogy megértsd, előbb Rubyról kell beszélnem. Ruby amerikai volt. Képzeld el az összeverődött nemzetközi társaságot. Képzeld el a diákokkal, diáklányokkal tele, robogó autóbuszt.

Ruby ott ült előttem, fejét könnyedén jobbra fordítva, mintha nézné a tájat, a változó, és mégis egyforma chantilly erdőt. Jóakaratú szemlélőnek mutatkozik, aki belenyugodott, hogy látni fog valamit, s most türelmesen és kicsit fölényesen vár. Ruby úgy ül, mintha idegenek között lenne, egyedül, s nem az összeszokott társaságban. Nem néz hátra, nem mosolyog rám. Unatkozó nyugalma, hidegsége csinált, mesterséges, mint Ruby maga is. Csak szőke hajának gépformálta merevségéből szabadult ki egy fürt, s ahogy hullámait tágabbra engedte, Ruby tökéletes szépségéből ez a kis rendetlenség szinte rámkacagott. Ez a fürt szinte megnyugtatott, hogy Ruby nem felejtett el, gondol rám. Hogy csak játszik velem.

Nem szerettem az amerikai lányokat, de Ruby kivétel volt.

Ebéd után feketét ivott és narancslikőrt, hogy színharmóniákat keressen hajával és barna szemével. Olyan ruhákat hordott, mint egy fényreklám, és szentimentális volt, mint egy vidéki vénlány. Nyugszéke mellett, amelyben ülni szokott, ülni, és bolond ütemű dalt dobogni kis, magas sarkú cipőivel, az amerikai pavilon erkélyén mézes illatú cigarettavégek füstölögtek; mennyi vágyról és mennyi drága romboló hajlamról beszéltek ezek az elrágott végű, kioltatlanul füstölgő áldozatok!

Este körtepálinkát ivott a barátnőivel, minden kupicára kockát dobtak, hogy ki fizesse... Ruby alig rázta a pohárban az ébenfa kockát, s úgy ejtette ki, mintha madarat eresztene szabadjára... Aprókat sikoltott, amíg a kocka ingott és gurult az ezüstszürke asztalon, a trükkfilmek leányainak alig orrhangú, aranyos sikolyával. A festéken átpirosodott az izgalma, hellót kiáltott a fiúknak, összeborzolta a hajukat, s a bulváron énekelve futott velük végig. Olyan volt, mint a többi amerikai lány, festeni tanult, reggel járt haza, és mégis sokkal több volt náluk. Mindegyik hozzá hasonlított, egyiknek a szemét láttuk Rubyn, másiknak a száját, orrát, álla gödrét, ami szép volt rajtuk... Olyanok voltak, mint a félbenmaradt vázlatok, akiken mind tanult valamit a művész, hogy Rubyt formálja. A lágy párizsi égen a fényszórók csóvái csak azért jártak, hogy szépségét simogassák, hogy felfedezzenek rajta egy ismerős vonást, vagy megcirógassák lihegő, nyitva felejtett száját. (Édesen buta volt, az ilyesmit megérzi az ember, örül neki, s nem firtatja tovább. A púderdobozában Robert Taylor fényképét hordozta, s az Operában a Tannhausert úgy izegte-mozogta, ütemezte végig, mint egy Gershwin-számot.) És szőkeségén csúszkáltak a fények, pompás, festett, makrancos szőkeségén, az arcán, finom, mesterséges vonalain, gondosan árnyalt, jól kevert színein... Nem szerettem az amerikai lányokat, de Ruby annyira amerikai volt, és annyira lány, hogy imádni kellett. Test és szellem Amerikájából Ruby a legszebbet és legjellemzőbbet mutatta, mintagyűjtemény volt, minden másnál bódítóbb eszencia!

