Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: Olasz kiállítások

Május és június havának nem valami jelentékeny budapesti kiállításai helyett hadd foglalkozzam röviden a tavasszal megnyílt olasz kiállításokkal. Idén Itália ugyancsak kitett magáért. Mintha csak dacolt volna a majdnem teljesen elmaradt idegenforgalommal, csak úgy ontotta egymás után a meglepetéseket.

Elsőnek a négyéves nemzeti kiállítás nyílt meg Rómában. Csekély hatvanhat teremben, egy csomó folyosón, karzaton és lépcsőházban. Majdnem kétezer műalkotás, túlnyomó részben festmények. Ekkora tömeggel megrohanni a látogatót, és éppen Rómában, ahol az idegennek úgyis fő a feje a töméntelen csodálatos művészi látnivalótól, nemcsak kegyetlen dolog, hanem kockázatos is, mert a legtöbb idegen összetörve menekül innét vissza a múlt idők művészetéhez. De az olaszok - igen helyesen - elsősorban is önmaguknak rendezik a quadriennálét, hogy számot adjanak egymásnak művészetük állapotáról. A helyzet a budapesti olasz kiállítás vagy a tavalyi velencei biennálé óta nemigen változott. Meglepően kiemelkedő egyéniségek nincsenek, a jövőt döntően befolyásoló kezdeményezések sem. Vezető és legnagyobb lendületű iránynak a monumentalitás ama keresése látszik, amely kissé brutális egyszerűsítéssel klasszicizál. Mellette azonban szabadon szóhoz jut itt minden elképzelhető egyéb törekvés is. A legvadabb izmusok éppen úgy, mint a legfáradtabb epigonkodás. Követendő és bölcs példa ez! Hiszen az életképtelen művészet ellen az egyedüli hatásos védekezés a legteljesebb nyilvánosság.

Egyébként is példaadó e tárlat. Nagyon sok képen, szobron rajta lóg a cédula: megvette... De magánosok alig szerepelnek a vevők között. Vagy az állam, vagy az állam befolyásolta közületek a vevők. Itt tehát a képzőművészeti politikának van gondja a művészet istápolására, a sport mellett jut még a művészetnek is támogatás. Mert közvetlen vagy közvetett állami támogatásra, úgy látszik, szüksége van az olasz művészetnek, közönsége nem nagyon tesz ki magáért. Az állam pedig ügyel arra, hogy provinciális kapcsolatok vagy hozzá-nem-értés miatt ne kontárok jussanak kenyérhez.

A firenzei Medici-kiállítás pazar szemléje e nagy család szellemi kiválóságának, történelmi és művészeti jelentőségének. Elsőrangú szakértelemmel, ízléssel válogatta össze a legjava emlékek legeslegjavát. Rendezése is kitűnő volt, nem zsúfolt, nem egyhangú, hanem választékos és változatos. Nehogy valami unalmas és csak szakemberekhez szóló történelmi kiállításra gondoljunk! Erről elsősorban maguk a Mediciek gondoskodtak, akiknek életében múlt, jelen és jövő páratlanul gazdag együttessé fonódott össze. Csodálatos műalkotások tömegétől hemzseg ez a kiállítás - ha neveket sorolnék föl, ez a felsorolás az olasz művészettörténet három századának olyan tárgymutatójához hasonlítana, amelybe a legnagyobbakat válogatták össze.

A Leonardo da Vinci nevét viselő milánói kiállítás az olasz szellem sokoldalúságának apoteózisa. Hiszen Leonardo volt kétségtelenül az olaszok leguniverzálisabb egyénisége. Festő, szobrász, építész, grafikus, zenész, költő, természettudós, mérnök, gondolkodó, anatómus, esztétikus, feltaláló, a világ minden vonatkozását átölelő és megfejtő géniusz.

A rajzai felhasználásával készített százötven gép nem érdekelhette annyira a művészet barátait, mint nehány eredeti festménye, mintegy száz rajza, és a tanítványai és követői munkásságát ismertető háromszáz műalkotás, túlnyomó részben festmények, vagy a műveiről készült egykorú, vagy későbbi másolatok. Olyan seregszemle, mely párját ritkította. Közte, nem csekély örömünkre a budapesti Szépművészeti Múzeum két jó képe is. Leonardóról, a művészről kialakult felfogást e kiállítás nemigen módosította, de hiszen elég nagy öröm az, ha a hegyóriás titokzatos ködéből előtűnik néha, és azt hisszük, hogy megláttuk igazi ábrázatát.

A bresciai reneszánsz-kiállítást ellenben némiképp az igazságszolgáltatás jegyében rendezték. Brescia kiváló művészei: Foppa, Moretto, Romanino és Savoldo műveivel gyönyörködtet. Vincenzo Foppa valóban nagy művész volt, Moretto is igen figyelemreméltó, s a bresciai festészet pedig elkülönülő és értékes nemcsak a közeli Milánó, hanem Velence festészetével szemben is, amelynek különben hatása alatt állott. Morettóban erős monumentalitás nyilvánul meg, sok egészséges életöröme van, színessége ha nem is velencei tüzű, de néha közel jár hozzá, arcképfestményei őszintén emberiek, lélekbemélyedők, nem ok nélkül tulajdonították némelyek a budapesti szép portrét Lottónak. Romanino is jó mestere volt az arcképfestésnek, de különben ő és Savoldo is visszaestek Foppa és Moretto színvonaláról.

A velencei Veronese-kiállítás szintén nagy gyönyörűség. Méltó folytatása a Tizianóval és Tintorettóval világsikert elérő sorozatnak. Kilencven festménye közül kétharmad rész nem Velence területéről, hanem más városokból való, sőt jócskán szerepelnek külföldről kölcsönkért festmények is, úgyhogy az Accademia és a San Sebastiano remekeivel együtt hajlandóságaiban majdnem az egész Veronesét megismerjük. Mozgalmassága, friss életöröme, nagyszerű festőisége, választékosan finom színskálája egyaránt jól érvényesülnek ezen a felejthetetlen kiállításon.