Ruby olyan csinált volt, mint egy expedíciós film őserdeje, olyan lefegyverzően kiszámított, mint egy reklámötlet. Rubynak minden porcikája valaki másra emlékeztetett, valami tökéletesre valaki másból; kisujja veres körmétől a szemöldökéig filmkockák ugráltak bennem, ha ránéztem. Ruby olyan szép volt, mint egy emlék, mintha nem is létezne. Soha ilyen jól megalkotott szépséget! Néha összeszorult a szívem, ez sok! Ez már nem is lehet igaz! Vagy ha igaz, lesznek istenek és hatalmak, s nem engedik, hogy itt, Párizsban még egy másik földrészt is megkapjak. Ha hozzáérek, tán szétoszlik. Vagy egy szélvész ragadja el, vagy a New Deal sasmadara. Vagy eljönnek, akikből össze van téve, Garbo és Marlene; az arcfestékgyárosok, Carole Lombard, meg a szemöldökcsipesz föltalálója jelentkezni fognak részükért. A szívem is elszorult: "Hogyan fogod leszólítani Amerika Leányát?"

Áldjam vagy átkozzam Lumiére-t és Colombust, hogy egy pillanatban megláttam az amerikai pavilon lépcsőjén? Éreztem Szent Tamás kísértését, ha megfoghatnám a kezét, vagy meghallgathatnám a szíve verését, tán elhinném, hogy van. De ne hidd, hogy az első kézfogás meggyőzött! Külön álomkép volt a szája, a haja, az orra, s szempillái szálanként vártak bizonyításra. Követelőző és habozó szerelem indult bennem. Habozó, mert szerethet-e viszont egy fogalom? S ki lehet-e bírni, ha nyafogva és szelesen Amerika a nyakadba borul?

Követelőző szerelem, mert ha nem láttam, rettenetesen hiányzott. Legjobban tán a hangja. Ez a szárnyaló és csattogó hang úgy zenélt, mint egy romance sans paroles, mintha nem érzelem és értelem erősítené, gyöngítené, s nem témák vezetnék. Szomorúságát elkiabálta (milyen szerencse, hogy többnyire vidám volt!), s a vasúti menetrend időadatait suttogó hangon cirógatta végig. Ruby hangja, mint langyos hullám szétomlott az autóbusz, vagy a táj fölött, minden más beszéd, még a provencei sofőré is barbárnak és reszelősnek tűnt fel mellette. A szőke svéd fiúk esetten, vágyó arccal figyelték szeszélyesen feloldott franciaságát, egy olasz lány mámoros lett tőle, s még az egyiptomiak is felfigyeltek. Ha meg Ruby hallgatott, a csönd olyan kellemetlen lett, mintha egy nagy gyárban álltak volna le a gépek. Ruby mellett csöndesnek tűnt fel mindenki, még azok is, akik természettől fogva sokat beszéltek, vagy kötelességből, mint az archeológus, vagy az ösztöndíjasokat gyámolító iroda igazgatója. Én is.

Ruby délután, egy romtemplom szentélyében szememre is vetette hallgatásomat.

- Istenem - válaszoltam -, annyira tetszel, és úgy örülök, hogy találkoztunk, hogy csak magamban tudom elgondolni még a szerelmem habozó és áradó szavait. Meghatottságom lelkendezését még csak magamban tudom ismételgetni... - És mert Ruby nevetni kezdett... - Istenem - folytattam -, annyira tetszel, hogy csak egyes szavakat tudnék mondani, a nevedet, meg: kedves, cica, virág, selyem és játék... és ezeket is csak magyarul, úgysem értenéd... annyira tetszel...

Dadogtam, pedig voltaképp akkor értettem meg, hogy Rubyt csak a játék nyelvén lehet megközelíteni. Ha megfogom a kezét, olyan természetesen, ahogy egy fiatalember egy lány kezét megfoghatja, talán otthagyott volna (ó, kedves amerikai álszemérem! Mae West nevében üdvözöllek), de ha Des Grieux lovagot játszom neki, Manon szerepében megengedi tán, hogy megcsókoljam. (Persze vigyázz a szimbólumokkal! Felsülhetsz, ha Manon Lescaut-t még nem vitték filmre Hollywoodban.)

Az autóbusz ingott és dorombolt. Ültem Ruby mögött, és azt játszottuk, hogy nem ismerjük egymást. Időnkint egy Gary Cooper-filmből való ismerkedés emlékeivel próbálkoztam közeledni hozzá. Ha a kocsi megállt, leszálltunk, az archeológus magyarázott, s mi engedelmesen néztük az Akadémia Saalis-i birtokát, a nantesi templomokat, vagy az ermenonvillei parkot, ahol Rousseau szelleme kószált, s egy gróf rettenetes verseket vésetett régen sziklalapokra. (Idővel a szikla is elmállik, szerencsére.)

Ilyenkor játszottunk csak igazán! Hol azt, hogy kíváncsi világjárók vagyunk, akik aprólékos kérdéseket tesznek fel, s mindenről szeretnék tudni, hogy korabeli-e, és ki készítette, hol preromantikus szerelmespár voltunk, ki a tóra hajol és a természet szavát hallgatja holdfényben, szívfájdalommal. Voltunk várúrnő és lovagja, középkori, és néztük rokokó lélekkel a szépen nyírt Lenotre-kertek bokrait. Ruby szerette a játékot, nem kötötte semmi, sem múlt, sem társadalmi szokások, sem nevelés, át tudott ömölni minden játék formáiba, mintha csak játékon át lett volna igazán valakivé, mintha jellemet csak játszani tudott volna magának. Ruby olyan csinált volt, hogy csak játékon át tudott alkotni magából valamit, amit meg lehetett határozni, ami egy jellem formai kimértségére, valóságos élőre, igazi élőre hasonlított.

Ha Ruby a játékban valószerűsödött és a szerepben élt, nekem a játék boldog reménység volt, s szerelem fűtött alá. Képzelheted hát, milyen titkos célok vezették az én játékötleteimet. Ezért is tanácsoltam Rubynak estefelé egy megállásnál, hogy játsszunk Papút. Papú volt a román lány. Papú a kirándulásokon mindig egyéni utakat keresett, mást nézett, mint amit mutattak, elkószált a társaságtól, s néha öt-tíz percbe tellett, amíg meg tudták találni. Hogy elcsavarogjunk, s elszakadjunk a társaságtól, ezért akartam én Rubyval Papút játszani.

És Ruby játszott. Nemcsak az elkószálást, az egész Papút játszotta, ügyetlen, sehogysem lányos lépéseit, azt a fejmozdulatot, ahogy rendetlen és zsíros haját kirázta szeméből. Olyan jól utánozta a román lány furcsa lomposságát, hogy eszembe kellett jusson, hogy Papú félcipője foltozott; ahogy felfutott a dombon, s átölelt egy fát, mintha az embereknél, akik nem törődnek vele, rokonabb lényt találna, egyszerre meglepett, hogy senki sem tudja, keresztnév-e, vezetéknév-e Papú? De amikor át akartam ölelni, Ruby eltolt magától, s meg kellett értenem, hogy Papú mindig egyedül volt, udvarló nélkül, s be kellett látnom, hogy rossz játékot választottam. De bánatomat feledtette Ruby ügyessége. Mintha torz tükör mutatná meg a lényeget, vagy mintha Ruby női természete megfigyelő és pletykázó hajlamával élesebben meg tudta volna látni Papút, úgy kezdtem bámulni rá, mintha titkot árulna el! Egy lányt néha reménytelenül hasonlítgatunk magunkban, halványan emlékezünk, s ha egy véletlen mozdulatot tesz, szeretnénk megcsókolni, mert egyszerre értjük: egy Botticelli-angyalt juttat az eszünkbe, egy Clouet-hercegnőt, vagy egy Zurbaran-madonnát. Ilyen érthetően hasonlított a Ruby utánozta Papú arra a Papúra, akit én eddig csak egy-egy villanásra láttam.

Pedig Papút nem lehetett könnyű utánozni. Ilyenkor látja az ember, hogy milyen kevés adaléka van az olyan lomposságnak, lázadozó esettségnek, ami Papúból áradt, s az adalékok közül is mily keveset lehet megjátszani. Mit könnyebb visszaadni? A kirojtosodó gomblyukakat, egy kötött kabát beteges, sárga-zöld színét, vagy azt az üldözött állatra emlékeztető vonást a száj körül, ha Papú a völgybe néz. Ha Pedró nem jön el egy kirándulásra, Susette egyedül marad, de mi ez az alkalmi egyedüllét Papú állandó, vigasztalan egyedüllétéhez? És mit kezdenél Papú szomorúságával? Vad borongása elsötétíti a tájat, olyan lesz körülötte a délután, mintha alkonyodna. Ha nevet, mintha rút hegyek között lobbanna hirtelen egy láng, dacos berber hordák üzennek fenyegetőleg egy kis francia őrhelynek... Fekete izzás, meg lehet borzadni tőle. Ha a gyerek elhúzza a száját, azzal ijesztik: vigyázz, mert így marad az arcod! Én is kérleltem Rubyt, hagyja abba, mert mégis jobb attól rettegni, hogy valaki szétfoszlik, mint az álom, mint attól, hogy megfojt egy éjjel, elemészt akaratlan is értetlen gyűlölete, sorsának átka.

Este egy kisvárosba értünk, Normandia határán. A szálloda szobái langyosak és dohosak voltak, a fűtőtesteken látszott, hogy télen nem adnak elég meleget, a mosdókon, hogy nyáron állott a vizük. Ágyterítőkön, ablakzárakon, a nyikorgó folyosópadlón harciasabb magyar utazók bizonyára meglátták volna az elöregedett és pusztuló népet, a filozofikusabbak a tradíciót. Én ott is Rubyt néztem. Rubyt néztem azalatt is, hogy csodáltuk a szálloda nevezetességeit: egy rozsdás kardot, amit egy angol király vesztett el Gisors ostrománál, Tino Rossi arcképét, és a múlt évi rózsakirálynő koszorúját.

Az első emeleti folyosó végén kis terasz nyúlt ki, majdnem a Szajna fölé. Bágyadt, halvány volt az ég. Néztük a szelíd hajlású dombok sötétjét. A vízen uszályok úsztak el, sötét testül meg-megtörte a holdfény mézes csillogását. A vidék úgy hallgatott, mint a zenekar a nagy szaltó előtt. Csak a túlsó parton mosolyogtak a fák, bársonyosan, mint Ruby szeme.

A vacsoránál Ruby szemközt ült le velem. Érezni parfümjét, szemébe nézni, mustárt adni neki, almabort tölteni a poharába, és tudni közben, hogy úgy vége lehet, mint ahogy elszakad egy film... A körtepálinkánál már nem bírtam tovább. Megfogtam a kupicát tartó kezét: " Ruby, este tízkor várom a kis teraszon!" - Mosolygott, mintha nem is hallaná. Lehunytam a szemem (ha most repül el, vagy oszlik szét, fájdalmamnak jobb, ha nem látja...), de mert egyre éreztem hűvös ujjait, meg kellett próbálnom a cselt: " Ruby, emlékszik arra a Claudette Colbert filmre? A lány kiszökik a bálteremből, utánaszűrődik a zene, a korlátra könyököl, alatta hallgat a Hudson Bay. A férfi meglátja, végigjön a teraszon, halkan szólítja: "Magde!... You remember..." Ruby elfogadta a játékot. Elhúzta a kezét, lehajtott a körtepálinka maradványát: "Ott leszek, Johnny!" Mondjam-e, hogy nem hívnak Johnnynak?

Tegyek-e őszinte vallomást izgalmamról? Valami ugrált és táncolt bennem, mint üveghangok a hegedűn. Jó ennek a hiábavaló és öncsaló részegségnek feszültsége, jó a kielégíthetetlen várakozás. Ez tán a legnagyobb a szerelemben, akárhanyadszor készülsz is rá, s bármint tudod is, hogy hiába. Cigarettáztam, jó rágni és szívni valamit ilyenkor, míg vársz, és alig hiszed, hogy múlnak a percek.

Mondjam-e, hogy nem tudtam kivárni az órát? Háromnegyed! Nem bírom tovább. Lopva futottam át a folyosón, a terasz hűvössége ezer új izgalmat szúrt belém. Ha ég lennék, most izzanék vörösen! Az idő is bizalmas vallomásra várt, a szél visszatartotta lélegzetét. Ez a perc, hogy kedves butaságokat súgjak a fülébe, hogy álmodó szerelmem odavessem csöpp lábai elé. Majdnem sötét van. Drága sötétség! A halvány égre egy női alak sötétje esik. Olyan öröm fog át, nagyobbat aligha érezhetek már. Ruby vár, megértett. Ez a várás a legnagyobb ajándék. Átölelni és csókolni! Csókolni!

Kemény és erős fogak, sós ízű bőr, mintha zuhannék: ez nem Ruby körtepálinkás lehelete! Eleresztem, a félhomályon át inkább csak sejtem az arcát, a szája nyitva, liheg, nedvesen fénylik a szeme. Nem tudom azt mondani: pardon. A kezem még simogatja gépiesen sötét, kócos haját, s nem merem elhúzni. Nem tudom azt mondani, hogy tévedés. A keze, ahogy meglepetésében karomra tapadt, még szorít. Állok, és érzem, hogy megszépült az arca. Istenem! Mit kezdjek Papúval?

A dombok hintázni kezdtek kétségbeesésemmel, a folyón hirtelen támadt szél kergette az álmom, s annak az ifjúságnak az emlékét, amit élni szerettem volna. Egy reflektor villogott az úton, mintha Ruby nevét akarná belém égetni fényjeleivel. Önkénytelen mozdulatot tettem, mintha menekülni akarnék, elfutni, hogy megkeressem az igazit, Rubyt, akkor Papú utánam kapott. Aztán észrevette magát, elpirult, s elengedett. De tétován lehulló keze, égő szeme nem tartott-e erősebben?

Amikor megszólalt, a hangja mégis rekedt volt és dühös. Mintha megértette volna, hogy mi történt.

- Mit akar? Nem szoktam idegenekkel csókolózni!

- Semmit sem akarok. De olyan szép ez az este... Aligha tehetünk okosabbat...

Most már végig kellett játszani - éreztem -, akár szánalom, akár gonoszság. Átfogom a vállát, magamhoz húzom, s lenézünk a folyóra. Először dacos ez a váll, s kemény, mintha a gyanú tőrét vagy az ellenkezés védfalát rejtené a ruha, mintha nem is hús lenne, nem izmok és bizsergő idegek, hanem páncél, zavarból, kétkedésből, önkéntelen vadságból. Aztán ellágyul, olyan hirtelen, hogy a ruhán át is érzem, hogy bőre mint simul az ujjaim alá.

- Meg fog fázni - mondom-, menjünk be!

Mert még mindig Rubyra gondolok. Mi lesz, ha itt talál, egy tévedés és egy csalás szégyenével, ahogy ölelem Papút.

A folyosón úgy támaszkodik hozzám, mintha elalélt volna, a lámpa alatt elfordítja a fejét. Mégis amikor szobája előtt ott akarom hagyni, azt kérdezi: "Nem innánk-e valamit?" Félig alvó szállodán botorkálunk át, az óraműre járó lámpák kattogva alszanak ki a nyomunkban. Az étterem üres asztalai fehér, pecsétes abroszaikkal, mint kísértetek leplei. Egy ajtón át tányércsörgés hallatszik, a konyhában mosogatnak. Almabor, halak, olajban sült burgonya állott szaga emlékeztet valami mindennapos elmúlásra. A bisztróban egy hajóslegény iszogat grogot, és két amerikai barátunk énekli az USA Navy indulóját. Ideges vagyok, a teljesületlen vágy felkeveri a gyomrom. Vadabbnál vadabb menekülések ötletei kísértenek, s közben szokatlan élesen látom az üvegek éles fényeit, s a kasszában ülő nő bajuszát. Papú az italokat hirdető kis táblácskákat kémleli bizonytalanul, s találomra választ: pernod. A sárga löttyöt kínlódva issza, érzem, hogy először. Az utunkról kezdek beszélgetni, várakról, kastélyokról; alig válaszolgat. Más érdekli tán? De nem kérdez semmit. Nem kíváncsi rá, hogy kerültem a teraszra, mit akarok vele? Elfogadott. Dúdolni kezd: "Folia verde..." Nem értem egészen, hogy mi történt vele. Idegen vizeken ringatózik. Fogja a kezem, de nem kíváncsi rá, hogy ki vagyok? Ha rámnéz, lát-e egyáltalán?

Mégis a reggel teszi tán leginkább próbára lelkem. Későn érek a reggelihez. Rosszul aludtam. Fél tizenkettőig ittunk Papúval, s csak a kétségbeesés hajtott el Ruby ajtajához kopogni. De Ruby nem felelt, s ajtaja zárva maradt. Most szinte megnyugszom, hogy nincs itt. Az étterem majdnem üres, a szálló előtt morog az autóbusz, s egy-két elkésett reggeliző között, kiürült csészéje előtt ott ül Papú. Meg kell értenem, hogy rám vár.

Üdvözlöm, leülök mellé, s úgy érzem, hogy a teremben mindenki engem néz. Azt hiszem, csodálkoznak. Nem merek visszanézni rájuk.

Hosszú tud lenni egy ilyen kirándulás nappala. Ruby ott ül előttem a kocsiban, nem néz rám, nem válaszol közeledő kérdéseimre, de a haja is rendes, azt hiszem, most az igazi haragot játssza.

Ha a kocsi megáll, s leszállunk, Papú vár rám. Nem mondja, nem hív, de ahogy megáll a kocsi mellett, és rám néz, vagy utánam siet, s nem néz rám, meg kell éreznem.

Próbálok gyöngéd lenni hozzá. De hogy legyek gyöngéd egy medvebocshoz? A sziklára olyan lompos ügyességgel mászik, hogy sértés lenne segítenem. Megyünk egymás mellett, s ha összeér a testünk, Papú néha olyat rándul, mintha egeret látott volna. De egyszer egy templomban megállok, hogy megkeressem a mennyezet ívének zárókövét, s Papú, mintha nézni szeretne volna valamit fenn, hozzám dől. Remeg, mintha minden percben elveszíthetné egyensúlyát, kérdő és kérlelő arcát is felém fordítja: érzem-e, ahogy most ő akar kedves lenni, most ő ad nekem meleg, testi bizalmából? Mosolyogva kell tűrnöm, hogy közben a lábamra lépett.

Virágokat tépek neki, francia virágokat, mik mindkettőnknek idegenek, egynek sem tudjuk a nevét; virágokat hozok neki, betűzi rojtos gomblyukába, s elveszti, vagy eldugja a következő megállásig. Elpirul a lovagi szolgálatokon, s zavarában túl soká köszöni. Ha dús bokor és omló várfal választ is el a többiektől, érzem, hogy látják és kinevetnek. Aztán megérzem, hogy nem is a virágokat szereti. Furcsa alakú, törött fagallyakon akad meg a szeme, és csillogó kavicsokon. Alraune-varázs! Ha nem lennék ott, tán lehajolna értük, s elringatná őket. Belegázol a fűbe, s letérdel egy csorgó kő elé: inni akar a patakból! Visszatartom: ha visszamegyünk a kolostorba, ott ihat, ott jó víz van, emlékszik? Mózes őrzi a kutat, Szent Péter, és egy francia pápa. De csak rázza a fejét: ő tudja, hogy ez itt jó víz! A domboknak nekiszalad, s megkóstolja egy bokor piros bogyóit. A Port Royal múzeumában otthagy Angélique Arnauld képe előtt. Elunta. Utána megyek, egy kidőlt oszlopfőn ül, s nézi a gondnok konyhakertjét. Később meglátja, hogy a gondnok képeslapokat árusít, berohan a vásárló csoportba, s két-három ember feje fölött nyújtogatja át nekem a legízléstelenebbeket. Egy szőke svéd lány gúnyosan és leplezetlenül mosolyog rajtam... Egy dombról jövünk le, belém karol, énekelni kezd és szaladni. Az egyiptomiak fentről kiabálni kezdenek utána: Papú, Papúúú! Úgy űznek engem elnyújtott kiáltásaik, mint az ostor, de ő csak nevet.

- Kedvesek - mondja, kacag, eltapos egy bogarat, s belök az autóbuszba. Vagy néz maga elé, s minden ok nélkül nevetni kezd. Szilaj és sötét vidámsága még ijesztőbb, mint komor egyedülléte. Hogy legyek gyöngéd egy tigriskölyökhöz? A bohócokat is inkább nézni szeretjük, mint együtt csetleni-botlani velük...

Növekvő rosszérzésem mélyén az lehet, hogy nem értem. De ezt szégyenleném bevallani. Azzal biztatom magam, hogy csak azért zavarnak megmagyarázhatatlan hangulatváltozásai, mert az emberek fölfigyelnek rá. Papú változékony ezen a délutánon, és megbízhatatlan, amilyennek sohasem láttam. Például az elcsavargás szokását sem gyakorolja.

Hogy egyszer mégis elcsavarogtunk, annak is inkább én voltam az oka. A kiránduló társaság egy régi kastély parkját nézegeti. Papú kedvetlen éppen, lehajtott fejjel megy mellettem, nem figyel a magyarázatokra, alig szól, tán észre sem veszi, hogy egy mellékútra kanyarodom vele, mintha bújnék, kínzó és magam vállalta szégyenemmel.

Amitől egész nap féltem, ekkor következik be: egy fordulónál szembetalálkozunk Rubyval. Ruby egyedül van. Micsoda zavar ez bennem, hogy boldog vagyok, hogy láthatom, és szeretnék elszaladni előle? Papú hirtelen megélénkül, karomba csimpaszkodik, egy virágágyról kezd el fecsegni, félrehúz az út szélére, hogy Rubynak ritmikus, egyenletes lépteivel el kell mennie a hátunk mögött. Hogy Papú így feltalálta magát, meglepett, szinte hálás voltam neki, s alig vettem észre, hogy míg dobogó szívvel figyelem hátunk mögött Ruby léptei csikorgását, Papú szokatlanul gyöngéd szavakat mond nekem, hangosan, idegesen ugráló, hibás franciasággal kedvesének, bogarának és szerelmesének nevez. Pedig már ekkor megérthettem volna.

A délután fokozódó dühben telt el, hogy kínlódom, nevetségessé teszem magam, belegabalyodok egy átkozott szerepbe, hogy helytelenül alkalmazott jószívűség, méltányosság hova vihet.

Amikor Párizsba visszaérünk, már égnek a lámpák. Az este hűvöse megnyugtatja fáradt fejem, a fények a megérkezés örömét lobogják. A Diadalívet úgy köszöntöm, mint régi hajósok a földet, a Champs Elyséest végigujjongom, hogy mindjárt vége, hogy nemsokára megszabadulok. Az sem bánt már, hogy Rubynak nem tudtam megmagyarázni, mi történt, csak menekülni akarok. A Pont Nauf-ön megyünk át, megáldom a szigetet.

Végre megállunk a Boulevard Saint Germainen. Sietek, hogy megszökhessek nemcsak Papú, de Ruby, a szégyen, és a kínos emlék elől. Csak kijutni a kocsiból, hazarohanni, végigvetni magam az ágyon.

De Papú még jobban siet, már les rám. Hát még mindig nem unta meg? Mit akar, hogy kísérjem haza, vagy beüljek vele egy kávéházba? Az arcom dühös lehet. Most már azt sem bánom, ha megérti.

Megfogja a kezem, megszorítja. Egy autó tülköl, magához szorítja. A rikkancsok a Paris-Soir utolsó kiadását kínálják, egy neonreklám ragyog, s zöldbe vonja Papú sötét, bánatos arcát. A Város zúg, különös, egyhangú, éjjeli zúgással. Papú csöndesen, de olyan tisztán, hogy szélvészben is meg kellene értenem, azt mondja:

"Köszönöm, hogy hazudott nekem egy napig."

S már meg is fordul, siet, szalad dobogó léptekkel. A Boul-Miche sarkán utolsónak ugrik át a zöldre változó fény előtt, egy fekete gépkocsi majdnem elkapja. Már el is tűnt. Amire átmehetnék, nincs sehol. A Város zúgásába a Cluny kert fái is belesóhajtanak.

Szaladjak utána? Késő. Nem fogom többet látni.

Pedig ha nem fogom látni, egy nap még bele találok szeretni.